Bura László portré

In memoriam Bura László

Az interjú 2010. szeptemberében készült szülővárosom egyik legjelesebb szellemével. Megjelent a Szatmári Friss Újság 2010. szeptember 18 -i számában.

Nyelv és otthon bűvöletében

Bura László (1932 - 2014) a Magyar Néprajzi Társaság levelező és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság többszörös kitüntetettje, a Csűry Bálint ,a Fraknói Vilmos és az Identitás - díj tulajdonosa. Városunk díszpolgárával kultúráról, jövőről és sorsokról beszéltünk.  

1.      Minden pályakezdés mögött áll valaki, vagy valami: egy később mítosszá lett szülőhely, család vagy mentor. Hogyan indult el tudományos pályája?

Szatmárnémetiben születtem, gyermekkoromat is itt töltöttem, az akkor még gyéren lakott de a mostaninál valamivel hangosabb és mozgalmasabb Tisztviselőtelepen. Az egyetemet Kolozsváron végeztem, a Magyar Nyelv és Irodalom Fakultás hallgatója voltam.

Elsősorban nyelvésznek, nyelvkutatónak éreztem magam és ezzel mai napig így vagyok. Negyedéves hallgatóként a tanszéken gyakornokként dolgoztam egy évet, ahol tanáraim és mentoraim a kor legnevesebb művelődéstörténészei és nyelvészei, Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes voltak. Nagy hatást gyakorolt fejlődésemre, tudományos pályámra Faragó József néprajzkutató, akivel később még számos alkalommal dolgoztam és kutattam. 1955 –ben a kommunista rendszer eltávolított a kolozsvári egyetemről, így gyakornoki munkámat később pedagógusként folytattam négy évig

Mezőpetriben, majd Szatmáron a mai Sportlíceumban, az akkori 4- es Számú Általános Iskolában. Pályadíjak révén sikerült a tudományos munkát is folytatni, elsősorban tájnyelvi gyűjtésével, mesterségek szaknyelvével és az oktatás módszertanával foglalkoztam fiatal pályakezdőként. Doktori dolgozatom 1972-ben védtem meg.

A Szatmári Friss Újság elődjének tekintett Szatmári Hírlapban 1969 óta írtam elsősorban nevelésről, oktatásról de számos művelődéstörténeti írásom is megjelent. Annak idején nagy sikernek örvendett a Báder Tiborral szerkesztett „Szatmári Arcok” rovat.

2.      Olyan időkben volt ifjú és pályakezdő, amikor az anyanyelv ápolása több volt, mint igény és szükséglet. Identitásához, fennmaradáshoz kellett.  Hogyan élte meg magyarságát a kommunizmus idején?

Magyarságot, nemzeti identitást hangsúlyozni nem igazán lehetett a kommunizmus alatt. Munkásságommal akkor is és most is leginkább a helyi közösséget céloztam meg, annak értékeit, a közös és egyetemes művelődés és kultúra gyökereit kutattam és tanítottam. Így éltem meg magyarságom, akkor, amikor ezt börtönévekkel jutalmazták. 

3.      Éveken át volt oktató úgy általános és középiskolában, majd egyetemen is.  Hogyan adható át hatásosan az anyanyelv szeretete és megbecsülése a változó ifjúságnak?

Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert elsősorban időfüggő. 1990 előtt a magyarórák is másról szóltak. Az irodalmi anyag megcsonkítva és bicebócán került a diákság elé, hisz állandóan figyelték mit és hogyan tanítunk. Akkor elsősorban tisztán az anyanyelv „nyelvi” szépségére,  árnyalt és változatos világára tudtunk összpontosítani, a legjobb nevelő példákat hozva.

A mai oktatást elsősorban kívülállóként szemlélem, hisz tizenhat éve nem oktatok, ám mivel mint a Tanitóképző Főiskola oktatója továbbra is érzékelni tudom ezt a jelenséget. Ma sincs könnyű dolga annak, aki magyarul és anyanyelvről akar beszélni és tanítani. A kitágult világ, a modenizmus és globalizmus csonkítja a nyelvet, anyanyelvünk csorbulni látszik, a nyelvi ismeretek hiányossága és nehézkes használata sajnos ma már a pedagógiába készülőknél is jelentkezik.

A régi nyelvtan még nagyon „grammaticus” volt. Az oktatás elsősorban a nyelvi rendszerre, tisztán a nyelv szépségére, szerkezetére épült.  Ma a közlésre összpontosítanak, hisz látszólag ezzel van a legfőbb gond, ám elfelejtkeznek a nyelvtanulás alapjáról, a nyelvtanról. 

Úgy vélem ilyen téren is a mai nyelvoktatás útkeresésben van.

4.      Van –e recept a jó „paidagogoszra”, vagyis a nevelő tanárra?

Ezt mindig az adott körülmények határozzák meg leginkább. Annak ellenére azonban, hogy nincsenek általános és mindenhol érvényes szabályok a „jó pedagógusra”, mégis úgy vélem, néhány jellegzetességre minden oktatónak figyelnie kell.

Az egyik a szakma jó ismerete. Mindent egy tanár sem tudhat, de állandó felkészüléssel kell elsajátítania a legújabb információkat is, hogy naprakész lehessen és munkáját valóban teljes odaadással tudja végezni. Ugyanakkor egy tanár ne legyen hivalkodó sem: a diákot nem megalázni kell. Megjegyezném itt még, hogy ugyanilyen fontos az örök „tanulni tudás”, kíváncsiskodás és a tudásvágy tovább éltetése a tanítói évek alatt is.

A másik oldala a „jó tanárnak” talán az együttműködésre való hajlam. Mivel minden diák külön világ, ezért igyekeznünk kell lehetőleg megismerni őket és közvetlen kapcsolatot ápolni velük. Osztályfőnökként diákjaimat többször látogattam és kirándulásokat is szerveztünk a közös kikapcsolódás és egymás megismerése érdekében.

5.      Hogyan látja mint nyelvész és mint magyar ember az Internet hatására kialakulóban lévő „újmagyart”, a fiatal generáció mai magyar nyelvét?

Idő és vizsgálódás kérdése, milyen irányba halad ez a folyamat és milyen mértékben fogja megváltoztatni a nyelvet. Az tény, hogy a mindennapi kommunikációra erősen hat. Én úgy látom, hogy a személyes kapcsolatokat elrontja, az egyént és a személyiséget elszigeteli a valódi közösségi élettől.  A nyelv árnyalatait csakis élő gyakorlásával lehet észrevenni. A nyelv él és önkifejez, rövidítésekkel pedig csak elhalványul. 

6.      Beszélhetünk-e szatmári értelmiségről?

A kérdés ott kezdődik, kit tekintünk „értelmiséginek”. Úgy vélem értelmiséginek lenni ma már nem oklevélfitogtatást jelent. Nem címek és titulusok, diplomák tesznek valakit értelmiségivé. Ismerek számos olyan falusi embert, aki hét osztályos végzettséggel egyedi módon tudja szemlélni környezetét, önmagát és a világot. Az „értelmiségi” szerintem elsősorban a „gondolkodó ember”, aki el tud elmélkedni a világ dolgairól, aki nem csak külső forrásokra hagyatkozva sodródik, hanem önmagából is tud választ hozni.

Aki oklevelét, címét fitogtatja, aligha értelmiségi.

7.      Számos könyvében, tanulmányában és ismeretterjesztő cikkében foglalkozott Szatmárnémetivel, legutóbb pedig „Erdőd nyolc évszázada” címmel jelentetett meg egy kismonográfiát. Munkássága szinte egyszemélyes intézménnyé és szaktekintéllyé avatta a helytörténészek körében. Milyen területek vannak, melyek kutatásra várnak Szatmáron?

Kutatandó területek mindig voltak és lesznek is. Szatmárnémeti történetére vonatkozóan elsősorban a gazdaság és ipartörténet jelenti a feltáratlan területet. Természetesen a már feldolgozott témák részleteiben is elbújhatnak érdekes dolgok. Egy kutatónak elsősorban a hiteles források alapján kell dolgoznia és ezekből bizony nemegyszer nagyon sok érdekes adat  derül ki. Ha kritikus szemmel nézzük az adatokat, számos történelmi pontatlanságra kerül napfény. Igy tudhatjuk meg például, hogy a szatmári Református Gimnázium, amelynek 450 évfordulóját már 2007 –ben „megültük” valójában idén kellene ünnepelje a 400 évfordulóját. Az 1610 –es dokumentum mellett az 1910-es tricentenáriumi ünnepségsorozat dokumentumai is bizonyítják ezt.  

Mindenben ott a szépség, csak meg kell látni. Ehhez pedig olvasni kell és kutatni.

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.

Ioan Piso 70.

Our generation of the M.A. studies was famous for many reasons: first of all, we had a strange nickname, known later by many of the professors (F.B.R.S.), we published two collective volumes with our first published articles and...we were among the last lucky and honored generations, learned by one of the great minds and intellectuals of Cluj and Central Europe: Ioan Piso. Known as one of the best epigraphists in Europe today, his monumental work (more than 200 articles and books published mainly in foreign languages) was for us a great model. His majestic personality, calm  voice and not at least, his incredible knowledge and cultural impact (great fan of arts and almost every branch of the European culture) was for many of us a model. Our common visit in Apulum in 2010 remained in our memory as a great event in the first year of the M.A. studies.  Today he is celebrating his 70th Birthday.

Ad multos annos!
 (Photos from our visit in Apulum in 2010)

Piso and Ortolf Harl

                                    

F.B.R.S. and prof.dr. Ioan Piso

http://www.trilulilu.ro/video-divertisment/clujul-trait-ep-34-ioan-piso-17-01-10?ref=cauta