New book of Mihai Barbulescu on the current state of Romanian archaeology. A work full with personal notes, memories and a lived experience of half a century on what is going on in archaeological research, public archaeology and law in Romania nowadays.
Mihai Bărbulescu neves román régész, a Román Tudományos
Akadémia levelező tagja és a római Román Akadémia volt elnöke az Idea kiadónál
publikált új kötete „Régészet ma,
Romániában” címmel jelent meg. A Giorgio de Chirico „Régészek” festményével
díszített borító szem, száj nélküli, a múlt emlékeit belsejükben hordó
alakokkal már előre jelzi, hogy ez a kötet bizony nem a szerzőtől elvárt vagy
megszokott szakkönyv, hanem sokkal inkább egy esszé-sorozat, pamflet lett. A
kötet az első vaskos összefoglalása a romániai régészet mai állapotának és
problémáinak a szakmában fél évszázadot eltöltött és Európában jól ismert
régész szemszögéből.
Az első ásatását 1966-ban a dák királyi központban,
Gredistyén kezdő régész elsősorban a tordai római legiós erőd és a híres tordai
gepida hercegnői sir felfedezőjeként ismert a nagyközönség számára. Régész és
történész berkekben azonban jól ismert a negyed évszázadot felölelő egyetemi
tanári, egykori dékáni tevékenysége, a romániai Régészeti Bizottság elnöki
munkássága (2004-2008) és érces nyelvezetű, a szűk szakmában ritkán tapasztalt
ironikus és rendkívül közvetlen megnyilatkozásai is. A magyar nyelven kiválóan
értő, franciául, olaszul és angolul folyékonyan társalgó régész és
ókortörténész érdekes színfoltja a romániai régész-szakmának. Nem véletlen,
hogy sajátos stílusa, érces és ironikus természete, idősödő kora ellenére is
kifogástalan memóriája és tudása valamint karizmatikus egyénisége, humora és
diplomatikus készségei azon kevés régésszé tették akit a Román Tudományos
Akadémia tagjaivá választott. Az ő
korában és az ő szakmai piedesztáljával már megengedett és kényelmes egy ilyen
kötetet megírni amely a személyes élményeken túl egy igencsak éles és
nemegyszer fájóan őszinte tükröt tart saját szakmájának.
A kötet első fejezetében Mihai Bărbulescu a klasszikus
ókor és a mai társadalom kapcsolatáról
elmélkedik – mondhatni elmereng. A
klasszikus (görög-latin) nyelvoktatás nekrológjának is tekinthető fejezetben a
neves régész nagyon is megfogó érvekkel bizonyítja, hogy az elmúlt években
megszaporodott petíciók ellenére a latin nyelvoktatás nemcsak a
középiskolákból, de már az egyetemi oktatásból is kiszorulni látszik. Bár ez a
jelenség sokaknak fáj, Bărbulescu példákkal igazolta, hogy ez a tendencia
számos európai országban már a XIX. század végén jelen volt. Számos olyan
példát is felelevenít ugyanakkor a klasszikus ókor történelmi hagyatékából,
amely továbbra is szerves része tudott maradni mindennapjainknak. Elegáns
csípősséggel ugyanakkor megkerülve bírálja azokat a projekt-gyáraknak nevezhető
iskolákat, amelyek jól hangzó címszavakkal a kortárs politikai és gazdasági
jelenségeket akarják látni és láttatni az ókori társadalmak elemzésében is – csak
azért, hogy a válságban lévő vagy már – már haldokló humántudományokat
fenntartsák az egyre globalizálódó és korporatistává lett tudománypolitika
terén.
A következő nagy fejezet arról szól, hogyan „keletkezik”
a romániai régész. Az egyetemi tanárként több, mint negyed évszázados
tapasztalattal rendelkező régész részletezi, hogyan változott Romániában is a
régész-oktatás a hetvenes évek óta. Míg közel fél évszázadon át csak Kolozsvár,
Bukarest és Jászvásár adott régészeket az országnak, addigra ma már számos kis
egyetem, így Gyulafehérvár, Szeben, Marosvásárhely, Craiova, Konstanca,
Temesvár, Suceava is termeli az új régész-generációt. Bár a Nemzeti Régészeti
Regiszterbe felvett romániai régészek száma hivatalosan 885, ezek között számos
ma már nyugdíjazott vagy a szakmát idővel elhagyó egyént is találunk. A valóban
a régészetben dolgozó szakemberek száma ennél jóval kisebb. Ez érthető is, hisz
a jelenleg ennek a szakmának munkát adó intézmények száma (múzeumok,
kutatóintézetek, egyetemek, régészeti cégek, műemlékvédelmi intézetek és
polgármesteri hivatalok) nagyon szűk – a munkahelyeket pedig nemegyszer
nepotizmus és ismeretségi hálózatok alapján lehet csak elnyerni.
Ilyen téren Románia meg sem közelíti az olaszországi vagy
franciaországi régészek számát – igaz, előbbiek esetén mintegy 40%-ra tehető a
munkanélküliek, vagy időszaki munkákból a túlélésért küzdők száma. Bărbulescu
élesen bírálja a Bologna rendszert is, amely lehetetlenné teszi az alapos
ismeretek elsajátítását és valódi szakemberek képzését. Míg a régi rendszerben
egy doktori dolgozat megírása akár egy évtizedes kutatás eredményeként
született meg és a kutató munkásságának egyik megkoronázása volt, a ma
Romániában megvédett 56.000 doktori döntő többsége sajnos nem hasonlítható a
húsz vagy harminc éve megírt doktori dolgozatokhoz. A szerző nem feltétlenül
bűnbakokat keres (bár néhány lábjegyzetben találunk néhány nevet), hanem sokkal
inkább a teljes rendszert bírálja, amely az oktatás minőségét rontotta. Véleménye
szerint, az eleve a középiskolából is képzetlenül az egyetemre került fiatalok
szűrésére lenne szükség, ehhez pedig elengedhetetlen a felvételi vizsgák
visszaállítása.
A neves régész kitér a pályázatokból és rövid kutatási
projektekből élők százaira is, akik ebben a szakmában csak úgy tudnak túlélni,
ha egyik projektből a másikba tolakodnak. És valóban, a tolakodás helytálló
szó: a rendkívül kevés kutatási projekt annál is kevesebb összegeiért több száz
fiatal régész és doktorija után a munkanélküliséggel küzdő kutató tolakodik,
nemegyszer embertelen körülmények és belső, szakmai csaták közepette. Ez a
tendencia persze messze nem csak a romániai régészet problémája: az Európai
Uniós projektekből élő Közel-Kelet európai kultúrák és fejlesztési programok
ráerőszakolták a nyugodt, lassú és alapos kutatást igénylő tudományokra is a
felgyorsult társadalom globalista korporalizmusát.
Mihai Bărbulescu részletesen elemzi egy idealizált régész
erényeit és az általa tapasztalt hibákat is. Fél évszázados munkája során volt
lehetősége látni azt, hogyan írtak történelmet régészek Romániában a késő
sztálinizmus, majd a Ceausescu - diktatúra idején, a kilencvenes években és ma.
Iránymutató elveként a 2005. december 13-án a Libération-ban közzé tett francia
történészek közös nyilatkozatát idézte, amelyben Paul Veyne, Pierre Nora és
számos más nagynevű francia történész követelte a történelem-írás szabadságát
és politika-nélküliségét. Ettől az elvtől számos romániai régész még most,
2016-ban is távol áll, főleg amikor nyelvi kontinuitásról és népcsoportok régészeti
azonosításáról beszélnek.
A kötetben külön fejezet foglalkozik a romániai régészek
munkáját szabályozó és nemegyszer megnehezítő törvényekkel, intézetekkel,
szervezetekkel és trendekkel. Mint a Nemzeti Régészeti Bizottság egykori elnöke
aktív részese volt úgy a Verespatak kialakult társadalmi mozgalom és nemzetközi
botránynak, mint a Kolozsvár főterén történt ásatások körül kialakult
közvitának is. Mindkét példa esetén a politika és a régészet
elválaszthatatlanul összekapcsolódott és szinte lehetetlen volt kizárólag a
tudomány álláspontját képviselni – pedig a célja a régésztársadalomnak csakis
ez kellene legyen.
Az utolsó előtti része a kötetnek a régészet és a
nagyközönség romániai kapcsolatáról szól. Ahogy a többi rész, úgy ez sem egy
vidám történet. Bărbulescu felsorakoztatja azokat a negatív példákat –
dákómánia, ősi dák istenségek új kultusza, pszeudo-történelmi tárgyak, mint a
híres sinaiai táblácskák – amelyeknek népszerűsítése nagyban rontja a
régészekről kialakult közvélekedést. A régészeti helyszínek látogatói száma is
messze elmarad a vallásos helyszínekétől vagy a külföldi példáktól. Kizárólag a
múzeumok által rendezett történelmi vetélkedők és fesztiválok tudnak jelenleg
nagyobb tömegeket vonzani – igaz, ez nemegyszer azzal jár, hogy történelmileg
hiteltelen kosztümös maskaraként kell életben tartani a régészek munkáját, akik
maguk is a beöltözött társaság részeként kell a nagyközönséget szolgálják. A
könyv utolsó fejezete a kolozsvári román régészeti és ókortörténeti iskola nagy
alakjai előtt tiszteleg a szerző személyes szemszögéből és saját élményeiből,
anekdotikus történeteiből merítve.
Mihai Bărbulescu kötetét nemrég mutatták be úgy
Kolozsváron, mint Bukarestben. Egy olyan esszé-fűzérről van szó, amely
dinoszaurusz-lépésként döngeti meg a régész-szakma repedező és ódon falait,
figyelmeztetve a szakma válságára, globalizációval és gyorsuló, pénzügyisedett
tudományos világ krízisére és számos, a romániai régészet sajátosságainak
rákfenéire is. Egy teljes és szépen megöregedett, de még mindig fiatalos régész
testamentuma ez, amelynek remélhetőleg lesz visszhangja és olvasója az
elefántcsonttoronyba zárt régészeken túl is.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2016. december 19-i nyomtatott számában.
