T.Szabó Csaba blogja: In memoriam Szilágyi János György (1918-2016)

Meeting János György Szilágyi, the doyen of the Hungarian classicists in 2011 was one of my biggest intellectual experiences. In the closeness of such a person you feel the presence of the whole discipline. The greatness and also, the responsability of a job and duty. I made an interview about his life and had a long discussion about the Hungarian roots of Angelo Brelich and the influence of Kerényi on his work.

2011 nyarán úgy döntöttem, hogy elkezdek kutakodni Angelo Brelich magyar múltja iránt. Lehengerlő életművéből az érdekelt leginkább, hogyan jutott el Budapestről, kalandosan és tragikusan Rómába és vált az egyetemes vallástörténet egyik legismertebb alakjává. Tragikus életéről alig tudtam akkor, hisz az életrajzához még nem tudtam hozzájutni és Kerényivel való levelezése is akkor volt még nyomdában. Rövid kutakodás után egyértelmű lett: egyetlen ember van Magyarországon, aki mint ősforrása a Kerényi korszaknak, kútfője a magyar ókortudomány élő múltjának és legszilárdabb hagyományainak, segithet Brelich magyar útjának felgöngyölitésében.

Igy jutottam el, alig 25 éves nebulóként, tapasztalatlan és butácska mesteris hallgatóként, egy egészen más neveltetés "termékeként" a magyar ókortudomány doyenjéhez. Természetesen tudtam én, kit látogatok meg. Augusztus volt és talán nem csak a forróság miatt izzadtam, mint egy ló. Úgy mentem az egyébként hűvös és nyáron kellemesen szellős Szépművészeti Múzeum lépcsőin, mintha a pythiával találkoznék.

Szilágyi János György irodájában ült, akkor már kerekesszékben. A szoba tágas, kellemesen megvilágitott és könyvek százaitól roskadozott. Klasszikus irógép és számitógép kettőse jelezte, hogy itt nem akármilyen életút találkozik a sárgult lapok és a frissen nyomtatott tanulmányok szerzőjében. A tanár úr már tudta miért megyek, igy hamar a lényegre tértünk. Szellemi frissessége és felkészültsége lenyűgöző volt az akkor 92 éves tudósnak.

Részletesen elmesélte, milyen volt az egyetemi évei, testvérével és a magyar ókortudomány néhány jeles tagjával. Leirta, hol és hogyan találkozott a Sztemma körökön a néha be-be toppanó, de egyébként nagyon furcsa, magányos és külön utakat járó Brelich-el. KIemelte, hogy a levelezése amely ebből a korai évekből még megmaradt az valószinüleg az MTA Könyvtárában lehet, különösen a Maróth Károllyal folytatott levelezést hangsúlyozta fontosnak. A Kerényi-Brelich levelezés olasz kiadásához ő maga irta az előszót. Ennek kéziratát személyesen meg is mutatta és lefotózhattam jóval a könyv megjelenése előtt. Ebben - nagyrészt Brelich öngyilkossága előtt közölt biográfia alapján - részletesen ir a magyar évekről és Kerényi hatásáról is.

Brelich-et barátságos, sármos, magával ragadó, de hangos és néha iszákos embernek irta le. Sajnos családjáról és hagyatékának olaszországi anyagáról nem sokat tudott, bár emlitette Giovanni Casadio nevét, aki - mint 2015-ös erfurti találkozónkkor kiderült - valóban ismeri Brelich római hagyatékának sorsát és rokonait.

Arra a kérdésre, ami engem szörnyen zavart, miszerint miért is lett öngyilkos egy vallással, istennel foglalkozó ember (még ha agnosztikus is volt) azt válaszolta: Brelich mindene volt a katedra, az oktatás. Betegsége meggátolta hogy beszéljen és hogy tudását szóban átadhassa. Ez a tény annyira lebénitotta, hogy életének értelmét látta elnémulni hangjával. Brelich tanitás nélkül nem élhetett.

Szilágyi Kerényiről is beszélt. Nem méltatta tudását, zsenialitását....ezt senkinek sem kell mondani. Azt emelte ki hogy sajnálatosnak érezte mindig, hogy egy olyan formátumú ember, mint Kerényi legtöbb barátját és legközelebbi tanitványait előbb, utóbb elriasztotta magától és igy élete végén egyedül maradt.

Szilágyi János Györggyel alig másfél órát beszélgettünk mégis, az a találkozó örök élmény maradt számomra.

Szóljon számára az ártalmatlan szirénzene odaát.

Saját fotók 2011-ből SZJGY irodájából.