A gorilla és a gyerek, avagy a természet rendjéről

„De ezek, mint oktalan természeti állatok, amelyek megfogatásra és elpusztításra valók, azokat, amiket nem ismernek, káromolván, azoknak pusztulásával fognak el is pusztulni”

II. Péter levél:2:12

Az ábrahámi vallások (zsidó-keresztény és iszlám hagyományok) szent szövegeiben az állatvilág számos alkalommal szerepel negatív metaforaként, a romlás, pusztulás, a fékezhetetlen ösztönvilág megtestesítőjeként, szembeállítva a tudatos, istenfélő és a világot uralni kész és hivatott Emberrel. Bizonyos passzusokban az állatok megszelídítése és használata mint istenadta kötelesség szerepel, amely az emberi fejlődés és civilizáció egyik léptéke már a bibliai hagyományokban is. Jellemző, hogy gyerekkönyveken kívül, csupán J. G. Wood XIX. századi művei foglalkoznak az állatok bibliai szerepével monografikus szinten. Iskolai tankönyveinkben rendre azt olvassuk, hogy az állatok megszelídítése és haszonelvű kisajátítása az emberi civilizáció egyik legfontosabb lépcsőfoka volt.

Nemrég az egyesült államokbeli Cincinnati Gorilla Parkjában egy nagy botrányt kiváltott esemény ismét előtérbe helyezett néhány, sokak számára kellemetlen, mások számára eleve érthetetlen vagy feleslegesnek vélt kérdést, amelyet most egy meglehetősen személyes szemszögből, saját véleményként tárok az Olvasó elé.

Ismeretlen körülményeket követően, Michelle Gregg négyéves fia bemászott a gorillák számára elkülönített, a felvételen alapján igen tágas térbe. Bár az állatkert igazgatója szerint, a kerítést nemrég újították fel egy közelgő kiállítás és bemutató miatt, úgy tűnik, hogy Gregg fiának sikerült egy olyan helyet találnia, ahol a kerítésen átmászott, majd egy bokros részen lecsúszott a gorillák által lakott sziklás területre. Beszámolók szerint, a fiú közel tíz métert zuhant. A világsajtót bejárt felvételek szerint, egy patakban találta magát, ahol a 17 éves fiatal nyugati gorilla (gorilla gorilla), Harambe rátalált. A Brownswille-i Gladys Porter állatkertben született és 2014 óta Cincinnatiben élő főemlős egy sarokban talált a gyerekre. Miután felmérte és megfogta, egy gyors mozdulattal a folyón keresztül elrángatta a gyereket a kezénél fogva. Ezt követően a felvételeken az látszik, hogy a főemlős kézen fogja, simogatja és az egyre erősödő hangzavartól és sikoltozástól próbálja megvédeni a gyermeket. Bár a felvételek itt véget érnek, a sajtótájékoztatókon elhangzottak alapján nem volt szó arról, hogy a gorilla fizikailag bántalmazta volna a gyermeket amíg az a főemlőssel volt (kimenekülését követően, a kórházban csupán kisebb zúzódásokkal kezelték, majd hazaengedték). Ennek ellenére, a gorillát éles fegyverrel lőtték le, annak életét kioltva.  A világsajtó és a közvélemény azóta is hangos az állatkert igazgatójának döntését vitatva. Sokak a szülőket hibáztatják, akik egyértelműen figyelmen kívül hagyták a saját gyermeküket, akinek volt ideje bemászni egy elvileg védett területre. Mások az állatkert vezetőségét tartják felelősnek, akik más megoldást is választhattak volna (elterelés, altatófegyver, kommunikáció).  Míg akadnak olyanok is, akik a szülői ösztönre alapozva, teljesen jogosnak és megalapozottnak tartják ezt a döntést, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a világ egyik legveszélyeztetettebb állatfajának egyik példánya kellett meghaljon – ráadásul a születésnapján – csak azért, mert egy gyerek úgy döntött, hogy neki jobb helye van egy gorilla ketrecben, mint odakint. A sajtóvisszhangból és a közvélemény hangjából az is egyértelműen kiviláglik, hogy a gorillákról alkotott képünk alig változott Paul Du Chaillu

Az első gorilla-ember találkozás

francia tudós 1867-es első gorilla élménye óta. A hollywoodi „King Kong” vad és fékezhetetlen fenevadjának mítoszát még Dian Fossey, a legendás primatológus mártírsága sem tudta a nagyközönség előtt lerombolni. Anthony Hopkins 1999-es filmszerepe az Ösztönben sem járt nagy sikerrel.  A gorilla, bár 99%-ban ugyanazzal a genetikai állománnyal bír, ugyanazokat a betegségeket hordozza mint az ember, továbbra is „átkozott” faj: létükhöz tragédiák, gyilkosságok és botrányok társulnak. Az emberek többsége továbbra is úgy gondolja, hogy az az állat, amely 2007 óta immár bizonyítottan tud jelbeszéddel kommunikálni és felismeri magát a tükörben (öntudat?), nem elég intelligens ahhoz, hogy felismerje egy emberi kisgyermek törékenységét, védtelenségét és kiszolgáltatottságát.  Glenn E. King idén megjelent „Primate behavior and human origins, Routledge, 2016 (Főemlősök viselkedése és az ember eredete”) című kiváló munkájában számos olyan formáját írja le a gorillák agresszív viselkedésének, amely valóban, táplálhatja az emberekben a vadállatról alkotott hamis képünket. Azonban, King kiemeli, hogy a gorillák körében megfigyelt agresszió elsősorban rituális és vagy két nőnemű, vagy két hímnemű közötti erőfitogtatásról, dominancia-harcról van szó. Kiemelten fontos, hogy a gorillák rendkívül érzékeny lények, akiknek számos mimikája és nyelvi kifejezése van a félelemre (többek között a hüllőket sem szeretik). Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy rendkívül fejlett az érzelmi rezonanciájuk. A cincinnati esetben pedig egyértelműen látszik, hogy a gorilla érzi, tudja a gyermek félelmét és megzavarodik a hangzavartól. Közel tíz percet volt bent a gyerek egy kétmázsás állattal, mégis, apró zúzódásokkal úszta meg ezt a remélhetőleg életre szóló élményt. A gorillának mégis, meg kellett halnia, ráadásul ennek a néhány napig

tartó felháborodáson kívül, az égvilágon semmilyen következménye nem lesz.

Ha egy múzeumban egy gyerek megrongál egy Monet festményt, a helyszínen lévő és figyelmetlen szülőket éri a felelősség, akiknek valószínűleg a jog szerint, fizetniük kell a restaurálást. Ugyancsak, ha egy gyémánt eltűnne egy gyermek miatt, a szülőket érné a felelősség. Ez jelzi jelenlegi emberi társadalmunk értékrendjét és a vagyon, mint identitás-faktor dominanciáját. Annak ellenére, hogy kevesebb ezüsthátú él fogságban, mint ahány Monet festmény van a világon, az ő életük jelenleg nem ér egy jogi precedenst. Gregg és fia boldog és „hálát ad Istennek, hogy megvédte őket a bajtól”.

Az ábrahámi vallások teremtésmítoszai miatt, számos kultúrában ma is gyökeresen él az a nézet, hogy a természet Isten ajándéka az ember számára. Ez azt jelenti, hogy ezt,mi, emberek kaptuk, hogy sáfárkodjunk vele. Néha összejön, néha nem. A valóság azonban az, hogy ez nagyon nem így van. Egy földrengés, árvíz, vulkánkitörés azok a mementók, amelyek rámutatnak a tényre, hogy az ember csak egy porszem a természet ereje előtt és bármilyen fejlett is materialista intelligenciájában, az általa kialakított „a természet az ember ajándéka” koncepció ezekben a tragédiákban válik semmissé és hibássá.  Harambe halála és a természeti csapások remélhetőleg nemcsak Gregg és fia számára, de a több hétmilliárd embernek is megtanítják talán, hogy az ember a természet része, és nem annak koronája.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 3-i számában.