În căutarea trecutului: detectorul şi arheologia

Interview with Pop Iuliu Cristinel, one of the most succesful metal - detectorist or more, a passionate archaeologist from Romania. His legal activity and rare passion for history and archaeology could open a new way and an auxiliary research for archaeology and history.

De unde provine interesul şi entusiasmul faţă de istorie şi trecut ?

- Pasiunea pentru istorie în general o am demult şi chiar dacă nu am această specializare , am fost de când mă ştiu un consumator de literatură de specialitate pentru publicul larg şi nu numai , jurnale de călătorie , vechi consemnări , documente etc.Ori de câte ori aveam ocazia , căutam cu plăcere orice obiectiv istoric ce avea legătură cu vechimea locurilor vizitate.

  Când aţi început să folosiţi detectorul de metale şi de ce aţi ales această metodă de cercetare ?

- De circa 14 ani am avut în timp câteva proiecte nefinalizate de a-mi construi parte din

Pop Iuliu Cristinel

aparatura necesară ieşirii în teren , dar pot spune că folosesc la modul serios detectorul de metale de aproximativ 5-6 ani. Ca metodă de cercetare , a folosi un echipament de detecţie a metalelor în regim de amator, consider că poate fi o confirmare a unui areal ca având potenţial arheologic , indicii certe ale unor simple presupuneri , sau nici măcar atât prin metodele clasice de periegheză.Contextul fiecărui obiect metalic dar nu numai , poate fi foarte important in cercetarea arheologică ce urmează. Dar trebuie să ţinem cont şi de faptul că în timp , foarte multe obiecte de valoare patrimonială au fost pierdute sau chiar ascunse prin natura împrejurărilor , în locuri unde nu poate fi reconstituit niciun context istoric.Atât în primul , cât şi-n al doilea caz , vorbim de artefacte ce pot fi integrate in circuitul muzeal după o restaurare şi supuse cercetărilor de specialitate.

Motivaţia fiecărui deţinător de detector de metale poate fi diferită şi aici vorbesc doar de cei care sunt deţinători cu acte în regulă , luaţi în evidenţele autorităţilor conform prevederilor legale.În rândul acestora , denumiţi generic de către cei de pe margine „detectorişti” , veţi întâlni pasionaţi de istorie şi de trecut , care vor să-şi pună descoperirile în slujba specialiştilor , pasionaţi ale urmelor celor 2 conflagraţii mondiale în rândul cărora întâlnim şi colecţionari , persoane oneste care vor doar o relaxare de week end cu familia la o detecţie fără pretenţii de mari reuşite şi după mine cei mai numeroşi , cei animaţi de legende locale pe care le auzi în toate zonele ţării , care vorbesc de tezaure din metale preţioase îngropate ce abia aşteaptă să fie descoperite.Bineînţeles , după un stagiu de teren , ultima categorie este cea mai dezamagită.

În ceea ce mă priveşte , eu unul nu mă consider un „detectorist” , cu atât mai puţin un „treasure hunter” , ci prin realizările şi prin obiectivele pe care le am , mai degrabă un pasionat de istorie , un „archaeological enthusiast” dacă vreţi , care foloseşte detectorul de metale ca pe un accesoriu şi nu ca pe un scop în sine.

   Ce spune regulamentul actual despre folosirea detectorului de metale ? Dacă ne comparăm legea din România cu alte ţări din Europa, cum l-am putea caracteriza ?

Există o reglementare legală a folosirii detectoarelor de metale şi-n România ca în majoritatea statelor europene şi comparativ cu legi ale altor state din U.E. , legislaţia românească de profil aş defini-o destul de permisivă dar puţin ambiguă lăsând loc de

One of the finest pieces found by Cristinel

interpretări şi totuşi destul de bine adaptată realităţilor noastre.Pe fondul devalizării siturilor arheologice din Munţii Orăştiei , în anul 2000 au apărut norme juridice modificate şi completate în timp , care reglementează pe lângă aspecte de patrimoniul mobil şi deţinerea unui detector de metale.Autorizarea deţinerii unui detector de metale , este in sarcina Biroului de combatere a infracţiunilor contra patrimoniului din Serviciul de Investigaţii Criminale , din cadrul fiecărui Inspectorat Judeţeana de Poliţie.Ca în orice stat civilizat , accesul într-un sit arheologic cu un detector de metale chiar cu autorizaţie de deţinere , este prohibit fiind infracţiune.O detecţie într-un sit arheologic e posibilă doar cu autorizaţie emisă punctual de către personalul specializat al Ministerului Culturii.De asemenea este reglementat strict termenul de predare de 72 de ore al obiectelor de patrimoniu către instituţiile abilitate , precum şi recompensa ce o poate obţine pentru ceea ce se predă.În urma expertizării şi evaluării obiectului de patrimoniu descoperit si predat în condiţiile legii , descoperitorul poate primi o recompensă de 30 % din valoarea evaluată , la care se mai poate adăuga un procent suplimentar de până la 15 %  pentru obiectele de patrimoniu de valoare excepţională.

 Cum lucraţi pe teren ? Cum alegeţi zona sau obiectul de cercetare ?

De regulă înaintea fiecărei ieşiri într-un loc inedit , are loc o documentare destul de temeinică , pe care o fac uneori împreună cu un bun amic de ieşiri.Studiem contextul general în vechi hărţi şi în imaginile din satelit , toponimia locală , relieful zonei , interesul pentru zonă în perioade istorice diferite , resurse naturale , cursuri de apă , urme de locuire , cioburi ceramice etc. , pe scurt o periegheză care se apropie ca şi pretenţii de cea făcută de către specialişti.

  Recent, aproape săptămânal apare un tezaur monetar dacic sau elenistic, iar majoritatea descoperirilor importante provin de la detectorişti de metale. De când a devenit acest fenomen atăt de popular şi cum vedeţi viitorul acestui gen de cercetare ?

- Acum aproape 5 ani , împreună cu 2 amici , am creat o platformă online dedicată

pasionaţilor de metal detecting , prima de acest fel din România , pe care în câţiva ani am reuşit s-o dezvoltăm , cuvântul de ordine fiind legalitatea în domeniul patrimoniului mobil.Cei care ni s-au alăturat , ne-au urmat în demersul nostru , astfel că în urma unei prime descoperiri mai importante la nivelul anului 2010 , au urmat cu timpul şi altele descoperiri spectaculoase din partea altor colegi pasionaţi care au urmat filiera legală a predării , descoperiri care s-au înmulţit în ultima vreme. Ulterior parte din membrii fondatori ai acestui forum ne-am mai scindat , nuanţându-ne direcţia de activitate în alte 2 platforme online.Marile descoperiri ale acestor ultimi 4 ani , de care s-a auzit şi prin intermediul mass media , au fost făcute de persoane de caracter pe care le cunosc.Sunt colegi pasionaţi de istorie ce nu au urmărit aspectul material al unei descoperiri şi a căror conduită legală ne arată că se poate şi aşa.

    Ce perspective aveţi în privinţa cercetărilor viitoare ?

        Împreună cu alţi colegi apropiaţi , voi încuraja în continuare parteneriatele de colaborare pe bază de voluntariat ale pasionaţilor cu echipele de arheologi , sugerând o activitate în teren transparentă , desfăşurată în condiţiile legii.De asemenea sper într-o formulă comună de abordare a relaţiei pasionat / specialist , care să angreneze ambele părţi în proiecte comune. 

  În ceea ce mă priveşte , probabil voi continua să mă implic în zone ale judeţului Mureş , considerând că prin rezultatele obţinute am dobândit o bună relaţie de colaborare cu echipa de arheologi a Muzelui Judeţean Mureş.

 

Kőbe zárt istenek Fehérváron

Interjú Pánczél Szilamér régésszel a Gyulafehérváron folyó régészeti kutatásokról

Gyulafehérvár ókori emlékeiről és nemzetközi viszonylatban is kimagasló régészeti és muzeológiai lehetőségeiről több cikkünkben beszámoltunk, felhívva a nagyközönség figyelmét is az erdélyi fejedelemség egykori központja alatt nyugvó római város történetére és a városban folyó, legújabb régészeti ásatások eredményeire. Ezúttal az idén már második ásatási szezonját megért „Apulum IP” elnevezésű projektről és ásatásról beszélgettünk a munkacsoport egyik koordinátorával, Pánczél Szilamér régésszel, a Maros Megyei Múzeum munkatársával.

      A Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor, Apulum a Duna menti provinciák egyik legjelentősebb városa volt. Régészeti emlékei ugyan óriási számmal kerültek a felszínre az elmúlt száz év régészeti kutatásai révén, a város topográfiája mégsem ismert. Azt is mondhatnánk, hogy az olyan súlyosan rongált vagy beépített római városok, mint a Bécs vagy Köln alatt nyugvó települések is jobban ismertek. Mi ennek az oka?

P. Sz.: Úgy gondolom, hogy ez a jelenség nem feltétlenül csak Gyulafehérvár problémája, hanem a hazai régészet „rákfenéje”. Olyan jelentős régészeti emlékekkel rendelkező városok mint Konstanca (Tomis), Kolozsvár (Napoca) vagy Torda (Potaissa) is hasonló problémákkal küzdenek. De nincs ez másképp a jóval kevésbé beépített és sokkal intenzívebben kutatott Várhellyel (az ókori Ulpia Traiana Sarmizegetusa) sem. Ez részben azért van, mert a hazai régészet nagyon sokáig a római kor katonai emlékeivel, erődítményeivel foglalkozott, az  ún. urbánus régészet és a római városok kutatása csak másodlagos helyen szerepelt. Az elmúlt években megfigyelhetünk egy jó irányba történő változást a városi régészet hazai fejlődése terén. Igaz, továbbra sem ideális a helyzet, de biztató tendenciákat figyelhetünk meg. Gyulafehérvár esetében jó dolognak tartom, hogy gazdag ókori, középkori és kora – újkori történelmét párhuzamosan mutatják be bizonyos helyszíneken, ami a nagyközönség számára új perspektívákba helyezi a történelem szemléletet. Ugyanakkor vigyázni kellene a jóizlés megtartására és a túlzások elkerülésére. Ami a Marosportus negyed régészeti emlékeit illeti, ott óriási lehetőségek nyugszanak a föld felszíne alatt. Olyan régészeti parkot lehetne létesíteni, mint amit Aquincumban vagy akár Carnuntumban találunk. A jelenleg magántulajdonban lévő terület kisajátitása azonban óriási problémát okoz úgy a múzeumnak mint a városnak, igy az egyetlen várható megoldás a helyi lakossággal való hathatós együttműködés, nondistruktiv módszerek alkalmazása és a még szabad területek felvásárlása lenne.

2) Az Apulum IP projekt egy szentélykörzet részét képező épület szisztematikus feltárását tűzte ki céljául. Hogyan indult a projekt és miért jelentős ez az ásatás?

P.Sz.: Az ásatás a 2003 –ban véget ért ún. Apulum Projekt folytatásaként is tekinthető. Az akkor angol, német és román közreműködéssel létrejött nemzetközi kezdeményezés Liber Paternek, a bor és a megújjulás istenének szentélykörzetét és azt azt körülvevő kézművesnegyed számos épületrészét tárta fel. Ez a projekt egy Erasmus IP pályázatként, tanásatásként jött létre tavaly, két éves futamidővel „Urban and Cultic Space in RomanApulum: an Archaelogical Fieldschool” címen. A projekt a Liber Pater szentélytől északra elhelyezkedő területet célozta meg feltárni, ahol 2003 –ban egy jelentős oltárt találtak. Az ásatáson németországi, magyarországi és romániai hallgatók vesznek részt öt egyetemről. Az ásatás tavaly nagyrészt az omlásréteget távolította el, idén viszont sikerült körvonalazni egy valószínűleg szentélykörzet vagy ún. insula részeként értelmezhető épületrészt. A régészeti anyag igen gazdag, számos kultikus aprólelet bizonyítja a létesítmény vallásos jellegét, amelyhez hasonlót szisztematikus ásatás során keveset tártak fel Erdélyben.

3) Az ásatás során a hallgatók nemcsak a gyakorlati régészet módszereivel ismerkedhetnek meg, de számos előadás és interaktív módszer által szaktudásukat is gyarapíthatják különböző tudományágakban. Milyen tevékenységek folynak az ásatáson és hogyan illeszkedik ez a hazai régészeti oktatásba?

P.Sz.: Az ásatás elsősorban tanásatásként működöt, célja többek között az volt, hogy a hallgatók számára új lehetőséget biztosítson a régészet gyakorlati és elméleti oldalának megismerésére is. A program egyféle

tudástranszferként működik, hisz a hallgatók aktívan kivették részüket a terepgyakorlatból, dokumentációs munkából, de lehetőség nyílt az érdeklődő hallgatónak az anyagfeldolgozást és a restaurálást is kipróbálni. Az izgalmas előadássorozatok révén a hallgatók betekintést nyertek Gyulafehérvár ókori topográfiájába, az eddigi kutatások történetébe de számos anyagismereti előadáson is részt vehettek németországi, magyarországi  és hazai előadóknak köszönhetően. A tanásatások új lehetőséget teremtenek a kolozsvári régészoktatás számára is, hisz az egyre nehezebben kieszközölhető állami támogatás helyett egyrészt európai forrásokra alapozva tudunk dolgozni, másrészt a hallgatók nagy száma miatt kellemesebb hangulatban tudunk dolgozni. Úgy gondolom, hogy a tanásatások hiánypótló munkát végeznek és szerepük 1990 óta egyre növekszik.

4) Egyre gyakrabban bukkannak fel a fekete  piacon Apulumból származó régészeti emlékek. Legutóbb egy felbecsülhetetlen értékű Hercules Farnese szobrot sikerült a helyi múzeumnak visszaszereznie. Ugyanúgy, igen gyakoriak a dák és római kori éremegyüttesek előkerülése, amelyeket fémdetektoros kutatások során találnak és próbálnak értékesíteni jóval a régészek előtt. Hogyan dolgoznak a detektoros kutatók? Hogyan látod ezt a problémát és milyen megoldások lehetnek?

P. Sz.: Manapság valóban igen népszerűek a fémdetektoros feltárások, amelyek jelentős része továbbra is illegálisan folyik. A fémdetektor birtoklása, használata és a vele történő kutatás szigorúan ellenőrzött és csakis rendőrségi de akár minisztériumi engedéllyel lehetséges. Sajnos nagyon sokan nem tartják be az

egyébként nagyon szigorú előírásokat, ennek köszönhető, hogy rendkívüli leleteket illegális módon tárnak fel. A Keleti Kárpátokban folyó régészeti kutatásaink során  sikeresen tudunk együttműködni olyan gyakorlott és szabályszerűen eljáró detektorosokkal, mint például Pop Iuliu Cristinel. Az ő kiváló terepismereti gyakorlatának köszönhetően a projektnek sikerült két, eddig ismeretlen őrtornyot azonosítani, valamint számos értékes leletet feltárni. A fémdetektoros kutatók – legalábbis akik ezt szabályszerűen, legális körülmények között űzik – legtöbb esetben terepbejárások, sokszor gombászás, túrázás során találnak leletekre. Természetesen a profibbak már archív vagy kadaszteri térképeket, felméréseket is használnak és nemegyszer a szakirodalmat is jól ismerik. Úgy gondolom, hogy a régészetnek előbb, utóbb elengedhetetlen feladata lesz azokkal a detektoros kutatókkal együttműködni, akik ezt a tevékenységet törvények szigorú betartása mellett gyakorolják. Ez ugyanakkor jobb fényt is vethet erre a problematikus jelenségre is.

5) A szentély ásatása már most számos fontos eredménnyel és lelettel gazdagította eddigi ismereteinket, de a környék még számos jelentős régészeti emlékkel kecsegteti a kutatókat. Milyen folytatásra számit ez a projekt?

P.Sz.: Az idei szezon volt az utolsó ennek a projektnek a keretében, azonban Gyulafehérvár ókori emlékei – különösen a Marosportus negyed – számos további kutatási lehetőséggel kecsegtet. Az eddigi kutatások révén tudjuk, hogy a jelenlegi ásatási helyszín körül további jelentős épületek, városi és kultikus terek, kemencék helyezkednek el. Ebben a régióban kívánunk további kutatásokat végezni egy új projekt keretén belül további két éven át, amelyet már megpályáztunk, várhatóan ősszel kapunk végleges választ.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014 szeptember 6-i számában. 

Bura László portré

In memoriam Bura László

Az interjú 2010. szeptemberében készült szülővárosom egyik legjelesebb szellemével. Megjelent a Szatmári Friss Újság 2010. szeptember 18 -i számában.

Nyelv és otthon bűvöletében

Bura László (1932 - 2014) a Magyar Néprajzi Társaság levelező és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság többszörös kitüntetettje, a Csűry Bálint ,a Fraknói Vilmos és az Identitás - díj tulajdonosa. Városunk díszpolgárával kultúráról, jövőről és sorsokról beszéltünk.  

1.      Minden pályakezdés mögött áll valaki, vagy valami: egy később mítosszá lett szülőhely, család vagy mentor. Hogyan indult el tudományos pályája?

Szatmárnémetiben születtem, gyermekkoromat is itt töltöttem, az akkor még gyéren lakott de a mostaninál valamivel hangosabb és mozgalmasabb Tisztviselőtelepen. Az egyetemet Kolozsváron végeztem, a Magyar Nyelv és Irodalom Fakultás hallgatója voltam.

Elsősorban nyelvésznek, nyelvkutatónak éreztem magam és ezzel mai napig így vagyok. Negyedéves hallgatóként a tanszéken gyakornokként dolgoztam egy évet, ahol tanáraim és mentoraim a kor legnevesebb művelődéstörténészei és nyelvészei, Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes voltak. Nagy hatást gyakorolt fejlődésemre, tudományos pályámra Faragó József néprajzkutató, akivel később még számos alkalommal dolgoztam és kutattam. 1955 –ben a kommunista rendszer eltávolított a kolozsvári egyetemről, így gyakornoki munkámat később pedagógusként folytattam négy évig

Mezőpetriben, majd Szatmáron a mai Sportlíceumban, az akkori 4- es Számú Általános Iskolában. Pályadíjak révén sikerült a tudományos munkát is folytatni, elsősorban tájnyelvi gyűjtésével, mesterségek szaknyelvével és az oktatás módszertanával foglalkoztam fiatal pályakezdőként. Doktori dolgozatom 1972-ben védtem meg.

A Szatmári Friss Újság elődjének tekintett Szatmári Hírlapban 1969 óta írtam elsősorban nevelésről, oktatásról de számos művelődéstörténeti írásom is megjelent. Annak idején nagy sikernek örvendett a Báder Tiborral szerkesztett „Szatmári Arcok” rovat.

2.      Olyan időkben volt ifjú és pályakezdő, amikor az anyanyelv ápolása több volt, mint igény és szükséglet. Identitásához, fennmaradáshoz kellett.  Hogyan élte meg magyarságát a kommunizmus idején?

Magyarságot, nemzeti identitást hangsúlyozni nem igazán lehetett a kommunizmus alatt. Munkásságommal akkor is és most is leginkább a helyi közösséget céloztam meg, annak értékeit, a közös és egyetemes művelődés és kultúra gyökereit kutattam és tanítottam. Így éltem meg magyarságom, akkor, amikor ezt börtönévekkel jutalmazták. 

3.      Éveken át volt oktató úgy általános és középiskolában, majd egyetemen is.  Hogyan adható át hatásosan az anyanyelv szeretete és megbecsülése a változó ifjúságnak?

Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert elsősorban időfüggő. 1990 előtt a magyarórák is másról szóltak. Az irodalmi anyag megcsonkítva és bicebócán került a diákság elé, hisz állandóan figyelték mit és hogyan tanítunk. Akkor elsősorban tisztán az anyanyelv „nyelvi” szépségére,  árnyalt és változatos világára tudtunk összpontosítani, a legjobb nevelő példákat hozva.

A mai oktatást elsősorban kívülállóként szemlélem, hisz tizenhat éve nem oktatok, ám mivel mint a Tanitóképző Főiskola oktatója továbbra is érzékelni tudom ezt a jelenséget. Ma sincs könnyű dolga annak, aki magyarul és anyanyelvről akar beszélni és tanítani. A kitágult világ, a modenizmus és globalizmus csonkítja a nyelvet, anyanyelvünk csorbulni látszik, a nyelvi ismeretek hiányossága és nehézkes használata sajnos ma már a pedagógiába készülőknél is jelentkezik.

A régi nyelvtan még nagyon „grammaticus” volt. Az oktatás elsősorban a nyelvi rendszerre, tisztán a nyelv szépségére, szerkezetére épült.  Ma a közlésre összpontosítanak, hisz látszólag ezzel van a legfőbb gond, ám elfelejtkeznek a nyelvtanulás alapjáról, a nyelvtanról. 

Úgy vélem ilyen téren is a mai nyelvoktatás útkeresésben van.

4.      Van –e recept a jó „paidagogoszra”, vagyis a nevelő tanárra?

Ezt mindig az adott körülmények határozzák meg leginkább. Annak ellenére azonban, hogy nincsenek általános és mindenhol érvényes szabályok a „jó pedagógusra”, mégis úgy vélem, néhány jellegzetességre minden oktatónak figyelnie kell.

Az egyik a szakma jó ismerete. Mindent egy tanár sem tudhat, de állandó felkészüléssel kell elsajátítania a legújabb információkat is, hogy naprakész lehessen és munkáját valóban teljes odaadással tudja végezni. Ugyanakkor egy tanár ne legyen hivalkodó sem: a diákot nem megalázni kell. Megjegyezném itt még, hogy ugyanilyen fontos az örök „tanulni tudás”, kíváncsiskodás és a tudásvágy tovább éltetése a tanítói évek alatt is.

A másik oldala a „jó tanárnak” talán az együttműködésre való hajlam. Mivel minden diák külön világ, ezért igyekeznünk kell lehetőleg megismerni őket és közvetlen kapcsolatot ápolni velük. Osztályfőnökként diákjaimat többször látogattam és kirándulásokat is szerveztünk a közös kikapcsolódás és egymás megismerése érdekében.

5.      Hogyan látja mint nyelvész és mint magyar ember az Internet hatására kialakulóban lévő „újmagyart”, a fiatal generáció mai magyar nyelvét?

Idő és vizsgálódás kérdése, milyen irányba halad ez a folyamat és milyen mértékben fogja megváltoztatni a nyelvet. Az tény, hogy a mindennapi kommunikációra erősen hat. Én úgy látom, hogy a személyes kapcsolatokat elrontja, az egyént és a személyiséget elszigeteli a valódi közösségi élettől.  A nyelv árnyalatait csakis élő gyakorlásával lehet észrevenni. A nyelv él és önkifejez, rövidítésekkel pedig csak elhalványul. 

6.      Beszélhetünk-e szatmári értelmiségről?

A kérdés ott kezdődik, kit tekintünk „értelmiséginek”. Úgy vélem értelmiséginek lenni ma már nem oklevélfitogtatást jelent. Nem címek és titulusok, diplomák tesznek valakit értelmiségivé. Ismerek számos olyan falusi embert, aki hét osztályos végzettséggel egyedi módon tudja szemlélni környezetét, önmagát és a világot. Az „értelmiségi” szerintem elsősorban a „gondolkodó ember”, aki el tud elmélkedni a világ dolgairól, aki nem csak külső forrásokra hagyatkozva sodródik, hanem önmagából is tud választ hozni.

Aki oklevelét, címét fitogtatja, aligha értelmiségi.

7.      Számos könyvében, tanulmányában és ismeretterjesztő cikkében foglalkozott Szatmárnémetivel, legutóbb pedig „Erdőd nyolc évszázada” címmel jelentetett meg egy kismonográfiát. Munkássága szinte egyszemélyes intézménnyé és szaktekintéllyé avatta a helytörténészek körében. Milyen területek vannak, melyek kutatásra várnak Szatmáron?

Kutatandó területek mindig voltak és lesznek is. Szatmárnémeti történetére vonatkozóan elsősorban a gazdaság és ipartörténet jelenti a feltáratlan területet. Természetesen a már feldolgozott témák részleteiben is elbújhatnak érdekes dolgok. Egy kutatónak elsősorban a hiteles források alapján kell dolgoznia és ezekből bizony nemegyszer nagyon sok érdekes adat  derül ki. Ha kritikus szemmel nézzük az adatokat, számos történelmi pontatlanságra kerül napfény. Igy tudhatjuk meg például, hogy a szatmári Református Gimnázium, amelynek 450 évfordulóját már 2007 –ben „megültük” valójában idén kellene ünnepelje a 400 évfordulóját. Az 1610 –es dokumentum mellett az 1910-es tricentenáriumi ünnepségsorozat dokumentumai is bizonyítják ezt.  

Mindenben ott a szépség, csak meg kell látni. Ehhez pedig olvasni kell és kutatni.

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.