Születésnapok az ókorban

Augustinus, azaz Szent Ágoston gúnyosan megjegyzi, hogy a régi rómaiak tucatnyi istenség és szellem formájában imádták a születést. A szülés pillanatának első lélegzetvételéig, minden jelenségnek külön géniusza volt. Kerényi Károly és Hans Georg Gadamer is tanulmányt írt az ünnep fogalmáról: abban mindketten megegyeztek, hogy az esemény három legfőbb jegye az idő, a játék és a szimbólum. Ezek teszik különlegessé a születésnapokat is.

A születés és annak napja bizonyára már az őskori társadalmakban különleges szereppel bírt. Számos természeti kultúrában megfigyelhető a szüléssel és születésnappal kapcsolatos rítus és legenda, amely különösen fontos eseménnyé teszi ezt a napot: egyféle kapu, amely új világba hozza a lelket és/vagy testet.
Az ókori egyiptomiak is számos istenséget rendeltek a születés pillanatához. Több olyan személyes levél, papiruszrészlet és edényre írt, a halottnak címzett levél maradt fent a sírokba helyezett leletek között, amelyben az elhunyt újraszületésének napját ünneplik és köszöntik. A görögöknél már megjelenik egy-egy város vagy közösség mitikus alakjának a tisztelete és választott születésnapjának a közösségi megünneplése. Nem más ez, mint manapság a nagy cégek, bevásárlóközpontok alapításának vagy kerek évfordulójának

árcsökkentésekkel történő megünneplése: erősíti a munkacsoportot (mikroközösséget) és új tagokat, nagyobb csoportokat is magával tud rántani (makrotársadalom). Ilyen ünnep volt a héroszok kultusza, például Timoleoné Szürakuszában, akinek születésnapját még halála után is ünnepelték.
Ezt a hagyományt megtaláljuk aztán az ókori rómaiaknál is. Nemcsak városok (natales urbis), de a templomok és az istenségek születésnapjait is megünnepelték (natales templorum, natales diorum). A császárkori sírfeliratokon úgy a katonák, mint a közemberek feltüntetik, hány évet éltek, hány évet szolgáltak egy-egy hadseregben. Az idő fogalmát és annak kezdetét – tehát a születésnapjukat – elvileg számolták. Igaz, akad néhány ominózus eset: nemrégiben Bécsben (az egykori Vindobona) napvilágra került egy felirat, amely szerint egy katona száztíz évet élt. Az öreg veterán és családja minden bizonnyal már nem is emlékezett arra a napra, amikor megszületett, a hatalmas évszám csak azt jelöli, hogy „nagyon öreg” volt az illető. Hasonló kort élt meg egy mauritániai nő is (AÉ 1972, 715) vagy Publius Claudius Aemilianus (AÉ 1980, 924) aki 100 fölött már aligha emlékezett a pontos születésnapjára.
Iulius Caesar, amikor a második triumvirátus végén fokozatosan átvette a hatalmat, saját születésnapját (július 12.) népünnepéllyé tette, amely része lett a személyi hatalom propagálásának, később pedig a császárkultusz alapjául szolgált. Caesar szülinapjának megünneplését természetesen jogutódja, Octavianus is követi. A Birodalommá lett Város első császára, Suetonius szerint szeptember 23-án született. Több ókori forrás bak jegyűnek, Szaturnusz, a régi, idealizált világ mitikus királya által patronált csillagjegy szülöttének vélte, ám ez ellentmondana a hagyományos európai zodiákusnak. A dátumot azóta számos kutató megkérdőjelezte, de az biztos, hogy a császár születésnapját már életében megünnepelték

Augustus érméje: csillaggal és a bak jegyének szimbólumával

Rómában és a birodalom számos városában. Egyik ilyen nagy ünnepség a császár által emelt Marcellus színháza melletti Apollo-szentélyben zajlott, ahol a Fratres Arvales nevű ősi papi testület Marsnak, Neptunusznak és Apollónak mutatott be áldozatot a császár tiszteletére. A Dies Natalis Imperatoris, azaz a mindenkori császár születésnapját a Birodalom minden városában megünnepelték, ez is szerves része volt a császárkultusznak.
A rómaiak a születésnapi ünnepségek alkalmával ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el szeretteiket, ám a rájuk jellemző superstitio („babonaság”) miatt bizonyos napokat rossz előjelűnek, ómennek tartottak. Ez a hagyomány már az ókori egyiptomiaknál is létezett, külön naptárt vezettek a baljós előjelek kiszűrésére. Propertius leír egy híres esetet, amikor egy Cynthia nevű hölgy Iuno Natalist hívja segítségül és az istenség nevében kíván boldog születésnapot. A születésnapi ajánlást (tus) legtöbbször egy géniusznak közölték, de a nők esetében ezt másképp kellett. Ismert továbbá az is, hogy a lakomát követően, az ünnepelt kedvére kívánhatott valamit.
Kétségtelenül, az ókori ember születésnapi szokásrendjének elsődleges forrása a Kr. u. 238 körül keletkezett De dies Natali című munkája Censorinusnak, amelyet patrónusának, Quintus Caerelliusnak ajánlott. A szerző részletesen elemzi, hogyan és miért kell áldozatot bemutatni mindenkinek a maga születésnapán: „Most pedig minthogy ezt a könyvet a születésnapról írom, ezért a jókívánságokkal kell kezdenünk. Ezt a napot – amint Persius mondja – egy jobb kaviccsal számold. És azt kívánom neked, hogy még gyakrabban tedd azt, amit ugyanez a költő még hozzátesz: loccsants színbort a Géniusz tiszteletére! Itt valaki talán megkérdezhetné, mi oka annak, hogy Persius azt gondolja, hogy színbort kell loccsantani a Géniusznak, nem pedig áldozatot bemutatni. Tudniillik azért – amint Varro is tanúsítja abban a könyvében aminek Atticus a címe és a számokról szól – mivel őseinknek az volt a szokása és a hagyománya, hogy amikor a születésnapjukon lerótták szokásos évi kötelezettségüket a Géniusznak, akkor távol tartották kezüket az öléstől és a vértől, nehogy azon a napon, amelyen ők maguk meglátták a napvilágot, mástól elvegyék azt. Végezetül – Timaios tanúbizonysága szerint – a déloszi Apollo Genitor oltáránál senki sem öl le áldozati állatot. Azt is megfigyelhetjük ezen a napon, hogy senkinek sem szabad a Géniusznak bemutatott áldozatot azelőtt megkóstolni, aki bemutatta.” (Forisek Péter fordítása)
Censorinus – de már előtte Horatius is – úgy ünnepli patrónusának születésnapját, mint sajátját („iure sollemnis mihi sanctiorque paene natali proprio” – Odes, 4.11.). A rómaiak születésnapi alkalmai és összejövetelei – legyen szó a közemberek bulijairól, vagy az immár politikai, vallási aktussá vált császári, városi, templomi születésnapokról – kifejezték a társadalmi szálak, intrikák és vágyak rendszerét is. Ahogy Kerényi Károly is írta, ezek az alkalmak az időtlenség jegyében egy isteni szférához való tartozást fejeztek ki, amelynek különböző rítusai egyedivé tették az egyént, kiemelték a szürke hétköznapokból.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap Campus - História rovatában december 18 - án.

Én és Hadrianus

Publius Aelius Hadrianus a kedvenc császárom. Nem csak azért, mert élete viszonylag jól dokumentált és számos aspektusa ismert versekből, feliratokból, életrajzának részleteiből és későbbi forrásokból de az ezekből és épületeiből körvonalazható személyisége is igen közel áll hozzám. Kora a Birodalom fénykora, személyisége pedig több, mint egy mitikus, ködbe veszett ókori emberé. Egy igazi egyéniség, egy mély, gondolkodó és állandóan a kiváncsiságtól nyughatatlan embert láthatunk, ha nyomvonalát követjük. Nemcsak a történészek számára fontos császár ő - munkásságáról és életének minden aspektusáról egy -egy monográfia ismert - de a nagyközönség számára is egyre népszerűbb. 

Számomra a római utamig csak az önéletrajzok, szobrok, tankönyvek és a provinciális emlékekből körvonalazható császárként élt Hadrianus. Rómában látva az általa nemegyszer személyesen megtervezett vagy  a számára Tivoliban felépitett gyönyörű villa meglátogatása sokkal többet árult el ennek a komplex személyiségnek az életéből. Látthattam hogyan élt, milyen módon kereste és találta meg a szépséget, a nyugalmat vagy netalán a hatalom statuálását római vagy tivoli tartózkodása idején. Mint állandó, szegény vándornak, nekem az ő utazásai és állandóan nyughatatlan természete is igen szimpatikussá teszik. Városépitései, a görög kultúra iránti szerette és széleskörű érdeklődése különleges személyiséggé tették még egy annyira változatos korban is, mint a hellenizált Róma.

Több száz ábrázolása ismert - többsége a tivoli villából származó szobrok prototipusaként készült - amely ma a világ szinte minden nagyobb múzeumában szétszórva található. Mivel utazó császár volt, szinte minden provinciában megtalálni szobrát, torzóját. Aki azt a célt venné nyakába, hogy összegyűjti a létező összes Hadrianus ábrázolást, bizony be kell utazza a teljes Római Birodalmat. De még azon túl is...

Jó kis terv. Ime az eddigi termés (copyright): 

Hadrianus - Nápoly, Museo Arheologico
Hadrianus - Ostia Antica, Museo Arheologico

1) Bronz Hadrianus - London, British Museum
2) időskori Hadrianus - London, British Museum

Hadrianus, pontifex maximus-  Roma, Musei Capitolini

Hadrianus - Roma, Palazzo Altemps

Hadrianus - Roma, Musei Capitolini

Hadrianus - Berlin, Pergamon Museum

Hadrianus-  Roma, Musei Vaticani

Hadrianus - Roma, Palazzo Massimo

A. Gianelli alabástrom szobrocskája Hadrianusról

Miért örök Róma?

"Roma, urbs aeterna" - a fogalom már a császárkorban is nagyon divatos volt, Vergilius és Titus Livius is számos alkalommal igy nevezi az akkor épülő és pontosan az ő műveik által ideologizált fővárost. A császárkorban aztán többen - igy Augustus, a várost máványba öltöztető "első polgár" és a milliarium aureum épittetője is törekszik arra, hogy Rómát valóban a világ köldökévé, az örök  várossá tegye. A Severusok korában a felújitott - vagy újraépitett - umbilicus urbis Romae lesz az új szimbóluma annak, hogy "minden út Rómába vezet" és hogy ez a világ közepe. De miért is örök Róma még ma is? Elmélkedés négy hónap távlatában.

Számomra sokáig felfoghatatlan városnak tűnt és sok hónap kell még Rómától távol elteljen, hogy valóban értékelni és érzékelni tudjam nagyságát. Amikor ide bekerülsz, más világba csöppensz. Úgy jársz, mint Goethe, Stendhal, Thomas Mann vagy a többi gondolkodó aki az itt töltök hónapok alatt eszeveszetten rohangáltak a városban, hogy fogják fel merre is vannak, mit is lássanak....meg akarták enni a várost Trasteveréstől, Janiculumostól, Pantheonostól és ezernyi templomával, utcácskájával, pálmafájával együtt. Haza akarták vinni a levegőt, a hangulatot - de eloszlott az illúzió, mint a Szent Pál omladozó hamvai a szélben, amit Stendhal végignézett. Rómát nem lehet felfogni és hazavinni. Ittmarad, mint a márványépületei, amelyért ma is milliók járnak még csodájára évente és fognak még sokáig. 

Az olasz emberek számomra rendkivül idegenül és furcsán ható mentalitása sokáig zavaró volt: hogy lehet úgy élni, hogy délig alszol, öltönyben fél órákon keresztül csak beszélsz és beszélsz az utcán munkaidőben pazar eleganciával, este tiz után kezded a rituális vacsorakészitést - és jaj neked, ha nem tiszteled a pastát! Furcsa szokások, amelyeket lustaságnak, dögségnek könyvel el a sztereotipia, olasz habitusnak a kultúrkönyvek. De....mi a köze az örök városnak ehhez? Talán annyi, hogy ez a város már a pun háborúk után, tehát közel 2200 éve már arra lett szánt szándékkal hivatva és alkotva, hogy a kőbe vésett emberi értékeket, nagyságot és esztétikát dicsérje határokon túl. A határok és az üzenet ugyan  változott - hol Római Köztársaságnak, hol Principátusnak, Dominátusnak, Pápai Államnak vagy Itáliának hivták - de a lényeg ugyanaz volt. Márványba és gyönyörködtetésbe önteni a napfényt, ami itt annyira ,de annyira természetes és meghatározó. A piramisformában, pálmafák és zöld ligetek alól ránkzúdúló napfény a felfele törekvés toposz -szerű szimbóluma. A felfele haladás, a nagyság, a törekvés, büszkeség jele, de az áhitaté, hité is. Rómában ez mind benne van. A Forum Romanum legrégebbi, robosztus kövei ugyanazt az elvet szolgálják mint a Vittorio mindent elronditó, mégis monumentális tömbje: Róma örök. Ebben az "örökségben" úszó városban egyszerűen nem is lehetne másképp élni, mint ahogy a helyi rómaiak teszik: lazulva, szinte az időtől mármorosan, tébolyultan csak "lenni". Annyi itt a szépség és olyan sokszor adódik az embernek esztétikai élménye, hogy megrészegül ettől és a napfénytől, a jó boroktól, a kis utcák narancsillatától. Hogyan is élhetnéd túl ezt a várost, ha nem úgy ahogy ők? A várost amiben mindig is zarándokok, pelegrinusok, vándorok és kereskedők, művészek és tudósok hada jött okulni, bambulni, csodát látni? Ez megy itt már 2200 éve legalább.

Rómában tanulni a világ legnagyobb kutatókönyvtáraiban, naponta sétálni a császári fórumok mellett, vagy hétvégenként fagyizni és csodálni a Pantheon semmihez sem hasonlitó kupoláját....leirhatatlan élmény. Kicsit úgy érzem most, hogy márványkövet viszek magamon, mert még haza akarom cipelni a város "örökségét". Csakhogy ez lehetetlen. Ez ide be van ágyazva, mélyen a földbe, amit Romulus ekéje vésett a pomerium

nyomvonalás időtlen idők előtt. Akkor véste be a gyökerekig, hogy Róma örök kell legyen.

És az is.

Mindenki aki ide jön - néhány napra, hónapra, évre vagy egy életet leélve - vándor és zarándok ebben a városban. Sose birtokosa, lakosa a városnak, hanem vándora valami csodának, amit úgy terveztek, hogy csodálni kelljen. 

Ezért örök Róma, nekem. 

Jaj, megérinthetem? - az ókori szobrok bűvöletében

Egy baráti csoportot vezetve Róma talán legszebb múzeumának mondható Palazzo Massimo alle Terme folyosóin, érdekes élményben volt részem. Az ókori Róma szobrászati és művészettörténeti emlékeinek legszebb drabjait ámulva és kémelve az egyik kedves barátom meglátva az egyik márványszarkofág gyönyörű, leirhatatlanul élethű alakját, hangosan kifakadt: "jaj, ugye megérinthetem?!". Szavaiban részben a

szakma adta gyermeki lelkesedés és odaadás, másrészt a márvány finomsága, csillogása és folyékony jellegének hatása tükröződött. Ugyanaz az áhitat és katarzis, amit az ókorban a hétköznapi ember érezhetett, amikor egy szentélybe vagy monumentális épületbe belépve megpillanthatta az ókor csodált műalkotásait. Ez az élmény számomra sok kérdést, de ugyanakkor lehetséges választ is adott rég megválaszolatlan kérdésekre.

Azt már az ókori forrásokból is tudjuk, hogy a görög - római világban (de nem csak!) számos formája (neve - numen) az isteneknek. A legelterjedtebb, az ún. kultuszkép (Kultbild, cult - image), amely az isten másdlagos lényeként, fizikai valóságaként, személyeként jeleniti meg a divinitást. Az elsődleges, valódi tartalma és neve az istenségnek legtöbbször titkos vagy emberi szemmel láthatatlan entitásként fogták fel. A kultuszképek tehát különleges alkotások kellett legyenek. A "különlegességet" adhatta egy csoda (meteoritok, ősi kövek, idolok, szent fák, források helye) vagy a szobor gyönyörű, egyedi és csodás kidolgozása. Ehhez viszont már szükség volt egy "váteszre", látnoki képességgel rendelkező művészre, aki nemcsak egy különleges szobrot, de magát az istenséget alkotta meg. Számos olyan művészi alkotást ismerünk az ókori forrásokból, amelyekcsodájára hetedhét országból jöttek emberek. Értelemszerűen, a vallásos zarándoklat, mi több, turizmus nem modern találmány: a knidoszi Afrodité szobrát nemcsak imádták, de a szobor szépsége sokakat igen furcsa, szexuális késztetésre sarkalt. A túlságosan "szépre" sikeredett ókori szobrok birodalmi szinten hiresek lettek, sorra másolták őket, miniatűr verzókban, "szuvenirként" terjedtek sőt, érméken is megjelenitették őket, igy nemcsak hirük, de vizuális üzenetük is elterjedt az akkori világ minden szegletébe. A szobrokat akkoriban (is) öltöztették, hordták, nyalták, simogatták, ölelték, csókolták, mechanikus gépekkel mozgatták, emelték, röptették és a lehető legmerészebb ritusokban alkalmazták. Részei voltak egy sok elemből felépitett teátrális hatást (katarzist) okozó ritusnak.

Ennek egyik varázsa a felhasznált anyag adta. Bizonyos márványfajták - különösen a carrarai vagy a pároszi - egészen finom látványt nyújtanak. Bizonyos szobrokon a redők, fátyolok és az izomzat ábrázlása azt az illuziót kelti, hogy egy élő ember pillanatképét látjuk, amely a vizben tükröződik. A márvány tisztasága, csillogása és finomsága valóban arra készteti az embert, hogy "megfogja, megérintse" a szobrot. Birtokolja, hierofániában egyesüljön azzal. A mai turisták egy - egy szoborról több tucat képet is képesek késziteni és perceken át csodálni. Miért? Mert van az egyetemes esztétikában valami megfoghatatlanul kivánatos, ami szinte kémiai reakcióként váltja ki a katarzis élményét belőlünk.

Megirták ezt már sokan, legutóbb Peter Stewart 2003 -as monográfiájában (és nemrég újradolgozott verziójában) valamint Polly Weddle zseniális doktori értékezésében is. Mégis, élőben látni az "istenek

tapintását" és simogatását nagy élmény volt.

Valami hasonló történhetett akkor is, amikor Peter Stewart - személyes beszámolója szerint - egy londoni kiállitáson felfigyelt egy érdekes jelenségre. A kiállitott tárgyak között ott volt egy gyönyörű Buddha szobor is. A szobor ugyan nem vallásos kontextusban állt, mégis egy váratlan pillanatban egy férfi odament elé, virágokkal diszitette és imádkozni kezdett a szoborhoz. A hierofánia megtörtént egy múzeumban.

Ez történhetett azokkal a leirhatatlanul gyönyörű remekművekkel is, melyeket ma Róma és a világ nagy múzeumaiban láthatunk. Kiszakitva eredeti, legtöbbször szakrális környezetükből, fizikai tökéletességükkel és kivánatos jellegűkkel imádatra, tapintásra sarkalják a nézőt.

De ne feledjük: mindent a szemnek, semmit a kéznek....

Elefántcsont kultuszkép töredéke a Palazzo Massimo legújabb terméből. A lenyügöző, megszólalásig élethű tárgy nemrég került elő Rómában

Egy kontinens hőse

In memoriam Nelson Mandela

Gyermek voltam még, amikor nagyszüleim eldugott lomtárában, mint egy mitikus világba átlépve egy letűnt kor poros oldalait lapoztam. A kommunista emlékek között a „Dolgozó Nő” című folyóirat egyik oldalán a fekete kontinens nagy hőséről írtak erős pátosszal a kor megszokott narratívájában. Akkor a felét se értettem, de láttam egy fekete ember arcát, akinek akkor még fiatal szemeiben düh,

erő, vasakarat és leírhatatlan szenvedés tükröződött azon a rossz minőségű fényképen keresztül. Azóta is megmaradt az a szabadságra szomjazó szempár emléke bennem. Nelson Mandela volt rajta. Egy hős, akinek azóta szobrot emeltek életében és akinek neve szinonimája lett a szabadságvággyal, az elnyomás elleni fékezhetetlen küzdelemmel.

Egyedi és példaértékű útja Afrika déli csücskéből indult egy ma mindössze négyszáz fős falucskában 1918 –ban. Egy olyan korban, amikor a dicsőséges Brit Birodalom darabjaira hullott és a még gyarmati részeken – így Dél Afrikában is – egyre inkább eluralkodott egy nosztalgiába és múltba vesző, etnikai és fajgyűlöletté tébolyult mentalitás. A xhosa (thembu) törzs egyik királyi származású családjának sarjaként választotta a gondviselés neki azt a sorsot, hogy egyszerre kapja meg az ősi Afrika hagyományait és egy angol nevet, melynek jelentését sokáig nem is értette. A „nagy palotában” ahol nevelkedett, a törzs idős tagjaitól nemcsak az ősi afrikai dalokat és mítoszokat tanulta meg hanem az angol elnyomás elleni tüzet is. Keresztényként, metodistaként nevelkedett és tanult az akkor kizárólag feketéknek fenntartott iskolákban, de a törzs szabályait és tabuit tisztelte és szigorúan betartotta.

Egész életét két dolog határozta meg: legyőzni a félelmet és valóban szabadként élni. Ez számára nemcsak a fiatalon, alig tizenhat évesen választott politikai pálya fő mottója lett, de emberi, személyes fejlődésének legfőbb célja is. Sikere és legendáriuma talán pontosan hitelességével magyarázható: a mindig mosolygó, pozitív, energiával és szeretettel teli ember nem egy álarc volt, amelyet egy Zeitgeist vagy egy rezsim hozott létre, hanem egy személyiség, akit a történelem nagyon is valódi, fizikai fájdalmai forgácsoltak, barázdáltak olyanná, amilyenként generációk sokasága látta és tanulta már gyerekként az iskolában az életét.

A feketéknek létrehozott egyetemről hamar kirúgják, mert diáklázadáson vett részt. Ezt követően, fiatal ügyvédként tagja lesz az 1912 –ben létrehozott ANC –nek (African National Congress) amelynek vezető politikusa és szószólója lesz. Az 1950 –es évekbeli politikai tevékenysége – ügyvédi irodát nyit feketéknek, harcol a dél afrikai indiaiak jogaiért és az egyre erősödő apartheid ellen – valójában egy egyetemes jelenség részeként kell értelmezni, amely természetesen a helyi adottságok és Afrika sajátos múltjával lett teljessé. A feketék – de általában, az elnyomottak mozgalma – a háborútól fásult, Phoenix – feltámadásra váró hippi mozgalom is táplálta. India, számos volt brit gyarmat, az amerikai feketék, Rosa Parks és Luther King, a san francisco-i melegek és a párizsi szocialista egyetemisták mind egy olyan kor szabadságharcosai, akik jól

M. Luther King

elfértek volna Örkény posztmodern, abszurd drámáinak valóságában. Egy háborút viselt, útját kereső generáció, aki felismerte, hogy a kettéosztott világban igenis van esély és kell teremteni lehetőséget egy „szivárvány ország” létrehozásának. Mandela többször használta ezt a fogalmat.

A hatvanas években súlyosbodó, dél –afrikai incidensek (övezetátlépési engedély) világszerte felháborodást és értelemszerűen, nemzetközi hírnevet szereztek Mandelának és mozgalmának.

1964 június 16 –án aztán Mandelát és nyolc társát végérvényesen beirták a történelembe: bár huszonhét év kellett, hogy ezt belássák. Az apartheid mozgalom ekkor kezdett a biztos összeomlás felé haladni, amikor a nagy fekete politikust életfogytiglani börtönbüntetésre itélte. A 46664 –es rab a robbeni börtönben töltött ideje alatt élő legendává lett, mozgalma pedig csak erősödött – és immár nemzetközi támogatást is kapott. Az Egyesült Államokban is sikerre vitt emberjogi mozgalom most kontinenst válthatott és az akkor már mártírrá lett M. Luther King szellemisége győzhetett Dél – Afrikában is. Nagy szerepet játszott ebben az egyre agresszívabb politikát gyakorló, kétségtelenül kommunistákkal is szimpatizáló ANC is, melynek háttérmozgatója Winnie, a várakozó feleség és Desmond Tutu, a később

ugyancsak Nobel békedíjas érsek lett.  A nyolcvanas évek végén - különösen a kommunista blokkban – már az „osztályharc” elleni küzdelem géniuszaként tisztelik, a Szovjetunióban bélyeget is adnak ki a tiszteletére. Ekkor cikkeztek gyakran Romániában is róla a Dolgozó Nőben és más, propaganda – újságokban.

1990 –ben végül elhagyhatja börtönét. Immár szabad emberként kezdi meg a súlyos belharcokba keveredett ANC reformját amelyet sikeresen tesz – az akkori fehér elnökkel, Frederik Willem de Klerkkel – az ország vezető pártjává. Dél Afrika ekkor már belefásult a háborúkba, belharcokba és a folytonos etnikai, rasszista öldöklésbe. A társadalmi problémák és a gazdasági válság elnyomta ezt a régi szindrómát, megoldás kellett. Mandela és Klerk tehát tökéletesen időzített, amikor 1994 –ben megrendezik a választást és Mandela az ország első fekete elnökeként, soha nem látott fölénnyel nyer. Az ország a kontinens vezető gazdasági hatalma lesz, de a társadalmi válság számos aspektusát a mai napig nem sikerült megszüntetni.

Mégis, az bizonyos, hogy munkássága véget vetett egy hosszú folyamatnak, szabadabbá tett nemcsak egy országot de végérvényesen lemosta a világ mentalitásáról egy bőrszínhez rendelt utálatot. Bár sokan bírálták Castrohoz és a kommunizmushoz fűződő, nyíltan vállalt baráti viszonyát és elnökségét sem látja mindenki

olyan jónak, mint a világsajtó zengi, hatása és legendáriuma kétségtelenül, hogy példátlan. Londontól Johannesburgig szobrok, parkok, közterek hirdették nevét már életében és mosolygó, pozitív személyisége politikusok és egy egész nép kedvencévé tették, mindenki Madibájává.

Halálával végérvényesen szabaddá és történelemmé lett, a szabadság egyik vitatott, de kétségtelenül ikonikus hősévé.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2013. december 7 -i számában. 

Peter Brown Rómában

Róma és a világ nagy kutatókönyvtáraival büszkélkedhető városokban azért is jó tanulni, mert nagyobb eséllyel találkozhat a nebuló olyan élő legendákkal, szakirodalmi dinoszauruszokkal, akik "provinciális" közegben ritkán fordulnak elő. Legutóbb az ókeresztény kor és a késő antikvitás kutatásának élő legendájával, iskolateremtő szakemberével találkozhattam. Peter Brown Rómában járt. És beszélt. Nem is akárhogy.

Peter Brownt nem kell bemutatni a történészhallgatóknak, de még a kicsit jártas értelmiségieknek sem. Iskolateremtő munkássága, Szent Ágostonról irt, többszörösen dijazott és számtalan alkalommal, tucatnyi nyelvre leforditott könyve, tudománytörténeti alapműként számontartott Szentek kultusza közismert szerzővé és történésszé tette. Azon kevés ókorászok egyike, akik a legmagasabb amerkai, állami kitüntetéseket is megkapták. Népszerűsége nemcsak brilliáns kérdésfelvetéseivel, nyelvtudásával, forrásismeretével és egyedülálló irói vénájával magyarázható, hanem ahogy mostmár személyesen láthattam, pozitiv kisugárzásával, lehengerlően kedves, közvetlen személyiségével is, amelyhez nagy orátori tehetség is párosul. Ahogy ez egy nagyformátumú történészhez illik is. 

Peter Brown most a Római Amerikai Akadémia meghivására a Patricia H. Labelme Friends of the Academy megtisztelő előadását tartotta. Amerikai szokás, hogy egy nagy, évente egyszer tartott előadást- amelynek természetesen óriási eseményként hirdetnek szerteszét - nevet adnak. Ezt az előadás az akadémia támogatói ("friends and benefactors") tiszteletére tartanak, akik ez alkalommal is szép számmal összegyűltek. Kicsit feszélyeztetve is éreztem magam a római amerikai közösség legkrémesebbjei között, akik természetesen nem akartak túlságosan lemaradni az egymás előtti nyájas, de érzékelhető, konzervativ hivalkodásban. Mindennek tökéletes keretet adott a patinás, valóban lenyűgöző Villa Aurelia diszterme.

Peter Brownt az akadémia elnöke és a könyvtár igazgatója konferálta fel. Az idős, sajnos mostmár egyre nehezebben beszélő, de még mindig rendkivüli szellemi frisseségével hivalkodó és végtelenül kedves professzor Eusebios és Constantinus korába kalauzolta a jelenlévőket. Azt a kérdést járta körül közel egy órás előadásában, hogy mit tudott és hogyan láthatta a neves történetiró és maga a császár a kereszténység jövőjét. Peter Brown először is kijelentette, hogy szerinte - és a kutatás jelenlegi állása szerint - Constantinus valóban keresztény volt. Ezzel máris besorolta magát a nagy történészek (igy Alföldi András is) sorába, akik évszázadok óta vitatkoznak ezen a talán megoldhatatlan problémán. A kutató hangsúlyozta, hogy Eusebios műve valójában egy kissebbségben lévő, de "nagyszájú" és önmaga új horizontját felismerő, ideologizálást és megerősitést igénylő vallásos közösség hivatalos szószólója. Úgy véli, hogy Eusebios hevesen tagadja Celsus és más, kortárs  - különösen pogány szerzők - filozófiáját. Ellentétbe helyezi a kor asztrológiai felfogását és a vallások szimbolikáját azzal a nézettel, ami a történetiró több művéből is sugárzik. Számos további, kopt és szir forrást is hozott - többségüket eredeti nyelven olvasva - amelyeket úgy értelmez, hogy a kereszténység 313 körül új dimenzióba, "világkorszakba" lépett Eusebius szerint. Egy korszakba, amelyet ugyanazzal az asztrológiai narrativával magyaráz a szerző, mint a korabeli pogány társai. Peter Brown úgy véli, hogy a kereszténység győzelme valójában Hadrianus korában kezdődik, aki betiltja az emberáldozatokat...ezt a kijelentését kevésbé értettem, de talán utánna kellene járnom, mikor is történik a római emberáldozatok hivatalos tiltása és melyik az a törvény, amely ezt kimondja (az tény, hogy gyakorolni már a pun háborúkat követően nem fogják- lásd Várhelyi Zsuzsa cikkét).Azt kétlem azért, hogy Hadrianus korában a kereszténységnek lett volna már ilyen hatása, hogy jogi döntéseket a császár miattuk hoz. Ez eleve ellentétben állna Brown önön kijelentésével, amelyet többször hangoztatott: Eusebios jövőképe bizonytalan, alig körvonalazható és egyáltalán nem látta előre a kereszténység felemelkedését, viszont azt már mint a démoni erők (értsd: pogányság és ikonok) hanyatlása és az új erő felemelkedését hirdette.

Többször idézte Timothy Barnest is - akihez ugyancsak volt szerencsém ezen a héten - akinek néhány tézisét ugyan birált, de egyet értett abban vele, hogy a késő antikvitást és a kereszténység felemelkedését nem szabad egy 313 utáni gyorsitott folyamatként látni. Hibaként emlitette, hogy számos szerző átugrik Constantinusról Theodosiusra....miközben a 313 és 395 közötti időszak, az akkori keresztények önmagukról alkotott jövőképe, sorsa és ideológiai kerete nagyon is bizonytalan volt. Pontosan ez az a "leghosszabb évszázad" amely alapjaiban határozza meg a kereszténységet. Ennek motorja volt Constantinus és első hivatalos rétora Eusebius.

Mondja Peter Brown, aki hozzátette: Constantinus felfedezte a hajzselét is.

Zseniális személyiség...óriási történész.