Hova tovább, romániai műemlékvédelem?

 Short notes on the recent state and perspectives of the Romanian heritage studies and the protection of historical and archaeological monuments in the mirror of the latest workshops on the topic organized in October, 2016 in Cluj.

A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.

Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai műemlékvédelem megújhodását.

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet (1. kép), amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Ehhez hasonlóan, Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész

szerkesztésében jelent meg a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a XIX. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott műemlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy egyenes, hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozó - parkok: az új trend szerint, a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája (2. kép) ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, hosszú távon nemcsak sokkal látványosabb és

vonzóbb a turisták számára, de fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és Az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.

Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transylvania Nostra Alapitvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnad- műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitás-formáló erőként megjelenni a köztudatban és a Második Világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újraépülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén.  Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja úgy az aktuálpolitika, mint múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is.  Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda hiánya, a középkori régészek és a magyar-német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.

A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár (3. kép), a nemzetközi botránnyá

lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza-parkban csak részlegesen feltárt legiós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa - 4. kép) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nemegy közülük európai szinten is unikumnak számit – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek

a hibák vezettek oda, hogy a Kulturális Minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.

A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszint térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra mint világörökségi helyszint szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, melyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimoniului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restaurációhoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a Kulturális Minisztérium szoros együttműködése a Gazdasági Minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét.

A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is (5. kép).

Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük és szakértői módon megóvjuk úgy az enyészettől, mint a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, akik nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archaeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és időszaki kiáltásokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudomány-népszerűsitő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is. Palmyra és a Közel – Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a XXI. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 23-i számában.

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar? Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal

 Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details. 

A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.

A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is.  A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.

1) Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?

Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy  az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.

        

   A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.

     A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak,

azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.

2) A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására? 

Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is

távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 15-i számában.

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében - egy nemzetközi konferencia margójára

Short summary of the papers presented on the international conference on the 700th anniversary of Cluj-Kolozsvár-Klausenburg, capital of Transylvania. The papers are presenting the latest results of the Medieval archaeology and history of the city.

A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát. Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 előadójának munkáit, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek a város amúgy sem számos középkori emlékeire.

A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11-14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félreértelmezett régészeti anyaga az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát. Gáll Erwin előadásában elmondta, hogy úgy a kolozsmonostori temető(k), mint a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak úgy azok kronológiáját mint a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámia-anyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.

Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtetően hat – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélybehatóan.  A történész felsorakoztatta előadásában azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. Bár aligha megnyugtató hír, a magyar történész megjegyezte, hogy német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.

Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, XIX. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum” azaz régi vár, régi erődités néven volt ismert és az új fal épitése már 1404-ben megfogalmazódik. Az épités 1405 és 1500 között folyamatosan zajlik, a városfalat igen nagy számban megszakitott városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében áll (1460-1470’es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni. Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a  kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos XVIII-XIX. századi festményen és metszeten is megjelenő épület három szintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.

A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek XIX. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.

A Közép-utcai kaputorony amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a XV. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk.

A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.

Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap november 14-i számában.

1956 Amerikában egy erdélyi szemszögéből

Interjú Borzási Saroltával, a Magyar Amerikai Koalíció gyakornokával

Interview with Sarolta Borzási trainee of the Hungarian American Coalition about the 60th annyversary of the 1956 Hungarian revolution, celebrated in Washington DC and other cities of the United States.

A gyergyószentmiklósi Borzási Sarolta középiskolás évei kezdetekor került Kolozsvárra, ahol 2009 óta a Kolozsvári Magyar Diákszövetség aktív tagjaként majd a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Főváros program koordinációs csapatának vezetőjeként találkozhattunk vele. Jelenleg a Magyar Amerikai Koalíció (Hungarian American Coalition) gyakornoki programja keretében lehetősége van az Amerikai Egyesült Államok fővárosában néhány hónapot eltöltenie. A szakmai gyakorlat érdekessége, hogy egybeesett az 1956-os amerikai megemlékezésekkel is.

Borzási Sarolta

Az amerikai-magyar kapcsolatoknak közel negyed évezredes múltja van és szorosan egybeforr az Amerikai Egyesült Államok születésével. A felvilágosodás idején, amikor a Rákóczi szabadságharc már a kollektív emlékezetben megkopott a Habsburg Magyarországon, Fabriczy Kovács Mihály 1779-ben levélben üdvözölte Benjamin Franklint, a frissen születő új állam és demokrácia egyik atyját. A magyar katona szavai az 1906-ban alapított Amerikai Magyar Föderáció (American Hungarian Federation) jelszavaként él mai napig. Ez a szervezet aktív szerepet vállalt az 1956-os magyar menekültek felkarolásában, az új amerikai életük elindításában is. Washingtonban ugyanakkor évtizedeken át számos magyar vagy magyar származású politikus ápolta hűségesen a magyar-amerikai kapcsolatokat. Ezek közül kiemelkedő szerepet játszott a Holokausz-túlélő, Tom Lantos szenátor, aki az egyik legbefolyásosabb demokrata politikusa volt az Egyesült Államoknak 1981 és 2008 között. Bár halála óta ez a kapcsolat kissé megtorpanni látszik, idén ősszel mégis nagyszabású megemlékezés-sorozatot szerveztek 1956 hőseinek a fővárosban. Erről az eseményeken résztvevő Borzási Sarolta erdélyi magyarként tud betekintést nyújtani.

- Az Amerikai Magyar Nagykövetség által szervezett ünnepség-sorozat már szeptember 28-án elkezdődött és továbbra is tart. Mikor csatlakoztál az eseményekhez és milyenek voltak az első impressziók?

- Az őszi hónapok mindig zsúfoltak rendezvények tekintetében Washingtonban. Az idei október kiemelkedően sok magyar rendezvénnyel volt teli, hiszen az 1956-os forradalom 60. évfordulóját ünnepeljük.

Szerencsém volt már az első rendezvényeken részt venni. A CEPA Fórum, amely az európai közpolitikákkal foglalkozó washingtoni kutatóintézet legnagyobb eseménye, a Közép-Európával foglalkozó szakembereket, diplomatákat gyűjti össze. A konferenciát Szijjártó Péter magyar külügyminiszter nyitotta meg, aki felelevenítette az 56-os forradalom örökségét, majd aktuális biztonságpolitikai témákról beszélt, több magyar illetve román szakértő is felszólalt.

Már október elején kezdetét vette az 1956-os Film Fesztivál, a magyar nagykövetség szervezésében. A forradalomhoz kapcsolódó dokumentumfilmeket nézhettünk meg. Külön csemegének számított, hogy a filmek rendezői is itt voltak, akikkel el lehetett beszélgetni. Megragadó történeteket láthattunk olyan emberekről, akik közül többen szintén jelen voltak. Kérdezhettünk személyesen Charlie Gogolaktól, aki az amerikai foci egyik emblematikus rekord-döntögető játékosa lett, miután gyerekként menekült el Magyarországról 1956-ban. Azt is érdekes volt megtudni, hogy Quentin Tarantino szakmai segítségével valósult meg A szabadság vihara című film, amely a híres 56-os olimpia vízilabda csapatáról szól. Ennek apropóján Kemény Dénes magyar vízilabda szövetségi elnökkel, olimpiai bajnok szövetségi kapitánnyal is beszélgethettünk. Ugyanakkor láthattuk a Mariska Hargitay által narrált Freedom Dance című művet is - többek között ő is 56-os menekültek gyereke.

- Ennek az eseménynek szerves része volt Pigniczky Réka tíz évvel ezelőtt készített, Hazatérés (A journey home) című dokumentumfilmjének újravetítése. A filmet – amely teljes terjedelmében online is elérhető – egy nagyszabású 1956-os film-projekt követte, amelynek a rendező és munkatársai kiváló honlapot is létrehoztak, itt 56-os túlélőkkel és emlékezőkkel készített interjúk nézhetőek. Milyen volt a film és hogyan fogadta az amerikai közönség?

- Pigniczky Réka is 56-os menekültek gyereke, az ő életét is meghatározta a forradalom és szabadságharc, mint nagyon sok amerikai-magyarnak - ebben pedig van valami „misztikus”. Itt október 23-ról megemlékezni teljesen más érzés, az itteni magyarok mintha életre keltenék az akkori hangulatot, sokkal erőteljesebb, érzelemdúsabb az emlékezés. Érezni ugyanakkor a forradalom kapcsán kialakult tiszteletet is a magyarok iránt.

Pigniczky Réka filmjét ajánlani tudom mindenkinek. A történet fordulatokkal teli és érdekes: 56-os forradalmár édesapjuk utolsó kívánságát tiszteletben tartva Magyarországon temették el, és ennek szervezése közben kezdték el kutatni, hogy pontosan mi is történt akkor szüleikkel. Nem megyek bele a részletekbe, hadd élvezze minden néző maga a fordulatokat a filmből, de két gondolatot kiemelnék: egyrészt kiderült, mennyire nehézkes volt még mindig a kutatás, bejutni a levéltárakba, megszerezni a hiteles információkat, másrészt az is érdekes, hogy nem mindenki, aki túlélte a forradalmat, tekint büszkeséggel és felszabadulással az eseményekre.

Míg ez nekünk történelem, több százezer ember számára életének meghatározó része, mindeniknek megvan a saját egyedi története. Ezért is kiemelkedően érdekes, megfogó ez a Memory Porject, amely keretében közel száz interjú került fel a világhálóra 56-os túlélőkkel, akik külföldre kerültek. Mindenki a saját élményeit meséli el, nagyon eredeti és személyes hangnemben ismerhetjük meg ezeket a történeteket, amelyekben sok a hasonlóság, de mégis mindenik egyedi.

- A rendezvények nem csak a Magyar Nagykövetségen, hanem reprezentatív amerikai épületekbe is beszivárogtak. A Pentagonban például történelmi kiállítással emlékeztek az 1956-os magyar eseményekre, a Kongresszusi Könyvtárban magyar borkóstolót szerveztek és köztéri szobrot kaptak az 56-os srácok Washingtonban. Milyen további eseményeken vettél részt?

- Több nemzetközi konferenciára is sor került, amelyen az 56-os forradalom hatásait taglalták mind amerikai, mind magyar és egyéb európai szaktekintélyek, többek között a Nemzetvédelmi Egyetemen is. Volt kiállítás és komolyzenei koncert is, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes is egy tematikus előadással járta körbe az Egyesült Államokat, többek között a Hungary Initiatives Foundation támogatásának köszönhetően.

Washington, Pesti srácok szobra

Az egyik kivételes esemény a Pesti srác szobor felavatása volt, aminek a lebonyolításában is besegíthettünk. Történelmi pillanat volt, hiszen ez az első 1956-os emlékhely az Egyesült Államok fővárosában. Mivel az amerikai magyar közösség nagy része nem Washingtonban él, ezért eddig nem volt itt emlékhely. A szobrot a magyar nagykövetség új épülete előtt helyezték el. A követség ugyan csak később fog ide átköltözni, de ez alkalommal már most betekintést nyerhettünk az új impozáns diplomáciai épületbe.

Egyébként a szobor miniatűr mását a Kongresszus épületében is elhelyezik, ezzel már két magyar szobrot is találunk az amerikai törvényhozás fellegvárában: a Kossuth mellszobrot és Pesti srác miniatűr szobrát. Nemigazán találunk még olyan országot, amely elmondhatja ezt magáról.

Részt vehettünk magyar nyelvű református istentiszteleten is, amelyet meghitt emlékműsor követett. Alkalmunk volt besegíteni diplomáciai gála vacsorán, amelyen a magyar közméltóságok mellett amerikai vezetők is megemlékeztek az 56-os forradalom szellemiségéről. Hallhattuk a Csík Zenekar koncertjét is a nagykövetség ünnepi fogadásán. De még amerikai focimeccs szünetében is emlékeztek 56-osokra: a Redskins meccs félidejében a Gologak testvérek meglepetés-köszöntésben részesültek. Novemberben is folytatódnak az 56-os programok. 7-én például Márton Áron püspök életéről nyílik kiállítás a Kommunizmus Áldozatainak Emlékalapítványa (Victims of Communism Memorial Foundation) szervezésében.

Ami igazán megható volt ezeken az eseményeken, hogy személyesen találkozhattunk azokkal, akik részt vettek, átélték az 1956-os forradalmat. Hadd említsek párat: Dr. Horváth János, aki aktív tagja volt a forradalmi mozgalomnak, az Újjáépítési Tanács elnöki tisztségét töltötte be, majd a forradalom leverése után menekülni kényszerült, de az új világban is a magyar üggyel foglalkozott, a Kossuth Alapítvány egyik létrehozója volt. A rendszerváltás után visszatért Magyarországra, és 1998-2014 között országgyűlési képviselő lett. Hallhattuk Tóth Imre visszaemlékezéseit is, akinek a szülei Erdélyben születtek, 1956-ban államtitkár volt, majd a Nagy Imre vezette forradalmi tanács titkára. Menekülése közben a határon elfogták, majd pár nap után filmbeillő módon átjutott Ausztriába, 50 év elteltével tudta meg, hogy egy CIA ügynök mentette át az osztrák-magyar határon. Köszöntést mondott Steven Ferencz Udvar-Házy, 56-os menekült, filantróp üzletember, aki a Smithsonian Intézet Légügyi és Űrkutatási Múzeum egyik épületének is a névadója.  Mindezeket a történeteket személyesen hallgatni nagyon megragadó élmény.

Eddig csupán a Washingtonban zajló eseményeket említettem, de Amerika szerte sok helyen tartottak szebbnél szebb megemlékezéseket, New Yorktól San Franciscon keresztül, Clevenlendtől Sarasotáig.

- Az 1956-os emlékezéssel egy időben zajlott az amerikai elnökválasztási kampány utolsó elnöki vitája. Milyen jelenleg a közhangulat és hogyan látja ezt egy, a Trump-féle Caragiale szereplőkhöz talán sokkal inkább hozzászokott romániai magyar fiatal?

- Az amerikai főváros jellemzően demokrata régió, ilyen szempontból kültéri kampányt majdnem egyáltalán nem lehet látni, inkább a ’billegő államokban’ kampányolnak, ahogy azt itt szokás mondani. Azért megvan a sajátos hangulata az elnöki vitát végignézni amerikaiakkal körülvéve. A sajtó és a közösségi média is majdnem csak erről szól, illetve a sok szakmai beszélgetés, előadás, konferencia, mindegyiken azt ecsetelik, mire lehet majd számítani a jelöltektől a választások után. A hangulatról talán annyit, nem igazán lehet észlelni azt a lelkesedést, ami előző elnökválasztások idejében elmondásuk szerint jellemző volt.

Fontos kiemelni, hogy a kongresszusi képviselőket és szenátorok egy részét is most választják, tehát a november 8-i megmérettetés többről szól, mint az elnökválasztásról. Mivel külpolitikai téren az elnök szerepe nagyon hangsúlyos, mi inkább erre figyelünk, de a belpolitika szempontjából nagyon fontos az is, hogy ki van többségben a képviselőházban és a szenátusban. Azt látom, hogy az, aki már gondolni sem akar az elnökválasztásra, inkább ez utóbbira fókuszál. Itt is nagyon érdekes választási verseny zajlik.

- Rövid amerikai tartózkodásod alatt volt lehetőséged számos helyi politikussal, diplomatával és az amerikai polgárokkal is megismerkedned. Milyen a híre a magyaroknak az Egyesült Államokban? Mi a helyzet Erdéllyel és Draculával?

- Nagyon fontos számomra megismerkedni az amerikai magyar közösség dinamikájával, hiszen nagyvonalakban annyi magyar él Észak-Amerikában, mint Erdélyben, mégis más a közösségi élet itt. Ezért szerencsés, hogy az Amerikai Magyar Koalíció gyakornoka vagyok, Washingtonban sok közösségi vezető megfordul, így lehetőségem van velük beszélgetni, ismerkedni, a közelgő Diaszpóra Tanács itteni tagjainak ülése pedig nagyon érdekesnek ígérkezik. De voltunk már magyar pikniken is, ahol a Pedagógus Egyesület tagjaival, Fulbright és Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasaival is kapcsolatba kerülhettünk, a Cserkészszövetség révén pedig sok magyar gyerekkel is találkozhattunk. Az amerikai magyaroknak Erdélyről inkább a Kárpátok, Székelyföld és Kolozsvár jut eszükbe, mintsem Dracula. De ez érthető, sokaknak felmenőik vagy családi kapcsolatuk van Erdélyben, illetve többen adományokkal is segítettek vagy segítenek különböző erdélyi magyar közösségeknek, vagy rendszeresen meglátogatják a környéket.

Ami az amerikaiakat illeti, általában azok, akik tanulmányaik vagy munkájuk során Európával foglalkoznak, el tudják helyezni Magyarországot a mentális térképen. Azoknak a köre, akik Erdélyt is be tudják azonosítani, már szűkebb, de ilyen is akad. Nyilván az európaiaknak könnyebb megértetni az erdélyi magyar helyzetet, de azért azoknak az amerikai fiataloknak is elmeséljük, akikkel találkozunk. Épp ott voltam a brit Portland ügynökség Soft Power rangsor kiadványának bemutatóján, ahol Magyarország felkerült a 30 legbefolyásosabb ország közé, a kutatás többek között azt írja, hogy a magyarok nagy odaadással fogadják a turistákat …

Köszönet az interjúért!

Az alábbi interjú megjelent a Szaabdság kolozsvári napilap november 5-i számában (teljes terjedelmében az online változatban, részleteiben a nyomtatott változatban is).