List of gratitudes - 2018

In the last few years, I try to sum up my year on my birthday. This is the advantage, when you are born in a day, when everyone is in holidays and big parties are not really possible. I'm using this day for reflecting on my passed year: goods and bads, results, failures and what happened with me and the world around myself. 

2018 was one of those "big" years, although I was lucky enough to have a "big" event in my life almost every year in the last six years. This year in politics was unbearable in Romania and in the world too  and I'm sure the next year will be similar too. We need lot of self-defense techniques to survive the global world and the smaller enviroment's negative powers, but also to create a better world. 

This year was a paradigmatic one in my own small world too: new job, new city and lot of amazing things I experienced, which for I'm very grateful.

Here is my list of gratitudes for 2018:

- I'm grateful for my relatively good health

- grateful for my family who supported me in April-May when I decided to leave Cluj

- grateful for my old and amazing new friends from Budapest: great inspirations for me all of them

- thankful for my new job at the University of Sibiu: a dream I was hoping for since years 

- thankful for my summer (Sziget festival too)

- grateful for finding an amazing flat in Sibiu in a historical environment

- thankful for some of my friends in Sibiu who helps me a lot to accommodate in a new world

- grateful for finishing and publishing in Oxford the results of my 5 years long PhD 

-thankful for my most amazing Serbian friends who made it possible to participate on the Limeskongress this year - a really beautiful memory of late summer

- thankful for my colleagues and new friends from Szeged, where I will have a new research project next year.

This year was a "big" one for me. I hope, next year will be about stability, personal, spiritual awarness and evolution of all of us. A year of preparation for some bigger, more important steps on personal and on community scales too.  Maybe even on global scales too...

Wish you all a beautiful new year in 2019!

Istoria Romei antice în istoriografia românească

Mary Beard, marele istoric al antichităţii şi profesor la Cambridge, a publicat in 2015 cartea SPQR – O istorie a Romei Antice, carte ce a fost tradusă şi publicată în limba română la Editura Trei în 2017.

Cartea a devenit un bestseller și în România, fiind una dintre puținele lucrări non-fiction despre antichitate care a devenit un succes imens. Acest fapt se datorează și faimei autoarei, care a devenit celebritate și intelectual public, ,,tezaur național” al Angliei datorită emisiuniilor de televiziune și de popularizare științifică pe care le-a realiat. Mary Beard – un etalon contemporan al fenomenului de

public intellectual – fiind totodată și un scriitor original, astfel istoria Romei antice a lui Beard oferă o viziune radical diferită despre Roma și rolul antichității în societatea contemporană. Traducerea cărții a fost deci, o alegere foarte bună și mult așteptată, fiindcă întroduce pentru prima dată și în literatura românească un nou val istoriografic, o viziune radicală în interpretarea antichității reprezentată azi de niște autori cum sunt Mary Beard, Greg Woolf, Clifford Ando sau Andrew Wallace-Hadrill. Alături de cartea lui Mary Beard biblioteciile universitare, orășene și private sunt pline de alte lucrări mai puțin sau la fel de importante despre Roma antică, istoriografia și literatura românească producând nenumărate variante și traduceri despre această temă, care a reprezentat nu numai un interes istoric, dar și național, uneori politic pentru români.

În ultima perioadă au fost publicate foarte multe titluri noi despre istoria și civilizația Romei antice. Majoritatea acestor lucrări sunt cărți de specialitate, comunicând exclusiv cu un public academic, însă găsim și cărți importante scrise pentru publicul larg, milioane de oameni care vor să știe ceva despre

istoria orașului care a ajuns să fie un imperiu și în care probabil, o mare parte din români au fost deja ca turiști, şi nu numai.  Dintre cărție recent apărute merită de menționat lucrarea lui Alberto Angela (O zi în Roma antică: secrete și curiozități, Corint, București, 2016) și ediția nouă a legendarului Edward Gibbon, Istoria prăbușirii și a declinului Imperului Roman (București, Humanitas, 2018). La fel de important este traducerea cărții lui M. Cary și H. Scullard, Istoria Romei pănă la domnia lui Constantin (Editura All, București, 2008). Printre autorii români, numele regretatului profesor și filolog din București, Eugen Cizek reprezintă intelectualul public, care a contrbuit cel mai mult la popularizarea Romei antice încă din anii 80. Istoria Romei (I. ediție din 2002, ediția revizuită din 2010) a lui Cizek reprezintă probabil cea mai importantă sinteză scrisă de un român în această temă.  Cărțile lui Adrian Husar (Curs de istoria Romei, Tărgu Mureș, 1997) sau Ligia Bârzu și coautorii săi (Istoria Romei antice, București, 2004) erau mai degrabă cursuri universitare fără un ecou și un impact relevant în literatura non-fiction din România.

În perioada postcomunistă, înainte de sinteza lui Cizek din 2002, literatura românească s-a concentrat

mai mult pe traducerea unor lucrări și autori francezi. Așa apărut traducerea lui Pierre Grimal, Viața în Roma antică (Corint, București, 2000), Rosa Agizza, Mituri și legende ale Romei Antice (București, Lider, 2006) sau cartea foarte populară a lui Jean Noel Robert, Roma antică (Editura All, București, 2002). O carte foarte populară și des folosită și azi încă în educația universitară este volumul editat de Andrea Giardina, Omul roman (București, Polirom, 2001). Republicarea operei monumentale a lui Theodor Mommsen (Istoria Romană I-IV, editura Polirom, 2008) reprezenta un moment important în literatura de specialitate.

Perioada între 1965 și 1990 a produs la fel, traducerea mai multor lucrări importante despre istoria Romei antice. Printre nenumărate lucrări importante, menționăm aici M. Bordet, Istoria Romei antice (București, 1970), R. Etienne, Viața cotidiană în Pompeii (București, 1970), J. Carcopino, Viața cotidiană în Roma la apogeul Imperiului (București, 1979), P. Grimal, Civilizația romană I-II. (București, 1973), N. Hannestad, Monumente publice ale artei romane, București, 1989 și prima ediție a Istoriei Romane a lui Mommsen tradusă de Joachim Nicolaus în 1987 și 1988. Cărțile lui Horia C. Matei și N. Lascu reprezintă interpretări locale ale istoriografiei românești produse în anii 60 și 80. Istoriografia din anii 1950 al stalinismului este reprezentată de opera dogmatică a lui N. Maskin, Istoria Romei antice (București, 1951) scrisă original în limba rusă și distribuită și tradusă apoi în majoritatea țărilor sovietice.

Înainte de aceste traduceri și lucrări originale ale unor istorici români din secolul XX, literatura și istoriografia românească a cunoscut istoria romană mai ales din surse literare, primare sau din lurări canonice germane sau franceze. Totuși, cartea lui Alexandra Ciocârlie (În dialog cu anticii, Cartea Românească, București, 2016) arată că elita intelectuală din secolul XIX. cunoștea bine literatura strâină și sursele literare latine, chiar și dacă acestea nu erau încă traduse în limba română.

Mirajul Romei, tradițiile istorice românești, mitul latinității și prezența Romei în Dacia au contribuit la popularitatea temei deja în secolul XVIII și acest interes față de Roma antică s-a păstrat pănă azi, așa cum arată și popularitatea cărții lui Mary Beard.

Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.

Régészet és az új technológiák

Több mint fél évszázada írta Bodor András, Erdély talán legnevesebb ókortörténésze a Korunk hasábjain tanulmányát, amely a történettudományok és a tudományos forradalom vívmányainak kapcsolatát elemezte (A klasszikus tudományok a tudományos-műszaki forradalom korában, Korunk 26, 1967, 643-650). A neves történész lelkesen csodálkozott az 1950-es és 60-as évek technikai vívmányain, amelyek a Második Világháború után forradalmasították a történettudományokat, így a régészetet is, amelyet szokás ma már különálló tudományként említeni – igaz, erről is ezernyi vita indult már. A kémia, fizika, orvostudomány gyors fejlődése és a számítástechnika megjelenése olyan új utakat nyitott a régészet számára már Bodor cikkének megírása idején, amelyek radikálisan megváltoztatták a kutatás folyamatát, de egész történelemszemléletünket, tárgy és ember viszonyát is újraértelmezték. Az elmúlt 1-2 évtized azonban radikális gyorsasággal változtatta át a régészettudományt és kapcsolta össze a kortárs műszaki és új technológiákkal, függővé téve ezáltal a régészetet az új technikai megoldásoktól és lehetőséget biztosítva ugyanakkor a történettudományoknak, mint humántudománynak a túlélésére, „piaci” átalakulására. A régészettudományban jelenleg alkalmazott legfőbb technikai vívmányok és tudományágak (röviden: archaeometria) ma már megkerülhetetlenek és gyökeresen átváltoztatták ember, tárgy és környezetük vizsgálatát.

A régészeti munkafolyamatból a sajtóból értesülők legtöbbször két-három fázist látnak: a terepen dolgozó, ásó régészek munkáját, az eredményekről beszámoló kutató előadását és a múzeumba került tárgy újraindult életét. A régészeti munka azonban ezeknél jóval bonyolultabb, hosszadalmasabb folyamat és egyre ritkábban jut el magához az ásatás fázisához, amelynek legfőbb veszélye, hogy ha elindul, visszafordíthatatlan folyamattá, be nem zárható történelemkönyvvé teszi a földet. Hosszadalmas bürokratikus folyamatok, aktakukac labirintusok, tudományos előtanulmányok és terepbejárások előznek meg egy-egy régészeti feltárást – legyen szó a hirtelen jött és gyorsan zajló mentőásatásokról vagy a hosszadalmasabb szisztematikus (terv)ásatásokról. A régészek munkájának már ebben az első fázisában számos olyan technológia segíti a kutatást, amelyet még néhány évtizede elképzelni sem tudtak volna. A terepbejárást követően egy terület felmérése és régészeti kutatása ma már legtöbb esetben kapavágás nélkül zajlik.

Ez nagyrészt az ún. pusztításnélküli (non-distruktiv)  technikáknak köszönhető, amelyek az

geofizikai mérések

1950-es években jelennek meg és ma már számos módszerük ismert. A legelterjedtebb formáik az ún. geofizikai mérések (elekromos rezisztencia-mérés, elektromágneses mérés – EM, magnetométeres vizsgálatok, talaj-radar – GPR, fémdetektoros keresés) amelyeket már szinte minden régészeti ásatáson használnak Romániában is. Ezek előnye, hogy viszonylag kis csapattal és nem túl megterhelő költségvetéssel, a régészeti tanszékek és intézmények a műszaki egyetemekkel együtt dolgozva viszonylag gyorsan képesek nagy területeket átvizsgálni. Ezek eredményeképp olyan geofizikai térképek keletkeznek, amelyek alapján megállapitható egy-egy régészeti objektum (épület, föld alatti „anomália”) helye, formája, kiterjedése. Mindezt anélkül, hogy egy kapavágást végeznénk a földben. Számos római erődöt és őskori telepet sikerült igy azonositani már. A fent emlitett technikák azonban nem igazán alkalmazhatóak erdős vidékeken. Ezekben az esetekben segit az anyagilag már sokkal

LIDAR kutatás eredménye

költségesebb és bonyolultabb LIDAR technológia, amely gyakorlatilag egy repülő segitségével lézerrel végigpásztázza az erdővel fedett óriási területeket. Ennek a technikának köszönhetően sikerült például a németországi római határvonal számos, ismeretlen épitészeti emlékét felfedezni, de ugyanennek a módszernek köszönhetően fedeztek fel egy teljes maja várost nemrég Guatelamalában.  Ezeket a terepen használt technikai eszközöket értelemszerűen egészitik ki azok a számitógépes programok, amelyek a felvett adatokat vizuális formában visszaadják és elemzik, de ide sorolhatjuk a terepen ilyen módon azonositott objektumok lokalizálásában használt GIS (földrajzi információs rendszer) és GPS technológiákat is. Ezek közül ma igen népszerű a digitális elevációs model (DEM), amely háromdimenziós tereket képes digizális formában, igen látványosan rekonstruálni. Ez a technika kiválóan alkalmas a magaslatokon azonositott régészeti objektumok (erődök, várak, városok) térvizualizációjára és természettel való viszonyának megértésére.

Mig a geofizikai mérések a földet pásztázva tárják fel a földalatti létesitményeket, a légirégészeti technológiák az égből kémlelve képesek azonositani régmúlt korok emlékeit. A légirégészet ma az egyik legfőbb forrása a régészeti topográfiának. Ezek eredménye például a GIS

kartográfiai módszerekben használt rendkivül nagyfelbontású orthofotók, amelyek rendkivüli részleteket képesek felfedni és egységesiteni térképen. Még ennél is részletesebb technológia az ún. Space Satellite Archaeology, amely több, egymásra helyezett műholdfelvétel és rendkivül részletes katonai felvételt felhasználva képes óriási területeken igen látványos eredményt elérni. Értelemszerűen, ez a technika megfizethetetlen mifelénk, de látványos eredményeit mutatja, hogy 2011-ben csak Egyiptomban sikerült 17 új piramist és 3000 régészeti  helyszint azonositani ezzel a módszerrel. Még mindig a nempusztitásos módszerek arzenáljába tartoznak azok a szondázások, amelyeket a történeti földrajzi kutatásokban használnak és amelyek mélyfurásokból, mocsár-elemzésekből, vizminta és jégminta elemzésekből állnak. Ezeknek köszönhetően ma már a  történeti klimatológia és történeti földrajz, vagyis a régmúlt korok időjárási és geológiai viszonyai sokkal jobban megismerhetőek.  Ilyen jellegű kutatásokat is végeztek Erdélyben, elsősorban a középkori történeti klimatológiában számolhatunk be átütő eredményekről az elmúlt évek kutatásai alapján. De ennek a technikának köszöhető az is, hogy az Izlandon és Grönlandon végzett jégmélyfurásoknak köszönhetően sikerült évre, hónapra pontosan azonositani az európai történelem nagy vulkánkitöréseinek időpontjait is. Kiemelendőek itt még a talajkémiai vizsgálatok (pXRF), amelyek forradalmasitották a régmúlt korok talajelemzéseit.

Amennyiben a nempusztitásos módszerek nem vezetnek eredményre, vagy nem állapitható meg pontosan egy épület funkciója egy légifotó vagy geofizikai mérés alapján – ahogy erre számos példát

ismerünk Magyarországról és Erdélyből is – akkor elengedhetetlen a hagyományos, régészeti ásatás. Ennek is ma már számos modern módszertana ismert, elsősorban angolszász (Londoni Régészeti Múzeum) hatásra. Az ásatások folyamán is ma már tucatnyi modern eszköz szolgálja a régészt, amely egyrészt a helyszin, másrészt a felfedezett régészeti tárgyak kartográfiai felmérésére szolgál. Ezek közül kiemelendőek a változatos geodéziai műszerek (teodolitok), robot mérőállomások. Bonyolultabb és költségesebb ásatásokon rendszerint használnak ma már fémkereső radart, vizelszivókat, robotokat és drónt is. A régészeti helyszin minden változásának és az emberi tevékenység legapróbb mozzanatainak dokumentálására egy-egy jól felszerelt és nagyköltségvetésű ásatáson egy hadsereg szakember vesz részt: kémikusok, restaurátorok, tehnikusok, informatikusok, épitészek. A helyszini dokumentálás részeként 3D fotós panorámák és élő videók is készithetőek. Bonyolultabb vagy rendkivül törékeny tárgyak, igy falfestmények, mozaikok kielemlése esetén sajátos módszereket és eszközöket kell ma már bevetni, amelyhez elengedhetetlen egy jól felszerelt restaurátor és kémikus csapat is. De ugyanilyen felszerelt kell legyen egy, például fertőzésben elhunytak temetőjét feltáró régészeti ásatás is, ahol neemgyszer orvosi vizsgálatok és eszközök is szükségesek.

Mindezek után még csak most jutunk el oda, hogy a régész a régmúlt tárgyaival kerül kapcsolatba. Miután részletesen dokumentálta (lerajzolta, lefotózta, neemgyszer levideózta és drónnal, foto 3D technikákkal rögzitette) a tárgyat, eltávolitja azt eredeti, történeti környezetéből. Ez az ásató régész legnagyobb felelőssége: azáltal hogy kiemeli a földből egy régmúlt kor tárgyát, végérvényesen kiragadja azt történelmi kontextusából. Olyan ez, mintha egy lapot kitépnénk a történelemkönyvből. Emiatt, minden régészeti tevékenységet a lehető legnagyobb oda figyeléssel kell végezni. Emiatt is nem ajánlott például az amatőr fémkeresősök tevékenysége, mivel ők soha nem a régészek módszere szerint ásnak, kutatnak.

A tárgyak, épületek korának megállapitásában ma már tucatnyi technika segiti a régészeket. Ezek közül kiemelendőek a relativ kronológia módszerei (Harris mátrix, tárgy-tipológiák, szeriációk, paleográfiai, ikonográfiai, epigráfiai, morfológiai vizsgálatok) és  az ún. abszolút kronológiai

módszerek (legalább 15 ismert ma már, ezek közül a leggyakrabban használtak:  uránium-thorium datálás, radiokarbon datálás, dendrokronológia – a fából készült tárgyak esetén, potasium-argon datálás, thermolumineszcens datálás –TL). A tárgyak és kontextusuk kronológiájának megállapitását számos további tárgyvizsgálat követheti. Fémtárgyak és textiltárgyak, csontok és növények esetén ma már külön tudományágak (archeometalurgia, archaeozoológia, archaeobotanika, archaeobiológia) foglalkoznak. Ezek technikai szinvonaláról elég csak egy példa: egy nemrég felfedezett jordániai kora-arab (VII-VIII. századi) ólom átoktáblát a régészek úgy tudtak elolvasni, hogy az összesodort és rendkivül törékeny ólomdarabkát lézerrel átvilágitották. Hasonlóan fenomenális kutatásokat végeztek Tutonhamon és Ötzi mumiáján is, amelynek immár a belső része is teljes mértékben átjárható digitálisan.

 Ezt követi az ásatás és az onnan előkerült tárgyak részletes dokumentálása, katalogizálása, amelyet leginkább a számitástechnika segit ma már számos programmal és online adatbázissal. Nagy mennyiségű tárgyak esetén, például egy berlini múzeumban a több

százezerre tehető mezopotámiai agyagtáblácskákat hologramos és 3D formában digitalizálták, igy azok az interneten is elérhetőek és forgathatóak, minden egyes részletükben elemezhetőek. Hasonló adatbázisokkal rendelkezünk ma már a Római Birodalom szinte teljes epigráfiai anyagát feldolgozó HeidelbergiEpigráfiai Adatbázis esetén is, igaz ott még nem sikerült háromdimenziós formában digitalizálni a feliratokat.

A földből előhozott tárgyak utolsó fázisa – és egyben új életének kezdete – a múzeumban kezdődik. Itt a lehető leglátványosabb módon kellene bemutatni a tárgyakat és történeti környezetüket, használati kontextusukat. Egy tárgy ugyanis nem tömegestől áll, lóg, „van” ahogy ezt sajnos a XIX. század végéről örökölt agyonzsúfolt múzeumi tárlóink mifelénk mutatják, hanem egy dinamikus, változó emberi és természeti környezet, atmoszféra részeként szolgált bizonyos célokat. Egy múzeum szerepe, hogy ezt a dinamikát bemutassa – érthető és látványos módon, lehetőleg az összes érzékeszervünkre hatva.

A régészet az elmúlt fél évszázadban randikálisan megváltozott. Egyrészt a technika vivmányainak is köszönhetően, létezése ma már elválaszthatatlan a műszaki és reáltudományoktól, másrészt a humántudományok válságát pontosan ez, a multidiszciplináris együttműködés fogja megmenteni, átalakitani. A reál kontra humántudományos felfogás már most kezd összemosódni és szerintem hamarosan el kell felejtenünk ezt a kettősséget. A régészet jövője a digitális világban és a laborokban fog zajlani, bár kutatási céljánál fogva mindig is a régmúlt tárgyait, történeti kontextusait, társadalmait fogja kutatni – terepen, mezőkön, városokban. Legalábbis, reméljük.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018.07.25-i számában.

Dacia provincia nagyon rövid története

Manapság a rövid és frappáns információ-átadás korát éljük. Az emberek döntő többsége bizonyitottan nem olvas többet egy hiranyagból öt-tiz percnél többet. Mindez igen sajnálatos és nekünk, humántudományok gyakorlóinak tisztünk és feladatunk, hogy azért népszerűsitsük az olvasást. Most mégis kicsit eltérek ettől a céltól és egy általam készitett infografikonban próbálom bemutatni  - nem történészeknek - Dacia provincia rövid (nagyon rövid) történetét.

A nagyfelbontású fotó INNEN tölthető le.

Homérosz öröksége

The world press was very loud of the discovery of the "oldest possible fragment of the Odyssey" discovered recently in Olympia. The reality is that the oldest known fragments of the epic are from Egypt, preserved on Ptolemaic papyri and later after the "vulgate" version was established by Zenodotus and others, another papyri (Od.p.28) from the 3rd-4th century AD preserved already the canonic version. The recently discovered inscription actually is the oldest carved inscription of the Odyssey. Still, an amazing discovery.

Öröm volt látni és hallani, hogy a világ összes nagy hírügynöksége részletesen beszámolt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti felfedezéséről, az olimpiai játékok névadó és az ókor egyik legfontosabb jóshelyeként ismert Olümpia területén felfedezett Homérosz idézetről. Az Odüsszeia

Homérosz idealizált arcképe

14. énekének 13 sora volt felvésve egy töredékesen fennmaradt kőre. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Kr.u. III. századból, Olümpia római korszakából származó Odüsszeia-részlet az eddigi legrégebbi, kőre vésett görög nyelvű részlet Homérosz második eposzából – legalábbis annak Vulgata, vagyis kanonizált változatából. A lelet egyedülálló jellegén túl ugyanakkor kiválóan példázza: a régészeti felfedezések még a XXI. században is lázba tudnak hozni egy országot, de akár a nemzetközi, globális társadalmat is.

Homérosz két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mai napig kötelező olvasmány, legalábbis a világirodalmat oktató középiskoláinkban. Európa történetének talán legrégebbi idők óta kötelező olvasmánya ez a két mű, nemcsak az ókori görög, de a későbbi Római Birodalom nebulói is betéve tudták a vak vátesz, a mitikus időkbe vesző és bizonytalan történelmi háttérrel rendelkező bárd, Homérosz két eposzát. A hagyományosan a Kr.e. VIII. század környékére datált epikus alkotás nagyon sokáig – mint minden nagy irodalmi mű – szóban, énekben terjedt a görög városállamokban, igaz vannak olyan elméletek is, miszerint magát a görög ábécét is azért találták ki 2800 évvel ezelőtt, hogy az akkoriban terjedő nagy irodalmi alkotásokat leírhassák.  Ebben, a több évszázadig tartó bizonytalan szakaszban Homérosz (már ha létezett ilyen nevű költő) két eposza több változtában is létezhetett. Minden városnak, közösségnek megvolt a maga saját Homérosz-változata, amely aztán a Kr.e. V. században átesik egy rendszerezésen, legalábbis ekkor választhatták ketté a két nagy eposzt. Ám a mifelénk, az iskolákban még tanított változattal ellentétben, a két eposz ma ismert, kanonikus változatait nem Peiszisztratosz 

idején, hanem a Nagy Sándor féle kulturális egyesítést és a görög világ globálissá válását követően a

Homéroszi papirusz a Ptolemaios korból

hellenizmus idején, Alexandriában állítják össze a kor nagy irodalmárai és könyvtárosai. Zenodotus, az alexandriai könyvtár tudósa és szamothrakéi Arisztarkhusz tudnivalón nagy szerepet játszott abban, hogy Homérosz két eposza a hellenizmus idején már a ma ismert, kanonikus („Homéroszi vulgata”) változatban terjedt a mediterrán világban. Ennek ellenére, nagyon sokáig az átlagemberek és diákok az ókorban is színházi játékok, pantomimek és énekek formájában találkozott Homérosz alkotásával. Hasonlóan fontos szerep jutott persze a vázafestészetnek és más, figuratív ikonográfiai megoldásoknak is, amelyek évszázadokon át örökítették a két nagy eposz történetét. Az Egyiptomban fennmaradt felbecsülhetetlen értékű papirusz-töredékek a Kr.e. III és Kr.u. VII. századból számos töredéket tartalmaznak a két eposzból, ami jól jelzi, hogy ezek már a kanonizált formában, írásban is terjedtek és iskolákban tanították őket. Leginkább az Iliász terjedt, ennek ma már 1800 kézirata ismert az ókorból és kora-középkorból. A késő ókori kéziratokat szorgosan másolták a középkorban is, részletes iskolai kommentárokkal, elemzésekkel, irodalmi és kutatástörténeti elemzésekkel (scholia) ellátva. A leghíresebb és máig egyik legteljesebb változatra 1779-ben bukkantak Velencében az ún. Venetus Akéziratban (Codex  Marcianus Graecus 822), amely egy X. századból származó változata Homérosz Iliászának. Ez a felfedezés váltotta ki az ún. Homérosz-kutatást és az azóta 1800-ra nőtt kéziratok kutatását, kronológiai felállítását, melynek egyik legnevesebb kortárs szakértője egy magyar származású, amerikai klasszika-filológus, Gregory Nagy (Nagy Gergely).

Bizonyos sajtóorgánumok persze úgy hozták le a hírt, hogy ez a legrégebbi fennmaradt változata Homérosz Odüsszeiájának, ami persze nem igaz.

A most felfedezett olympiai felirat

Az Odüsszeia szöveg-részletei ismertek voltak már egyiptomi papirusz-töredékeken jóval az alexandriai kanonizáció előtti időszakból is és későbbi, X. századi középkori másolatai is ismertek. Ismert egy, a Kr.u. III. századból származó papirusz is (M-P 1106 papirusz), amely az Odüsszeia ma ismert változatának apróbb részleteit tartalmazza. A most felfedezett olümpiai felirat jelentősége valójában abban áll, hogy ez a legrégebbi kőbe vésett és a kanonizáció utáni változatban keletkezett részlet. A felirat az Odüsszeia 14. énekének részleteit tartalmazza, amely a főhős Odüsszeusz és barátja, Eumaiosz közötti párbeszédet idézi.

A felfedezés több szempontból jelentős. Egyrészt megmutatta a nagyvilágnak, hogy Homérosz kanonikus művei továbbra is az európai civilizáció alapvető irodalmi alkotásai, amelyek népszerűsége a modern akciófilmeknek és kortárs filmsorozatoknak köszönhetően is töretlen. Másrészt arra is kiváló példa, hogy egy olyan, közel kétszáz éve kutatott terepen, mint az ókori Olümpia városa is találhatnak még a régészek szenzációs, az egyetemes emberi kultúra számára is jelentős felfedezéseket. Ez talán azért is fontos, mert a régészettudománynak sajnos nap mint nap „bizonyítania” kell létjogosultságát a kapitalizált neoliberális gazdasági rendszerben és kortárs mentalitásban. A régészet „haszna” és fenntartásának biztosítása ilyen lenyűgöző leletekkel bizonyítható és ebben kulcsfontosságú szerepe van a sajtónak is, hogyan tálalja a régészek munkáját és a felfedezések jelentőségét.

Megjelent a Szabadság napilap 2018.07.18-i számában.

Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.