Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.