List of gratitudes 2015

As I did also last year, I decided again, to write a very personal post in my blog. Nowadays, when some people find  "boring" or lazy to write a personalized letter for birthday and human relationships became more and more superficial, real values such as old friendships, fidelity, responsibility, hard and persistent work, kindness and devotion need a special care for survivor. 

So, here is a list, why I'm very grateful and thankful in this year:

• grateful for my relatively good health and the fact, that I had no serious injures in this year (although I found my limits in this sense)
• grateful for my amazing friends, especially those who I know since 15 or even 20 years now. Biggest gift of the human adventure to have so long interactions and relationships
• grateful for all the new friends and nice colleagues who I met in this year and we are keeping our friendship also now. They made much easier my stay in all the foreign countries I visited or where I need to live 
• thankful for visiting 15 cities in 5 countries in this year and all the cool people I met there
• thankful for my colleagues from Erfurt, who still represent the best spiritual and intellectual support to survive a cute, but for me, too provincial town 
• thankful for the colleagues from Alba Iulia and my friends there, helping me to write the book about Cserni Béla 
• thankful for all the conferences, colloquiums and seminars where I had the opportunity to meet so many amazing names and personalities. A memorable moment of the year was the Lived Ancient Religion panel at the IAHR, where at least 20 of the best scholars from my field were present in a small room.
• and finally, I'm thankful for my struggles and painful experiences in this year too. They helped me to learn my limits, to be more confident and sure, what I want and what I like. My stay in Germany proved also, that I value more emotions, passion, devotion, fidelity and the old, Central European values than some so called liberal or Western ideologies.  And I'm proud of that. 

  

  One of the big discoveries of this year: the beauty of Prague

Bodor András, az elfeledett ókortudós

András Bodor (1915-1999), one of the few historians of ancient history from Transylvania, who was well known in foreign academic circles too, was born 100 years ago. His rich intellectual heritage (more than 400 articles, translations, books and manuals) are still waiting for a detailed analysis and proper presentation. 

Magyarszovát

Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5 – én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.

Bodor András még az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5 –én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően

két éven át, 1939 –ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester Collegeben” tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg, nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit– melyet éveken át irt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.

Szabó T. Attila

A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio  cimű munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943 –ban a Századokban közölte.

Unitárius
Gimnázium

 1941 és 1945 között, a legzivatarosabb időszakban, tanárát és egyik példaképét, az ugyancsak klasszika-filológus és rendkívül művelt Gálffy Zsigmondot váltja az Unitárius Gimnázium tanári gárdájában, majd 1945 és 1948 között annak igazgatói székében is. 1947-től már a Bolyai Egyetemen tanít angol nyelvet, majd 1948-tól ókortörténetet. Ezekben az években ismerkedik meg Szabó György irodalomtörténésszel is, aki nemcsak jóbarátja, de hosszú éveken át szerző és műfordító-társa is lesz. Ebben, az utókor által sokat bírált és sötét korszakban a tanszék dékánja is volt. 1969 –től válik az ókortudomány professzorává az akkor már Babeș-Bolyai Tudományegyetemként ismert intézményben.

Tudományos munkássága közel 400 tanulmányból, ismeretterjesztő cikkből, esszéből, műforditásból, tankönyvből és kulturális írásból áll. Bibliográfiáját ő maga is figyelemmel vezette, de igen részletesen megmaradt az Erdélyi Régészeti Múzeum adattárában is. Ókortörténészi munkásságának hatását és jelentőségét az erdélyi és általában véve, romániai ókortudomány területén máig nem térképezték fel, remélhetőleg ezt a mulasztást hamarosan letudhatjuk. Tanulmányait nemcsak román és magyar, de angol, német és francia nyelven is közölte. Tudományos kapcsolatai

Bodor András (balról első), D. Protase, R. Étienne és
H. Daicoviciu társaságában

olyan személyiségekkel kötötték össze, mint a legendás angol régész és ókortörténész, Eric Birley vagy a nemrég elhunyt francia középkorász, Jacques Le Goff. Ennek is köszönhető, hogy egyike volt azon kevés romániai ókortörténésznek, akiket felkértek az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt cimű többkötetes, monumentális munka megírására. Bodor a daciai ún. görög-római vallás emlékanyagát mutatta be. Ez a tanulmánya – amely alighanem a legtöbbet idézett külföldön is – máig pótolhatatlan munka a romániai ókorkutatásban. Kolozsvári berkekben jól ismert a Napoca név felvételekor irt tanulmánya vagy az erdélyi ókorkutatás történetét összefoglaló munkája.

Tanári munkásságáról már életében legendák keringtek. Sajátos hangulata, néha zárkózott természete, de mindig elegáns, karizmatikus és jellegzetes előadásmódja sokakat meghatározott. 1990 után egyike volt a magyar nyelvű felsőoktatás úttörőinek, a Bolyai Társaság egyik oszlopos tagjaként pedig sokat tett a megújhodó erdélyi tudományosságért. Élete utolsó évében is tanított latint, igaz, akkor már húsz éve nyugdíjazott tanárként. Több száz diákja és hallgatója közül sokan ma már a BBTE oktatói.

Műfordítóként, olyan műveket ültetett át magyarra, mint Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete”, Aiszóposz meséi, Francis Bacon – Az új Atlantisz vagy M. Gandhi, Hind Szvarádzs cimű, 2010-ben posthumus kiadott munkáját.  Műforditásainak nagy részét a Téka sorozat adta ki, számos munkáját Szabó György és tanára, Gálffy Zsigmond segítette.

Bodor sirja a Házsongárdi temetőben

Bodor András 1999 október 4 –én hunyt el, alig egy évvel vegyész fia, Bodor A. András halálát követően. Temetésén Csucsuja István hangsúlyozta, hogy a kolozsvári egyetem „Nestora, korunk legnagyobb tudású tanára” távozott. Bodor munkássága mindezen túlmutat azonban. Egy olyan korban tudott Erdély talán első és máig leghíresebb magyar ókortörténésze lenni, amikor a Pósta Béla iskola már rég megvetette a klasszika-régészet biztos pillérét Kolozsváron. Kortársai, László Gyula és Ferenczi István ezt a hagyományt vitték tovább. Bodor viszont, az Alföldi András és Kerényi Károly által Magyarországon meghonosított egyetemes és interdiszciplináris ókortudomány irányvonalának egyetlen, talán túlságosan is magányos, magának való titánja volt. Egy olyan korban oktatott magyar és román diákokat, majd karolta fel a magyar régészet és ókoroktatást, amikor meg kellett küzdenie többszörös kisebbségiként számos politikai és kulturális ideológiával. Annak megítélése, hogy ki, hogyan állta a sarat ezekben az években, nem a mi generációnk feladata.

2009-ben, Bodor halálának tízedik évfordulója alkalmából e sorok szerzője egy emlékkötetet próbált létrehozni Erdély legnagyobb ókortudósának emlékére. A kötet előkészületét a BBTE számos tanára, így Vekov Károly, Bajusz István is lelkesen támogatták. Ez alkalommal került sor az Unitárius Gimnázium által őrzött Bodor hagyaték feldolgozására és Bodor István, a történész fiával készült interjúra is. Sajnos, néhány nagynevű, gátló erő – mely azóta elcsitult – nem tette lehetővé az emlékkötet létrejöttét.

Bodor András munkássága megérdemelne egy emlékkonferenciát vagy egy doktori dolgozatot. Ahogy Imreh István, Constantin Daicoviciu vagy Cserni Béla munkássága is feldolgozásra került, úgy a száz éve született Bodor András szellemi hagyatéka is égető feladatként kiállt és vár a következő generációk szorgalmasabb és a kolozsvári egyetemi intézmény iránt elkötelezett tagjaira.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. november 14-i számában.

Szíriai sorok II.

Refugees will change Europe radically. Yes, that's true. But what if we think on the migration in a historical perspective? Some analogies for refugees and migrant groups from history will help us to see this situation totally differently.

Azt senki sem tagadja, hogy az ún. migráns-hullám és a menekült- áradat gyökeres változásokat fog eredményezni szerte Európában. Bármi is legyen a szíriai háború vége és bárhogyan is történjen a hatalmas menekült áradat integrálása az öreg kontinensen, Európának szembe kell nézni egy gyökeres változással, amely a legnagyobb félelmet és aggodalmat okozza az emberek számára. Mindez leginkább azért történik, mert az átlag európai elfelejti saját, évezredes kontinensét történelmi perspektívákban szemlélni. Nézzük, mi történik akkor, ha a menekült-áradatot és féltve féltett Európánkat két évezredes történelmi perspektívából nézzük?

Az első példa a Római Birodalomból érkezik a ma emberéhez. A birodalom fővárosában, fénykorában, a Kr.u. 3. században közel egymillió ember élt. Ezek a mediterrán világ minden szegletéből odasereglett kereskedők, katonák, veteránok és szerencsét próbálók voltak. A Római Birodalom ugyan legendás toleranciáját és viszonylag hosszan tartó stabilitását erős és verhetetlen hadi gépezetének, infrastruktúrájának és szervezettségének köszönhette, Róma, a főváros de a legtávolabbi provinciák etnikai, vallási és kulturális sokszínűsége jól bizonyította, hogy bár a

Sziriai nő az ókori Palmyrából

„másság”, az „idegenség” és a „marginalitás” jelensége és fogalmai léteztek számukra, ezek csak a legextrémebb esetben okoztak gondot vagy váltottak ki felháborodást az átlag római polgár szemében. A mai Trastevere negyed római kori elődje, a Transtiberis szuburbiuma már kétezer éve egy kisebb szíriai enklávénak számított, ahol több ezer szíriai és közel keleti kereskedő és bevándorló élt. Saját nyelvükön és saját isteneikhez imádkoztak, sajátos palmyr írásaikkal látták el felirataikat és mindezt úgy, hogy a Római Birodalom főbb jogszabályait és a császár tiszteletét megtartották. De ókori szíriaiakat nagy számmal találnánk az 1800 évvel ezelőtti Erdély területén is, ahol számos auxiliáris csapat állomásozott a városok királynője, Palmyra vidékéről ide vándorolva. A Birodalom bukását nem is ők, de még csak nem is a 4. században egyre nagyobb tömegben érkező bevándorlók okozták. Egy jóval összetettebb folyamat eredményeképp, a birodalmak természetes bukásának következményeként múlt el Róma dicsősége is.

Hasonlóképp, Kr.u. 895 körül, az akkor már többségében keresztény Európát közel 600.000 lovas félnomád „istennyila” özönlötte el, akiket a nyugati és bizánci források „hunoknak”, ők magukat pedig magyaroknak nevezték. Érkezésük után fél évszázaddal, Európa lángokban állott. Mégis, sikerült őket „integrálni”: első királyuk, Szent István néven az egyetemes nyugati kereszténység és európai értékrend szolgája és követője lett. Igen, rólunk, magyarokról beszélek. Ugyanazokról a magyarokról, akik 1890 és 1918 között, majd 1956-ban ismét százezresével özönlötték el Nyugat-Európát, Kanadát, Ausztráliát és az Egyesült Államokat.

A mór épitészet csak egy,
a középkori arab kultúra hagyatékából

Nagy sokkot jelentett a kora középkori Európának számos déli királyság, így Córdoba vagy Szicília arab meghódítása is. Mégis, ma milliók látogatják kultúrájuk lenyűgöző emlékeit, amelyek – ahogy Henri Pirenne belga történész régesrég bebizonyította – szervesen  hozzájárult Európa gazdaságának felserkentésére és gyökeres megváltoztatásához.

A történelmi analógiákat sorolhatnánk, számos más esetet ismerünk: török kultúra beáramlása a Balkán vidékére, a szovjet – orosz kultúra befolyása a Vasfüggöny szögesebb oldalán….A lényeg, mindenhol ugyanaz volt: egy „más”, „idegen”, „betolakodó”, „hirtelen jött”, „kontrolálhatatlan” és „ismeretlen” érkezett Európába vagy annak egy vidékére. Az idegentől pedig az ember – természetes reakcióként – félelemmel, bezárkózással, falak és rácsok felemelésével válaszol. Európa bebástyázza magát a muzulmán áradattal szemben, annak ellenére, hogy nagyvárosainak döntő többségében már évtizedek óta virágzó arab, török negyedek léteznek. A bevándorló kérdés nem is a nagyvárosoknak vagy a fejlett, nyugati társadalmaknak okoz most gondot, hanem a monokróm, egynemzetiségű vagy még mindig a nemzetállami elveket valló országoknak és a kisvárosi közösségeknek. Aprócska, egynemzetiségű városok, mint a német Erfurt, vagy világpolitikai szempontból jelentéktelen kis országok, mint Magyarország éreznek leginkább most félelmet és látnak minden egyes bevándorlóban betörőt, terroristát, bűnözőt. Pedig döntő többségük – jelzem, a jelző fontos, döntő többségük – csak a terror elől menekül, ahogy tették azt őseik kétezer éve is Rómába, vagy mi, magyarok számos alkalommal történelmünk során.  Az, hogy a helyzetet sajnos sok török, szudáni vagy bulgár és albán is kihasználja, sajnos a jelenség hátulütője. Ha a bevándorlók még százezressével is érkeznek, ez is csupán 0,5-1% változást okoz Európa demográfiai és vallási térképén! A közel 510 milliós Európai Unió (ahol jelenleg kb. 20 millió muszlim él) most retteg a legrosszabb esetben is 800.000 vagy 1 millió fős bevándorló tömegtől. Ennek a tömegnek egy része – ha még nem is mindenki, de jelentős része – eleve szekuláris fiatal, akik pontosan egy radikális vallási környezettől megrémülve rohannak. Miért hisszük azt, hogy ezek az emberek, akik megremegnek, ha szülővárosuk neveit kiejtik előttük, valaha ölni fognak egy vallás nevében, amely szomszédjukat, barátaikat, netalán szüleiket is megölte?

A fent említett példák és a makro-skálán láttatott számok jól példázzák, hogy a jelenség – hosszú távon és történelmi léptékkel nézve – ugyan súlyos és valóban, történelmi, de egyáltalán nem tragikus vagy egyedülálló. A jelenlegi társadalom szerepe, hogy saját magát helyezze új helyzetbe és nagy léptékben, a költő szavaival élve, „csillagokkal mérve” lássa jogosan féltett kontinense jövőjét.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015 szeptember 25-i számában.

Szíriai sorok I.

Interview with a Syrian student about life in Syria before the war and the problem of the refugees, with some personal notes and additions experiences by myself in the so called "Arabic quartier" of Manchester.

 

Aligha van ma olyan ember, aki a reggeli kávé vagy utcai találkozások alkalmával ne aszíriai helyzetről, az ún. migráns-hullámról és Európa radikális változásáról beszélne. A globalizáció és az információ-robbanás világában ma már a tőlünk több száz kilométerre zajló háború is a szobánkba és zsebünkbe tudott költözni, olyannyira, hogy annak legártatlanabb áldozatai is sokkal hamarabb válhatnak ma már mindennapjaink részévé. Háborúmentes generációk egész sora élni most át saját bőrén azt, hogy milyen is egy világ, ahol nincs béke. A koszovói válság óta először érezhetjük, hogy a háború a nyakunkon.  A válságról, a szír helyzetről és a migráns kérdésről rengeteg kiváló publicisztika árasztja el naponta a megfelelően szelektáló olvasót. A számos perspektíva közül, most egy Németországban tanuló, szíriai fiatal szemszögéből láttatom a jelenséget.

I. M. (23) a dél szíriai Tartusban született. A legtöbb európai városnál idősebb település rendkívüli történelmi emlékeivel, gyönyörű tengerpartjával, keresztények és muszlimok lakta vegyes lakosságával és az országos átlagnál magasabb életszínvonalával egy békés

Aleppo a háború előtt

városnak mutatkozott még 2009-ben, amikor M. elhagyta a várost, hogy Ciprus törökök lakta vidékén telepedjen le és folytassa egyetemi tanulmányait. Ez igen gyakori jelenség volt a szíriai fiatalok körében már a nyolcvanas, kilencvenes években is, már az ő apja is külföldön tanult, ráadásul Bukarestben, a Műszaki Egyetemen. M. szerint, Szíria 2009-ben sem volt egy békés, vagy élhető ország, igaz, az akkori viszonyok össze sem hasonlíthatóak a maiakkal. Akkor még Damaszkusz vagy Aleppó virágzó arab városok voltak, utóbbi az egyik leghíresebb éjszakai élettel és bazárjaival több ezer nyugati turistát is kecsegtetett évente. Mi több, az Arab Államok kulturális fővárosa címet is elnyerte. Az átlag turista aligha érezhette a vészjósló jeleket. Arab ország, bazárok, minaretek, keresztények, felfoghatatlanul szép ókori romok, napsütés, tenger, alkudozás, színek és hangok sajátos mediterrán kavalkádja…Ám a helyiek másképp látták a dolgokat már 2009-ben is. Assad és kormánya gyakorlatilag ugyanazt a féldiktatorikus rendszert alkalmazta, amit harminc éve apja vezetett be. Az arab államokon végigsöprő kommunista

tendenciák az ötvenes, hetvenes években fosszilisként, egyféle oligarchikus diktatúrákként maradtak meg, amelyek próbáltak alkalmazkodni a mindig is a háttérben élő tribális, tradicionális szövetségekre és politikai berendezkedéshez. Ahogy a diktatúrákhoz dukál,

Assad kormányának is volt milíciája, kőkemény hadserege és rettegett titkosrendőrsége. A szigorú kormányzat ellenére, a hatalmi viszonyokban továbbra is nagy szerep jutott a vallási

vezetőknek, a szegény néprétegeket Marionette bábúként irányító imámoknak. Hogy a

Aleppó most

helyzet még bonyolultabb legyen, a szíriai vallási viszonyok ráadásul az egyik legheterogénebb képet mutatták az összes arab ország közül: voltak itt saját egyházzal rendelkező szíriai keresztények, görög keletiek, katolikusok, új protestánsok, síiták, szunniták és azon belül is több kisebb, nagyobb vallási csoport. Az, hogy ki hogyan és milyen módon értelmezi a Koránt, M. szerint attól is függ, milyen oktatásban részesült már otthon, családja körében.

A Korán egyféle „tribális” könyv: mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így nagyon könnyen

válhat akár az agresszió útlevelévé. Az Assad kormány megtorlásai miatt egyre növekvő elégedetlenség, szegénység következménye az lett, hogy a kilátástalan szegénységbe jutott régiók lakói – ahogy ez alapszabály minden társadalomban – az extrémizmus, a szélsőség felé menekült. Egy arab országban ez azonban nem fasizmus, kommunizmus, anarchizmus formájában fog jelentkezni, ahogy mi, európaiak megszoktuk. Egy arab országban ez wahhabizmus néven fog elterjedni, azaz az iszlám egy olyan ágát fogják felkarolni a szegények, amely a legradikálisabb, legerőszakosabb. 

160.000 menekült egy táborban Jordániában

A 2011 –es „arab tavasz” természetesen Szíriában is kirobbantotta a forradalmat, ám a többiországhoz hasonlóan, itt sem úgy sikerült, ahogy az utcára vonuló fiatal elit elképzelte. M. szerint, akkor jelen volt még egy viszonylag demokratikus, kompromisszumokra kész, Assad-ellenes politikai elit, akik képesek lettek volna az országot megmenteni. Sajnálatos módon azonban, a kormány időben „lefejezte” az ellenzéket, így a forradalomból ismétvallási

kérdés lett, ami még csecsemőkorában ölte meg a forradalom eszméit. Így kerülhetett sorb arra, hogy a kormány és az ellenzék harcának eredményeként – és persze a környező hatalmak óvatos, de érezhető közbenjárására – megszületett az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet.

M. elmondása szerint, akik ehhez csatlakoznak, gyerek korúk óta szegénységben és agymosásban élő fiatalok, akik gondolkodás nélkül követik a helyi vallási vezetők szavait. Többségük még csak nem is törekszik önálló gondolkodásra, hisz szüleiktől is azt tanulták, hogy a túlélést az amúgy is hátrálná.  Szerencséjére, neki nem volt része már a háború szörnyűségeit átélni, hisz jóval azelőtt elhagyta szülőföldjét és azóta sem tért vissza. Szülei és testvérei azonban továbbra is Szíriában élnek. A déli országrész és szülővárosának környéke jelenleg is viszonylag „csendes” vidék, bár a feszültség, a félelem ott van az utcán és az emberekben minden egyes nap.

M. jelenleg Erfurtban, Németország szívében és alighanem legszebb városában tanul május óta. A jelenlegi helyzet miatt most úgy gondolja, hogy esélye sincs visszatérni hazájába és nem is szándékozik. Hevesen iszlám és vallás-ellenes, mert szülőföldje elpusztításának és a

Sziriai menekültek megköszönik a németek segitségét
Erfurtban

forradalom kudarcának is ebben látja okát. Szerinte az iszlám és a több tucat vallási ága rég eltért az egykor híres arab filozófia és az európai értékeket megmentő

egykori kultúra értékeitől. Fél attól, hogy a bevándorlók akik most Európában akarnak letelepedni, ide is elhozzák a vallási identitásukból fakadó félelmeiket, frusztrációikat, ezzel gátolva az integrációt és új konfliktusokat hozva létre. M. sajnos igen borúlátó: nem látja a menekültválság végét és még ha valami csoda folytán, a Nyugat belátná, hogy az egyedüli

valódi megoldás, a háború megállítása lenne Szíriában, az ottani emberek mentalitásának

megváltoztatására évtizedek kellenek majd. És a vallási konfliktusok által fertőzött mentalitásra most már rátelepedett a félelem és a terror szörnyűségeinek felejthetetlen traumája is.

*

Saját véleményként, néhány gondolattal megtoldanám kedves barátom, M.I.eszmefuttatását. Nemrég Manchesterben, az Egyesült Királyság második legnagyobb városában jártam. A szállásom az ún. „arab negyedhez” igen közel esett, így egy héten át, napi rendszerességgel többször is módomban állt az impozáns neogótikus egyetem felé vezető úton ennek a sajátos világnak a sejtelmeit megtapasztalni. A nagyobb európai városokban már évtizedek óta fejlődő és egyre terebélyesedő arab negyedek találhatóak. Ezeknek a városrészeknek az elemzése megfelelő képet adhat azoknak, akik rettegéssel és félelemmel tekintenek Európa megállíthatatlan átváltozásával szemben. A manchesteri ún. „arab negyedben” élők – k

Manchester, Rusholme negyed

urdok, afgánok, törökök, szírek, pakisztáni és indiai lakosok – döntő többsége szorgos, dolgos ember, akiknek rég van stabil munkahelye. Mi több, jelentős részük igen tehetős, befektető és a városi elitnek egy sajátos, igaz, kissé szeparatista részét képezik. Az utcák telistele egzotikusabbnál egzotikusabb éttermekkel, shisha bárokkal, bazárokkal és csillogó, villogó ruhásüzletekkel, ahol a legváltozatosabb muszlim divatot lehet napirenden követni. A legfrissebb és legjobb datolyát – életem egyik legjobb gasztronómiai élménye volt – is ott lehet kapni. A valósághoz hozzá tartozik ugyanakkor, hogy ez a városrész az egyébként is szörnyen koszos és rendezetlen manchesteri utcákhoz képest is sokkal kaotikusabb és gondozatlanabb. Ha ez vár a legtöbb német, svéd, finn vagy netalán, magyar városra az elkövetkező évtizedekben, akkor számolnunk kell azzal, hogy új infrastruktúrát és városkép-rendezést kell majd létrehozni a helyi politikusoknak.

Az, hogy miként fogja az egyre rasszistább, önmaga elefántcsonttornyából kommentáló és félelemtől elvakított Európa saját értékeit megvédeni és újraértékelni, sajnos egyelőre a számos megválaszolatlan kérdések egyike.

 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 15-i számában.

Erzsébet, a legek királynője

Short remarks on the world record of Queen Elisabeth the II. who became today the longest serving British monarch ever.

Dorothy Wilding's photo of prince Elisabeth
in 1952

Szeptember 9-én II. Erzsébet, az Egyesült Királyság és a Nemzetközösségi királyság (Commonwealth realms) uralkodója 63 év és 217 napos uralkodásával minden idők leghosszabb ideje uralkodó brit monarhája és a történelem leghosszabb ideje koronát viselő nője lett. Mindkét rekord olyan esemény, amelyet legszerencsésebb esetben is csak egyszer élhetünk át egy emberöltőben. Ennek okán érdemes elmerengeni korunk egyik legikonikusabb nőjének életén és hivatásán.

Nem kívánkozom II. Erzsébet 89 évének bemutatására, hisz azt eddig már több tucat könyvben megtették, legutóbb Sarah Bradford 1996 –os hivatalos biográfiájának 2012 –ben, a királynő gyémántjubileumának évében megjelent módosított változatában is. A királynő, aki az első az angol és talán a világ neves uralkodói közül, akinek uralkodása az első pillanattól kezdve a média előtt zajlik, továbbra is az egyik legnépszerűbb közszereplő az Egyesült Királyságban és a királyi családon belül is. A Windsor házat megrázó botrányok, hosszú uralma alatt bekövetkezett külpolitikai és belpolitikai válságok ellenére, a királynő ma az alkotmányos monarchia legszilárdabb és legbiztosabb tartópillére és szimbóluma – az egyre erősödő anti-monarhista hangok és vészjóslások ellenére. Uralkodásának súlyát aligha példázza jobban néhány „rekord”: 116 országban, közel 70.000 kilométert utazott, túlélt 7 pápát és 7 Canterbury-i érseket, regnált 12 miniszterelnökkel – többek között Churchillel és Thatcherrel, 68 milliárd érme jelent meg arcképével és 237 utcanév viseli nevét. Ő volt aki elsőként küldött emailt 1976-ban, az első brit uralkodó, akinek koronázását élőben közvetitették, de ugyancsak ő volt az első uralkodó, aki interneten üzent Karácsonykor a világnak vagy ellátogatott Kínába.  

Viktória királynő rekordját megdöntve, ma ő lett a világ leghosszabb ideig uralkodó brit uralkodója és a történelem leghosszabb ideig regnáló nője is. Igaz, a hosszú ideig uralkodó királyok terjedelmes névsorában „csupán” a 49. helyet foglalja el, hátul maradva a 69 éve uralkodó thai király

és az abszolút rekorder II. Sobhuza Szváziföldi király mögött, aki több, mint 82 éven át volt király. Uralkodásához azonban nemcsak a milliók éljenzése és a nagy tömegeket vonzó és ma már valódi marketingfogássá és védjeggyé vált „British Monarchy” eseményei fűződnek. Számos botrány és krízis rázta meg a királyi családot és a brit belpolitikát, amely részben a rá jellemző, már – már félelmetesen kimért és modoros hivatástudat és éberség mentett meg.

Számos elemző, gazdasági szakember és szkeptikus teszi fel a kérdést – egyelőre kissebbségiként: miért szükséges az Egyesült Királyságban az alkotmányos monarchia? A kérdést kiterjeszthetjük Európa többi monarchiájára is, hisz II. Erzsébet alighanem a legikonikusabb uralkodója ma a világnak. A választ ő maga és egész életútja adja meg. Egy művelt, királyi sarjhoz illően, jólnevelt, ómodorú, szigorú, kimért és tökéletesen  brit akcentussal beszélő, mindig elegáns és színes hölgy, akinek jelenléte – vagy hiánya is – része a brit parlementarizmusnak. Nélküle nincs évnyitó a Parlamentben, ahogy a kifordított szék mindig ott van a miniszterelnöki kabinetben, jelezve a politikai hatalom nélkül hagyott, de az egységet és tiszteletet jelképező uralkodó helyét. A sokak számára felesleges és túlságosan fennkölt, barokk és nyakatekert etikett a politikai szélsőségek, a bizonytalan helyzetek és a manapság olyannyira fenyegető instabilitás és identitás-válságban vergődő európaiak számára pontosan a stabilitást, az értékeket és a régi, tartós pilléreket jelképezik. A királynő az angolok számára maga a időtlenség, a  biztos támpont. Mert ő ott volt már a nagyapák idején is, a szüleink idejében is és még itt van mindig. Ilyen biztonságot egy válságos időszakot élő Európában egyelőre senki sem tud adni, mint az alig 160 cm magas és kedvesen mosolygó, öreg, kissé fáradt, de továbbra is hazáját szolgáló királynő.

Isten áldja a Királynőt!

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 8-i számában.

Roman history in the garden

When an archaeologist says that he or she is going to fieldwork, usually it means: spending hours under the sun, in a nice camp, field, between crops or in a forest,  valleys, bank of a river etc.

If you want to have a "fieldwork" in one of the biggest Roman cities of the Danubian provinces, you need to go in the gardens of Alba Iulia.

The Roman conurbation of Apulum (two cities formed in the neighbourhood of the legionary fort of the XIII Gemina legion) was abandoned in the 270's A.D. and became again an urban center - without a pause - since the 10/11th century. In this ten century, the ruins of the Roman city were reused as building material, destroyed, transformed, melted or simply ignored. Only after the Renaissance and especially in the Enlightenment in the 18th century, the local elite realized the importance of the Roman ruins and artifacts and begun to collect them in private collections. Till the work of Cserni Béla (known also as Albert or Adalbert Cserni) the Roman history of the city was known only from accidental excavations and discoveries. He formed the first museum and begun the urban archaeology in Alba Iulia.

In his letters we found already his complaining that the local people use the Roman material in the black market, sell the objects or use them as building material or decoration for their gardens. Similar description we found in the works of Virgil Cucuiu, history teacher who continued the work of Cserni in the 1920's and 30's.   

Both the territory of the Colonia Aurelia Apulensis,as the Municipium Septimium Apulense was severly damaged in the 20th century. A large part of the Roman cities were free, agricultural terrain tillthe 1960's, when numerous houses were built in the territory of the canabae or Municipium. The B-dul Incoronarii (6Martie, today 1 Decembrie 1918) is one of those streets, where every single garden has a Roman stone, brick statue base or column fragment. Older local people can evoke the moment when their or their parents' house were built and "large and long stone walls and ditches were found" in the backyard. Similarly, in the Strada Ferdinand I., Basarabiei, Munteniei where Cserni excavated and the palace of the governor was situated, is still full with Roman material (bricks, stones, construction material). 

These pictures were made by the authors of these lines in July, 2015 during one single afternoon.

A sziriuszi magyarokról és más történelmi eltévelyedésekről

 As every national historiography, the Hungarian has it's own cancers too: some dilettante theories try to find the origins of the Hungarians in Egypt, Mesopotamia or even on the Sirius. The causes of this deeply related to a frustrated history and interpretation of some historical events.

Dan Alexe nemrég megjelent könyve a Lucian Boia neve által fémjelzett újfajta, mítoszromboló történetírás nyelvén vezette be az olvasót a román történelem legelterjedtebb téveszméibe. Ahogy nemrég megjelent rövid könyvbemutatómban rávilágítottam, a szerző csupán néhány sor erejéig említi meg a magyar köztudatba bekerült téveszmék némelyikét. Cikkemben most ebbe az egyre terebélyesedő és ártalmas sarlatánságoktól bűzös világba vezetném az olvasót és megjelenésének, elterjedésének és népszerűségének okait próbálom körbejárni.

A történet mondhatni a nyolcadik században kezdődött, amikor még a magyarok meg sem érkeztek a Kárpát – medencébe. A Liber Historiae Francorumban ekkor már szerepel annak a soha nem létezett Szikambria ókori városnak a neve, amely jóval később, mint a magyarok mitikus múltjának „Atlantisza” fog megjelenni néhány sarlatán szerzőnél. Az ókori város feltételezhetően a római Aquincumra vagy annak territóriumának egyik vicusára vonatkozhat és egy felirat hibás olvasatáról lehet szó.

Jóval később, a középkori krónikák, bizánci és arab források rendszerint összekeverik a „hun” és „magyar” neveket,  amely – ahogy az egykori görög történetírás „szkítái” és „barbárjai”  – csupán azt jelentette, hogy a négy évszázaddal korábban itt járt hunok emlékezete sztereotip népjelzővé tett minden, hozzájuk hasonló nomád vagy félnomád népet. Mindezt hűségesen átmásolták a forrásokról alig értekező magyar krónikásaink is. Gondoljunk csak egy nagyon aktuális példára: mi is csupán „araboknak” nevezzük az Európát elárasztó menekülteket, pedig azok tucatnyi kulturális és nyelvi identitást képviselve érkeznek hozzánk.

A következő lépés a magyar nyelvészet XVIII századi, majd a magyar etnográfia és régészet XIX századi nagy alakjaival érkezik, akik – a harcos magyar nacionalizmus, Habsburg – ellenes törekvések közepette – egyértelműen fontosnak látták a magyar múlt kutatását és az eredetkérdés megoldását. Honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk? Minden nép, de különösen az elnyomott, kicsi és frusztrált meta-nyelvvel operáló kisnemzetek problémája ez, amely – Ian Assmann szavával élve – új kulturális emlékezetet készít

magának, ha a feltárulandó, valódi múlt nem éppen mutatós, tetszetős. Miközben a nyelvészet és a régészet már a XVIII. század végére egyre biztosabbnak mondhatta a magyar nyelv finnugor jellegét és a Kárpát –medencébe – mint ma már tudjuk, nem is túl könnyen bejutó magyarok – uráli múltját, addig bizonyos sarlatán hangok előrukkoltak a hun – magyar kontinuitás elméletével. A kulcsszó, jól hallják, igen, itt is a „kontinuitás”: erdélyi magyarok számára szindrómaszerű, patologikus szó. Tudjuk, hogy az iskolában ezt kellett mondani ha a románság történetéről volt szó, pedig innen, onnan hallották, hogy ez nem igaz. Nos: ez nem (csak) a román történetírás rákfenéje. Jelen van minden XIX. századi történetírás diskurzusában, hisz a nacionalista történetírás alapvonása a pátosz, a nagyítás, a túlzás és a valódi múlt szebbé, idősebbé, dicsőbbé torzítása. Abban a korban, amikor a magyarságnak a fennmaradásáért kellett küzdeni mint nyelvnek, szuverén nemzetnek és államnak, egyértelmű, hogy a félelem, az elnyomottság, az elveszettség romantika által is pátyolgatott érzete serkentően hatott a sarlatán ötletek, így a hun – magyar kontinuitás megszületésének.

Sajnálatos módon azonban, XX. századi történelmünk adott néhány alkalmat még arra, hogy elnyomottságunk és kicsiségünk vélt vagy valós érzete újabb téveszméket gyártson egy szebb, erősebb jövő és kapaszkodó reményében. Mert azt nehéz lenne elismerni, hogy egy félnomád, halászó, etnikailag és

kulturálisan is vegyes népesség egy szegényes vidékről Európa egyik legkésőbb ideérkezett népeként tüntessük fel magunkat. Amikor az eredetről van szó – aminek jelentőségét sokan megírták, de különösen Mircea Eliade világított rá ennek jungi mélységeire – csakis dicső és ősrégi dimenziókban tudjuk elképzelni. Ezt az „ősrégit” pedig sajnos, sokan nagyon komolyan vették: így születtek a közel kétezer oldalas monográfiák az egyiptomi – magyar, sumér – magyar, szkíta – magyar vagy tízezer éves ősmagyar eredetmítoszokra, de a New Age mozgalom és a neopaganizmus magyarországi mellékhajtásaként már a szíriuszi magyarok elmélete is elburjánzott. Túlvilági vagy földönkívüli (transzcendens) eredetet kitalálni nem új keletű dolog: számos római patrícius – család is isteni eredetet képzelt magának és hasonló célokat szolgáltak a prodigiumok, csodás megjelenések, üstökösök és asztrológiai jelenségek is. Az űrkutatás előrehaladásával azonban a XX. század meglepően „felturbózta” ezeket az eredetmonda-mechanizmusokat, számos, sci-fibe illő elemmel megtoldva azokat.

Felesleges azoknak a sarlatán szerzőknek a neveit felsorolnom, akiknek munkáival ma is zsúfolásig telve az internet és sajnos, a könyvesboltok is. Többségük neveit ott találjuk a magyar szélsőjobboldal és ultra-konzervatív kulturális események listáin, igy politikai hovatartozásuk és ideológiai motiváltságuk nem kíván magyarázatot. Ugyanazt a jelenséget szolgálják ál-értelmiségiként, mint az extrémizmus számos válfajának

politikusai: a kétségbeesett, önbecsülés-hiányos, önmagának jövőjét vagy múltját nem értő és nem találó embereket a szebb, jobb, dicsőbb múlt és jövő illúziójába vezető prófétái ők.  Működési és terjedési elvük hasonló az Új Vallási Mozgalmak amerikai propagandájához: kisfilmek, jó marketing, eladható külső, sablonos mítoszkreálás.

A magyarok eredetének újraértelmezése csak egy, a számos történelmi eltévelyedéstől, amelyet nagyon érdemes lenne valakinek egy vaskos monográfiába szednie. Fodor István és Fekete Sándor néhány csípős írásán kívül gyakorlatilag senki sem mer bátor lenni a tudományos világból, hogy szembeszálljon a sarlatánságokkal. Egy ilyen könyvben feltétlenül szót kellene ejteni a „legnagyobb” és legmagyarabb szent költő, Petőfi Sándor „szibériai sírjáról” is. Dienes András, a nagy Petőfi kutató forog a sírjában ma is látva és hallva a sok dilettantizmust, amely a túlmitizált költő valótlan életútjával kapcsolatban megszületett. Sokak számára felfoghatatlan, hogy egy, a költészet harcosaként ismert, szenvedélyes, tüzes fiatal, bár lehet jó költő volt, elbukott, mint harcos: levágták, megölték és egy gödörben szenvedve meghalt azon a forró júliusi napon 1849 –ben.

Bár egy ilyen könyv megjelenése nem jelentene sajnos többet aprócska késszúrásnál a ma már iparszerűvé vált sarlatanizmusnak és dilettantizmusnak, de legalább büszke pajzsot jelentene az egyetemes ókortudomány, régészettudomány és általában véve, racionális gondolkodás számára.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 30 -i számában. 

Nyilt levél a magyar szóért

Tisztelt polgármester Úr, dr. Emil Boc!

A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új - Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti

sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.

Most, az egyre népesebb diaszpóra tagjaként, azt kell olvasnom a romániai sajtóból, hogy annak a városnak a vezetősége, amelyik elvileg mindent megtesz, hogy Kolozsvárból Európa kulturális fővárosa legyen és amely város idén Európa ifjúsági fővárosaként büszkélkedik, nem képes tisztelni és kellő alázattal kezelni városának valódi múltját és jelenét. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy igyekszenek megismerni és elismerni Kolozsvár történeti sajátosságait és jelenlegi szellemi összetételét. Ha tetszik, ha nem, ha akarják, ha nem a városban ma is naponta találkoznak és fognak még nagyon sokáig magyarokkal és a magyar szóval, nyelvvel és kultúrával szembesülni. Magyar egyetemisták ezrei tanulnak és élnek ma is az Önök által vezetett város évszázados falain belül, akik közül néhányan talán világhírű kutatókká válnak évek múltán és legméltóbb követei lesznek a kincses város régi hírnevének, hirdetve Klausenburg, Kolozsvár, Cluj nevét a világ legkülönbözőbb tájain. Európai politikusként Önnek és munkatársainak egyetlen nagy feladata és felelőssége van, mégpedig ennek a multikulturális örökségnek és nagyon is jelenlevő, aktuális jelennek a feltétel nélküli tisztelete és odaadó, tudatos építése lenne. A büszke erdélyi „servus” (servio, servire – szolgálni), amelynek jelentőségéről nemrég a város kiemelkedő értelmiségije, Ioan Aurel Pop is külön előadást tartott, Önnek és a városatyáknak naponta meg kellene kongatnia a vészharangot, hogy Kolozsvár elöljárójának lenni egyet jelent a magyar, német és román kultúra együttes és egyenrangú tiszteletével.

Számomra érthetetlen és mélységesen elszomorító, hogyan tudja Ön elfogadni azt a számunkra, magyarokra nézve megalázó és a város kultúrpolitikájával szöges ellentétben lévő jelenséget, amely jelenleg a város határában történik. Hogyan lehetséges az, hogy a többségében magyar turisták által látogatott, több, mint tizenöt százalékban magyarok által lakott és több ezer magyar befektetőt és egyetemistát vonzó erdélyi kulturközpont határában koreai és francia nyelven is üdvözlik az ide látogatót, de az Európai Unió egyik hivatalos nyelvén, magyarul, nem? Szégyenteljes jelenség, a városhoz és Önökhöz is méltatlan. De leginkább az Önöket megválasztó és bizalmat szavazó magyarok ezreinek jelent ez súlyos sértést és szellemi bántalmazást.

Mint a kincses város egykori diákja, nagy csodálója és visszavágyó elszármazottja, bízom abban, hogy Ön és politikustársai azonnal változtatnak ezen a szégyenteljes, a városhoz és magyar lakosaihoz méltatlan helyzeten.

Üdvözlettel,

Szabó Csaba

Régész, vallástörténész

Erfurt, 2015. június 3.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 5 -ig számában.