Napoca, az ókori Kolozsvár II. Hová lettek a dákok?

Second part of the story of the Roman city of Napoca. While in the first part I presented the historiography of the research and how local memory preserved the Roman city under Cluj, in this part I try to answer on the secular question: where are the Dacians in Napoca?

Görög és latin források sokasága említi, hogy közvetlenül a római hódítás előtt a mai Erdély területén a trákokkal és gétákkal rokon népesség, a dákok éltek. A „rokonságról” talán eleget mond az, hogy az ókori görög szerzők többségének olyan általános és nemegyszer felületes tudása volt az Európa perifériáján élő népességekről, hogy azokat fej nélküli, hasukon óriási szemmel elképzelt lényeknek nézték. Függetlenül attól, hogy milyen nyelvi vagy kulturális rokonság állapítható meg a Dunától északra élő dákok és a már Hésziodosz által is megénekelt folyó déli részén élő sokfajta trák népesség között, az ókori etnográfiai jellegű leírások azonban mind kiemelik, hogy a mai Erdély területén valóban, a dákoknak nevezett népesség élt. Ez a népesség azonban számos kisebb-nagyobb

Dák települések feltételezett topográfiája

törzsből állt, amelyek időközönként – így elsősorban Burebista és Decebal királyok uralkodása idején – egy viszonylag egységes államentitásba tömörültek a domináns hatalmi csoportosulás késztetésére. A dák törzsek és települések nevei elsősorban a görög származású Kr.u. II. században író Ptolemaios földrajztudományi munkájának köszönhetően maradt fönt. A dákok gazdag kultúrájáról – bár rengeteg kétes forrás terjeng a mai köztudatban és vált a szélsőjobboldali román történetírás egyik vesszőparipájává – egyre több, hiteles régészeti forrás tanúskodik. Közismert ma már, hogy ezek, a több törzsből és etnikumból, de valószínűleg hasonló tárgyi kultúrával, társadalmi struktúrával és településrendszerrel rendelkező népességek erődített települések (dávák) és városias jellegű, kistelepülések (protourbán telepek) formájában éltek egy Erdélynél jóval nagyobb területen. A romániai történetírás és régészeti kutatások elsősorban az erődített várakat és a két dák háborúban kulcsszerepet játszó hátszegi erődítményeket kutatták amelyek irodalmi forrásokban és Traianus oszlopán is láthatóak – így érthető, hogy ezek ma már a világörökség részét képezik. Ám nem minden dák település volt hasonlatos a Gredistyei dák fővároshoz, Sarmizegetusa Regia monumentális építményeihez, templomaihoz és a hátszegi erődítményekhez. Az ott alkalmazott külföldi építésmód és kézműves technika jól jelzi, hogy ezek a települések egy rövid időszak elit csoportjának és egy hatalmi entitásnak a reprezentatív központja, centruma volt. Ezzel szemben, a Kárpát-medence és környékének minden szegletében lehettek apróbb, falusias vagy protourbán települések, ahol néhány száz dák élte hétköznapi életét.

Ezek egy részét – elsősorban a Szeret menti városokat, így a híres Piroboridávát – azóta

Argedava hipotetikus rekonstrukciója

sikerült régészetileg is azonosítani. Piroboridava (ma Galați megye) esete jól mutatja, hogy nézhetett ki egy átlagos dák település: mintegy 310 kisméretű, 10 és 30 m² területű házakból álló település tárult fel a régészeti munka során. A házak többsége két szobából állt, akadt néhány nagyobb, három térből álló, kemencével ellátott ház is. A település bizonyos részein földbe mélyített, szegényes házakat is sikerült találni, ami jól jelzi egyrészt a település változatos épülettípusait, másrészt utal különböző társadalmi rétegek jelenlétére is. Ugyanitt sikerült azonosítani például a településhez tartozó fémfeldolgozó műhelyt is. A ritka gazdagságú településen találtak olyan kerámia töredéket is, amelyen görög és latin betűket karcoltak egy helyi tál peremére. Ez – ahogy számos más éremlelet és dák kincs is jelzi – a helyi lakosság jóval a római előtt és azt követően is élénk gazdasági és kulturális kapcsolatban állt a görög-római és sztyeppei népekkel is.

 Ptolemaios görög földrajztudós több dák városias településről is beszámol Erdély területéről, megadva azoknak földrajzi pozícióját is, igaz, a ránkmaradt kiadásokban ezek eltérő számokkal jelennek meg. A Ptoleimaios féle rejtélyes település-listából kevés dák települést sikerült eddig régészetileg azonosítani. Ezek közül azonban kiemelendő az Arcobadara vagy Arcobada (Ἀρκοβάδαρα) nevű falu (“bada – a dávával ellentétben talán falvat jelent). Ez a mai Beszterce megyei Alsóilosva határánál lévő település még a Kr.u. III. század közepén, alig húsz évvel a rómaiak kivonulása előtt is őrizte az eredeti dák település nevét. A görög földrajztudóstól azt is megtudjuk, hogy amikor Traianus császár Kr.u. 106-ban végérvényesen legyőzi Decebal seregét és fokozatosan bevonul dél-Erdélyből egészen a mai Szilágy megye északi határáig, még számos dák települést és törzset talál itt. Az akkori dák régiók egy része települések neveit viselik (Predavenses, Potulatenses, Albocenses), míg mások a környékükön élő törzsekét (Anarti, Teurisci, Costoboci, Apulii, stb.).

Menekülő dákok a második háború után

A rómaiak alig két évvel a győztes csata után elértek a háromszáz kilométerrel északabbra fekvő vidékekre, megépítve a későbbi provincia fő ütőerének számító császári útvonalat, elkezdve az erdőirtást, új, ideiglenes katonai táborokat és településeket hozva létre. Egy olyan, több ezer katonát mozgósító, tökéletesen megszervezett gépezet mozgott az egykori dák törzsek világában, amely akkor már fél Európát meghódította és a birodalom határait kiterjesztette a ködös Avalontól a forró arábiai sivatagig. Túl sok meglepetést nem okozott tehát a rómaiaknak a mai Kolozsvár környéki dombok és hegyek, valamint a Kis-Szamos völgye sem. Dákok ezen a környéken is éltek, erre utaló nyomokra bukkantak Egeres-gyártelepen és Szamosfalván is, de kisebb-nagyobb dák leletekre bukkantak a megye további 25 helyszínen is.  A régészeti adatok arról tanúskodnak, hogy Kolozs megye területén már 2 évszázaddal a rómaiak érkezése előtt is éltek dákok, igaz, ezeknek a korai leleteknek a pontos kontextusát ma már nehéz rekonstruálni. Az sem ismert, hogy a mai Kolozs megye területén létező dák települések és várak milyen kapcsolatban voltak, volt –e köztük bármilyen hatalmi, törzsi, gazdasági kapcsolat.

Ami bizonyos, az az, hogy Kr.u. 108-ban az Ajtony mellett felfedezett római mérföldkő már arról

számol be, hogy a mai Torda és Kolozsvár közötti római út elkészült. A két modern település a római feliraton Potaissa és Napoca néven szerepel. Mindkét név egyértelműen dák eredetű, tehát nem latin. Azt viszont mindkét esetben nehéz lenne megmondani, hogy ez a két név az ottani dák telepre vagy a környéken élő törzsre utalhat.

A mai Kolozsvár területére érkező rómaiak tehát bizonyosan találhattak itt dákokat, hisz erre utal a dák eredetű Napoca név is, amelyet számos ókori forrásból, így a Tabula Peutingeriana nevű térképről, Ptolemaiostól és Ulpianus ókori szerzőktől is ismerünk. Az viszont, hogy hol is terült el ez a dák település, sajnos másfél évszázados kutatás után is rejtély maradt. A humanisták és felvilágosodás korabeli magyar írók, így Huszti András is meggyőződéssel írta, hogy a rómaiak Kolozsmonostoron találtak dákokra, „akiknek ott volt ősi vára vala”. Ám a XIX. század vége óta tartó epigráfiai és régészeti kutatások sajnos semmi olyan biztos adatot nem szolgáltak, amely egy kiterjedt, a Piroboridavához hasonló dák településre utalnának. A dákok előszeretettel éltek dombokon, magaslatokon, míg a rómaiak rendszerint völgyekben, folyók mentén alakították ki civil településeiket. Ezzel magyarázható az is, hogy Porolissum és Apulum római erődjei mellett kialakult települések nem dombon, hanem azok alatt, néhány kilométerre az egykori dák váraktól helyezkedtek el.

Sokáig feltételezték, hogy a 108-ban még létező dák település, Napoca valahol a Fellegvár környékén létezett. Már-már régészeti legendaként kerül rendszeresen idézésre Virgil Vătășianu neves művészettörténész fellegvári kutatása, aki – állítólag – dák kerámia töredékekre bukkant a Fellegváron. Sajnos az egykori osztrák erődítmény építésekor minden bizonnyal elpusztult az utolsó nyoma is egy esetleges dák telepnek vagy erődítménynek, így ennek kutatása ma már szinte teljességgel kizárt. Ugyancsak kevés bizonyítékkal rendelkezünk a Főtér környékén 1941-ben történt régészeti ásatásokról, amelyek – Bodor András szerint – forrásként szolgáltak egy esetleges dák település létéről. Nem tűnik valószínűnek az sem, hogy a szamosfalvi dák telep neve lett volna Napoca, hisz az a mai Óvár környékén kialakult első római településtől mintegy 6 km távolságra helyezkedik el. 1912-ben a kolozsmonostori ásatások alkalmával azonban valóban sikerült egy vaskori település nyomaira is bukkanni, ami érdekes módon, igazolhatja Huszti András és a legkorábbi antikváriánus irodalom feltételezését, miszerint a dákok Napocája Kolozsmonostoron lenne. Érdekes leletre bukkantak a legutóbbi belvárosi ásatások során, a Sora bevásárlóközpont alatt is, ahol három, rendkívül jó állapotban megmaradt kézzel készült korongolt kerámiára bukkantak. A feltáró régész szerint ez, a római város előtt a földben hagyott emlékanyag utalhat arra, hogy az egykori római Napoca területén is létezett egy dák telep.

Az Óvár környékén kialakult római település – amely, szokatlan módon, kizárólag civil település volt, bizonyított katonai jelenlét nélkül – tehát valamikor Kr.u. 108 után jöhet létre. A római település (vicus) első 15 évében nagy valószínűséggel a környéken élő dákok tehát együtt éltek az újonnan

érkezett rómaiakkal, akik elsősorban a szomszédos Pannónia, Noricum területéről érkeztek hozzánk, igaz, már a legkorábbi időkből is ismertek kis-ázsiai, azaz a ami Törökország területéről idekerült galitiai közösségek is. A mai belváros területéről származó kerámia-anyag mintegy tíz százaléka készült olyan módon és tartalmaz olyan diszitőelemeket, amelyek utalhatnak – de nem bizonyítják egyértelműen – a dákok helyi jelenlétét vagy legalább a római lakosokkal való kereskedelmet.  Nem sokat segítenek a feliratok sem, bár az egyik óriási fejtörés okoz a történészeknek immár négy évszázada.

A ma már elveszett, Szamosközy István által még a város hídja melletti várfalba beépített sírfelirat (CIL III 867) két fiatalon elhunyt fiúnak lett állítva. Az egyikük, Publius Aelius Traianus 28 éves korában halt meg, míg Aelius Liber 3 éves korában halt meg. Mindkettőjüknek állította a halotti emlékművet Publius Aelius Dacianus, aki Napoca, a római város (colonia) elöljárója volt. A

családnév arra utal, hogy valamikor Hadrianus császár idején (Kr.u. 117-138) kaptak állampolgári címet. Amennyiben a Dacianus cognomen valóban a dák eredetre utal (az egész Római Birodalomban ez az egyetlen ilyen név,), akkor lehetséges, hogy Dacianus egy olyan dák család első tagja volt, aki római állampolgárságot kapott. Egyedülálló neve unikális forrása maradt egy kultúrának, amely bár valószínűleg még sokáig jelen volt a rómaiakkal való kereskedelem miatt, de rejtélyes módon eltűnt a történészek szeme elől.

Mindezt alig 1-2 évtizeddel azután történt, hogy a rómaiak megérkeztek a Kis-Szamos partjára és elkezdték építeni az első házakat. Kezdetét vette a Szamos-parti Róma története.

(folyt. köv.)

 

Tárgyi örökségünk és a fekete piac

Short summary of the last INTERPOL report on the black market of antiquities from Romania.  Only in 2015, more than 12800 objects were recovered by the police, most of them ancient objects (coins, statuettes, etc.). It shows the increasing market of antiquities and the problem of metal detecting in the country too. On a European scale however (in comparison with Bulgaria, Serbia, Italy or Turkey) the Romanian market is still a small one. 

Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.

Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének

felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeni Brukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.

A nemzetközi helyzet

Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos

Apamea kifosztása

Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb

A fekete piacról visszaszerzett márvány Mithras

becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.

A romániai helyzet

Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákből származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.

Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak

A troesmisi városi törvények bronztáblái

általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia) amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christies hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.

Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.

Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. január 14-i számában.

 

Verespatak világörökségéről

Elogy for Rosia Montana (Verespatak, Alburnus Maior), one of the few places in the world, where Roman mines were discovered and a continuous mining activity existed since antiquity. The site - after a struggle of a decade with politics and wild capitalism - was finally accepted as official nomination for the UNESCO World Heritage site. Official decision in 2018.

A leköszönő Dacian Cioloș kormány egyik utolsó döntéseként 2017. január 4-én sikeresen benyújtották a Verespatak – kulturális és bányászati táj címet viselő vaskos pályázati anyagot az UNESCO Nemzetközi Bizottságához. Ezzel egy 2011 óta tartó folyamat zárult le, melynek előzményei azonban kétezer évvel ezelőtt kezdődtek. Elógium arról, miért egyedülálló a világon Verespatak kulturális és természetvédelmi tája.

Az ókori latin források szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Traianus császár két háborúban elfoglalta a Dák Királyságot és Decebalus király mesés, 160 tonnát nyomó aranykincséből felépítette a ma is milliók által látogatott Forum Traiani-t és világhíres oszlopát Rómában. Azt már valószínűleg Traianus is tudta, hogy a Dák Királyság területén vannak olyan hegyek, amelyek igen gazdagok aranyban. A dákokkal akkor már két évszázada létező gazdasági kapcsolatok bizonyára számos római kereskedőt sodortak az Érchegység ködös völgyeibe, ahol a feltételezések szerint, a dákok is űzték az aranybányászatot – vagy legalábbis, az aranymosást. A meghódított Erdély alig néhány év alatt vált a Római Birodalom szerves részévé és lett 160 éven át Európa egyik legfontosabb gazdasági erőforrása. Bár a rómaiak bányásztak aranyat Hispániában és Dalmáciában is, az Érchegység közepén elterülő Nagycsetáté, Nagykirnyik és Igrény vulkanikus-dacit masszívumai a Római Birodalom

legfontosabb felszínalatti aranybányái lettek. A Kr.u. 131 és 167 között keletkezett, a világon szinte egyedülálló viaszos táblácskák – amelyeket az egykori római bányászok a bányajáratokban felejtettek – bizonyítják, hogy Dalmáciából és a Birodalom szinte minden részéről sereglettek ide az aranybányászatban jártas szakemberek, bányászok és kereskedők. Alburnus Maior, a mai Verespatak csak egyike volt a ma már név szerint is ismert számos római bányászgyarmatnak, amely Ampelum (Zalatna) körül csoportosult. Az Érchegységnek ez a középső régiója – a kimeríthetetlen aranyforrás miatt – olyan különleges pontja volt a Római Birodalomnak, hogy sajátos jogi státusszal és saját

pénzügyi biztossal rendelkezett. Ekkor keletkeznek azok a római bányajáratok, amelyek ma a világon egyedülállóak. A több kilométeres római bányajáratoknak ma csak egy rövid szakasza látogatható 1981 óta a nagyközönség által, de az 1999 óta Béatrice Cauuet francia régész és csapata által vezetett nemzetközi kutatócsoport ásatásai révén sikerült feltárni újabb, eddig ismeretlen római járatokat és tisztázni a bányák kronológiáját is. Nagyrészt ezek a bányák tartották életben Dacia provinciát és tették lehetővé azt, hogy a mi vidékünk is részese lehetett annak a birodalomnak, amely a mai modern Európa alapkövének számít. A római bányák és az ott folyó bányászéletről tanúskodó, 1786 és 1855 között felfedezett viaszos táblácskák nemcsak egyedülálló jellegük miatt érdemesek a világörökségi címre, de a régió és általánosságban, Európa történetében játszott szerepük miatt is. A Római Birodalom határai és gazdasága másképp nézett volna ki, ha a dalmáciai illír bányászok nem áskálódnak olyan mélységekig a Nagycsetáté gyomrában.

A római aranyának legendája a középkorban is elevenen élt a köztudatban. A francia kutatócsoport talált olyan fadarabokat is a római vájatokban, amelyek a X-XII. századra datálhatók. Levéltári

források pedig arról tanúskodnak, hogy a Kirnyik (Chernech) neve már 1347-ben is ismert volt. Köleséri Sámuel pontosan háromszáz éve keletkezett Erdély aranybányászatáról (Auraria Romano-Dacica, Szeben, 1717) című munkájában azt írja, hogy az arany bányászata Verespatakon és Abrudbányán folyamatos volt. Erről tanúskodik Georg von Reichersdorff 1550-es vagy Pierre Lescalopier 1574-es beszámolója is. A Bethlen Gábor féle bányászreform után, 1684-ben már 60 kőzúzó malom létezett Abrudbánya környékén, ezek egyike ma is a verespataki Bányászati Múzeumban látható. Köleséri Sámuel 1717-ben irt és egész Európában ismert könyvében rendkívül szemléletesen örökíti meg azt a Verespatakot és az abrudbányai aranybányászatot, amely még a nagy Mária Terézia féle bányászreform előtti állapotokat tükrözi. Leírásából számos, korabeli régészeti felfedezésről és az egykori római világ emlékeinek állandó jelenlétéről is olvashatunk. A XVIII. században Verespatak minden szempontból megváltozott. 1756 után szászokat telepítenek a településre, új evangélikus, unitárius, katolikus templom épül és a környék számos masszívumában újraindul a földalatti bányászat. Alig 40 év alatt, Verespatak faluból egy kisvárossá nőtt és lett az Érchegység aranybányászatának és Erdély gazdaságának egyik jelentős központjává. Ez fokozódott a XIX. században is, amelyről többek között Téglás Gábor régészeti beszámolói és CsikyLajos 1873-as pittoreszk felvételei is tanúskodnak. 1857-ben például Lukács Béla a Korabia hegycsúcson felfedezi azoknak a római bányászoknak a temetőjét, akik a világhíres vájatokban dolgoztak. Ekkor készül el a verespataki bányák első bányász-térképe is 1868-ban Franz Pošepný által. A bányász városban – ahogy 1800 évvel ezelőtt is – mindenki a föld alól előkerülő arany kitermeléséből élt egészen az 1980-as éveik, amikor a föld alatti bányászatot felváltotta a felszíni bányászat. Az 1999-ben indult, sok vitát és politikai csatározást kiváltott, a Rosia Montana Gold Corporation kanadai vállalat által kezdeményezett és részben általuk is támogatott régészeti ásatások egészen 2012-ig tartottak és a világon egyedülálló római bányászgyarmat-rendszert tártak fel. A kanadai cég egy évtizeden keresztül tartotta feszültségben az országot és segítette elő azt az egyedülálló civil mozgalmat és kezdeményezést, amely tízezreket vitt utcára az ország számos nagyvárosában és tette lehetővé Verespatak nemzetközi elismertetését és megismertetését.

A „Verespatak-ügy” egy olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális, környezettudatos és saját kulturális és természeti örökségéért felelősséget vállaló, azt megismerni és megőrizni akaró fiatalok Romániájának.  Verespatakért két, Európát megrengető Birodalom is eljött hozzánk és ez a település játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Romániában is felismerjék végre, hogy a természeti örökség és a régészeti emlékek nem csak kövek a tájban, hanem saját identitásunk meghatározó elemei. Ezt, a ma alig 2000 fős községet és annak omladozó épületeit, még menthető természeti és kulturális örökségét terjesztette fel Románia most a világörökségi listára és remélhetőleg, 2018-ban el is nyeri azt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. január 9-i számában.