List of gratitude 2017

I write a list of gratitude since 4 years now. It’s a great opportunity to summarize a year and its events and to select those precious moments, which worth to remember for our short, personal „eternity”.

This year – in contrast with the last one – was less stressful in the world and in my life too, however important changes occurred in my personal life in 2017. It was the first year since 2012, which I spent entirely in Cluj again: a challenge for me indeed after 4 years abroad. It was also the first year, when I was trying to maintain my academic activity while working outside of academia. While this year was a terrible one for the country I choose to live in for a while again, 2017 was kind of a year of transition for me, with 2-3 milestones or big decisions.

Despite of this, I had numerous amazing experiences and moments in this year for which I’m really grateful. 

Here is my list of gratitude of 2017:

- I’m thankful for my relatively good health

- Thankful for my colleagues and my supervisors who helped me in my doctoral defense and my last month in Erfurt.

- thankful for my first ever visit to Denmark

- thankful for my present job and the help of those kind colleagues, who helped me to accommodate to the new situation

- thankful for the publishers, sponsors and all the great people working on my latest book and those who worked with me in the book presentations during this autumn

- thankful for the amazing moments at the Depeche Mode and Moderat concerts

- thankful for my colleagues who contributed to the first proceedings focusing on the histories of archaeology in Central-East Europe and for my colleagues from Cluj who worked extremely hard for it

- thankful for the faith of my few but amazing friends in Budapest, Cluj, Erfurt and my family for their kindness and patience

- thankful for those short, but amazing meetings with some special friends I met this year

- and finally, I’m thankful for my 30^th birthday and the hundreds of good wishes. Once, someone told me, that at this age I will have my biggest dream already come true: I will work at a university. Well, this is not a reality yet, but just few weeks before my birthday I was asked to be a lecturer of two courses.

I hope, next year will be similarly rich in nice moments or even more dynamic and we can enjoy our short earthly walk together more often, more peaceful and more mature too.

I wish you all a beautiful 2018 and all the joy you need!

A nagy temetések jelentőségéről

A temetés egy rite de passage, áthaladás, beavatás. Nemcsak az elhunyt egyén közvetlen családjának, de mindenkinek, aki a temetési szertartás mozzanatait látja és átéli. A temetés ennélfogva egy propaganda-eszköz, kiváló alkalom a merengésre, a nagy kérdések csendes vagy éppen hangos feszegetésére. A történelem folyamán számos temetés vált politikai manifesztummá, tüntetéssé vagy a tömegek önkifejezési fórumává. A nagy temetéseknek tehát van egy varázsa, szakralitása és erős, akár hosszú távú hatása is. Ilyen esemény lehet – vagy lehetne – egy király temetése is.

Appianus alexandriai történetíró részletes beszámol Julius Caesar temetéséről. A 23 tőrdöféssel lemészárolt római diktátor hatalmas ravatala utódjainak politikai manifeszója lett, valóságos színházi tér, ahol minden egyes részlet és rítus üzenetértékű volt. A temetési szertartás egyik momentuma és az egyre fokozódó feszültség kirobbanó pontja volt, amikor Caesar halott testét fölemelték és a 23

Caesar temetése (illusztráció)

sebet valamint a népszerű politikus halotti maszkját meglátta a tömeg: ez olyan felháborodást és pánikrohamot, fájdalmas ordításoktól hangos hisztériát váltott ki a tömegben, hogy a temetési szertartást követően felgyújtották állítólag épületet, ahol Caesart megölték. A történet több pontban sántít, hisz a temetés nem ott zajlott, ahol Caesart valójában megölték, ennélfogva ezek a legendás elemek már valószínűleg a temetésről szóló legendák szüleményei. A lényeg azonban jól ismert: ennek a temetésnek köszönhette Marcus Antonius felemelkedését.

De nagy, üzenetértékű és manifesztummá lett temetésekben a magyar történelem sem szegény. Vörösmarty Mihály 1855-ös temetésén részt vevő tömeg nemcsak a „magyar irodalom fődiszét, a magyar költészet százados tüneményét”, de egyben a forradalom szellemiségét is temette, gyászolta

Vörösmarty temetése

és hangosan tüntetett a Haynau féle rendszer ellen. Ugyanilyen monumentális temetése lett Kossuth Lajosnak, a haza atyjának, akit közel egymillió ember kísért utolsó útjára: a magyar történelem legnagyobb temetése igazi római mintára megrendezett, színházi elemekkel, óriási, ma már felfoghatatlan pompával kísérte Kossuthot a fiumei úti sírkertbe. A temetés egyféle győzelmi ünnepe volt a magyar nacionalizmusnak: a magyar „szellem”, „virtus” győzelme volt Kossuth hazahozatala az osztrákokkal szemben. Az 1894-ben még élő negyvennyolcasok generációja számára Kossuth temetése – mi több, nemzeti temetése – győzelmet jelentett az osztrákok felett és a dualista monarchia sikerét is mutatta. Politikai

manifesztum volt a javából, üzenet osztrákoknak, magyaroknak és a többi nemzetiségnek is: mindenki mást értett belőle. Jelezte ugyanakkor a székesfőváros gazdagságát, pompáját, a Belle Époque romantikus megalomániáját is. Kossuth temetése olyan volt, mint Victor Hugo vagy épp Giuseppe Verdi temetése: nagy és monumentális, mint a császároké.

Hasonló üzenete volt Ady Endre temetésének: 1919 telén Ady temetése a gyászok gyásza volt már, egy elveszett ország fájdalmas útja, amely egyértelmű politikai üzenetet is hordozott magában. Temették a nemzet költőjét, de az egykori monarchiát is.

Ugyanilyen politikai forradalom kirobbantója lett 1956-ban Rajk László és társainak újratemetése,

Nagy Imre újratemetése

amely gyakorlatilag megelőlegezte a három héttel későbbi október 23. forradalom kirobbanását. De hasonló monumentális temetés és máig, talán már túl sokat is idézett beszédek helye volt 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetése, amely a magyar rendszerváltás első, szimbolikus aktusa lett.

Románia most gyászolja és temeti utolsó királyát. Jó király volt? Rossz? Kinek számit ez még ma? Van aki szerint csak egy szelíd, békés tekintetű 96 éves öreg embert kell látnunk Mihály királyban. Szerintem ennél jóval többet. Bár a király mindig ideológiai szimbólum, ennélfogva az erdélyi magyarok nehezen tudnak azonosulni a román királlyal, Mihály király ugyanakkor egy elveszett, mondhatni sohanemvolt remény és utópia szimbóluma is. A jobb kor, a szebb idők és az 1992-es reménykedő, jobb világra vágyó, nacionálkommunizmustól megcsömörlött társadalom reménységének nagy szimbóluma ez a király. Ezt a reményt azóta meghurcolták, tönkretették azok, akik a rendszerváltást építették. Elvették a reményt tőlünk, fiataloktól. Persze, mondhatják, hogy mindenféle nemzetközi fórumon ott vagyunk, szabad világban, demokráciában élünk. Való igaz, így van. Jobb idők ezek, mint Mihály király 9

évtizedének nagy része. Engem és generációmnak azonban ez már nem elég válasz. Nem lehet minket azzal kielégíteni és elaltatni, hogy örüljünk, ami van, mert ennél jobb eddig úgy sem volt. Ez nem elfogadható érv korrupt és a mi szemünkben már kegyvesztett, csalódást okozó politikusainktól. Az én generációmat nem lehet már ócska, régi szólamokkal áltatni: mi látunk, mi olvasunk és mi tudjuk, hogy ki, miben sántikál. Ezért nem hisz az én generációm 1989 bukott angyalaiban és az ő újratermelt politikai elitjében sem. Nekünk valami új kellene, jobb, tisztább, őszintébb, felelősségteljesebb és precízebb. Ezt a vágyat jelképezi Mihály király és az ő temetése – a maga ceremoniális pompájában – egyben az elveszett remény és a csalódás meghitt momentuma is, amely – ha ez a nép nem szolgalelkű lenne – politikai üzenetté is válhatna, harccá, forradalommá. De nem fog válni, mert mi, itt megszoktuk, hogy a politikus korrupt, felelőtlen és ha már a parlamentbe jutott, azt csinál velünk és a mi pénzünkből, amit akar.

Csak reméljük, néhányan azért felismerik a nagy temetések hangulatának történelmi jelentőségét és ahogy egykor Caesar temetésén, hangosan kifejezik vágyukat, fájdalmukat.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. december 16-i számában. 

Középkori régészet Erdélyben - beszélgetés Csók Zsolt régésszel

      Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkor-kutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?

     Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hisz eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébánia templomra, püspöki központok épületeinek látványosabbak emlékeire koncentráltak. Úgy a szakma, mint a nagyközönség ezektől a helyszínekről várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre.

Csók Zsolt a főtéri ásatások idején

Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink eddig mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelő utak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.

Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI-XIII. településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll eddig a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII-XIV-XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egy egységes adatbázis sem ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában úgy az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van a teljes országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiș emelendő ki itt).

     Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
   Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorász-képzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán ((Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége bár Kolozsváron kezdték tanulmányaikat, ám Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n fejezték be. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.

      Természetesen, akad néhány jelentős román régész is aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Nițoi (Szeben), Zeno

Kolozsmonostor

Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül azért kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (Kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.

     A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma, a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember válassza kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6 aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk.  A századfordulós Posta Béla iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van klasszika-régészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hisz a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk.

     Megemlítendőek még a hivatalos oktatási formák mellett a régészeti műhelyek. Ezek közül kiemelendő az ún. Bánffy-műhely, amely egy 2 éves pályázat keretében szervezett idén első alkalommal régészeti gyakorlatot 2 modulra osztva: az elsőben művészettörténeti ismereteket és műemlékvédelmi restaurálást tanulhatnak Weiss Attila művészettörténésztől, míg a második modulban jómagam oktatom a műemlék-régészet alapfortélyait. Az idén Bonchidára érkező hallgatók – többségében sajnos Erdélyen kívülről jöttek – megtanulhatták a topográfiai stáció használatát, topográfiai mérések fortélyait, fotogrammetriát, falskirajzolást, raszteranyag vektorizálást, falsikfotó-készitést, falszövetek dokumentálását valamint anyagi kultúrával (XVIII. habán-csempe gyártása, készítésmódja) is megismerkedtek. Az angol nyelvű műhely jövőre is folytatódik, remélhetőleg több kolozsvári vagy erdélyi diák részvételével.
     Saját munkáidra, ásatásaidra rátérve: milyen középkori ásatásokon vettél részt és miben más egy középkori ásatás egy római vagy őskoritól például?

Régészeti munkámat Szilágy megyében kezdtem. 14 éves koromtól, egyetemre való bejutásomig, csak őskoros objektumokat kutató ásatásokon vettem részt, utána pedig, 2002-ben Rozsnyón ástam. 3-4 éves szakmai kihagyást követően aztán a tövisi ferences kolostorban, Bizere középkori kolostorában ástam 2 évet. Ezt követően a somlyó-újlaki templomban kutattam, majd 2013-ban a kolozsvári Szent Mihálytemplomban ástam első alkalommal. Ugyanebben az évben a széki református templom restaurálási projekt keretén belül leletmentést végeztem amely nagyon sokat segített szakmailag, de hasonlóan jó ásatás volt a gyalui Barcsay-Bánffy kastély. Kiemelendően jó ásatás volt a kolozsvári unitárius püspöki palota felújítása során végzett munkálatok, valamint a Jósika palota idei ásatása is. Számos középkori templomot ástam (Várfalva, Bánffyhunyad, Ajtonyi református templom, Magyarkapus református templom, sztánai református templom). A mintegy 60 ásatásomból 32-ben voltam vezető régész, ezek nagy része középkori ásatás volt.

Középkori települést, templomot vagy struktúrát ásni nagyban különbözik a többi kor régészeti forrásaitól: ebben a korban már megkerülhetetlen az írott források jelentősége és ismerete, az esetek döntő többségében álló falakkal kell dolgoznunk, amely komplex, több szakemberből álló csapatmunkát feltételez (művészettörténészek, műépítészek, mérnökök, mérnökök, restaurátorok, műemlékvédelmisek). Kevés olyan régész van manapság, aki minden korszakhoz jól értene, különösen őskor és középkori régészethez egyaránt. Talán Bóna István tekinthető ilyen téren etalonnak. Az ő 1993-as Erdély történetében írt hatalmas összefoglalója máig nélkülözhetetlen munka, de paradigmatikusnak számit Radu Popa 1991-ben irt cikke a kora középkori régészet perspektíváiról, amely gyakorlatilag évekre megalapozta a romániai középkorkutatást akkor.  Doktori disszertációm (Kraszna vármegye kialakulása és fejlődése az árpád korban. Régészet és írott források. Szeben, 2015) Zeno Karl Pinter vezetésével várhatóan jövőre jelenik meg.
 2013 óta a kolozsvári Történeti Múzeum munkatársa vagy, ahol nemrég enyhe változások történtek úgy a vezetőség, mint az alkalmazottak struktúrájában. Hogyan áll jelenleg a múzeum középkori gyűjteménye és milyen tervek vannak előkészületben helyi szinten?

A kolozsvári Történeti Múzeumnak – bár Románia egyik legjelentősebb középkori gyűjteményével rendelkezik - Gheorghe Petrov óta nem volt középkoros régésze. A középkori anyag jelenleg a 2008 óta bezárva álló múzeum raktárában, sajnos egyelőre rendezetlenül pihen. Ennek a hatalmas anyagnak a feldolgozásán, katalogizálásán dolgoznak jelenleg Demjén Andrea és Diana Iegar kollégáink, akik egyenként átnézik a katalógusokat, eddig több ezer tárgyat

Léta vára

sikerült bejegyezniük, ellenőrizniük. Ez a gigászi munka várhatóan 2019-20-ra fejeződik be, akkor tehát remélhetőleg lesz egy részletes katalógusunk és adatbázisunk a középkori anyagról. A már közölt vagy ismert anyag mellett ugyanakkor rengeteg kiadatlan anyag is van: itt van például Gyulai Pál hatalmas, közöletlen anyaga Léta várából. Ezt nagyon jó lenne egy mesteris vagy doktoris hallgatóval feldolgoztatni. Mi nyitottak vagyunk a hallgatókkal való együttműködésre és kifejezetten szeretnénk, hogy minél több hallgató jöjjön és dolgozzon az itteni új anyagon is. Szeretnék egy olyan időszaki kiállítást rendezni a múzeumban, ahol olyan régészeti anyagot mutatnánk be, amelyet régészhallgatóink ástak ki. A kiállítást teljes egészében az ő bevonásukkal és közreműködésükkel végeznénk, amely egyben jó múzeumi gyakorlatot is biztosítana a hallgatóknak és ugyanakkor hivatalosan is támogatnánk, mint intézmény a hallgatókkal való együttműködést.

             Az egyik fő probléma jelenleg Romániában – a középkori régészoktatás hiányosságain túl – a középkori régészeti restaurációk kérdése. Milyen problémákkal szembesültél és van-e olyan pozitív példa jelenleg az országban, amit érdemes példaként említeni középkori restaurálás terén?

A középkori emlékeink felújítása során számos műemlékvédelmi hiányossággal találkozunk: a régészeti kutatásokban nincs beiktatva a technikai háttér, itt a 422/2000-es és a 50/91-es törvény módosítására lenne szükség. Pozitív példaként említhető a széki templom kutatása: párhuzamosan ment a művészettörténeti, mérnöki és régészei munka. Díjazandó azért az is, hogy mára már kezdenek körvonalazódni azok a csapatok is, amelyek ma már szakszerű régészeti műemlékvédelemmel foglalkoznak: Maksai Ádám, Makay Dorottya, Tótfalusi Gábor, Furu Árpád már olyan építészek illetve mérnökök, akik műemlékvédelmi szakemberekként jártasak és olvassák a régészeti szakirodalmat is. Pozitív példaként említendő a Szent Mihály templom este is vagy a Jósika palota jelenlegi ásatása is.

6Nemrég több régészeti helyszín jelentős európai uniós pályázatokat nyert. Melyek ezek a helyszínek és milyen változásokra lehet számítani ezekben az esetekben?

Az Európai Unió és a román állam által támogatott operacionális finanszírozási projektek keretén belül (POR 5.1.-es tengely - 5 millió euró, PNDR – 7.6 –os tengely a B kategóriájú falusi műemlékek felújítására) idén 18 erdélyi magyar műemlék kapott támogatást, többek között a nagyenyedi, rugonfalvi, dézsi, ótordai, dálnoki, apanagyfalusi, magyarvalkói, református parókia, a kolozsvári evangélikus egyház, a nagyajtai, várfalvi, oklándi, bágyoni és városfalvi unitárius egyház, a székelyudvarhelyi római katolikus főesperesség és a gyalui várkastély. Reméljük, hogy ezek a felújítások megfelelő szakembergárdával együtt fognak dolgozni és szakmailag helytálló munkát végeznek a templomokon és a várkastélyban.

7 Egy előadásodban említetted, hogy ma Romániában a régészeti és az épített örökség védelmét biztosító jogszabályok és törvények súlyos kiskapukkal rendelkeznek. Ennek köszönhetően például ma egy magánszemély könnyebben juthat fémdetektorhoz, mint egy régész, de az épített örökség védelmében is súlyos hiányosságok vannak. Melyek a főbb hibák és mit tehetünk ezek kiküszöbölésére helyi és országos szinten?

A jelenleg is érvényben lévő régészeti műemlékeket védő törvény (43/2000-es törvény) számos kiskapuval van tele: alapvető dolgok nincsenek leszögezve, például a vízszintes és függőleges leletmentési környezetre vonatkozó előírások. Németországban ez szigorúan szabályozva van. Mifelénk elterjedt és bevett szokás, hogy a sterilig kell ásni, de eközben felbontjuk a statikai szinteket, amely egy álló épület esetén – különösen városi ásatáson – súlyos gondokat okozhat az épület statikájában és szerkezetében is. Más példa: ha a leletmentés megtörtént egy területen és a befektető azt követően megszerzi a leletmentési bizonylatot, a helyszín megásott része automatikusan elveszti a műemlékvédelmi státuszát. Hasonlóan súlyos gond, hogy nincs városi régészeti hivatal, tehát a polgármesteri hivatalnak nincsenek saját régészei, a városokban zajló régészeti feltárásokat, felügyeletet a múzeumnak kell biztosítania. Nincs ipari örökségi törvénykönyvünk sem ami a malmok, ipari épületek, régi hidak védelmét biztosítaná, ezeket most továbbra is a műemlékvédelmi bizottságok felügyelik – már amennyire tudják. Szilágy megyében például vannak működő 18. századi vízimalmok. De hasonlóan problémás a régészeti egészségügyi és munkaügyi törvénykezés, nincsenek sajátos pontjai a munkavédelmi előirásoknak, pedig egy régész munkája során nemegyszer találkozhat problémás, nemegyszer veszélyes helyzetekkel. Ilyen például a régi kolerás, pestises temetők esete: egy temesvári eset nemrég jól mutatta, hogy sajnos ilyesmire nincs felkészülve sem a régész, sem pedig a romániai jog. Hasonlóan problémás mifelénk egy kriptabontási eljárás is: egy ilyen munkafolyamat során számos veszélyes kórokozóval találhatja magát szemben egy régész, erre sem vagyunk felkészülve még.

Csak remélni lehet, hogy idővel ez is javulni, változni fog Romániában.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017 november 12-i számában.

Erdélyi Régészet és közönségrégészet

Nagyon rég nem írtam a blogomba, sajnos mostoha idegenségben hagytam. Ennek a legfőbb

oka az, hogy a munkám mellett igyekszem a tudományos munkámat is fenntartani (igaz, ez egyre nehezebben megy de azért nem adom, nem adhatom fel). A hétköznap fergetege mellett, most például egy általam szervezett és megálmodott nemzetközi régészettörténeti konferencia-sorozat első kötetét szerkesztem (amelyben egy nagytanulmány 150 címből álló bibliográfiáját kellene végre összeráznom), leadtam Dacia szentélyeinek első teljes katalógusát (ahonnan még azonban hiányzanak a fotók nagyméretű formátumai), két konferenciára kell készüljek és lenne még vagy 2-3 recenzió amit rámbiztak.

Nos ezek mellett - vagy ehelyett (?) - én kiadtam inkább az itt is megjelent írásaimból harmadik kötetem, amellyel próbáltam feldobni a néha szokványossá lett római vallástörténeti és régészettörténeti kutatásaimat is: nagyon felcsigázott az angol public archaeology jelensége és úgy döntöttem, akkor kitalálok egy új fogalmat erre: közönségrégészet.  Hogy mennyire lesz sikere ennek a fogalomnak és mennyire sikerül a közönség körében meghonosítani, még nem tudom, mindenesetre a kötet eddigi fogadtatása azért biztató. 

Az elkövetkezőkben itt tovább folytatom majd az erdélyi régészethez köthető cikkek közlését, amely remélhetőleg 2-3 éven belül megtermi majd az Erdélyi Régészet második kötetét is.

Ki iratkozzon a Történelem Karra?

Tegnap nagy csendben hallgattam végig egy kellemes kerti eseményen egy fiatal kolléga érveit arról, mit kezdhet az ember magával ha elvégzi a történelem kart. Szerencsére a bemutató - úgy a szociológia, mint pszichológia karok képviselői révén - távol állt a patetikus és eleve torzitott, "álom-karrier" ideájától. A három fiatal meglehetősen objektivan és talán kissé borulátóan képzelte el a karrierjét.

Anélkül, hogy most a Történelem Karnak tartanék reklámot - ezt megtettem néhány éve amikor a kar arca és ahogy egyik kollégám mondta, "üstököse" voltam - néhány gondolat arról, mit kezdhet magával az, aki ezt a szakmát választja.

Úgy gondolom, mint minden humántudományt ma, ebben a globalizált és vadkapitalista világban csak sztoikus alázattal és a szakma iránti szeretettel, szenvedéllyel vállalja az ember.Ez azzal jár, hogy a 19 éves ifjú egyetemista lemond arról a vágyálmáról, hogy egyhamar jó fizetése (500 euró feletti) lesz Romániában. Ha csak az anyagiak hajtják, ne válassza ezt a szakmát, mert csalódni fog.

Klió, a történetirás múzsája

Csalódni fog akkor is, ha a nyugati egyetemek modelljét, professzorait és minőségi oktatását, a nyugati könyvtárak adta lehetőségeket képzeli el ide - mert nincs meg az infrastruktúránk, pénzünk - akármennyire is szajkózzák, hogy a BBTE az első 500. egyetem egyike. Legfeljebb a nyugati egyetemekkel kötött mobilitási programjaink segithetnek ezen, igaz aki elhagyja az országot és netalán visszatér, számolnia kell azzal, hogy a legfényesebb tanulmányi eredményei ellenére a fene se emlékszik rá 3-4 év távlatából. Tettleges amnézia.

Ellenben, ha szenvedéllyel vonzódik a történelem iránt az már elég arra, hogy legyen 3 vagy 5 netalán 10 éve (BA, MA, Ph.D.), amelyet szenvedéllyel élhet végig és olyan élményben lehet része és olyan emberekkel ismerkedhet meg, akiktől sokat fog tanulni. Ez a szellemi és személyi tőke az, amelyet kap és aztán beépit az életébe mint (és itt a valós munkalehetőségeket irom, realitás sorrendjében a saját ismerőseim jelenlegi állását mustrálva): multicéges alkalmazott, IT-s, vidéki vagy kisvárosi történelem-tanár, idegenvezető, turizmusban dolgozó PR-os, pályázatiró, kommunikációs szakértő, időszaki munkákat végző tereprégész, újágiró-riporter, vidéki könyvtáros vagy levéltáros és ritkán - kizárólag ha a tekintélyelvűségre, szervilizmusra épülő nepotista rendszer engedi - muzeológus, egyetemi alkalmazott esetleg, tudományos kutató.

A humántudományok ma tehát válságkort élnek meg, igy a Történelem Kar is. Áltatása lenne a most nyáron beiratkozó elsőéveseknek azt mondani, hogy a "szakmában" találnak munkát. A szakma ugyanis legfeljebb 5-6 munkahely-tipust jelent, az pedig legtöbb esetben kisvárosokban áll a rendelkezésünkre, ahová kevesek mennek vissza 3-5 év kolozsvári vagy 10 év kozmopolita élet után. A többi munkahely ellenben olyan lehetőségeket kinál, ahol a történelem mint ágens, eszköz áll a pályakezdő rendelkezésére és ezzel fejlődhet az adott munkahelyén vagy épitheti ki úgy saját világát, ahol tudásával például hiteles, valós, forrásokra épülő történelmi ismereteket adhat át családjának, kissebb munkaközösségének, barátainak vagy ha tehetsége engedi, tágabb társadalmának - mint ismeretterjesztő, ismeretőrző. Klió szolgái, akik az ál-hirek és félelmek korszakában az érvelést és a múlt terhét kell szüntelenül a hétköznapokba vigyék úgy, hogy a jelent élhetőbbé, szebbé teszik maguknak és környezetüknek is.

Hitler, Jemen és a román család-modell

In the recent debate on family, marriage and gay rights, the representatives of the Coalition for Family stated obviously, that they embrace fascist ideas. One of them  - Gheorghe Iancu, specialist in constitutional law - even claimed, that Hitler was a good guy before 1942. 

A Román Televízióban nemrég zajlott egy meglepően civilizáltan levezetett és a romániai vita-kultúrában ritkaságszámba menő párbeszéd a Koalíció a Családért mozgalom képviselői által kezdeményezett alkotmány-módosítás kapcsán. A vitában részt vevő tíz személy – öt az

alkotmánymódosításért és öt az ellen – egy közel másfél órás intenzív vitában igyekezte meggyőzni a romániai nagyközönséget, hogy szavazzon lelkiismerete szerint a majdani népszavazáson. Az érvek és ellenérvek elemzéséből számomra egyértelművé vált amit már legutóbbi cikkemben is hangsúlyoztam: Romániában egy fasisztoid mozgalom van kibontakozóban.

A vita tárgya a Koalíció a Családért Mozgalom azon kezdeményezése, amely Románia Alkotmányában módosítani akarja a 48. cikkelyt, amely a család fogalmát jelenleg a házastársak szabad akaratából történt házasságra építi, melynek fő feladata a gyermekek nevelése, oktatása és képzése. A jelenlegi alkotmány tehát sehol sem beszél arról, hogy a család egyetlen feladata a gyermeknemzés, hisz a megfogalmazás ritka jó objektivitással hangsúlyozza, hogy a család szerepe a gyermekek „nevelése, oktatása és képzése” a „házastársak által között házasság” keretén belül.

Magyarán tehát, a jelenlegi alkotmány nem rekeszti ki a család fogalmából azokat sem, akik nem saját gyermeket nevelnek, elváltak és egyedül nevelnek gyermeket vagy esetleg, azonos neműek. Az új büntető törvénykönyv persze már leszögezi, hogy a házasság csakis nő és férfi frigyéből állhat, ennélfogva a Koalíció a családért mozgalom referendum-kezdeményezése gyakorlatilag felesleges – ahogy ezt Daniel Kozak jogvédő, kommunikációs szakember is hangsúlyozta. Ez utóbbi a szókratészi érvekkel próbálta bizonyítani, hogy minden emberi tevékenységnek, cselekvésnek három kritériumnak kell megfelelnie: igaznak, hasznosnak és humánusnak kell lennie. Véleménye szerint, a Koalíció a Családért mozgalom számos kijelentése nem igaz (elég itt a melegekről szóló nyilatkozataik szubjektív és lejárató jellegére és manipulációira gondolnunk), nem hasznos (hisz gyakorlatilag 20 millió eurót költ el az állam arra, amit egyébként is a büntető törvénykönyv már meghatározott) és nem humánus, hisz másodrangú állampolgárokká tesz több tízezer embert az országban. Kozak és az alkotmány-módosítást ellenzők tábora hangsúlyozta, hogy bár ez a mozgalom a „családról” és a hagyományos család védelméről szól állítólag, mégis, alig esik szó a romániai családok állapotáról, a családi élet valóságáról és mindennapjairól, a családokban zajló erőszakról, alkoholizmusról, a kommunikáció hiányáról és a válások gyakoriságáról, a vendégmunkás-társadalom ketté vagy háromba szakított családjairól.

A Koalíciót védelmezői – köztük többek között, egy ortodox román pópa is – azzal érveltek, hogy a román alkotmány 26. cikkelye gyakorlatilag mindenki számára biztosítja a családi élethez és intimitáshoz való jogot. Magyarán: a melegek is élhetnek párban, boldogságban, de ne házasodjanak és neveljenek gyerekeket, üljenek csendben otthon. Ezt a kategorizálást – másodrangú állampolgárrá süllyesztést – rendszerint azzal védelmezték, hogy a demokrácia mindig is a többség véleményéről és hatalmáról szólt, másrészt a 48. cikkely módosítása nem fogja a 26. cikkelyben foglaltakat megváltoztatni és szerintük, a kisebbségek jogai jelenleg Romániában tökéletesen biztosítottak. Az abszurdabb „érvek” között ott találtuk azért azt is, hogy ha most igent mondunk a nyugati társadalom által promovált gender hullámra és mindenki számára megadjuk a házassághoz való jogot, akkor rövid időn belül Jemen szintjére süllyedünk, ahol – legalábbis a Koalíciót képviselő ortodox pópa szerint – a pedofília legálisan elfogadott. A pedofília összemosása a szexuális kisebbségekkel természetesen olyan abszurd és annyira olcsó érzelmi zsarolás, amire józan ésszel gondolkodó ember érvet sem tud már találni és ismerve az ortodox hagyományokat – ahol még néhány éve még igen elterjedt volt a tizenéves mennyasszonyok kényszerített házassága – aligha kellene ezt egy pópának feszegetni.

A demokrácia, mint a többség hatalma és véleményérvényesítése ugyancsak hibás és egyenesen, veszélyes érv. 

Egyrészt ne feledjük azt, hogy számos esetet ismerünk, amikor egy többség – így az 1933-as német választás szavazói – egy olyan diktátornak adtak hatalmat, amely fél évtized alatt háborúba és világégésbe sodorta Európát és a világot. A többség, mint demokrácia ugyancsak nem működött volna, ha a XX. század eleji szüfrazsettek mozgalmára gondolunk: egy maszkulin, férfiak által vezetett és uralt társadalomban néhány száz nő harcolt azért, hogy a nőknek legyen joguk szavazni és egyenrangúságot kértek egy olyan világban, ahol a többség szentül hitte, hogy a nők másodrangú állampolgárok. Tehát nem igaz azon állítás, hogy a többség döntése mindig jó. Erre „érvként” a Koalíciót képviselő idős alkotmányjogász csak annyit tudott mondani, hogy Adolf Hitler 1942 előtt nem is végezte ki a zsidókat…. Mit mondhatnék: történelemből és emberségből is azonnal megbukott, de úgy, hogy ezért hetedik osztályban egy egyessel kiküldték volna a történelem óráról.

Túl azon tehát, hogy a jelenlevő öt emberből kettő erős szimpátiát mutatott Hitler 1942 előtti politikájával (no comment), nemrég az is kiderült, hogy a Noua Dreapta szélsőjobboldali szervezet egyik alapítója, Ioan Bogdan Stanciu egyben a Pro Vita Alapítvány elnöke is és a Koalíció a Családért Mozgalom weboldalának és Facebook oldalának moderátora. Ez megmagyarázza azt is, miért látunk annyi nagyromániás és vátrás tagot a Facebook oldaluk kedvelői között. Valójában egy

olyan folyamatnak vagyunk részesei, ahol nagyon ravaszul és rendkívül okos manipulációval a politikailag eltűnt Nagyrománia Párt (PRM) és a szélsőjobboldali kis pártok szavazóbázisát és szimpatizánsait egységes tömbbe tudták hozni egy olyan témával, amely az érzelmi zsarolásra apellál és sokakat meg tud győzni. Úgy tudják magukhoz vonzani a hatalmas tömegeket – így nagyon sok romániai magyart is – hogy szélsőjobboldali hovatartozásukat nem teszik láthatóvá. Így jutottunk el oda, hogy erdélyi magyarok és magyar politikusok felvállalták a román szélsőjobb által alapított és támogatott Koalíció a Családért Mozgalom elveit.

Egy fasisztoid mozgalom kibontakozását látjuk tehát Romániában. Nem tudni, hogy ez a mozgalom valóban sikerre viszi-e ezt a népszavazást és kirekeszti, másodrangú állampolgárokká degradálja Románia állampolgárainak százezreit az elkövetkező évekre, évtizedekre talán. Reméljük, hogy ez nem így lesz. Ahogy azt is reméljük, hogy ez a mozgalom nem lesz párttá, nem fog politikai hatalmat kapni, mert akkor egyértelműen egy olyan szélsőjobboldali erő emelkedik hatalmi pozícióba, amely az 1940-es éveket fogja idézni Romániában.

Amikor tehát a kedves Olvasó elmegy majd szavazni erre a népszavazásra (bár jobban teszi, ha otthon marad), akkor választania kell: jónak tartjuk-e egy jogi kritériumaiban nagyon is objektív és alapos alkotmány jelenlegi formáját vagy legitimizálunk egy fasisztoid mozgalmat Romániában?

Ez a kérdés, válasszatok.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. június 8-i számában.

A kolozsvári egyetem és a CEU

Leading scholars from the USA, UK and many other countries from the EU  signed the petition and expressed their concern on the new law from Hungary which targeted the Central European University (CEU) in Budapest. Many of the university presidents and rectors from Hungary and abroad expressed directly the institutional support for the CEU. The Hungarian leaders of the Babes Bolyai University from Cluj however, are still, mute. Why? 

Fosztó László, a Szabadelvű Kör vezetője, a romakutatás nemzetközi hírű kutatója és a CEU

(Közép-Európai Egyetem) egykori hallgatójának kezdeményezésére több mint száz neves erdélyi értelmiségi – egyetemi tanárok, kutatók, művészek, írók és újságírók – írták alá azt a nyílt levelet, amelyet Áder János köztársasági elnöknek címeztek. A levélben az erdélyi értelmiségiek kérték az egykori fideszes politikust, hogy ne írja alá a magyar kormány által benyújtott új felsőoktatási törvényt. Bár az aláírók között számos neves, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen oktató professzort találunk, érdekes módon, a nyilatkozathoz sem magánszemélyként, sem intézményi nyilatkozat formájában nem csatlakozott a BBTE Magyar Tagozata. Erdélyi értelmiségiként joggal kérdezzük és számon kérjük: miért?

Köztudott, hogy az elmúlt héten a Lex CEU néven elhíresült új felsőoktatási törvény felrobbantotta úgy a magyarországi belpolitikát és közéletet, mint a nemzetközi tudományos világot. A világ

legtávolabbi pontjairól érkező, mintegy hetvenezer tiltakozó között találjuk a Soros György által alapított CEU mellett kiálló oxfordi professzorokat, neves Nobel díjas tudósokat és írókat, a Harvard Egyetem rektorát és megannyi más, a világ tudományosságát meghatározó személyiséget. Az aláírók döntő többsége ugyan magánszemélyként állt ki a CEU mellett, egy-egy rektor vagy rektor-helyettes jelenléte egy ilyen támogatói listán túlmutat a személyes szimpátián: jelzésértékű, intézményi támogatást is sejtet. Egy rektor ilyen minőségében – különösen ha aláírásában megnevezi titulusát – egyértelműen az intézményt is képviseli. Az ügyben felszólaló neves magányszemélyek és intézmények sorában találjuk szinte az összes magyarországi egyetem dékánjait, rektori tanácsát de még a Magyar Tudományos Akadémia elnökét is.

A már említett erdélyi nyílt levél ugyan erőteljesen hangsúlyozza az erdélyi magyar közélet és értelmiség kiállását a CEU mellett, a kolozsvári BBTE magyar tagozatának vezetősége kínos csendben maradt ebben, a véleményem szerint igenis fontos és az erdélyi felsőoktatást, tudományos életet és tágabb értelemben, az európai szabad kutatást is veszélyeztető vagy érintő kérdésben. Sem a BBTE rektori hivatala nem adott ki hivatalos nyilatkozatot az ügyben, sem a két magyar rektor-helyettes nem szólalt fel az ügyben – sem magánszemélyként, sem hivatalos, intézetvezetői minőségükben. Csendben maradásuk azért is fölöttébb furcsa és – véleményem szerint, elfogadhatatlan – mivel az Áder Jánosnak írott nyílt levél is egyértelműen kifejti, hogy a BBTE számos hallgatója igazi tudományos kincsesbányaként használta évek óta a CEU könyvtárát és a két intézmény között intenzív szakmai és emberi tőke-hálózat alakult ki. Minden, a nemzetközi kutatás élvonalába igyekvő kutató tudja, milyen nehéz Romániában – még a viszonylag nagy könyvtárakkal rendelkező Kolozsváron is – minőségi és világélvonalba illő tudományos kutatást végezni. A társadalomtudományok és humántudományok területén, könyvtáraink labdába sem rúghatnak a nemzetközi élvonallal, fiatal kutatóinknak külföldre kell utazzanak vagy a mélyinternet bugyraiba kell férkőzzenek néhány méregdrága kötetért, tanulmányért vagy folyóiratért. A CEU ilyen szempontból is egy oázisa volt az erdélyi társadalomtudósoknak és humántudományok gyakorlóinak, akik százasával vándoroltak mesteris hallgatókként vagy doktoranduszokként Kolozsvárról a Nádor utcai könyvtárba. A világ vezető 500 egyeteme közzé került BBTE nagyon jól tudja, milyen infrastrukturális lemaradással kell megküzdenie a közép-kelet európai egyetemeknek, amelyeknek

hallgatói – bármennyire is tehetségesek legyenek – amikor külföldre kerülnek és a világ legnagyobb nemzetközi fórumain kell megállják a helyüket – fájdalmasan szembesülnek a hazai kutatás hiányosságaival és pénzügyi limitáltságukkal. A CEU azon kevés egyetem között volt Bécstől Keletre, amelyben ezek a „balkáni” vagy vasfüggönyi problémák eltűntek, hisz az ott oktató tanári gárda és a könyvtárak a világ élvonalába helyezték az egyetemet és ezáltal az ott tanuló hallgatókat is.

Úgy gondolom, hogy a minőségi oktatásért, az erdélyi magyar hallgatók boldogulásáért és általában véve, a közép-kelet európai tudományosság felzárkóztatásáért küzdő BBTE vezetőségének illett volna – vagy illene – kiállni a CEU ügyéért. Függetlenül attól, hogy a Lex CEU mögött milyen magyar bel-vagy külpolitikai stratégiák sejthetőek, egy ilyen rangos, nemzetközi egyetem létének a veszélyeztetése, a nemzetközi és magyar értelmiség ilyen szintű ignorálása egy olyan veszélyes politikai ideológiát sejtet, amely ellen fel kell szólalnia minden vezető intézménynek a mi régiónkban.

A CEU és Soros György alapitványa a 80-as évek végén és a 90-es évek elején az új világ és a reményteljes, a tudósok számára a kapunyitást jelentő lehetőségek kapaszkodójaként robbantak be a Kárpát medence magyar köztudatába. A BBTE magyar tagozatának vezetői – már csak azért a több száz egykori hallgatójáért is akik később a CEU-n folytatták tanulmányaikat – határozott véleményt és nyilatkozatott kellene adjanak ebben az ügyben. A CEU nem magyarországi belügy, hanem kolozsvári és tágabb értelemben vett, erdélyi közügy és oktatásügy is. Ideje tehát, tollat ragadni…

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. április 14-i számában.

A kolozsváriak és a régészek esete

If there is a new archaeological excavation in the city centre of Cluj (Kolozsvár, Klausenburg), the locals - especially the Hungarian community - has a very critical and judging opinion about the work of archaeologists. This is mostly because of the nationalist politics of the 1990's. It is time however, to make a living bond between urban archaeology and the local Hungarian community of Cluj.

Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.

Fotó: Rohonyi I.

Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle

Fotó: Rohonyi I.

nacionalista történetirás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagaterizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.

Erre a jelenségre jött „ráadásként” a funari korszak már-már tragikomikus nacionalizmusa, amely felszántotta a kolozsvári magyarok számára szakralizált térnek számító Főteret, veszélyeztetve a Mátyás szobrot és megannyi más, a kollektív mentalitás tájában fontos szerepet játszó emlékművet. Mindezt néhány, rosszul vagy dokumentálatlanul bemutatott római kő miatt, amelyet persze ha kellőképpen ásnak ki és mutatják be a nagyközönségnek, akkor kevésbé lett volna fájó a kolozsvári magyarság számára. Az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló nagy főtéri ásatások legfőbb hibája nem csak az volt, hogy elfelejtette a középkori rétegeket dokumentálni és a város főterének történetét kellőképp rekonstruálni, hanem az is, hogy a régészek munkáját, szakmai megbecsülését és hírnevét besározta a helyi lakosság előtt, elidegenítette és hiteltelenné tette ezt a szakmát a helyi magyarság előtt. Jobb helyeken, így Londonban vagy akár Budapesten is az ún. városi régészet, vagyis egy város belső területén zajló régészeti ásatások igazi közönség-szórakoztató eseménynek számítanak: a régészek a közönség előtt végzik a munkájukat, eredményeikről állandóan beszámol a helyi sajtó, ismeretterjesztő előadásokat tartanak és szórólapokat osztogatnak és az ásatás tárgyait néhány hónap feldolgozás után be is mutatják egy-egy időszaki kiállítás keretében. Ezek persze sok pénzből dolgozó és szenzációs leleteket felhozó ásatások a világ nagy városaiban.

Kolozsvár aligha tud ezekkel a példákkal versengeni, de számos olyan kisnémet város példáját felhozhatnánk, ahol a régészek munkáját a helyi lakosság és a turisták is nagy érdeklődéssel, tisztelettel követik és nem megvetik, bírálják vagy a pártpolitika és nemzeti történetírás vádjaival feketítik be.

A jelenlegi főtéri ásatások kiváló példát jelentenek arra, hogy a kolozsvári magyarság végre megbékéljen ezzel a szakmával és az ásató régészek láttán ne rögtön a dákóromán kontinuitás félelme jusson eszükbe. Érdemes lenne azt is végre elfogadni, hogy Kolozsvár alatt nyugvó római város egy európai érték és annak megőrzése, megismerése és népszerűsítése nemcsak a románoknak, de nekünk, magyaroknak is feladatunk, hisz a római múlt egy európai közösség hagyatékaként maradt ránk. Érthető tehát, hogy a főtéren és a Szent Mihály templom előtt ásó régészek számára nemcsak a magyar múlt emlékei, de a római falak is ugyanolyan értékesek. A régészeti emlékeket jobb nem nacionalista jelzőkkel megfertőzni: a kulturális, esetleg etnikai, nemzeti identitása egy tárgynak elveszett akkor, amikor a tulajdonosa, vagy a házat, a falat, az adott tárgyat használó egyén meghalt. Innentől kezdve a régmúlt emlékeit kiásó régész nem igazán beszélhet „magyar” falakról, vagy „római” tárgyakról, legfeljebb kronológiai besorolásként használhatja ezeket a jelzőket – bár ennél vannak jóval finomabb szakszavak is.

Csak remélni lehet, hogy a kolozsvári magyarság megnyitja szivét és eszét, hogy a régészek munkáját megbecsülje, tisztelje és megismerje, hisz ők terepmunkájuk révén, ugyanúgy ahogy mi, szobatudósok és történészek, feltárják a múltnak, Kolozsvár múltjának apró szeleteit, amely révén jobban megismerhetjük a várost, ahol élünk.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. március 30-i számában.