„De ezek, mint oktalan természeti állatok, amelyek megfogatásra és elpusztításra
valók, azokat, amiket nem ismernek, káromolván, azoknak pusztulásával fognak el
is pusztulni”
Az
ábrahámi vallások (zsidó-keresztény és iszlám hagyományok) szent szövegeiben az
állatvilág számos alkalommal szerepel negatív metaforaként, a romlás,
pusztulás, a fékezhetetlen ösztönvilág megtestesítőjeként, szembeállítva a
tudatos, istenfélő és a világot uralni kész és hivatott Emberrel. Bizonyos
passzusokban az állatok megszelídítése és használata mint istenadta kötelesség
szerepel, amely az emberi fejlődés és civilizáció egyik léptéke már a bibliai
hagyományokban is. Jellemző, hogy gyerekkönyveken kívül, csupán J. G. Wood XIX.
századi művei foglalkoznak az állatok bibliai szerepével monografikus szinten. Iskolai
tankönyveinkben rendre azt olvassuk, hogy az állatok megszelídítése és
haszonelvű kisajátítása az emberi civilizáció egyik legfontosabb lépcsőfoka
volt.
Nemrég az
egyesült államokbeli Cincinnati Gorilla Parkjában egy nagy botrányt kiváltott
esemény ismét előtérbe helyezett néhány, sokak számára kellemetlen, mások
számára eleve érthetetlen vagy feleslegesnek vélt kérdést, amelyet most egy
meglehetősen személyes szemszögből, saját véleményként tárok az Olvasó elé.
Ismeretlen
körülményeket követően, Michelle Gregg négyéves fia bemászott a gorillák
számára elkülönített, a felvételen alapján igen tágas térbe. Bár az állatkert
igazgatója szerint, a kerítést nemrég újították fel egy közelgő kiállítás és
bemutató miatt, úgy tűnik, hogy Gregg fiának sikerült egy olyan helyet
találnia, ahol a kerítésen átmászott, majd egy bokros részen lecsúszott a
gorillák által lakott sziklás területre. Beszámolók szerint, a fiú közel tíz
métert zuhant. A világsajtót bejárt felvételek szerint, egy patakban találta
magát, ahol a 17 éves fiatal nyugati gorilla (gorilla gorilla), Harambe rátalált. A Brownswille-i Gladys Porter
állatkertben született és 2014 óta Cincinnatiben élő főemlős egy sarokban
talált a gyerekre. Miután felmérte és megfogta, egy gyors mozdulattal a folyón
keresztül elrángatta a gyereket a kezénél fogva. Ezt követően a felvételeken az
látszik, hogy a főemlős kézen fogja, simogatja és az egyre erősödő hangzavartól
és sikoltozástól próbálja megvédeni a gyermeket. Bár a felvételek itt véget
érnek, a sajtótájékoztatókon elhangzottak alapján nem volt szó arról, hogy a
gorilla fizikailag bántalmazta volna a gyermeket amíg az a főemlőssel volt
(kimenekülését követően, a kórházban csupán kisebb zúzódásokkal kezelték, majd
hazaengedték). Ennek ellenére, a gorillát éles fegyverrel lőtték le, annak
életét kioltva. A világsajtó és a
közvélemény azóta is hangos az állatkert igazgatójának döntését vitatva. Sokak
a szülőket hibáztatják, akik egyértelműen figyelmen kívül hagyták a saját
gyermeküket, akinek volt ideje bemászni egy elvileg védett területre. Mások az
állatkert vezetőségét tartják felelősnek, akik más megoldást is választhattak
volna (elterelés, altatófegyver, kommunikáció).
Míg akadnak olyanok is, akik a szülői ösztönre alapozva, teljesen
jogosnak és megalapozottnak tartják ezt a döntést, figyelmen kívül hagyva a
tényt, hogy a világ egyik legveszélyeztetettebb állatfajának egyik példánya
kellett meghaljon – ráadásul a születésnapján – csak azért, mert egy gyerek úgy
döntött, hogy neki jobb helye van egy gorilla ketrecben, mint odakint. A sajtóvisszhangból
és a közvélemény hangjából az is egyértelműen kiviláglik, hogy a gorillákról
alkotott képünk alig változott Paul Du Chaillu
francia tudós 1867-es első
gorilla élménye óta. A hollywoodi „King Kong” vad és fékezhetetlen fenevadjának
mítoszát még Dian Fossey, a legendás primatológus mártírsága sem tudta a
nagyközönség előtt lerombolni. Anthony Hopkins 1999-es filmszerepe az Ösztönben
sem járt nagy sikerrel. A gorilla, bár
99%-ban ugyanazzal a genetikai állománnyal bír, ugyanazokat a betegségeket
hordozza mint az ember, továbbra is „átkozott” faj: létükhöz tragédiák, gyilkosságok
és botrányok társulnak. Az emberek többsége továbbra is úgy gondolja, hogy az
az állat, amely 2007 óta immár bizonyítottan tud jelbeszéddel kommunikálni és
felismeri magát a tükörben (öntudat?), nem elég intelligens ahhoz, hogy
felismerje egy emberi kisgyermek törékenységét, védtelenségét és
kiszolgáltatottságát. Glenn E. King idén
megjelent „Primate behavior and human
origins, Routledge, 2016 (Főemlősök viselkedése és az ember eredete”) című
kiváló munkájában számos olyan formáját írja le a gorillák agresszív
viselkedésének, amely valóban, táplálhatja az emberekben a vadállatról alkotott
hamis képünket. Azonban, King kiemeli, hogy a gorillák körében megfigyelt
agresszió elsősorban rituális és vagy két nőnemű, vagy két hímnemű közötti
erőfitogtatásról, dominancia-harcról van szó. Kiemelten fontos, hogy a gorillák
rendkívül érzékeny lények, akiknek számos mimikája és nyelvi kifejezése van a
félelemre (többek között a hüllőket sem szeretik). Mindez egyértelműen bizonyítja,
hogy rendkívül fejlett az érzelmi rezonanciájuk. A cincinnati esetben pedig
egyértelműen látszik, hogy a gorilla érzi, tudja a gyermek félelmét és
megzavarodik a hangzavartól. Közel tíz percet volt bent a gyerek egy kétmázsás
állattal, mégis, apró zúzódásokkal úszta meg ezt a remélhetőleg életre szóló
élményt. A gorillának mégis, meg kellett halnia, ráadásul ennek a néhány napig
tartó felháborodáson kívül, az égvilágon semmilyen következménye nem lesz. Az első gorilla-ember találkozás |
Ha egy
múzeumban egy gyerek megrongál egy Monet festményt, a helyszínen lévő és figyelmetlen
szülőket éri a felelősség, akiknek valószínűleg a jog szerint, fizetniük kell a
restaurálást. Ugyancsak, ha egy gyémánt eltűnne egy gyermek miatt, a szülőket
érné a felelősség. Ez jelzi jelenlegi emberi társadalmunk értékrendjét és a
vagyon, mint identitás-faktor dominanciáját. Annak ellenére, hogy kevesebb
ezüsthátú él fogságban, mint ahány Monet festmény van a világon, az ő életük
jelenleg nem ér egy jogi precedenst. Gregg és fia boldog és „hálát ad Istennek,
hogy megvédte őket a bajtól”.
Az ábrahámi
vallások teremtésmítoszai miatt, számos kultúrában ma is gyökeresen él az a
nézet, hogy a természet Isten ajándéka az ember számára. Ez azt jelenti, hogy
ezt,mi, emberek kaptuk, hogy sáfárkodjunk vele. Néha összejön, néha nem. A
valóság azonban az, hogy ez nagyon nem így van. Egy földrengés, árvíz,
vulkánkitörés azok a mementók, amelyek rámutatnak a tényre, hogy az ember csak
egy porszem a természet ereje előtt és bármilyen fejlett is materialista
intelligenciájában, az általa kialakított „a természet az ember ajándéka”
koncepció ezekben a tragédiákban válik semmissé és hibássá. Harambe halála és a természeti csapások
remélhetőleg nemcsak Gregg és fia számára, de a több hétmilliárd embernek is
megtanítják talán, hogy az ember a természet része, és nem annak koronája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése