Kisebbségi paradigmák

Dan Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvkörből és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálni magyaroknak és románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni, hanem azt megoldani kell. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatott szócsatát, de két érdekes ideológia is találkozott, amelyet érdemes részleteire bontanunk.

Az erdélyi magyarok 99 év alatt egy olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem egyedülálló eset volt sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek, mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok – egyrészt a történelmi háttér, másrészt az öt milliós diaszpóra miatt is – sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget mint erdélyi magyar. Ez egy elvitathatatlan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan  hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt

tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát, román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól románul tudni. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a XIX. századi francia modell, a rossz történelem-tankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatorikus) rendszer homogenizáló politikája is. Dan Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy Nyugat-európai vagy Észak-európai ország etnopolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leirt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismétli. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk s amiből az RMDSZ harminc éve élhet.

A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet – az 1990 óta több százra rugó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épület-felavatásokon kívül – semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás – gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között – elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a román-magyar történelmi vegyesbizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelem-szemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére, vagy Raffay Ernő üstökös-pályájára gondoljunk. Bármennyire is hihetetlen, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét?

A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dan Barna javaslata, miszerint elsősorban állampolgári felelősségünk szerint kell politikai választásainkat megtegyük és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagan állnak és ezek működésképtelen mivolta miatt, az alternatíva Dan Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalom-evolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, aki továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”.

Mindkét üzenet hibás és semmitmondó.

A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?) egy magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a XXI. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális  gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszitett világban nehéz a józan eszet megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros-Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, úgy a magyar, mint manapság a román politikai közgondolkodás is – egy globális tendenciát követve – ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk, úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hisz a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban.

Mi lehetne a megoldás?

Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több, mint kettő. Másodszor, Romániának és Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU és NATO tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok egyaránt, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak – még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire is akarták külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál és biztosítja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Új román nyelvű oktatás, napi több román óra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem valóban, a  beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (Kelet-

Magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása.

Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettőséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó.

Zsebkalauznyi Róma I.

Róma, az Örök Város. Császárok és pápák, szenátori és nagy nemesi családok városa, a nyílt téri múzeum, amely évente több millió turistát vonz. Rómát látni és meghalni, minden út Rómába vezet – szokás sorolni a néha ókori gyökerekkel rendelkező közmondások sorát, amely az Urbs nagyságát hivatott szépíteni, hiperbolizálni. A Rómáról szóló legendák és az itt, közel 2700 év alatt felhalmozott épített örökségről könyvtárnyi szakirodalom és annál is nagyobb szépirodalom és ponyva gyűlt össze. A város zarándokhely volt már az ókorban is, ide sereglett a Római Birodalom lakossága, ha a Capitoliumi Jupiter templomát vagy a császári triumfusokat akarta látni, de Péter és Pál apostolok önfeláldozását követően, lassan 2000 éve a kereszténység fellegvára, valláspolitikai központja is. A XV. század óta a reneszánsz, a XVIII. század óta pedig a barokk művészet fővárosa lett, az ókori műemlékek iránti csodálat és a modern muzeológia és örökségvédelem is itt születik meg. Piranesi rajzai és Goethe utazása Rómában a város legendáját csak növelték, amely a tömegturizmus és tömegzarándoklat megjelenésével a XX. században már nem csak egy elérhetetlen Mekkává tette Rómát, hanem egy közkedvelt turista-látványossággá, nyílt téri múzeummá. Róma ezer arcát maga alakítja az idelátogató hívő zarándok, a múzeum-fogyasztó kultúrturista, a diaszpórává lett amerikai-olasz közösség, a divatvilágban csillámló elit, a szakkönyvtárakat látogató kutató és a mediterrán világra vágyó átlagturista is.  A többség valóban csak 2-3 napot tud eltölteni a városban, amelyre egy élet sem elég, így igen nagy kihívás a Rómába látogató számára, hogyan ossza be idejét és mit nézzen meg a Stendhal-effektus veszélyével csábító világvárosból. Az alábbiakban tehát egy olyan rövid Róma-túrát ajánlok, amely révén a 2-3 napra Rómába látogató, művelt, de nem szakbarbár turista valóban megízlelheti Róma minden szegmensét és valamelyest megbarátkozhat az örök város ezerféle arcával.

I.                   Az első nap

Rómában érdemes a szállást egy metró-megálló közelében lefoglalni, mivel a városnak számos olyan régiója van, ahová csak busszal lehet eljutni, azok pedig jelenleg egy felmérésben a boliviai tömegközlekedéssel került egy színvonalra: buszokra itt legalább 20-30 percet kell várni, spontán, órarend nélkül közlekednek, időpontra leszögezett találkozókat pedig csak metró-megálló mellett érdemes ígérni. Ez egy alapvetően fontos tényező akkor, amikor a várostúrát tervezzük, mert még ha a napi 15-18 km-t le is gyalogoljuk (nekem ez volt az átlagos, napi adagom) kellemetlen meglepetésekben lehet részünk ha csak a buszra számítunk. Az első napot tehát érdemes a Colosseo metrómegállónál kezdeni és Róma születésének helyszínével, a Forum Romanummal, a város 2800 éves szakrális központjával indítani. Azért is érdemes a város történetét kronológiai sorrendben kezdeni, mert – túl azon, hogy az ókori város szíve ma is, a város topográfiai központja és jól megközelíthető metróval is – így érthető meg legkönnyebben, hogyan vált néhány apró falu szövetségéből ez a város a világ köldökévé, a klasszikus, majd később a keresztény Európa és művészet központjává.

A Forum Romanum épületkomplexumát meglátogathatjuk ugyanazon jeggyel, amellyel a Palatinus császári palotáit és a Colosseum épületét is (12 euró). Érdemes a Fórummal kezdeni, bár a Colosseumnál csak időpontra kérhető jegy, tehát meglehet, ez a sorrend felborul. A Kr.e. VIII. században, néhány falu egyesüléséből és egy vaskori társadalom kezdetleges, proto-urbán vallási központjából elterjedő, később a környező népeket meghódító latinok legszentebb tere, a Fórum a királyság korába, az anyafarkas legendájának és Romulus idejébe vezeti az arra járót. A Lapis Niger, vagyis a Fekete Kő a római koros kutatók „mekkája” és „Kába köve”, a latin nyelv legrégebbi forrása. A Fekete Kő ott áll a ma már csak alapjaiban megmaradt Rostra-kő mellett, ahol a Római Köztársaság korában a pun háborúk győzelmeit ünnepelték a díszes hadvezérek, ahol Cicero beszédeit mondta és ahol később levágott kezeit – amelyek felbecsülhetetlen ókori forrásainkat adták és írták – kiszögezte Marcus Antonius. A Fórumra látogatónak érdemes megnéznie a Curia épületét is, ahol a római szenátus gyűlt össze – igaz nem akkor, amikor Caesart megölték, erre az eseményre a városnak egy másik pontján került sor. Sokan ellátogatnak a Fórum azon, furcsán fedett és kevésbé látványos részére is, ahol Iulius Caesart, minden populista politikus atyját és az első soha nem volt római császárt halála után imádták és a legenda szerint, eltemették. A Fórum további látványosságai közzé tartoznak a Vesta szüzek temploma és átriuma, ahol az örökké égő lángot, a Sybillák jóskönyveit és megannyi más ősi, 2500 éves tárgyat is őriztek egészen a Kr.u. V. század végéig. A zsidó közösség számára zarándokhellyé lett Titus diadalíve,  hisz az a Második Templom lerombolásának egyik ikonikus jelenetét, a Nagy Menóra elhurcolását ábrázolja. Ez adta a mai Izrael állam címerét is. De nem csak római történelem és zsidó kultúra iránt érdeklődők számára zarándokhely ez a hely: a Fórum a Kr.u. V. század után az átalakulás, a vegyes, pogány-keresztény szimbiózis mintaképe volt. A régi pogány templomokat – így Antoninus Pius és feleségének, Faustina templomát vagy Romulus templomát – keresztény kápolnává alakítják. Ezeket ma is látogathatjuk ritka alkalmakkor. Romulus templomának különlegessége, hogy az ókori Róma két, eredeti bronzajtajának egyikét őrzi. A Fórumból meglátogathatóak a császári paloták is: minden nyelvben a „palota” fogalma a Palatinus dombon álló császári palotákból ered. A „paloták anyja” azonban 2700 éve még igencsak más képet festett: kunyhók és viskók voltak itt, később itt állt

Romulus „háza” (egy pszeudo-emlékmű) és itt alakulnak ki a nagy szenátori villák. Emiatt dönt úgy Augustus, az első valódi császár (vagyis első számú szenátor, princeps), hogy házát kibővíti és ezt követte összes utóda is, akik végül egy egész domboldalt beépítettek a hatalmas palotákkal. Az itt kialakított múzeum ezek történetét meséli el, kertjében pedig láthatjuk, hogyan alakult át ez a városrész is a középkorban és reneszánsz korban.

A Fórum és Palatinus után (2 óra), a Colosseum kerül sorra: az eredetileg Amphiteatrum Flavium néven ismert, a Római Birodalom legnagyobb amfiteátrumaként épült hatalmas épületbe fél órás sorbaállás után lehet bejutni. A fénykorában 60-80.000 embert befogadó, szobrokkal, márványlapokkal díszített épület nevét a mellette álló, Nero, később Sol vagy Apollo óriási szobráról kapta (Colossus). Ennek ma már csak a talapzata van meg. Eltűnt mellőle Mussolini „jóvoltából” a Meta Sudans nevű emlékmű is, amelyről még szép, XIX. századi festmények maradtak fent. A Colosseum az egyik legzsúfoltabb látványossága Rómának, nyomasztóan sok turistával, akik csak manapság értik meg néhány száz eurós büntetés után, hogy a római emlékeket nem firkáljuk össze! A hely nemcsak az ókori gladiátorjátékok legfontosabb helyszíne, de egyben keresztény mártírium-hely is, ahol a nagypénteki misét tartja Róma püspöke, azaz a mindenkori pápa. A Colosseum mellett mindenképp érdemes megpihenni Constantinus császár diadalíve mellett, amely köztudottan úgy

épült fel, hogy a rajta lévő szobrokat – dákok ábrázolását például – és Hadrianust ábrázoló domborműveket Traianus császár fórumáról hordták össze, emlékezve az egykori „dicső” korszakra. Ezt követően érdemes végigsétálni a Via dei Fori Imperiali-n, Mussolini szörnyűséges sugárútján, amellyel kettészelte a császári fórumokat, tönkretéve számtalan római emlékművet. Most itt épül(ne) a harmadik metróvonal is, ám a római emlékek miatt ez gyakorlatilag egy sziszüphoszi munka. Itt megcsodálhatjuk Augustus fórumát, Nerva fórumának nyomait és végül a román történetirás számára szinte szakrális hellyé lett Traianus fórumát, melynek része az in situ álló, tökéletes állapotban megmaradt Traianus oszlopa. Az egykor a görög és latin könyvtárak között álló, szinesre festett és gyakorlatilag egy képeskönyvként szolgáló oszlop a dák-római háborúkat ábrázolja. A császár maga is az oszlop talapzatában kialakitott mauzóleumban nyugodott, sajnos sírját kifosztották. Egykori szobrát ledöntötték, helyére az „új Róma”, a keresztény világbirodalom alapítójának, Péternek a szobra került. Kontinuitás a legjavából, mi más: az egykori római pontifex maximus (főpap), azaz a császár helyét Rómában mindenhol az új pontifex maximus, Róma püspöke, a világ pápája váltja fel ikonográfiában, szobrászatban és építészetben is. Ahogy egykor néhány római család (Scipio, gens Iulia, gens Claudia), a reneszánsz korban nagy nemesi családok adják Róma vezetőit és a pápákat, újrarajzolva az Örök Város római emlékeit (Borghese, Barberini, Colonna, Farnese, Doria-Pamphili, Frangepán).

Szerencsére, az ókori Róma egykori dicsőségét ezerszer újraalkotó, újra-kisajátító történelmi korszakok közül a legszerencsésebb a reneszánsz kor volt, melynek remekműve és a kortárs múzeológia kezdete az egykori Jupiter nagytemplom romjain létrehozott Capitolini Múzeumokban indul. Ide kerülnek a még a középkorban talált, egy ideig a Lateráni Bazilikában őrzött felfoghatatlan szépségű kincsek: az Anyafarkas etruszk szobra, Marcus Aurelius lovasszobra, Constantinus császár bronz és márvány feje. A múzeumot is érdemes megnézni még az első nap egy kiadós ebéd és egy egy eurós, mesefinom espresso után, igaz erre 3-4 órát kell szánni. A nap ezzel (Forum Romanum, Palatinus, Colosseum, Musei Capitolini) gyakorlatilag véget is ért, a hátralévőkben érdemes sétálni a Velence térről a Rotonda térig, ahol az ókori Róma legcsodálatosabb épülete, a Pantheon található. Az épület 19 óra után zár, tehát ideális legalább fél órával zárás előtt már ott lenni. Az Agrippa bronz feliratát eredetiben megőrző, a legnagyobb bronz római ajtóval rendelkező épület kupolája a világ legnagyobb cementium (római beton) kupolája, „minden kupola anyja”, a római építészet és mérnöki innováció etalonja. Ez inspirálta a firenzei dóm és a római Szent Péter bazilika kupoláját is, de számos másolata volt már az ókorban is. Míg az ókorban „minden istenek temploma volt”, ma az olasz nemzeti identitás „panteonja”, benne a XIX. század végén létrejött Olasz Királyság atyjának, II. Viktor Emánuelnek sírjával.

A Pantheon után érdemes megkeresni a Frigidarium vagy Della Palma fagyizókat, majd azt követően a Navona téren megcsodálni az esti forgatagot és Bernini csodálatos, és nem kevésbé ironikus az egyháznak „beintő” szobrát. Vacsorázni igencsak ajánlott mellékutcákban, kevésbé főtéri helyeken, például a Navona Notte vendéglőben. Ezt követően – ha még van erő a lábakban – sétálni lehet a Tiberis partján, megcsodálni az Angyalvár kivilágitott épületét, felkeresni Giordano Bruno szobrát a Campo del Fiori-n vagy jobb híján fél órát szánni arra, hogy a legjobb buszt megtaláljuk ami hazavisz minket az első nap után.

Sétáink közben érdemes az olasz üzletek, narancs és kávéillatú kávézók, gyönyörű belső udvarok és szökőkutak szépségén elmerengeni, hisz ez adja meg valójában a „helyi”, az igazi Róma arcát és hangulatát.

folyt. köv.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2019. szeptember 4-i számában.