Erzsébet, a legek királynője

Short remarks on the world record of Queen Elisabeth the II. who became today the longest serving British monarch ever.

Dorothy Wilding's photo of prince Elisabeth
in 1952

Szeptember 9-én II. Erzsébet, az Egyesült Királyság és a Nemzetközösségi királyság (Commonwealth realms) uralkodója 63 év és 217 napos uralkodásával minden idők leghosszabb ideje uralkodó brit monarhája és a történelem leghosszabb ideje koronát viselő nője lett. Mindkét rekord olyan esemény, amelyet legszerencsésebb esetben is csak egyszer élhetünk át egy emberöltőben. Ennek okán érdemes elmerengeni korunk egyik legikonikusabb nőjének életén és hivatásán.

Nem kívánkozom II. Erzsébet 89 évének bemutatására, hisz azt eddig már több tucat könyvben megtették, legutóbb Sarah Bradford 1996 –os hivatalos biográfiájának 2012 –ben, a királynő gyémántjubileumának évében megjelent módosított változatában is. A királynő, aki az első az angol és talán a világ neves uralkodói közül, akinek uralkodása az első pillanattól kezdve a média előtt zajlik, továbbra is az egyik legnépszerűbb közszereplő az Egyesült Királyságban és a királyi családon belül is. A Windsor házat megrázó botrányok, hosszú uralma alatt bekövetkezett külpolitikai és belpolitikai válságok ellenére, a királynő ma az alkotmányos monarchia legszilárdabb és legbiztosabb tartópillére és szimbóluma – az egyre erősödő anti-monarhista hangok és vészjóslások ellenére. Uralkodásának súlyát aligha példázza jobban néhány „rekord”: 116 országban, közel 70.000 kilométert utazott, túlélt 7 pápát és 7 Canterbury-i érseket, regnált 12 miniszterelnökkel – többek között Churchillel és Thatcherrel, 68 milliárd érme jelent meg arcképével és 237 utcanév viseli nevét. Ő volt aki elsőként küldött emailt 1976-ban, az első brit uralkodó, akinek koronázását élőben közvetitették, de ugyancsak ő volt az első uralkodó, aki interneten üzent Karácsonykor a világnak vagy ellátogatott Kínába.  

Viktória királynő rekordját megdöntve, ma ő lett a világ leghosszabb ideig uralkodó brit uralkodója és a történelem leghosszabb ideig regnáló nője is. Igaz, a hosszú ideig uralkodó királyok terjedelmes névsorában „csupán” a 49. helyet foglalja el, hátul maradva a 69 éve uralkodó thai király

és az abszolút rekorder II. Sobhuza Szváziföldi király mögött, aki több, mint 82 éven át volt király. Uralkodásához azonban nemcsak a milliók éljenzése és a nagy tömegeket vonzó és ma már valódi marketingfogássá és védjeggyé vált „British Monarchy” eseményei fűződnek. Számos botrány és krízis rázta meg a királyi családot és a brit belpolitikát, amely részben a rá jellemző, már – már félelmetesen kimért és modoros hivatástudat és éberség mentett meg.

Számos elemző, gazdasági szakember és szkeptikus teszi fel a kérdést – egyelőre kissebbségiként: miért szükséges az Egyesült Királyságban az alkotmányos monarchia? A kérdést kiterjeszthetjük Európa többi monarchiájára is, hisz II. Erzsébet alighanem a legikonikusabb uralkodója ma a világnak. A választ ő maga és egész életútja adja meg. Egy művelt, királyi sarjhoz illően, jólnevelt, ómodorú, szigorú, kimért és tökéletesen  brit akcentussal beszélő, mindig elegáns és színes hölgy, akinek jelenléte – vagy hiánya is – része a brit parlementarizmusnak. Nélküle nincs évnyitó a Parlamentben, ahogy a kifordított szék mindig ott van a miniszterelnöki kabinetben, jelezve a politikai hatalom nélkül hagyott, de az egységet és tiszteletet jelképező uralkodó helyét. A sokak számára felesleges és túlságosan fennkölt, barokk és nyakatekert etikett a politikai szélsőségek, a bizonytalan helyzetek és a manapság olyannyira fenyegető instabilitás és identitás-válságban vergődő európaiak számára pontosan a stabilitást, az értékeket és a régi, tartós pilléreket jelképezik. A királynő az angolok számára maga a időtlenség, a  biztos támpont. Mert ő ott volt már a nagyapák idején is, a szüleink idejében is és még itt van mindig. Ilyen biztonságot egy válságos időszakot élő Európában egyelőre senki sem tud adni, mint az alig 160 cm magas és kedvesen mosolygó, öreg, kissé fáradt, de továbbra is hazáját szolgáló királynő.

Isten áldja a Királynőt!

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 8-i számában.

London - az északi Pompeji

 A few days ago, the British media presented the Walbrook excavations at the Bloomberg Place site as "the Pompeii of the North". More than 10.000 objects were discovered from the Roman past of the city, changing radically what we know about Roman London.

Néhány napja a világsajtót bejárta a hír, hogy London belvárosának szívében, a City, azaz a történelmi városmagot átszelő Victoria és Walbrook Street közelében, az ún. Bloomberg Place építése közben a Museum of London 60 munkatársa előtt feltárult egy 2000 éves város eddig soha nem látott oldala: 10.000 régészeti emlék került napvilágra az egykori római városból, amely azonnal, mint az „évszázad” felfedezése került az angolszász sajtóba, „észak Pompejiének” nevezve a brit fővárost.

A ritka és valóban szenzációsnak nevezhető régészeti felfedezés két ok miatt is fontos a romániai régészeti viszonyok szempontjából is. Egyrészt bizonyítja, hogy az urbánus, azaz városon belüli régészet igenis létező és életképes ága a régésztudománynak, másrészt rámutat arra, hogy milyen különbségek és hasonlóságok rejlenek egy öt évszázadon át romanizált város és a felénk ismert, másfél évszázad alatt romanizáltnak vélt római városok régészeti anyaga között.

A kelta nevet viselő Londiniumot Claudius császár alapította Kr.u. 43 körül a mai pénzügyi központ, a City területén. A harcos kelta királynő, Boudicca lázadását kiheverve, a város rövid időn belül Britannia provincia egyik legfontosabb civil települése lett. Az utazó császár, Hadrianus személyes látogatásával is megtisztelte, melynek köszönhetően igazi kulturális és politikai központtá, kikőtővárossá lett az ókori London. Több ezer fős amfiteátruma, színes mozaikokkal díszített villái, a monumentális fórum és annak bazilikái, a kormányzó palotája, a forgalmas kikötő épülete valamint számos keleti és egzotikus istenség temploma igazi „metropolisszá” tette már akkor is Londiniumot. Bár az V. században a várost a rómaiak fokozatosan elhagyják, régészeti emlékeinek száma vetekszik a legnagyobb és legjobban feltárt római városokéval annak ellenére, hogy a későbbiekben egy több milliós világváros épült rá. Ismertek innen átoktáblák, törékeny irótáblácskák, fából megmaradt létrák és római textilanyag is, de szenzációként hatott 1954 –ben a Temze egykori mellékága mellett a Walbrooknál előkerült Mithras szentély felfedezése is. A mostani régészeti felfedezés is az egykori mellégág nedves talajának köszönhetően őrizte meg szenzációs leleteit: 100 írott

táblácska (eddig kettő volt ismert Londonból), egy gladiátor csatát ábrázoló bőrdisz, díszesen faragott csonttárgyak és fallikus szimbólumok, tucat számra előkerült 2000 éves farönkök, fapadlók és falétrák valamint  teljes épségben megmaradt bőrszandálok. Sophie Jackson és Sadie Watson az ásatást vezető régészek szerint az építkezési területen vannak olyan részek is, ahol London római kori történetének 350 éves rétegtanát tudják vizsgálni, amire sehol eddig nem volt még lehetőség a város történetében. A 2016 –ban elkészülő Bloomberg felhőkarcoló alatt régészeti parkot létesítenek, ahol a tavaly eredeti helyén restaurált Mithras szentély mellett mostmár az új felfedezés legfőbb emlékeit is kiállítják.

A londoni felfedezés jól mutatja, hogy az urbánus régészetnek nagy jövője van olyan városokban is, ahol évszázadok vaskos rétegei fedik el a régmúlt idők ritka csodáit. A nagy befektetések, monumentális építkezések lehetővé teszik, hogy az olyan városok mint a Kolozsvár vagy Gyulafehérvár alatt nyugvó Napoca és Apulum is elénk táruljon. Bár a talajviszonyok nem olyan kedvezőek, mint Londonban, mégis számos olyan monumentális épület tárulhatna elénk Napoca vagy Apulum múltjából, amelyet bátran alakíthatnánk belvárosi régészeti parkká, interaktív, fiatalok, idősek, laikusok és szakemberek által is látogatható múzeummá. Ahogy 1954 –ben a Mithras szentély felfedezésekor, úgy ma is a régészek munkáját óriási tömeg és médiafigyelem kíséri Londonban. Meglehet, a világvárosi jellege a településnek segíti az urbánus régészet „turistacsalogató” jellegét mégis ennek a jelenségnek nagy jövője lehetne a kulturális fővárosi cím birtoklásáért küszködő Kolozsvárnak és a gyors iramban fejlődő Gyulafehérvárnak is.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2013. április 13 -i számában.

A vaslady és egy korszak vége

Short obituary of Margaret Thatcher, summarizing why was she one of the most important political figures in the second half of the XX.th century, why half of Britain hates her and what is the faith of the thatcherism.   

Néhány napja a londoni St. James’ Parkban sétálva egy kedves barátnőmmel szóba került, hogy legközelebb a Union Jack bizonyára Margaret Thatcher (1925 – 2013) halála miatt lesz ismét félárbocra eresztve. A fura megérzés valósággá lett április 8 –án amikor Nagy Britannia és Észak Írország első női miniszterelnöke 88. életévében szélütés következtében elhunyt.  Halálával nemcsak a XX. század második felének egyik ikonikus és sokat vitatott személyisége, de a nevét viselő thatcherizmus is lassan, de biztosan sírba száll.

A szerény, de nem feltétlenül szegény kelet- angliai családban született Margaret Thatcher az oxfordi egyetemen nemcsak a kémia tudományában, de a konzervatív mozgalmakban is aktív szereplő lett. Már az 1950 –es évek elején kitűnt mint kisvárosi konzervatív politikus, nagyivű karrierje 1959 –ben vette kezdetét amikor tagja lett az Alsóháznak. 1975 –ben lett a Konzervatív Párt elnöke, első nőként töltve be egy országos párt vezetői tisztségét. Az 1979 –es miniszterelnöki választások során aratott sikerével történelmet irt, hisz a Downing Street 10 –es szám elsőként kapott női házigazdát. Az egykori fényes birodalomból útkereső és válságba került országot 11 éven át vezette 1990 –ben történt lemondásáig, alapvető változásokat hozva a gazdaságban, társadalomban, bel és külpolitikában egyaránt. Bár „regnálását” nehéz lenne egységes politikai irányként meghatározni, gazdasági és társadalmi döntései a „thatcherizmus” néven ismertek mind a mai napig. Gazdaságpolitikájának lényege a dereguláció, a szabad munkaerőpiac áramlása, az állami beavatkozások csökkentése, a privatizáció támogatása, a szigetországban két évszázados hagyományra visszatekintő szakszervezeti mozgalmak visszaszorítása valamint a jövedelmi adók csökkentése

volt. Ezek az intézkedések alapjaiban változtatták meg a hagyományos és az ötvenes években már nagyon döcögő, mondhatni a birodalom halott szelleme és Churchill árnyékában megöregedő angol társadalmat. A felső és a középréteg, a harmadik szektor óriási fejlődésnek indult, London ismét Európa pénzügyi központja lett és sikerült az ország gazdasági mutatóit pozitív irányba terelni, radikálisan átalakítva az ország gazdaságát, megerősítve végérvényesen az angol fontot és számos szociális intézkedésével segítve a társadalom egy részének a fejlődését. Ugyanakkor a társadalom alsóbb rétegei – különösen a bányászok, a szakszervezetek, az ipari szektor dolgozói – radikális életmódváltásra lett kötelezve, melynek nyűgeit még ma is anekdotákban és csúfondáros szófordulatokban őrzik („Margaret Thatcher, the Milk Snatcher”).  A rendőrség óriási szerepet kapott gazdasági rendszerének kiépítésében és megtartásában, amelyre főleg az 1980 –as évek végén, belpolitikai válságának csúcspontján derült fény a nagy bányászsztrájkok és tüntetések alkalmával. Miniszterelnökségének végén sajnos 3 millió ember élt munka nélkül a szigetországban, többségüket az ipari szektor egykori munkásai és a bányászok képezték.

A külpolitikában is új fényt hozott Nagy Britannia számára, Churchill óta nem látott karakteres miniszterelnökként aktív főszereplője volt a hidegháború utolsó fejezetének. Ronald Reagan személyes jóbarátjaként, „lelki társaként” ahogy az amerikai sajtó fogalmazott, rávette az USA elnökét, hogy a nyíltnak bizonyuló Gorbacsovot vonják be a tárgyalásokba. Az Argentina ellen a brit fennhatóság alá tartozó Falkland szigetékért folytatott háborúval 1982 –ben végérvényesen külpolitikai nagyhatalommá tette ismét Nagy Britanniát, amellyel egy időre ismét népszerűvé válhatott az akkor már saját maga által is vasladynek becézett politikus. Külpolitikája sem volt ugyanakkor botrányoktól mentes: támogatta az Egyesült Államokat az 1986 –os libiai háborúban, ellenezte Pinochet lemondatását és terroristának nevezte Nelson Mandelát.

1990 –es lemondását követően a bárónővé kinevezett immár nemes hölgy kevés alkalommal mutatkozott a nagyközönség előtt, ám a Felsőház gyűlésein aktívan részt vett 2002 –ben bekövetkezett első súlyos szélütéséig. Mindig divatos, kimért, elegáns és nagyon brit megjelenésével 11 éves miniszterelnöksége alatt a szigetországot két nő, mondhatni két királynő vezette. Mesterségesen mélyített hangja, határozott, néha érces és kemény felszólalásai, lovon, tankban és fegyverben is mutatkozó szabados jelleme egy vitatott, de semmiképp nem feledhető ikont faragott belőle.

Hatása máig él, nemcsak a brit társadalomban, de a világgazdaságban is. Jóslata, miszerint Európa és a Nyugat túlélheti a Szovjetuniót és a Japán óriást, beigazolódott, ám halálának idején ismét egy pesszimista,euroszkeptikus kor látszik körvonalazódni.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2012. április 10 -i számában.