Szíriai sorok II.

Refugees will change Europe radically. Yes, that's true. But what if we think on the migration in a historical perspective? Some analogies for refugees and migrant groups from history will help us to see this situation totally differently.

Azt senki sem tagadja, hogy az ún. migráns-hullám és a menekült- áradat gyökeres változásokat fog eredményezni szerte Európában. Bármi is legyen a szíriai háború vége és bárhogyan is történjen a hatalmas menekült áradat integrálása az öreg kontinensen, Európának szembe kell nézni egy gyökeres változással, amely a legnagyobb félelmet és aggodalmat okozza az emberek számára. Mindez leginkább azért történik, mert az átlag európai elfelejti saját, évezredes kontinensét történelmi perspektívákban szemlélni. Nézzük, mi történik akkor, ha a menekült-áradatot és féltve féltett Európánkat két évezredes történelmi perspektívából nézzük?

Az első példa a Római Birodalomból érkezik a ma emberéhez. A birodalom fővárosában, fénykorában, a Kr.u. 3. században közel egymillió ember élt. Ezek a mediterrán világ minden szegletéből odasereglett kereskedők, katonák, veteránok és szerencsét próbálók voltak. A Római Birodalom ugyan legendás toleranciáját és viszonylag hosszan tartó stabilitását erős és verhetetlen hadi gépezetének, infrastruktúrájának és szervezettségének köszönhette, Róma, a főváros de a legtávolabbi provinciák etnikai, vallási és kulturális sokszínűsége jól bizonyította, hogy bár a

Sziriai nő az ókori Palmyrából

„másság”, az „idegenség” és a „marginalitás” jelensége és fogalmai léteztek számukra, ezek csak a legextrémebb esetben okoztak gondot vagy váltottak ki felháborodást az átlag római polgár szemében. A mai Trastevere negyed római kori elődje, a Transtiberis szuburbiuma már kétezer éve egy kisebb szíriai enklávénak számított, ahol több ezer szíriai és közel keleti kereskedő és bevándorló élt. Saját nyelvükön és saját isteneikhez imádkoztak, sajátos palmyr írásaikkal látták el felirataikat és mindezt úgy, hogy a Római Birodalom főbb jogszabályait és a császár tiszteletét megtartották. De ókori szíriaiakat nagy számmal találnánk az 1800 évvel ezelőtti Erdély területén is, ahol számos auxiliáris csapat állomásozott a városok királynője, Palmyra vidékéről ide vándorolva. A Birodalom bukását nem is ők, de még csak nem is a 4. században egyre nagyobb tömegben érkező bevándorlók okozták. Egy jóval összetettebb folyamat eredményeképp, a birodalmak természetes bukásának következményeként múlt el Róma dicsősége is.

Hasonlóképp, Kr.u. 895 körül, az akkor már többségében keresztény Európát közel 600.000 lovas félnomád „istennyila” özönlötte el, akiket a nyugati és bizánci források „hunoknak”, ők magukat pedig magyaroknak nevezték. Érkezésük után fél évszázaddal, Európa lángokban állott. Mégis, sikerült őket „integrálni”: első királyuk, Szent István néven az egyetemes nyugati kereszténység és európai értékrend szolgája és követője lett. Igen, rólunk, magyarokról beszélek. Ugyanazokról a magyarokról, akik 1890 és 1918 között, majd 1956-ban ismét százezresével özönlötték el Nyugat-Európát, Kanadát, Ausztráliát és az Egyesült Államokat.

A mór épitészet csak egy,
a középkori arab kultúra hagyatékából

Nagy sokkot jelentett a kora középkori Európának számos déli királyság, így Córdoba vagy Szicília arab meghódítása is. Mégis, ma milliók látogatják kultúrájuk lenyűgöző emlékeit, amelyek – ahogy Henri Pirenne belga történész régesrég bebizonyította – szervesen  hozzájárult Európa gazdaságának felserkentésére és gyökeres megváltoztatásához.

A történelmi analógiákat sorolhatnánk, számos más esetet ismerünk: török kultúra beáramlása a Balkán vidékére, a szovjet – orosz kultúra befolyása a Vasfüggöny szögesebb oldalán….A lényeg, mindenhol ugyanaz volt: egy „más”, „idegen”, „betolakodó”, „hirtelen jött”, „kontrolálhatatlan” és „ismeretlen” érkezett Európába vagy annak egy vidékére. Az idegentől pedig az ember – természetes reakcióként – félelemmel, bezárkózással, falak és rácsok felemelésével válaszol. Európa bebástyázza magát a muzulmán áradattal szemben, annak ellenére, hogy nagyvárosainak döntő többségében már évtizedek óta virágzó arab, török negyedek léteznek. A bevándorló kérdés nem is a nagyvárosoknak vagy a fejlett, nyugati társadalmaknak okoz most gondot, hanem a monokróm, egynemzetiségű vagy még mindig a nemzetállami elveket valló országoknak és a kisvárosi közösségeknek. Aprócska, egynemzetiségű városok, mint a német Erfurt, vagy világpolitikai szempontból jelentéktelen kis országok, mint Magyarország éreznek leginkább most félelmet és látnak minden egyes bevándorlóban betörőt, terroristát, bűnözőt. Pedig döntő többségük – jelzem, a jelző fontos, döntő többségük – csak a terror elől menekül, ahogy tették azt őseik kétezer éve is Rómába, vagy mi, magyarok számos alkalommal történelmünk során.  Az, hogy a helyzetet sajnos sok török, szudáni vagy bulgár és albán is kihasználja, sajnos a jelenség hátulütője. Ha a bevándorlók még százezressével is érkeznek, ez is csupán 0,5-1% változást okoz Európa demográfiai és vallási térképén! A közel 510 milliós Európai Unió (ahol jelenleg kb. 20 millió muszlim él) most retteg a legrosszabb esetben is 800.000 vagy 1 millió fős bevándorló tömegtől. Ennek a tömegnek egy része – ha még nem is mindenki, de jelentős része – eleve szekuláris fiatal, akik pontosan egy radikális vallási környezettől megrémülve rohannak. Miért hisszük azt, hogy ezek az emberek, akik megremegnek, ha szülővárosuk neveit kiejtik előttük, valaha ölni fognak egy vallás nevében, amely szomszédjukat, barátaikat, netalán szüleiket is megölte?

A fent említett példák és a makro-skálán láttatott számok jól példázzák, hogy a jelenség – hosszú távon és történelmi léptékkel nézve – ugyan súlyos és valóban, történelmi, de egyáltalán nem tragikus vagy egyedülálló. A jelenlegi társadalom szerepe, hogy saját magát helyezze új helyzetbe és nagy léptékben, a költő szavaival élve, „csillagokkal mérve” lássa jogosan féltett kontinense jövőjét.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015 szeptember 25-i számában.

Szíriai sorok I.

Interview with a Syrian student about life in Syria before the war and the problem of the refugees, with some personal notes and additions experiences by myself in the so called "Arabic quartier" of Manchester.

 

Aligha van ma olyan ember, aki a reggeli kávé vagy utcai találkozások alkalmával ne aszíriai helyzetről, az ún. migráns-hullámról és Európa radikális változásáról beszélne. A globalizáció és az információ-robbanás világában ma már a tőlünk több száz kilométerre zajló háború is a szobánkba és zsebünkbe tudott költözni, olyannyira, hogy annak legártatlanabb áldozatai is sokkal hamarabb válhatnak ma már mindennapjaink részévé. Háborúmentes generációk egész sora élni most át saját bőrén azt, hogy milyen is egy világ, ahol nincs béke. A koszovói válság óta először érezhetjük, hogy a háború a nyakunkon.  A válságról, a szír helyzetről és a migráns kérdésről rengeteg kiváló publicisztika árasztja el naponta a megfelelően szelektáló olvasót. A számos perspektíva közül, most egy Németországban tanuló, szíriai fiatal szemszögéből láttatom a jelenséget.

I. M. (23) a dél szíriai Tartusban született. A legtöbb európai városnál idősebb település rendkívüli történelmi emlékeivel, gyönyörű tengerpartjával, keresztények és muszlimok lakta vegyes lakosságával és az országos átlagnál magasabb életszínvonalával egy békés

Aleppo a háború előtt

városnak mutatkozott még 2009-ben, amikor M. elhagyta a várost, hogy Ciprus törökök lakta vidékén telepedjen le és folytassa egyetemi tanulmányait. Ez igen gyakori jelenség volt a szíriai fiatalok körében már a nyolcvanas, kilencvenes években is, már az ő apja is külföldön tanult, ráadásul Bukarestben, a Műszaki Egyetemen. M. szerint, Szíria 2009-ben sem volt egy békés, vagy élhető ország, igaz, az akkori viszonyok össze sem hasonlíthatóak a maiakkal. Akkor még Damaszkusz vagy Aleppó virágzó arab városok voltak, utóbbi az egyik leghíresebb éjszakai élettel és bazárjaival több ezer nyugati turistát is kecsegtetett évente. Mi több, az Arab Államok kulturális fővárosa címet is elnyerte. Az átlag turista aligha érezhette a vészjósló jeleket. Arab ország, bazárok, minaretek, keresztények, felfoghatatlanul szép ókori romok, napsütés, tenger, alkudozás, színek és hangok sajátos mediterrán kavalkádja…Ám a helyiek másképp látták a dolgokat már 2009-ben is. Assad és kormánya gyakorlatilag ugyanazt a féldiktatorikus rendszert alkalmazta, amit harminc éve apja vezetett be. Az arab államokon végigsöprő kommunista

tendenciák az ötvenes, hetvenes években fosszilisként, egyféle oligarchikus diktatúrákként maradtak meg, amelyek próbáltak alkalmazkodni a mindig is a háttérben élő tribális, tradicionális szövetségekre és politikai berendezkedéshez. Ahogy a diktatúrákhoz dukál,

Assad kormányának is volt milíciája, kőkemény hadserege és rettegett titkosrendőrsége. A szigorú kormányzat ellenére, a hatalmi viszonyokban továbbra is nagy szerep jutott a vallási

vezetőknek, a szegény néprétegeket Marionette bábúként irányító imámoknak. Hogy a

Aleppó most

helyzet még bonyolultabb legyen, a szíriai vallási viszonyok ráadásul az egyik legheterogénebb képet mutatták az összes arab ország közül: voltak itt saját egyházzal rendelkező szíriai keresztények, görög keletiek, katolikusok, új protestánsok, síiták, szunniták és azon belül is több kisebb, nagyobb vallási csoport. Az, hogy ki hogyan és milyen módon értelmezi a Koránt, M. szerint attól is függ, milyen oktatásban részesült már otthon, családja körében.

A Korán egyféle „tribális” könyv: mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így nagyon könnyen

válhat akár az agresszió útlevelévé. Az Assad kormány megtorlásai miatt egyre növekvő elégedetlenség, szegénység következménye az lett, hogy a kilátástalan szegénységbe jutott régiók lakói – ahogy ez alapszabály minden társadalomban – az extrémizmus, a szélsőség felé menekült. Egy arab országban ez azonban nem fasizmus, kommunizmus, anarchizmus formájában fog jelentkezni, ahogy mi, európaiak megszoktuk. Egy arab országban ez wahhabizmus néven fog elterjedni, azaz az iszlám egy olyan ágát fogják felkarolni a szegények, amely a legradikálisabb, legerőszakosabb. 

160.000 menekült egy táborban Jordániában

A 2011 –es „arab tavasz” természetesen Szíriában is kirobbantotta a forradalmat, ám a többiországhoz hasonlóan, itt sem úgy sikerült, ahogy az utcára vonuló fiatal elit elképzelte. M. szerint, akkor jelen volt még egy viszonylag demokratikus, kompromisszumokra kész, Assad-ellenes politikai elit, akik képesek lettek volna az országot megmenteni. Sajnálatos módon azonban, a kormány időben „lefejezte” az ellenzéket, így a forradalomból ismétvallási

kérdés lett, ami még csecsemőkorában ölte meg a forradalom eszméit. Így kerülhetett sorb arra, hogy a kormány és az ellenzék harcának eredményeként – és persze a környező hatalmak óvatos, de érezhető közbenjárására – megszületett az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet.

M. elmondása szerint, akik ehhez csatlakoznak, gyerek korúk óta szegénységben és agymosásban élő fiatalok, akik gondolkodás nélkül követik a helyi vallási vezetők szavait. Többségük még csak nem is törekszik önálló gondolkodásra, hisz szüleiktől is azt tanulták, hogy a túlélést az amúgy is hátrálná.  Szerencséjére, neki nem volt része már a háború szörnyűségeit átélni, hisz jóval azelőtt elhagyta szülőföldjét és azóta sem tért vissza. Szülei és testvérei azonban továbbra is Szíriában élnek. A déli országrész és szülővárosának környéke jelenleg is viszonylag „csendes” vidék, bár a feszültség, a félelem ott van az utcán és az emberekben minden egyes nap.

M. jelenleg Erfurtban, Németország szívében és alighanem legszebb városában tanul május óta. A jelenlegi helyzet miatt most úgy gondolja, hogy esélye sincs visszatérni hazájába és nem is szándékozik. Hevesen iszlám és vallás-ellenes, mert szülőföldje elpusztításának és a

Sziriai menekültek megköszönik a németek segitségét
Erfurtban

forradalom kudarcának is ebben látja okát. Szerinte az iszlám és a több tucat vallási ága rég eltért az egykor híres arab filozófia és az európai értékeket megmentő

egykori kultúra értékeitől. Fél attól, hogy a bevándorlók akik most Európában akarnak letelepedni, ide is elhozzák a vallási identitásukból fakadó félelmeiket, frusztrációikat, ezzel gátolva az integrációt és új konfliktusokat hozva létre. M. sajnos igen borúlátó: nem látja a menekültválság végét és még ha valami csoda folytán, a Nyugat belátná, hogy az egyedüli

valódi megoldás, a háború megállítása lenne Szíriában, az ottani emberek mentalitásának

megváltoztatására évtizedek kellenek majd. És a vallási konfliktusok által fertőzött mentalitásra most már rátelepedett a félelem és a terror szörnyűségeinek felejthetetlen traumája is.

*

Saját véleményként, néhány gondolattal megtoldanám kedves barátom, M.I.eszmefuttatását. Nemrég Manchesterben, az Egyesült Királyság második legnagyobb városában jártam. A szállásom az ún. „arab negyedhez” igen közel esett, így egy héten át, napi rendszerességgel többször is módomban állt az impozáns neogótikus egyetem felé vezető úton ennek a sajátos világnak a sejtelmeit megtapasztalni. A nagyobb európai városokban már évtizedek óta fejlődő és egyre terebélyesedő arab negyedek találhatóak. Ezeknek a városrészeknek az elemzése megfelelő képet adhat azoknak, akik rettegéssel és félelemmel tekintenek Európa megállíthatatlan átváltozásával szemben. A manchesteri ún. „arab negyedben” élők – k

Manchester, Rusholme negyed

urdok, afgánok, törökök, szírek, pakisztáni és indiai lakosok – döntő többsége szorgos, dolgos ember, akiknek rég van stabil munkahelye. Mi több, jelentős részük igen tehetős, befektető és a városi elitnek egy sajátos, igaz, kissé szeparatista részét képezik. Az utcák telistele egzotikusabbnál egzotikusabb éttermekkel, shisha bárokkal, bazárokkal és csillogó, villogó ruhásüzletekkel, ahol a legváltozatosabb muszlim divatot lehet napirenden követni. A legfrissebb és legjobb datolyát – életem egyik legjobb gasztronómiai élménye volt – is ott lehet kapni. A valósághoz hozzá tartozik ugyanakkor, hogy ez a városrész az egyébként is szörnyen koszos és rendezetlen manchesteri utcákhoz képest is sokkal kaotikusabb és gondozatlanabb. Ha ez vár a legtöbb német, svéd, finn vagy netalán, magyar városra az elkövetkező évtizedekben, akkor számolnunk kell azzal, hogy új infrastruktúrát és városkép-rendezést kell majd létrehozni a helyi politikusoknak.

Az, hogy miként fogja az egyre rasszistább, önmaga elefántcsonttornyából kommentáló és félelemtől elvakított Európa saját értékeit megvédeni és újraértékelni, sajnos egyelőre a számos megválaszolatlan kérdések egyike.

 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 15-i számában.

Erzsébet, a legek királynője

Short remarks on the world record of Queen Elisabeth the II. who became today the longest serving British monarch ever.

Dorothy Wilding's photo of prince Elisabeth
in 1952

Szeptember 9-én II. Erzsébet, az Egyesült Királyság és a Nemzetközösségi királyság (Commonwealth realms) uralkodója 63 év és 217 napos uralkodásával minden idők leghosszabb ideje uralkodó brit monarhája és a történelem leghosszabb ideje koronát viselő nője lett. Mindkét rekord olyan esemény, amelyet legszerencsésebb esetben is csak egyszer élhetünk át egy emberöltőben. Ennek okán érdemes elmerengeni korunk egyik legikonikusabb nőjének életén és hivatásán.

Nem kívánkozom II. Erzsébet 89 évének bemutatására, hisz azt eddig már több tucat könyvben megtették, legutóbb Sarah Bradford 1996 –os hivatalos biográfiájának 2012 –ben, a királynő gyémántjubileumának évében megjelent módosított változatában is. A királynő, aki az első az angol és talán a világ neves uralkodói közül, akinek uralkodása az első pillanattól kezdve a média előtt zajlik, továbbra is az egyik legnépszerűbb közszereplő az Egyesült Királyságban és a királyi családon belül is. A Windsor házat megrázó botrányok, hosszú uralma alatt bekövetkezett külpolitikai és belpolitikai válságok ellenére, a királynő ma az alkotmányos monarchia legszilárdabb és legbiztosabb tartópillére és szimbóluma – az egyre erősödő anti-monarhista hangok és vészjóslások ellenére. Uralkodásának súlyát aligha példázza jobban néhány „rekord”: 116 országban, közel 70.000 kilométert utazott, túlélt 7 pápát és 7 Canterbury-i érseket, regnált 12 miniszterelnökkel – többek között Churchillel és Thatcherrel, 68 milliárd érme jelent meg arcképével és 237 utcanév viseli nevét. Ő volt aki elsőként küldött emailt 1976-ban, az első brit uralkodó, akinek koronázását élőben közvetitették, de ugyancsak ő volt az első uralkodó, aki interneten üzent Karácsonykor a világnak vagy ellátogatott Kínába.  

Viktória királynő rekordját megdöntve, ma ő lett a világ leghosszabb ideig uralkodó brit uralkodója és a történelem leghosszabb ideig regnáló nője is. Igaz, a hosszú ideig uralkodó királyok terjedelmes névsorában „csupán” a 49. helyet foglalja el, hátul maradva a 69 éve uralkodó thai király

és az abszolút rekorder II. Sobhuza Szváziföldi király mögött, aki több, mint 82 éven át volt király. Uralkodásához azonban nemcsak a milliók éljenzése és a nagy tömegeket vonzó és ma már valódi marketingfogássá és védjeggyé vált „British Monarchy” eseményei fűződnek. Számos botrány és krízis rázta meg a királyi családot és a brit belpolitikát, amely részben a rá jellemző, már – már félelmetesen kimért és modoros hivatástudat és éberség mentett meg.

Számos elemző, gazdasági szakember és szkeptikus teszi fel a kérdést – egyelőre kissebbségiként: miért szükséges az Egyesült Királyságban az alkotmányos monarchia? A kérdést kiterjeszthetjük Európa többi monarchiájára is, hisz II. Erzsébet alighanem a legikonikusabb uralkodója ma a világnak. A választ ő maga és egész életútja adja meg. Egy művelt, királyi sarjhoz illően, jólnevelt, ómodorú, szigorú, kimért és tökéletesen  brit akcentussal beszélő, mindig elegáns és színes hölgy, akinek jelenléte – vagy hiánya is – része a brit parlementarizmusnak. Nélküle nincs évnyitó a Parlamentben, ahogy a kifordított szék mindig ott van a miniszterelnöki kabinetben, jelezve a politikai hatalom nélkül hagyott, de az egységet és tiszteletet jelképező uralkodó helyét. A sokak számára felesleges és túlságosan fennkölt, barokk és nyakatekert etikett a politikai szélsőségek, a bizonytalan helyzetek és a manapság olyannyira fenyegető instabilitás és identitás-válságban vergődő európaiak számára pontosan a stabilitást, az értékeket és a régi, tartós pilléreket jelképezik. A királynő az angolok számára maga a időtlenség, a  biztos támpont. Mert ő ott volt már a nagyapák idején is, a szüleink idejében is és még itt van mindig. Ilyen biztonságot egy válságos időszakot élő Európában egyelőre senki sem tud adni, mint az alig 160 cm magas és kedvesen mosolygó, öreg, kissé fáradt, de továbbra is hazáját szolgáló királynő.

Isten áldja a Királynőt!

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 8-i számában.