A tudományos idézettség mámorában

Szilvay Gergely Mandinerben közölt két cikkében is elemezte a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Programjának 2023-as bölcsészettudományi kategóriában induló pályázatának nyertesét, Szilágyi Emőke Ritát. A szerző ideológiai részrehajlással vádolta a Magyar Tudományos Akadémiát, amiért idén egy olyan irodalomtörténész nyert a Lendület Program induló kategóriájában (40 év alatti, nemzetközi hírnévvel rendelkező kutatók), aki egy akadémiai kutatóintézetnél dolgozik és akinek a közéleti tevékenysége politikailag nem semleges, elsősorban kormányellenes formában nyilvánul meg. A Szilvay-féle cikkekre az Irodalomtudományi Intézet nyilatkozatban válaszolt, ám a helyzetet nem elemezte, csupán konstatálták, hogy szerintük büszkeség az, hogy újabb Lendületet nyertek (hat év alatt a negyediket!). Szilvay cikkét azért érdemes elemezni, mivel egyrészt rámutat a magyar tudományosság súlyos helyzetére, de betekintést nyújt a tudományos élet és a fiatal kutatók csöppet sem egyszerű világába is, amelynek árnyalatai nem kerültek elemzésre az ideológiai és politikai csatakiáltássá vált cikkben. 

Az, hogy a tudományos munka, a kutatók munkája és elsősorban, a tudományos kutatás eredményei minden ideológiai és politikai tartalomtól mentesek kell(ene) maradjanak, ez egy fontos deontológiai, tudományetikai elvárás lenne. Sajnos azt tudjuk és 2020 óta látjuk, hogy ez sem nyugaton, sem Magyarországon nincs igy: a tudományos életbe a politika és a gnosztikussá lett dualizmus („bal” és „jobb” hamis dichotómiája) úgy külföldön, mint mifelénk beszivárgott és meghatározó lett. Különösen igaz ez a bölcsészettudományokban, ahol egyre élesebb feszültségek húzódnak. Kutatóként, egyetemi oktatóként engem ez elkeserít, de ugyanakkor történészként jól tudom, hogy a tudomány valójában, soha nem volt politika-mentes: a középkorban az oxfordi egyetemen számos lázadás, politikai csata zajlott, nemegyszer vérre menő küzdelemben védték meg egyetemi autonómiájukat, vagy épp ideológiai csatározások helyszíne volt Darwin és ellenfeleinek vitájában. De már az ókorban is, Arkhimédész uralkodóknak dolgozik (a kor politikusainak) és bár ő szerette volna, ha tudományos „köreit” nem zavarják meg, sajnos addigi életútja nem erről a semlegességről tanúskodott. Wernher von Braun vagy Teller Ede tudományos pályája sem mondható politikától mentesnek, elég itt csupán azokra, az ideológiailag meglepően eltérő politikusokra gondolnunk, akiknek ők dolgoztak. Theodor Mommsen, Alföldi András, Constantin Daicoviciu vagy Hóman Bálint csupán néhány a sok történész közül, akiknek szakmai nagysága mellé igen határozott politikai identitás és tevékenység is köthető. A tudomány tehát nem volt és aligha mondható ma sem politika-mentesnek. Ezek fájó, de valós történelmi tények. A kutatás folyamata, eredményeinek tisztasága, pontossága és hitelessége persze nem kellene a kutató közéleti életétől befolyásolhatóvá váljon. 

Bár nem ismerem közelebbről, úgy vélem Szilágyi Emőke Rita szakmai munkássága nem vádolható azzal, hogy közéleti tevékenységétől, politikai és világnézeti identitásától bármilyen módon csorbulna. A kutatót tehát nem szabad közéleti tevékenysége, politikai és világnézeti identitása alapján megítélni tudományos pályázatokon és a sajtóban még annyira sem. Senkinek semmi köze ahhoz, ha valaki konzervativ, jobboldali, Európa keresztény értékeit védi Facebook posztjaiban, vagy esetleg liberális és globalista eszméket hirdet. A szólásszabadság értelmében ehhez joga van egy kutatónak és az akadémikusoknak ezt nem szabad a döntéshozatal során figyelembe venniük. Elméletben legalábbis, ennek igy kellene lennie. 

Szilvay Gergely cikkében azzal vádolja az új, Lendületes kutatót, hogy szakmai idézettsége, nemzetközi láthatósága nem hasonlítható össze a másik két bölcsészettudományi nyertessel (Kiss Viktória, Sebők Miklós). Itt a szerző nemcsak ott hibázik, hogy egy induló, tehát junior kutatót (40 év alattit) hasonlít össze egy senior, tehát haladó kategóriában pályázó, érett, idősebb kutatóval, de elfelejti azt a fontos kritériumot is, ami az MTMT-ben is egyértelműen szerepel: a szakterületi besorolást és tudományági kontextualizálást. Vannak tudományágak és tudományos témák, mint például Oláh Miklós élete, amely soha nem lesz olyan népszerű nemzetközileg, mint a Kárpát-medence bronzkora vagy a visegrádi országok politikatörténete. Míg utóbbi két témának nagy eséllyel több száz vagy legalábbis több tucat kutatója van csupán a mi régiónkban (és még néhány külföldi, nyugati szakértője is), addig egy-egy lokális jelentőségű témának nagy eséllyel csupán 2-3 kutatója ismert. 

Vegyük példának saját esetemet, hogy illusztráljam egyrészt Szilvay érveinek hiányosságát, másrészt ugyanakkor rámutassak a tudományos világban sajnos valóban értelmetlenné váló és kritikát igénylő tudománymetria fájó szubjektivitására. Az elmúlt 12 évben ugyan több tudományos témával is foglalkoztam (római vallástörténet, közösségi régészet, régészettörténet), fő kutatási területem mégis a Kr.u. II-III. század római vallástörténete, azon belül pedig elsősorban az ókori (római) Mithras kultusza volt. Ebben a témában legalább húsz publikációm jelent meg nemzetközi folyóiratokban és kötetekben. A témánál fogva (egy egykor három kontinensre kiterjedő birodalom egyik leglátványosabb régészeti anyagával rendelkező kultusz kutatása) kutatásom értelemszerűen nemzetközibb, mint Oláh Miklós levelezése (amelyet ugyanakkor nagyon szépen el lehet helyezni az európai reneszánsz egyetemes történetébe és kultúrtörténetébe). Mithras római kultuszának lokális (pannoniai vagy daciai) kutatását nem lehet végezni úgy, hogy ne ismerjem a kultusz teljes birodalomra kiterjedő anyagát (több ezer tárgy, több ezer publikáció amit elolvastam, meglátogattam, kutattam 12 év alatt) és azt a becslésem szerint legfeljebb 15-20-ra tehető kutatót, akik a témával a világon jelenleg foglalkoznak. A 15-20 kutató közül többen magyarok, ez nagyrészt Tóth István ókortörténész paradigmatikus munkásságának és hagyatékának köszönhető. A többiek pedig angolok, franciák, amerikaiak, olaszok, németek és spanyolok, többéségben azonban 40-50 feletti kutatókról van szó. Ezek közül a legismertebb, Richard L. Gordon, a Mithras-kutatás jelenlegi doyenje jobb esetben is 1-2000 idézettséggel rendelkezik (nincs Google Scholar oldala, hisz az 1940-es években született kutatók még vidáman leélték tudományos életüket anélkül, hogy egy számmá redukálja őket a kapitalizált tudomány). Mégis, aki valaha római vallással és Mithrassal akar foglalkozni 1972 óta nem tudja megkerülni Richard L. Gordon nevét. Az ő tudományos mutatói eltörpülnek egy átlagos magyar bronzkoros kutatóé vagy jobb szociológusé mellett, a természettudósok és orvosok mutatóihoz pedig ne is mérjük. Ennélfogva úgy Szilvay, mint az MTA tudománymetriai összehasonlításai értelmetlenek: nem lehet összemérni egy Oláh Miklós kutatót egy Mithras kutatóval vagy egy bronzkorossal. Nem lehet azért, mert radikálisan más a tudományos módszertanunk, más a forrásanyagunk, más a tudományos családunk, amiben mozgunk. Ám mindegyik téma hasonlóan fontos: része egy teljes kontinens szellemi örökségének, amely túlhaladja kicsi országunk régióját. Alföldi András volt az, aki a huszadik század elején azt hangsúlyozta: úgy kell Kárpát-medencei történelmet kutatni és írni, hogy a globális, egyetemes kontextust soha nem lehet mellőzni és ignorálni. Ezt hívjuk ma glokalizmusnak, amelyről jómagam is sokat írok szaktanulmányaimban is. A Diétás Múzsa Facebook oldalán elszabadult kommentszekciókból (amig még le nem tiltott - gondolom a demokrácia jegyében), azt olvashattuk ki, hogy egyesek szerint nem kellene a bölcsészeket is tudománymetriai alapon osztályozni, másrészt nem ez az egyetlen kritérium tette Szilágyi Emőke Rita nyertes projektjét a "legjobbá", hanem sok más is. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy a tudományos idézettség, a nemzetközi vizibilitás fontos, hisz a Lendület egyik alapkövetelménye, hogy ERC projektre pályázzon majd az ifjú kutató, amire lokális, magyar témával nehezen lehet. 

Szilvay cikke azonban elfelejt egy apró, de nagyon fontos részletet, amelyről tényleg érdemes lenne beszélni. Az MTA Lendület Program 2011-2023-as nyertesei között ugyan találunk bölcsészettudományi nyerteseket, ezek döntő többségét sajnos az akadémia kutatóintézetei és az ELTE adta. A vidéknek nevezett, sajnálatos módon mellőzött, egyébként fontos egyetemi és szellemi központok, mint Pécs, Debrecen vagy Szeged nagyon ritkán nyertek, utóbbi sajnos egyszer sem nyert a bölcsészettudományi kategóriában. Ennek sok oka lehet: pénzhiány, a beérkező pályázatok minősége, a centrum-periféria effektus mögötti akadémiai lobbi ereje. A döntés módja és mikéntje – különösen a bizottsági döntés – elkerülhetetlenül szubjektív, hisz ott már kiváló minősitést kapott, magas vagy maximumot elért pontszámú pályázatok közül kell választani. A döntés ezen fázisában az akadémiai hálózatosodás és szubjektivitás – amelyről Barabási-Albert László is irt – sajnos elkerülhetetlen. Rengeteg kritériumot kell figyelembe venni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a vidéki egyetemek bölcsészettudományi karainak kevés a támogatói ereje ezen a szinten. 

Egy biztos: az nem helytálló és a rendszer furcsán működő mivoltát bizonyitja, hogy egy tudományos intézet hat év alatt négy alkalommal nyer, mig a teljes vidéki egyetemi hálózat a bölcsészettudományok kategóriában tiz év alatt 1-2 alkalommal nyertek. Valami itt sántit, ahogy mondani szokás.

A vidéki egyetemek fiatal kutatóinak marad tehát Cicero jól ismert mondása: dum spiro, spero. Nem adhatjuk fel, hisz több ezer diák tanul a vidéki egyetemeken is, nekik is fontos és szükséges, hogy tudományos példák és esélyteremtés álljon példaként előttük. 

Peregrinatio academica

A kilencvenes években, a határok megnyitásával a partiumi magyarok jelentős része heti rendszerességgel járt át Magyarországra. Van, aki csak a poszt-kommunista Romániában akkor még elérhetetlen, a civilizációt, jólétet, kispolgári életet szimbolizáló magyaros vajkrémet, kenőmájast, boci-csokit és medve-sajtot akarta megvenni, mások pénzszerzés és boldogulás céljából a környező falvak piacan árulták az olcsóbb román Algopirint, cigit vagy alkoholt. Ez volt a 90-es évek szürkeségének új szele, a remény, hogy a felfoghatatlan szegénységből valahogy van kiút is. Ez volt a valósága a gyárban dolgozó családoknak, akiknek egy jelentős része elvesztette munkáját vagy kiöregedett a munkapiacból. Nagyanyám is sokat járt át Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kis falvaiba, éjszaka, éjjel elindulva, este érve haza, több kilós csomagokat cipelve és árulva amit épp kellett. A határmenti magyarok ebből éltek akkor, mig az ország közepén élő románok már a 2000-es évek előtt is hatalmas számban mentek külföldre. A millenials generáció (vagyis az én generációm: 1980-1995) nagy része félcsaládban,  fizikai vagy lelki távolságban nőtt fel. Voltak persze kivételek, de ők a privilegizált, nagyvárosi, polgári család vagy gazdag falusi birtokon élők voltak. Mi nem ebben a szerencsés helyzetben nevelkedtünk. Ezért is volt sokáig a magyarországi világ egyféle ideál: a piacra kisétáló magyar hölgyek minden jóval megtömött vasárnapi, fonott kosaraik, elegáns biciklijük, tiszta falusi utcáik, kertjeik a jólélétet, a kispolgári stabilitást jelentették nekünk. Mi ilyenről csak álmodtunk, mint a változás szelében szétzilált proletár-családok egyike. Néha, amikor otthon egyedül voltam, a falra irogattam, úgy tettem, mintha tanár lennék. Előadtam, órát tartottam játékoknak és mindenféle képzelt közönségnek. Tanár, előadó akartam lenni nagyon rég. Fogalmam sincs honnan jött ez, hisz a családban soha senki nem volt ilyen pályán: a XIX. század közepéig visszavezethető kötelékekben csak egyszerű falusi kisbirtokosok és a XX. század közepe után agyondolgoztatott gyári munkások voltak a családban. Okos, józan paraszti ésszel megáldott emberek, akikben lehet ott volt a tűz, a tehetség, de nem engedte a történelem, hogy kinőjenek, megtalálják a kemény föld alól a napfény felé vezető növekedés útját. Az anekdótázás, a történetmesélés, a múlt felidézése, az olvasás viszont jelen volt, körbevett. Ezek fontos útravalók voltak. De sokat kaptam általános és középiskolai tanáraim némelyikétől is, Vezér Katalintól, Sándor Erzsébettől, Kozma Arthúrtól és főleg Kozák Anikótól. Kicsit talán Deák Mártától is. 

Azért mesélem ezt el, mert izgat a téma, hogy egy átlagos, szegényesen élő, vagyonosodási és nagypolgári közegtől távol álló családból hogyan nőhet ki egyetemi oktató. Régen erre esély sem volt: sokáig ez a nagypolgárság és arisztokrácia-közeli körök privilégiuma volt. Kivételek viszont mindig akadtak, az egy érdekes kutatási téma lenne, hogy megvizsgáljuk, milyen közegből érkeznek például a középkor és újkor, de akár a Belle Époque egyetemi oktatói, milyen dinamikája van az egyetemi alkalmazottaknak, kik és milyen módon kerültek be az oktatásba. 

Kolozsváron 2007 és 2010 között tanultam magyar nyelven történelmet az egyetemen. Évfolyamelső voltam, diákszervezeti elnök, az utolsó generációk egyike, aki még nagyrészt okostelefon nélkül a szó szoros értelmében a valósággal eggyé nőve élvezte az egyetemi éveit. Csodálatos évek voltak, minden érzelmi, személyes és szakmai válság ma már mitosszá szürkült és szép fotók emlékeként mosolyog ránk egy elmúlt és soha vissza nem térő korszak Kolozsvárja. Ekkor kezdtem el publicista karrierem is, 2009-ben. Néhány tanárom 2008-2010 között nagyon határozottan középkorra vagy reneszánsz kor kutatására akart engem csábitani: első éves korom óta tudtam, hogy az ókor, főleg Róma története érdekel, de nem voltam egy jó régész, terepen nehezen érvényesültem, bár a tárgyakat nagyon szerettem akkor is. Csábitgattak a reneszánsz és ókor kapcsolatának kutatására, lett is ebből egy TDK előadásom, de elég határozottan Bodor András útjára akartam lépni. Bár 10 évvel halála után érkeztem Kolozsvárra, szinte öntudatlanul, az ő szellemi örökségét éreztem legközelebb magaménak. Kolozsvári tanáraim közül a historiográfiát oktató Lupescu Makó Mária és Vekov Károly hatott rám leginkább, persze sok mástól is tanultam ezt-azt. Mindenféle csábitás ellenére, elég határozottan a római kor iránt kezdtem el érdeklődni, amelyben nagyrészt a porolissumi ásatások, Bajusz István támogatása és Mithras, római istenség felfedezése adta nekem az igazi inspirációt. Államvizsgámat végül minden magyar csábitás ellenére Sorin Nemetivel irtam, román nyelven. Nem volt könnyű, de Sarmizegetusa mithraeumának első magyar nyelvű újraértelmezése lett Király Pál 1886-os monográfiája után. A kéziratból készült tanulmány csak most, 2023-ban kerül majd közlésre, de egy szösszenetet már 2010-ben is közöltem. Sok tanárom haragudott rám azért, mert "átpártoltam" a románokhoz: ekkor kezdődött a kolozsvári egyetemi hálózattal és polgársággal az első enyhe, de érezhető fagyos kapcsolatom, amely később csak fokozódott. 2009-ben Budapesten jártam Márton Áron ösztöndijakkal, ekkor találkoztam először Richard Gordonnal, a nemzetközi Mithras kutatás doyenjével is és a magyar ókortudomány és római koros kutatás több, neves alakjával. 

2010 és 2012 között román mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. Sorin Nemetivel dolgoztam tovább, de ekkor már egy nagyobb falatot vettem a nyakamba, Mithras apulumi kultuszát. Mindent elolvastam, amit Gyulafehérvár római történetéről irtak, többször jártam a múzeumba, mint haza Szatmárra akkoriban. Pécsett és Pesten is tanultam egy-egy hónapot, éreztem a két ország közötti ókorkutatás nagy különbségeit és lemaradásomat sok téren (latin nyelv, epigráfia, anyagismeret). Ezeket mind be kellett pótolni: van amit sikerül, van amit mai napig nem tudtam. Kolozsvári tanáraimnak nem ártana ezen elgondolkodni, amikor siránkoznak az elvándorlás okain. Mesteri dolgozatom románul irtam és sikeresen védtem meg, eredményeit csak 2015-ben tudtam közölni. 2012-ben már jól ismertem az erfurti iskola munkáit, Jörg Rüpke nagy köteteit, Richard Gordon tanulmányait, ezeknek nyoma érezhető volt már a mesteri dolgozatomban is. Mégis, a doktori városomnak Pécsett választottam. Hiba volt? Ki tudja: Non, je ne regrette rien. Elmentem Pécsre - igaz, sokat nem maradtam ott. Ámor visszahivott Kolozsvárra, de pragmatikus bakként azért egy Erasmus ösztöndijat összehoztam: 2012-13-ban pécsi doktoranduszként, Erasmussal kutattam ismét Kolozsváron Apulum vallásos életét. 2013-ban már nemzetközi konferenciákon vettem részt Bukarestben, Gyulafehérváron. Ekkor inditottam el szakmai honlapomat és Facebook oldalam is, amelyet ma már több mint ezren követnek. 2013 nyarán köszöntött rám Fortuna, Apollo és minden istenség mosolya egyszerre: megkaptam a római Campus Hungary ösztöndijat és egy DAAD ösztöndijat is. Előbbivel 7 hónap római tartózkodás járt, utóbbival 2 havi erfurti. Hét hónap Rómában életem legszebb időszaka volt. Sokat irtam arról, itt is. 2014 tavaszán Erfurtban tartózkodtam, amely meghatározó szakmai élmény volt számomra, még ha súlyos inszomniával is párosult az ottlétem. Jörg Rüpke szakmai nagysága, az ott zajló projektek és az a szellemi pezsgés, amely a Max Weber Kollegban zajlott egy kelet-európainak felfoghatatlan volt. Kolozsvárról már Budapest és Pécs is szakmai kihivás volt, nemhogy Erfurt. Mégis, két hónap után visszavágytam. Fortuna és minden napfényes istenség ekkor fordult másodjára rám: 2014 nyarán egy doktori ösztöndijat nyertem Greg Woolf akkor induló, erfurti projektjének részeként. A pécsiek elfogadták a ko-tuteláris doktori ötletét, bár sok tapasztalattal nem rendelkeztünk ez ügyben. Arra ébredtem 2014 őszén, hogy egy kis román furgonban robogok 1500 kilométert Szatmárról Erfurtba a világ két meghatározó ókortörténészének, Rüpkének és Woolfnak a doktoranduszaként. Fel se fogom ezt, ma sem. Micsoda kegy, ajándék ez. Ezzel egyidőben jelent meg az első, társszerzős kötetem is. 

2014 és 2016 ősze között Erfurt, Pécs, Gyulafehérvár és Szatmár között ingáztam. Nem számoltam meg hány kilométert utazhattam vonattal, repülővel, busszal, de nagy eséllyel pár tizezer kilométert két év alatt. Két év alatt egy tucat nemzetközi konferencián vettem részt UK-ben, Olaszországban, Romániában, Magyarországon, kiadtam egy monográfiát Cserni Béláról még a doktori védésem előtt és vagy húsz tanulmányt a doktorim részeként. Több hónapot töltöttem Mainzban és Frankfurtban is neves könyvtáraikban. A szakmai és személyes élményhalmaz, amit Erfurt adott, ma is velem van, örök tudományos útlevél. Nem volt azért könnyű: keletnémet város, szürkeség, merevség, távolságtartó, zárkózott emberek egy jólműködő országban, rossz kajával és időjárással. Az első fél év nehéz volt érzelmileg, fizikailag is. A végén mégis, barátokkal, szomorúan váltam meg a várostól és a doktori leadását követően 2016 őszén a peregrinatio academica legnehezebb döntése előtt álltam: hova tovább doktori után? mi lesz most? Ösztöndij nincs, állás nincs, a jövő bizonytalan én pedig 2008 óta teljesen önnfentartó vagyok. Akkor úgy láttam, hogy a jó megoldás az, ha visszaköltözöm Kolozsvárra. Ma biztos nem igy látnám ezt. Egyetlen dolgot bánok életemben és az az, hogy 2016 őszén Kolozsvárra mentem vissza. De Marcus Aureliustól sokat olvastam, tudom, hogy nem érdemes: a folyó megy, az idő fut és elillan. Minden szakmai intézmény, egykori tanáraim ajtaját és szivét próbáltam kopogtatni - meglehet, túlságosan kétségbeesetten. Semmi eredménye nem volt. A kolozsvári akadémiai hálózatommal ekkor indult el a második nagy elhidegülés. 2016 ősze és 2018 nyara között túlélésként a sajtóban dolgoztam (Szabadság, TVR kolozsvári Magyar Adás). Ennek annyi jó oldala volt, hogy óriási közéleti hirnevem lett, kiadtam az Erdélyi Régészet első kötetét és rengeteg emberrel és kulturális intézménnyel kerültem közeli kapcsolatba - amelyek egy része fokozatosan leépült 2020 után.  2016 decemberében találkoztam először Máté-Tóth Andrással és azt követően Szilárdi Rékával Kolozsváron - ezek az élmények később váltak sorsdöntővé.

2017 március 24-én megvédtem a doktorim: nem volt könnyű menet, Bourdieut nem lehet birálni nyugaton és egy gyulafehérvári ásatási csapattal való konfliktusom se segitette ezt. A doktoriból végül csak 2018 második felében lett kötet: amikor azt irtam, elhatároztam, hogy otthagyom Kolozsvárt. Az egyetemi közegbe vetett bizalmam romokban hevert, a sajtós munkától megcsömörtem és hiányzott a szakma, meg kicsit a küflöld is. Ekkor, mint égből a villámcsapás érkezett ismét Sorin Nemeti hire, hogy van egy állás Nagyszebenben a Történelem Tanszéken. Nem is hallottam addig erről a tanszékről. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük, az egyetlen római korost, Silviu Purece nevét nem is ismertem. Szkeptikusan ugyan, de leadtam a jelentkezésem. 2018 nyarán aztán egyedüli jelentkezőnek maradtam, egy rejtélyes másodjelentkező visszalépését követően és értelemszerűen felvettek. Valahol egy folyamatban lévő útkeresés ért talán túlságosan gyorsan véget ott és értem a peregrinatio academica új fejezetéhez. Nagyszebenbe kellett költözzek: egy gyönyörű, festői városba, hegyek közzé, távol Szatmártól, Alföldtől, magyaroktól. Furcsa volt, de nagyon büszke voltam, hogy egyetemi állást kaptam. Tanársegéd lettem, először a családból és közvetlen rokonságomból. A peregrinatio academica új fokozata volt ez. Miközben 2018 nyarán az új állásomnak örvendtem a Szigeten, befutott az email, hogy megnyertem az OTKA Posztdoktori pályázatot Szegeden. Fel se fogtam örömömben: 2016 óta próbáltam posztdoktori nyerni, legalább két tucatnyi pályázatot és interjút végigvittem és ez volt az első, ami összejött. A döntés ugyanakkor most ott lebegett: Szeben vagy Szeged? Végül mindkettő megmaradt, távkutatásban és állandó ingázásban. 

2018 őszén életem legszebb lakásába költöztem, a Guttmann család házának kis szobájába. Mint egy Vermeer festmény. Öröm volt felkelni és a dominikánus templom felől beszűrődő napfényben gyönyörködni. A város pezsgése, a kulturális élet, a kevés, de nagyon szivbéli magyar ott a túlélés szigetét jelentették. De a helyi román értelmiséggel is nagyon hamar megtaláltam a közös hangot: valahogy könnyebben, mint a németekkel és később, a magyarországiakkal. Máig se értem, miért. Az egyetemen 14 szemináriumot kellett tanitanom két félév alatt. Embertelen mennyiség, félévente 7x150-200 slidenyi power pointos előadás. Temérdek órát azzal töltöttem naponta, hogy tanitás után készitettem az előadásokat és eközben kiadtam a doktorimat Oxfordban, amely azóta egy tucat recenziót hozott és az Erdélyi Régészet második kötetét. Szegedre 2 havonta utaztam vonattal. A kezdeti lelkesedés után egyértelművé vált 2019 folyamán, hogy Nagyszeben Történelem Tanszékének első és máig egyetlen magyar nyelvű oktatójaként hatalmas szikra voltam sokak szemében a tanszéken és a városban. 1940-44 szelleme az egyetem születésével egybenőtt és abban a történetben - és miden ami utánna történt Nagyszebenben - a magyar értelmiségnek nem volt jó poziciója. A nacionalizmus, látens magyargyűlölet ott lebegett, igaz nem mindenkiben és nagyon óvatosan, elegánsan elnyomva. Engem ez különösebben nem érdekelt, a diákok kedveltek és szerettek, sok közös programot szerveztem nekik. 2019-ben féltucatnyi konferencián vettem részt több országban és egy új kötetet is irtam Bodor Andrásról. Ekkor jártam először Oxfordban is két hetet a Manchester College vendégkutatójaként. Rómába is visszatértem egy hónapra 2019 őszén, ami miatt a szebeniek nagyon megsértődtek - minek kutatni egy tanársegédnek? A túlvállalt szakmai élet és pörgés egyre nagyobb számokat generált a mérlegen: 2018 óta látványosan elkezdtem hizni, amivel ma is küzdök még. 

2020 februárjában még Berlinben kutattam és azt követően el kellett költöznöm a veymeer-i szépségű lakásból (megszámolni se tudom, hanyadik költözésem volt ez 2007 óta). Ekkor, az új és szörnyűséges földszinti panellakásban köszöntött rám kortárs történelmünk új kora, a transzhumanizmus hivószavaként és kezdőprogramjaként értelmezendő covid világjárvány. Többszörös lockdown, bezárás, hosszú órákon át zajló online oktatás, magány, elhizás: minden, ami Mark Fisher. 2020-21 nehéz időszak volt mindenkinek: annak is, akiket félrekezeltek, annak is akik gyászoltak és azoknak is, akiket disztópikus magányba és digitális életbe hajszoltak. Akik ezt nem igy látták, nagy elánnal támadtak és támadnak ma is: több tucatnyian töröltek ki digitális és valós életükből azért, mert Agamben, Sunetra Gupta és társainak útját követtem.  

2021 nyarán végül lejárt a szebeni szerződésem és az új tanszékvezetővel egyértelművé vált, hogy sem én, sem ők nem akarjuk ezt a furcsa szakmai "házasságot": egyszer volt magyar történész a szebeni egyetemen, mint a kutyavásár (nota bene: Csók Zsolt néha betanit ha jól tudom, de ő inkább "no comment"...). 

2021-ben költöztem Szegedre. Sokadik új város, új fejezet a peregrinatio academica útján. Ismét Alföld, mint Szatmár, csak épp a nagy folyó másik végén. Szeben után azért hiányzott és hiányzik a patina, a történelem jelenléte és talán kicsit a balkáni életkedv is: elmosta a viz és a jelenkor viszontagsága itt. Ekkor szembesültem először igazán azzal, hogy bár egy nyelvet beszélem a magyarországiakkal, de alapvetően mi mások vagyunk. Buday Árpád 1923 utáni szavai visszacsengenek: a Kolozsvárról elzavart régész Szegeden csak próbálkozott a beilleszkedéssel, de nehezen ment ez neki a helyiekkel, legalábbis az első években. Ellenben van itt sok külföldi - mentsvárak egy furcsa, túlpolitizált országban. 2021-23 között tudományos segéd-, majd tudományos munkatársként dolgoztam. Befejeztem a 2018-as projektem, kiadtam Oxfordban a második monográfiám 2022-ben és elkészült a digitális atlaszom. Lett egy ismeretterjesztő projektünk és egy új, habilitációs projektem is, amely egy ideig még biztosan ideköt majd.  2023 júliusában igy köszöntött rám tehát a peregrinatio academica új fejezete: egyetemi adjunktus lettem. 

Amikor a 90-es években gyerekként a szürkének mondott, de valójában úgyanolyan napsütötte délutánon rajzolgattam a képzelt táblára az elképtelt tanári pozicióban, szürreálisnak tűnt, hogy bejárom ezt az útat. Igy alakult - igy alakitottam, igy alakitották? Ez lett.