Öt év Szegeden: személyes mérlegelések

 2021 augusztusában egy furcsa román söfőr kis furgonja Nagyszebenből Szegedig robogtatta az ott eltöltött három évem (2018-2021) alatt felgyűlt közel háromszáz kötetem, ruháim, csecsebecséim és minden olyan felesleges apróságot, amelyet egy gyűjtögető- félnomád mint én összehordott három év alatt. Nagy csomag volt, amit igencsak hanyagul az út mentén kirakott, majd felvette a busás összeget és elhúzott. Ott álltam a tikkasztó melegben, egy városban, ahol 2018 ősze óta elég jól ismertem már az OTKA (NKFI) posztdoktorim miatti ideutazásaim miatt, mégis, egy költözés az beavatás, egy határkő: valaminek vége van, valami új kezdődik. Egy éles különbség, szakadék és híd egy ember életében. Néhány héttel a költözés előtt iszonyat szerencsém volt, hogy a belvároshoz viszonylag közel, a bölcsészkartól alig 200 méterre találtam egy szép kis kiadó lakást egy régi, eléggé leromlott, de melankolikus állapotában is elegáns, szecessziós lépcsőházzal rendelkező nagypolgári házban. Azóta is itt élek. 

A beköltözés, a város felfedezése, egy új világ új fejezeteinek lassú ismergetése hetekig, hónapokig tartott. Az idegenségérzet furcsán felerősödött, pedig nem idegen, nem új városban voltam, Szegeden akkor már vagy fél tucatszor jártam, mégis, a költözésnek ez a furcsa, már-már mitikus ereje most elementáris erőkkel hatott. Hamar rá kellett jöjjek arra, amire Buday Árpád, az 1920 után ide költözött régész, ókortörténész is leírt cikkeiben, leveleiben: erdélyiként, bár magyarul beszélünk, identitásunk annyira sajátos, hogy annak lenyomata érzékelhető lesz az anyaországban - ha akarjuk, ha nem. 

2021 őszén még néhány hónapig az NKFI projektemből éltem és az azt lezáró monográfián dolgoztam, amely Oxfordban, az Oxbow Books kiadónál jelent meg 2022 tavaszán. Emelett már aktívan tanitottam a Vallástudományi Tanszéken, bár biztos állásom még nem volt - és mint később kiderült sajnos, ez még jó ideig igy is maradt. Az a bizonytalanság várt rám tehát, amelytől 2016 óta rettegtem, a doktorim leadását követően. A posztdoktori lét 2-3 évente változó nomadizmusa, a projektből projektbe repülés és pályázatok tömkelege, amely külföldi kollégáimat még negyvenes éveikben is állandó teher és stressz alatt tartják. Én ezt nem akartam, nem bírtam volna hosszú távon. Közöltem is, hogy ha 1-2 éven belül nem találunk itt valamit, akkor leléptem. Harminc felett kell ennyire tökös legyen az ember, hogy tudja mit akar az életével, merre akar menni, legalább 1-2 év távlatában lássa és alakítsa a maga jövőjét. 

A szakmai bizonytalanságok, a honvágy, az ismerős idegen paradoxonát valamelyest enyhitette az első évben szerzett nagyszámú barátságok, új ismerősök, kollégák, az egyetemi pörgés, a könyvtár és az egyetemi események kavalkádja, ami szerencsére igen aktiv szociális életet és ritkábban ugyan, de szakmai kihivásokat is adott. Főleg külföldi doktoranduszokkal, fiatal kutatókkal és diákokkal barátkoztam, amelynek hátránya az elmúlt 5 év távlatából nézve az lett, hogy sokan elmentek Szegedről: a 2021 óta megismert 20-30 embernek legalább fele már nincs sajnos Szegeden. Sajnos a város nem tudja itt tartani a fiatalokat, ami a vízfejű ország rákfenéje és talán Szeged egyik nagy dilemmája is. 

Az ESN partik, az iráni barátaim, a diákesemények, kirándulások napfényes emlékek, amelyeket nem feledek, még ha főhőseik már nem részei hétköznapjaimnak. Szerencsémre - de tényleg, ez egy felfoghatatlan véletlen - hogy szatmári és kolozsvári énem és életem két jól ismert szereplője és barátja - végül Szegeden kötött ki, igy az otthonérzet, az otthon élő élménye a nehezen itthonná váló Szegeden is jelen volt. Néha a véletlenek is hoztak barátokat, egy-egy kocsmázás során, véletlen beszélgetések, de egy-egy jól sikerült kurzus is vonzott olyan diákokat, akikből néhányat ma már barátomnak mondhatok. 

2022 nyarán a szakmai bizonytalanság és a fél évente változó szerződéseim után sikerült egy bécsi habilitációs ösztöndíjat elnyernem, amely elképesztő segítséget jelentett szakmailag és egzisztenciálisan is ebben a bizonytalanságban, amelyet nem enyhitett a 2022 tavaszi katasztrofális választási eredmény sem. Az ország agonizált, az emberek pszichológiai, lelki állapota látványosan romlott napról napra. Néha éreztem, hogy innen jó 2-3 havonta vagy legalább félévente elmenni, mert másképp bekattanunk itt. A kiruccanás célja 2022 ősze óta aztán Bécs lett, ahol 2024 nyaráig végül összesen majdnem hét hónapot töltöttem a habilitációs ösztöndíj, CEEPUS, Erasmus (később Pannonia) és a JESH akadémiai ösztöndíj jóvoltából. Az ott szerzett szakmai hálózatom, kapcsolataim, a város és könyvtárai nyújtotta szellemi élmény és számos új barát máig élő kapocs az életemben.

2023 nyarán végül, hosszú türelem és kitartás után összejött az, amire évek óta vágytam: egy határozatlan idejű szerződést kaptam, egyetemi adjunktus lettem. Az akkor készült fotón valami végtelen fáradtság, de nyugalom van az arcomon. Beleőszültem, de megérte? Ki tudja. Nem is akarok ezen gondolkodni. Kortársaim nagy része az út feléig se jut, kiszállnak az akadémiai élet furcsán lötyögő odüsszeiájából és szakmát váltanak. Nekem negyvenhez közel, de még mindig a harmincas éveimben már késő lett volna, bár nagyon közel voltam 2022 körül én is, hogy az egészet a hátam mögött hagyjam. Végül, a türelem, a kitartás, valami "karmikus" vágy megtérült. Be kell vallanom, valamikor 2021 körül Kolozsváron egy nő ezt megjósolta nekem, de hát a racionalitás és az intuició néha nem barátok. Utóbbinak lett igaza. 

2023 azért is különleges év volt a szegedi életemben, mert januárban egy transzformatív, meghatározó élményben volt részem Malaga- Cordoba-Fuengirola-i kirándulásom alkalmával. Malaga szépsége, a januári 18 fok, a napfény, az ott tapasztalat nyugalom, vidámság, életkedv és egy felejthetetlen buli élménye, amelyből egy argentin múzsa arca fakadt mosolyra, felejthetetlen marad. Ez a kirándulás annyira feltöltött, hogy az azt követő heteimben valami emberfeletti erővel sikerült megírnom az Akadémia Lendület pályázatát, amelyet aztán három alkalommal kellett leadni, módosítani, utoljára 2025 januárjában. Fájdalmasan nehéz munka volt, sok frusztrációval és bosszúsággal, de 2023 tele olyan energiákat adott, amiből épitkezni tudtam sokáig. Ezért is fontos, hogy tudjunk pihenni, tudjunk feltöltődni és keressük azokat a természetközeli vagy emberi világokat, ahol a szépség, a vidámság, a szenvedély olyan szinten találkozik, ami aztán hónapokig megajándékoz erővel, energiával.  2024-ben végül sikerült a szatmári könyvtáramat is elhozni Szegedre, amely egyféle egzisztenciális, szellemi letelepedésnek a máig, napi szinten gyönyörködtető jele.

2025 végül a beérés, a megérkezés és szakmai életem eddigi csúcsa volt. Habilitáció (február) után 2025 július első napjaiban jött a hír, hogy elnyertük a Lendület pályázatot és először a bölcsészkaron Lendület kutatócsoportot indithatok. Öt év, vagy 50-60 múzeum, féltucat ország...felfogni is nehéz a feladat és a megtiszteltetés is. Cumont és Vermaseren után ez az eddigi legnagyobb Mithras ókori kultuszát és újkori, jelenkori recepcióját kutató projekt. Az már csak ráadás volt 2025-ben, hogy elnyertem az Év Fiatal Kutatója díjat is és végül augusztusban jött a hír, hogy megkaptam a Humboldt excellence kutatói ösztöndíjat is Mainzba. Máig nem fogtam fel ezt az égi kegyességet, nem is lehet. Igyekszem munkával meghálálni. Végül talán ennek a sorozatnak a zárásaként, 2026 nyarán lezárult a docensi kinevezésem folyamata is. Hálás vagyok barátaimnak, kollégáimnak, diákjaimnak és a sorsnak, hogy ezekben segítettek, támogattak. Persze olyan is akadt és akad, aki kevésbé, de az irigyek jelenléte csak annak jele, hogy az ember dolgozik és jól csinálja azt. 

Öt év: lett azóta három kötetem, több tucat tanulmányom, négy nagy és több kisebb sikeres kutatási pályázatom és jártam azóta Rómában ismét, Grazban, Bécsben, Ljubljanaban, Athénban, Münsterben, Krakkóban, Zágrábban, Belgrádban, Madridban és végül Mainzban is szakmai úton. De hová értem azóta emberként? Ez sok kapu nyitogatását igényli, amit ez a blog nem kíván feltárni. Olyan ez, mint a kékszakálú herceg mesés várának hetedik kapuja: jobb ezt csak annak nyitogatni, aki a bent lévőket ismeri, tudja, zabolázva tartja. Nem volt könnyű 5 év, sok kompromisszumot, kitartást, türelmet igényelt. Részben a budapesti kiruccanásaim és félig-meddig ottlétem, részben néhány szegedi ismerős, barát jelenléte tette elviselhetőbbé, no meg 1-2 apollói szépségű múzsa. A Nagy Kaland része ez, ami beépült már mint alapkő életem falába. Meglátjuk, hogy alakul majd a következő években, az tény, hogy talán a 2016 vége óta velem történt folyamatok nem teljesen véletlenük vezettek ide, Szegedre.

Mainzi napjaim

 Sokan ugyan nem, de néhányan érdeklődtek, hogy telnek mainzi napjaim és mit keresek ismét Németországban, ahol 10 éve éltem egy kis időt (2014-2016 között Erfurtban és 2-3 hónapot Mainzban és Frankfurtban is). Röviden ventilálok erről, igy nekem is könnyebb és az érdeklődő ismerőseimnek is talán részletesebben tudok egy-egy blogbejegyzés formájában válaszolni.

2007 óta nem élek szülővárosomban, azóta öt ország hét városában éltem hosszabb-rövidebb ideig. Világpolgárnak nem mondanám magam, mert alapvetően a klasszikus Mitteleurópát jártam be, kis itáliai kiruccanással, de alapvetően csupán két idősávban mozogtam Nagyszeben (legkeletibb), Frankfurt (legnyugatibb) és Róma (legdélibb) között.  Huszonévesen ez még könnyebben ment, bár soha nem voltam egy gyors alkalmazkodó, de mostanság úgy érzem, hogy az ilyen hosszabb külföldi szakmai útak már nagyobb mentális és fizikai megterhelést rónak rám. Lehet a "korosodás" vagy a kényelem az oka, fene tudja. Új emberekhez alkamazkodni, éghajlatot, időjárást, társadalmat, ágyat, lakást váltani, új rutint létrehozni kétségtelenül nehezebb negyvenhez közeledve mint huszonévesen, legalábbis én magamon most ezt érzem. Néhány ember, a szegedi hétköznapjaim bizony hiányzanak - 1-2 éve még nem gondoltam ezt.

Mainzban 9 hónapot töltök majd, igaz, nem egyszerre, hanem három különálló szakaszban idén nyáron, télen és jövő nyáron.  A világ egyik legjelentősebb régészeti szakkönyvtárában és régészeti intézetében, az egykori RGZM (ma Leibniz Institute of Archaeology - LEIZA) Humboldt ösztöndíjas kutatója vagyok. Ez egy elképesztően nagy megtiszteltetés, hisz ritkán adódik lehetősége egy közép-kelet európai kutatónak, hogy humboldtiánus legyen. Mindez ráadásul alig néhány hónappal azután történt, hogy elnyertem életem első kutatócsoporti támogatását az MTA Lendület programjának keretében. Panaszra tehát semmi okom nincs, legalábbis szakmailag ez valóban a hála és a kegyesség ideje. A 9 hónap alatt (valójában 14 lesz, mivel szakaszokra bomlik) remélhetőleg elkészül Pannonia provincia Mithras kultuszáról az első angol nyelvű monográfia és számos tanulmány, amelyet ebben, a közel 200.000 kötetet számláló könyvtárban fogok megírni. A viszonyokról: a nyilászárók tökéletesek, túl drágák is talán. A könyvtárban a világ vezető kiadóitól ömlenek a drágábbnál drágább kötetek, amelyeket általában csak kalauz oldalakon szoktunk látni otthon. Irodát is kaptam, bár ritkán használom. Az intézetben a világ vezető római korral foglalkozó régészei és ókortörténészei vannak, így Dominik Maschek vagy Alexandra Busch, de nagyon sokat köszönhetek Martin Schönfeldernek, aki már 10 éve a mainzi barátom és szakmai támaszom itt.

Napjaim nagy részét most július végéig tehát a könyvtárban töltöm. Ha szép, napsütéses, kék eges nyár lenne, ezért igen nagy kár lenne, de "mázlimra", Németországban nincs valódi nyár, főleg júniusban: két hete vagyok itt, de csupán 2 nap volt, amikor a nap órákra kisütött és a hőmérséklet 25 fok felé kúszott. Állandóan borult, felhős, néha napsütéssel tarkított idő, aminek egyetlen haszna, hogy az ember jobban tud aludni és nem kívánkozik ki a munkából. Hosszú távon biztos nem birnám, nekem egy adott szélességi foktól északra nem való az élet. 2-3 hónapot talán ki lehet birni, de egy újabb 3 évet mint doktori éveim alatt biztos nem vállalnék be ("nincs az a pénz" - ahogy mondanánk). Egy rövid kutatási időszakra azonban elviselhető, bár a mentális gyakorlat, felkészülés erre fontos. Ugyanakkor, a ritka napos időt a város gyakorlatilag ünnepként fogadja hétvégén: elképesztő forgatag van a Rajna partján. Mainz római város, tele római emlékekkel, lenyűgöző római templommal (Isis et Magna Mater), romokkal, Augustus kora óta álló emlékkel ("Drususstein"), késő középkori és barokk emlékekkel. A belváros szép, érdekes, izgalmas, de a háború szörnyű nyomai, az 50-60-as évek épitészetének funkcionalista, pragmatikus és lélektelen kockái, szürkeségei sajnos itt is erősen érzékelhetőek. Ezeket a monstrumok ugyan lassan átalakulnak, de lélektelen jellegük nagyban hozzájárul egy-egy német város bizarr, távolságtartó hangulatához. 

Mainz tíz évvel ezelőtt is 30%-os bevándorolt lakosságból állt, ma ez az arány 40% feletti és ez nagyon is érzékelhető a tömegközlekedésben, a város minden pontján. Van itt etióp, perzsa, libanoni, szíriai és persze évtizedek óta török étterem és termék, minden mennyiségben és minőségben. Egy magyarnak, aki monoetnikus közegben nőtt fel persze ez valódi kultúrsokk, számomra kevésbé az, bár kétségtelen, hogy akadnak furcsaságok, amivel nehéz megbarátkozni vagy ami világnézeti különbségekből fakadnak. 2-3 hónapig az ember ezek mellett gond nélkül elvan, nem zavar, hisz nem az én hétköznapi világom részei.

A város pörög, sok esemény van (bár többségük itt is az alkoholról és töménytelen étel és ital fogyasztásról szól), hétköznapjaim nagy része az intézet és az ottani emberek körül forog. 1-2 helyi ismerősöm maradt 10 évvel ezelőttről, velük majd nosztalgiázok és kiváncsian hallgatom majd őket, hogyan látják a városban történt változásokat 2016 távlatában. 

Az árak tűrhetőek, alig találom drágábbnak az ételt, italt, mint Budapesten vagy akár Szegeden. A lakásárak, albérleti árak persze sokkal borsosabbak, az nagyban megnehezíti az életet, de a fizetések kétszer annyiak, mint Magyarországon (a kutatói ösztöndíjak pedig háromszoros szorzóval működnek). A jólét érzékelhető az utcán, bár kérdés, meddig marad ez igy, sok a kritikus és aggódó hang is. 

Két hét alatt főleg a belvárost jártam be, néhány olyan helyet, ahol már 2016-ban is voltam (a római templom, a katedrális). Sikerült bejutnom a Johanniskirche ásatás alatt álló kiállitására is és elmentem Heidelbergbe, ami lenyűgöző város minden tekintetben. E rövid idő alatt három tanulmányom sikerült befejeznem, amely már rég várt rám, de még van kettő legalább és azt követően nekilátom a monográfiának is.

Post scriptum: a Humboldt ösztöndíjam kilenc hónapjából most 2,5 hónapot töltöttem Mainzban. Ebből a június 15-július 1 elképesztően nehéz volt: megterhelő fizikai, lelki és minden más szempontból is. Az Európát idén elképesztő erővel sújtó hőkupolák első, talán legerősebbike elsősorban Németországra és Franciaországra csapott le. Mainzban voltak 37-38 fokos napok is, ami ott legalább tíz fokkal több, mint a szokásos és mivel az országban alig 5% a lakásoknak van felszerelve légkondival, így ez az időszak igazi pokol volt. Megterhelt, nem tagadom és rányomta bélyegét az ottlétemre. Szerencsére a július már valamivel enyhébb volt, könyebben tudtam dolgozni és sikerült befejezni nagyjából amit elterveztem. Tervben van egy nemzetközi konferencia és egy nagy szerkesztett kötet is, ez majd ősszel derül ki, hogy megvalósul-e. Összebarátkoztam egy kedves szerb és spanyol restaurátorral és néha kimentünk közösen ebédelni, iszogatni. Kondiba is jártam, amikor. tudtam. A honvágy - érdekes módon, talán először - most Szeged felé orientált. Széparcú múzsám, a nyugodt város, az otthoni nagy könyvtáram, a komfortzónák nyugodt, unalmas világa és topográfiája - most felértékelődött a mainz demográfiai és zeitgeisti káoszban. 

Érdekes tapasztalat volt, a téli időszakra már felkészültebben tudok visszamenni. 

Hol van az otthon? Szemelvények egy vándor világából

A havi fő teendőimet, tudományos munkám fő mérföldköveit egy szép, elegáns kék jegyzetfüzetbe írogatom immár évek óta. Egy ügyvédnek tanuló német fiútól kaptam még 2016-ban Berlinben, bár mi Mainzban találkoztunk néhány hónappal korábban. Csak nemrég tudatosult bennem, hogy ez a kék füzet - amelyben az elmúlt tíz évem tudományos tevékenységének minden terve, vágya, gondolata benne van - ugyanahhoz a városhoz köt, amelyhez szakmai karrierem egyik csúcsa, a Humboldt kutatói ösztöndíj fog kötni ismét idén és jövőre is több hónapon át.  

Mainz városát 2015-2016-ban többször meglátogattam a lenyűgöző régészeti könyvtára miatt. Akkor egy egzisztenciális válság kapujában álló, karrierje kezdetén lévő doktorandusz voltam: nagy vágyakkal, álmokkal, de végtelenül sok bizonytalansággal és kusza gondolatokkal. Jövőm nem tudtam, utak végtelensége állt előttem, amelynek helyes választása egy életreszóló döntés volt. El kellett döntenem, hogy maradok-e Németországban, vagy visszajövök Közép-Kelet Európába. Ha maradok, nem lesz stabil állásom, az akadémiai nomadizmus számomra már huszonévesen is fárasztó életmódja áll majd előttem (ahogy akkori kollégáim előtt sokszor még ma is). Ha visszatérek Erdélybe, az ősi otthonba, akkor mi várhat rám ott? Lesz-e egyetemi állásom? Megmaradhatok-e a tudományos pályán, vagy a sok karriert váltó és az akadémiai életnek hátat fordító friss doktorok egyike leszek (ahogy kolozsvári exem is például). A döntés nehéz volt 2016 nyarán, pontosan tíz évvel ezelőtt. 

Végül hosszas vívódás után csak Erdély mellett döntöttem. Megpróbálni visszatérni oda, ahol jó negyedévszázadot éltem. Már tíz évvel ezelőtt is sok város volt mögöttem: szülővárosom, Szatmárnémeti (1987-2007), Kolozsvár, egyetemi éveim és legszebb ifjúságom szerelmes évei (2007-2013), Róma (hét hónap 2013-ban) és végül Erfurt (2014-2016). Már akkor is nomád voltam a javából, de mégis, az otthonérzet az egyértelműen valahol a Szatmár-Kolozsvár tengely között mozgott, bár nyugalmat, szépséget, felejthetetlen élményt és az otthonérzés melegét, az ősbiztonság ősiségét megtapasztalhattam Rómában is, intellektuális önmagam szent városában, de még Weimarban is, kora őszi sétáim alatt. Visszatértem tehát oda, ahol – Eliade szavai szerint – minden utcának mítosza és személyes mitológiája van, oda, ahol épületek falain, kis sikátorokban és egy-egy kocsma hangulatában is emlékek ezrei keverednek régi és új arcokkal. Kolozsváron éltem ismét 2016 és 2018 között. Nehéz, szörnyű két év volt, ma már felfoghatatlan, hogy is bírtam végig menni az úton. Személyes nehézségek, válságok és szakmai küzdelmek sorozata omlott rám abban a 1,5 évben, ugyanakkor a sajtóban akkor eltöltött hosszú hónapjaimnak köszönhetően Erdély-szerte ismert közértelmiségivé lettem, amely szerepkört azóta is próbálom ápolni. Egyetemen viszont nem kaptam állást. Esélyem se volt belépni azokon a kapukon, amelyek talán 2013-as távozásomkor végérvényesen bezárultak. Ez máig fájó seb és keserűség, bár az idő és az azóta eltelt évek enyhitették ezt a személyes kudarcot. 

2018 tavaszán felmondtam tévés munkámból és életem egyik leginspirálóbb hónapját töltöttem szülővárosomban, ahol sikerült befejeznem a hónapok óta porosodó doktorim könyv-változatát, amelyet aztán év végén Oxfordban adtak ki. Azóta egy tucat recenziót kapott, közel száz idézettséggel. Az otthoni hónap ugyanakkor inspirált másra is: 2018 kora tavasza óta pályáztam a legkülönbözőbb helyekre (közel 30 posztdoktori pályázatot adtam le 2016-2018 között). Munka után, hulla fáradtan, reggel, este, úton, szünetekben....határozottan azért küzdöttem, hogy a tudományos életbe visszatérjek. Két évembe telt, de 2018 nyara csodát hozott: volt mesteris témavezetőm javaslatára pályáztam egy nagyszebeni állásra és csodák csodájára, 2018 júniusában felvettek: megkaptam első egyetemi állásom.

A boldogságom leírhatatlan volt. Rá két hónapra jött a hír: februári pályázatom – amelyet szegedi tanárbarátaim javaslatára adtam be Szegedre – sikert aratott, elnyertem egy NKFI (egykori OTKA) posztdoktorit. A siker valahogy mindig duplán jön az életemben (hosszú sikertelenségek után). 2018 és 2021 között Szeged és Nagyszeben között ingáztam és vittem a vállamon a nagyszebeni egyetemi oktatói állást és a szegedi posztdoktori kutatásom, amelynek gazdag eredményei lettek végül. Ennek meg lett az ára is: három év alatt húsz kiló plusz (nagyrészt az időközben beköszönő disztopikus pandémia miatt is, amely engem mély lelki válságba is sodort). Nagyszeben rengeteg barátot, élményt és főleg városi történelmet, urbánus esztétikai tapasztalatot adott nekem. Sokadik városom volt, ahol ráadásul kétszer is költöztem, de a város esztétikája és az ottani barátok segítettek túlélni a pandémiából és az egyetemi munkából fakadó nehézségeket. 

2021 nyarán, öt évvel ezelőtt végül ismét költöztem, ezúttal Szegedre. Majdnem két éven át ideiglenes állásban, szerződések sokaságában, de végül 2023-ban állandó egyetemi státuszt kaptam. 2023 óta rendszeresen járok Budapestre is, ahol sikerült egy baráti társaságba is bekerülnöm. 2023-2024 között hónapokat töltöttem két ösztöndíj miatt Bécsben, 2025-ben pedig karrierem alighanem csúcsán habilitáltam, egy Lendület és Humboldt támogatást is kaptam. Fel se fogom, sose felejtem a pillanatot, amikor a két emailt elolvastam, amelyben tájékoztattak. Nehezen ugyan, de sikerült egy kis baráti társaságot kialakítanom a városban, ahol már százakat ismerek talán - látásból.

De ezek tükrében, ennyi város, ennyi költözés, ennyi távolban maradt barát és ennyi ottmaradt helyi mítosz után: hol is van az otthon? Talán ott, ahol az ember ezt érzi? A kényelmes, nyugodt, az ősbiztonságot sugárzó ágyakban, utcákban, ölelésekben, arcokban, baráti pillanatokban? A családi, gyermekkori fészekben? A szerelmes diákévek mitikus városában? A doktori évek fiatal reményeinek dicső városaiban? A stabil tudományos pálya kispolgári nyugalmában? Talán mindenhol van egy kis otthon, amely leginkább arcokban, emberekben, élményekben nyilvánul meg. Ha látom őket, ha találkozhatok velük, az otthonérzet is felélénkül, még ha egy pillanatra, rövid percekre is, de elragad az a varázslat, amellyel ezt a fogalmat azonosítjuk: melegség, nyugalom, biztonság, mosolygós csend, a nyári nyugalom ismerős fényárja.  Nekem ez az érzés fragmentált, széttöredezett, szétszórt, három-négy ország vagy féltucat városában, barátaim mosolyában, anyámék drága arcában, egykori és mostani szerelmek és szeretők, szép utcák, templomok, egyetemek és kocsmák hangulatában. Ha egyszer egy helyre lehetne sűríteni ezt, az a hely maga lenne a paradicsom, maga lenne a csoda, de ilyen legfeljebb a mítoszokban van. Azt meg kutatom, tanulom, olvasom – örök okulásomra.

List of gratitudes 2025

This year will remain in my life as the golden milestone (milliarium aureum) of my scientific, academic career: I have not enough words to express my gratitude to God and for my enduring power of not giving up and being a dreamer even after so many years. I started this year by writing, for the third time, a 120-page-long research application – 30–40 days spent in the amazing University Library of Szeged (6–7 hours of writing daily). I was incredibly lucky with colleagues from the library and the university, but also with several scholars from Hungary and abroad who helped me in the application process. At the same time, I was preparing my habilitation lectures (later published as two articles on religious glocalisation in the Danubian provinces). My short visit to Sicily in January was great, but not as inspiring as I expected (constantly raining). I had amazing meetings and gained new friends in Budapest, where I spent most of my weekends this year.

My academic “luck” and year of miracles started in May, when I had the chance to spend two amazing weeks in Belgrade with my dear colleagues from the Archaeological Institute. In June, I visited Vienna with my students. The miraculous letter came on the 1st of July: we won the Lendület (Momentum) research grant, which finally allows us to research the cult of Roman Mithras and its reception history in Central-Eastern Europe. This is the first project focusing on Roman religion at the Hungarian Academy of Sciences and the first such project at the Faculty of Humanities, University of Szeged. In August, the second miracle happened: I won the Humboldt Research Fellowship for nine months. A few weeks later, the third letter arrived: I was named Young Researcher of the University in 2025. No words, just gratitude. The year had some failures or personal mistakes too: my health was put on second or third position in the busiest periods. Although this year I was lucky to avoid severe flu or infections, my obesity definitely represents an issue now.

Here is my list of gratitude for 2025:

• happy for my old and new friends whom I have in Budapest, Szeged, Vienna, Rome, Cluj, Sibiu, and many other cities in Europe and beyond. Some of them I wished to visit, but this year was less about moving around

• thankful for my brother and his friend who brought me all my academic books in Szeged and I could finally unite my library. Now its a monumental personal library specialised on antiquity, Roman history and religion 

• grateful for my colleagues and friends who helped me with the Lendület application, and thankful to the Academy for awarding me this chance

• grateful for my colleagues in Mainz, who helped me a lot with the Humboldt application

• thankful to have the chance to see Sicily, Krakow, Balatonkenese, Vienna and Targu Mures again this year. Krakow was an instant love, probably the most beautiful city in Central-Eastern Europe. Grateful for my Italian colleagues and friends who made the IAHR conference for me so special

• grateful for my colleagues and co-authors who helped me with my publications this year: an edited book, five studies, five book reviews, and several popularising articles

I wish you all a happy new year and hope to continue our common experience also in 2026!

Hány idézettséget ér egy bölcsész? A tudománymetria kortárs dilemmáiról

 

A tudományos életben fennmaradni akaró kutatók számára néhány fogalom ijesztően hat manapság, pedig életünk megkerülhetetlen része: Q1, Q2, H-index, impakt faktor. A Q1-Q4 a tudományos folyóiratok quartilis (negyedek) szerinti besorolásai, amelyeket az adott szakterületen mért impakt faktor alapján rangsorolnak. A Q1 a szakterület legfelső 25%-ába tartozó folyóiratokat jelöli, az impakt faktor pedig az idézettséget. A H-index már a szerzők „minőségi” fokjelzője: H mennyiségű tanulmány, amelyet H alkalommal idéztek. Ha tíz tanulmányom legalább tízszer idézték, akkor a H-indexem 10-es. Minél magasabb az idézettsége egy folyóiratnak, annál magasabb impakt faktorral rendelkezik. A folyóiratok gyakran negyedévente veszítik el Q1-es státuszukat, tehát kevés, neves folyóirat tud huzamosabb ideig, éveken át Q1-es státuszban maradni. Ez a neoliberális, amerikai piacmodellből eredő tudománymetria külföldön egyre több bírálatot kap, manapság Magyarországon azonban néhány hangos kormányközeli szerző ezzel a módszerrel alakítaná át radikálisan a magyar tudományos életet. De hogyan válhat a tudománymetria politikai eszközzé és milyen módszerek alapján mérhető egy-egy kutató? 

A Lentner Csaba közgazdász és Schmidt Mária történész által jegyzett, a Magyar Tudományos Akadémia tagjait és általában, a bölcsészettudományokat támadó cikkek egyik visszatérő „érve” az, hogy a magyar bölcsészet és társadalomtudósok a nemzetközi társaikhoz képest sokkal kevésbé láthatóak, sokkal kevesebb nemzetközi tanulmányaik vannak és sokkal rosszabb idézettségi mutatókkal rendelkeznek.  Ezek a vádak azonban pontos módszertan és konkrét esetek elemzése nélkül csupán üres lózungok és sérelemből fakadó vádak, hisz egy-egy kutató tudománymetriai mutatóinak elemzése nagyon bonyolult feladat és erről ma már nemzetközileg is súlyos módszertani viták zajlanak.  

De mi is az a tudománymetria, miért méricskéljük egymást és hogyan lehet egy kutatót „számszerűsíteni”? 

A romantikus bölcsészettudományok vége: a XIX. század 

Mondanom sem kell, hogy a berlini egyetemet megalapitó, a német klasszicizmus és tudományosság félisteneként tisztelt Wilhelm von Humboldtot egyáltalán nem izgatta a XIX. század elején, hányan idézik az ő munkáját. Az azonban már az ő generációjának is fontos volt, hogy szellemi és tudományos munkásságuk kontinentális hírnévre törjenek, ismerjék őket nemzetközileg (akkor ez alapvetően Európát jelentette még) és tudományos teljesitményükben az emberiség eszményi, egyetemes céljai összpontosuljanak. Humboldt generációja már nem csupán egy-egy egyetem polgárságának, egy városnak, vagy egy nemzetnek irt, de törekedtek arra, hogy az iparosodás és a nagy földrajzi felfedezések új, kolonialista fejezetével lassan kibontakozó világfalut foglalják össze munkáikban (1.kép). A tudományos előrehaladásnak ekkor alapvetően két kritériuma volt: kiválóság (a szakma legjobbja, legnagyobb, akkor még pozitivista és polihisztori tudást igénylő ismerője legyen) és kapcsolatok (szakmai hálózatosodás, „konnektivitás”, ahogy ma mondanánk). 

Nem ártott néha persze az sem, ha valaki arisztokrata vagy nagypolgári családból származott, bár a XIX. század második feléhez közeledve egyre több szegény sorból felemelkedő tudóst és kutatót is találunk. A tudományágak fejlődésével, új diszciplinák létrejöttével és egyetemi szintű oktatásával a tudományos publikációk mennyisége és a kutatók száma is rohamosan nő: míg a XIX. század első felében még csupán néhány ember kutatta és oktatta az ókori Egyiptom történelmét és alig néhány ember volt a kontinensen, aki hieroglifákat olvasott, fél évszázaddal később az egyiptológia például több tucat egyetemen oktatott tudományág lett számos kutatóval az Egyesült Államoktól Budapestig. 

Még nagyobb méretű volt a tudományos robbanás a természettudományok területén, ahol az orvosi, matematikai, fizikai szakirodalom olyan mennyiségben megnőtt, hogy azt egy idő után rendszerezni kellett, ezeket pedig jelentőségük szerint, „hatásfokuk” szerint osztályozni. A tudománymetria, mint a kutatás „minőségfoka” és a kutatók osztályozásának, versengésének és versenyképesitésének, ha úgy tetszik „piacositásának” egyik eszköze tehát a tudománytörténet természetes velejárója: alig száz év alatt, a megnövekedett számú egyetemek, a globalizálttá lett világ és a tudományos fejlődés gyors irama miatt a XIX. század végére a kutatók száma néhány százról több ezerre nőt Európában. Erről már Max Weber, a német szociológia atyja is irt. Az elsők aztán, akik elkezdték az idézettségi mámort a jogászok voltak, bár alapvetően szakmai célból és nem a tudományos piacositás, versenyképesités céljából. A jogi esetek idézettségeinek statisztikáit vezető „Shepard’s Citation” volt az egyik legkorábbi olyan eset, amelyben a jogi szakirodalmat idézettség alapján osztályozták, kategorizálták, elemezték. 1884 és 1900 között például, kevesebb mint 16 év alatt 380.000 tudományos publikáció keletkezett globális szinten, majd 1900 és 1910 között ez a szám megduplázódott (ebben már ott lesznek Einstein paradigmatikus tanulmányai is). 

Ez vezetett oda, hogy a kutatókat – igy a bölcsészettudományok művelőit is – számszerűsíteni akarták, hisz olyan mennyiségben megnőtt Európában és a nyugati világon a kutatók száma, hogy azok „relevanciáját” és „hatásfokát” már nem csupán a humboldti elvek (kiválóság és nemzetközi kapcsolatok) szerint kellett osztályozni. 

A tudománymetria születése 

A XX. század első évtizedeiben a robbanásszerűen megnőtt tudományos publikációk száma különösen a természettudományok területén olyan méreteket öltött, hogy azt már tudományterületen belül sem lehetett egy-egy kutatónak egyedül követni. A minőséget és a lassú, hosszú távú kutatásokat felváltotta az hadiparhoz, közegészségügyhöz és bankszektorhoz köthető kompetitív, versenyszférát idéző kutatások, ezeket pedig egy idő után nemcsak kategorizálni kellett, de relevancia szerint osztályozni is. Ennek első nyomait látjuk Alfred Lotka 1926-os paradigmatikus munkájában (Chemical Abstracts), amelyet sokan az első tudománymetriai munkaként értelmeznek. 1934-ben Samuel Bradford és E. Lancaster Jones egy tanulmányban már relevancia és idézettség szerint osztályozta a fizikai témájú folyóiratokat. 

Az igazi váltás azonban csak a Második Világháború után következett be, amikor 1955-ben Eugene Garfield létrehozta az Institute for Scientific Information (ISI)-t, amely a kortárs szcientometria (tudománymetria) egyik alapintézménye lett (2.kép). Garfield és csapatának munkájához kötődik a folyóiratok impakt-faktorának bevezetése is, amely végérvényesen megváltoztatta a szakirodalmat, kategóriákba sorolva a ma már ezresével mérhető tudományos folyóiratokat (Q1, Q2, Q3, Q4 és megannyi más kategória). A tudománymetria, mint a tudományos teljesítményt mérő, osztályozó és hatásfokát elemző új tudományág (valahol a tudománytörténet, szociológia, statisztika határmezsgyéjén) először az 1970-es években jelenik meg a szovjet Vasily Nalimov munkájának köszönhetően. Ezek a változások kezdetben csak a természettudományokat változtatták meg, a bölcsész- és társadalomtudományok lassan zárkóztak fel ehhez. 

Marc Bloch és az Annales folyóirat történelemtudományokban betöltött forradalmi szerepét a XX. században ma senki se kérdőjelezné meg, mégse számolták az Annales főszerkesztői a folyóirat „hatásfokát”, impakt faktorát és idézettségi rátáját a XX. század első felében. A tudománymetria ma ipari léptékeket öltött: folyóiratok félévente frissítik H-index számukat, impakt-faktoros állapotukat és paranoid módon próbálják megőrizni kiemelt státuszukat, amelyet nagyrészt fizetős rendszerük és a neoliberális gazdaságpolitika tőzsdei kompetitivitását idéző hierarchikus rendszerük miatt hoztak létre. A XX. század első felében is már a kutatók egynegyede produkálta az idézettség háromnegyedét és ez az arány mára még aránytalanabb méreteket öltött: a legidézettebb tudósok még idézetebbekké válnak, akik nemegyszer monopolizálnak egy-egy kutatási területet.

 A „Máté-effektus” néven ismert jelenséget Robert Merton írta le az 1960-as években, rámutatva arra a jelenségre, amelyet a bibliai idézet úgy jellemez: „mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog”. Erre az elvre alapozva, Merton – és azóta számos jelentős tanulmány, igy egy 100.000 kutató eredményeit vizsgáló 2025-ös Nature közlemény is bizonyította – hogy a legidézettebb és szakmailag befutott kutatókat sokkal többen idézik, annak ellenére, hogy új, releváns és jelentős tanulmányt és kutatást évek óta nem végeznek. A tudománymetria módszerei (kutatók H-indexének mérése, folyóiratok impakt-faktorának és tudományos kategóriáinak megállapítása) máig nem rögzült, egyetemes szabályrendszer szerint történnek, hisz ezek tudományáganként radikálisan más szabályok szerint kellene működjenek. Egy csillagászt, szerves kémiával foglalkozó kutatót, kutatóorvost, pszichológust, bronzkoros régészt és egy koptológust lehetetlen lenne azonos módszerekkel mérni. Az alábbiakban néhány konkrét példán keresztül bizonyítom, miért értelmetlen a tudománymetriai mutatók túlzott, neoliberális gazdaságpolitikát idéző rendszere és milyen megoldások jelentek meg az európai tudományosságban ezek leküzdésére. 

Jupiter, Mithras és a római valláskutatók „méretei” 

Saját esettanulmányomon keresztül fogom bemutatni a tudománymetria világának furcsa és sokszor értelmetlen világát. Római vallással, azon belül is a Kr.u. I-III. század (Principatus kora) birodalmi vallási kontextusának provinciális esettanulmányaival és a dunai régió vallási életével foglalkozom. Még szűkebben, tanulmányaim nagy része eddig Dacia római provincia, Apulum római városának vallási forrásairól (a mai Gyulafehérvár) és Mithras római kultuszáról szóltak. Mithras római kultuszával ma a világon 15-20 ember foglalkozik kisebb-nagyobb intenzitással, ezek közül én a harmadik legidézettebb és a témában a legtöbb szaktanulmányt közlő kutató vagyok (a szakma utolsó élő legendája, Richard L. Gordon és Aleš Chalupa után -3.kép). Apulum vallási életével rendszeresen 2-3 ember foglalkozik, Dacia vallási életével jobb esetben 5-6 míg a tágabb értelemben vett dunai régió (Bécstől a Fekete-tengerig) római vallásával 40-50 ember foglalkozik. 

Ez az én „szakmai ligám”, „céhem”, jobb esetben is tehát 60-70 ember van, akik szűkebb és tágabb szakmai témáimmal foglalkozik globális szinten. Ez a kis közösség jobb esetben a római korral és vallástörténettel foglalkozó folyóiratokban közölhetnek, ahol a stabilan Q1-es folyóiratok száma nagyon ritka (Journal of Roman Studies, Journal of Roman Archaeology, Antiquity, stb.). Néhány folyóirat pedig Q1-es besorolású ugyan, de valójában pénznyelőként működik (MDPI folyóiratok). Ezek az arányok és számok teljesen más képet mutatnak már akkor is, ha valaki bronzkori régészettel, avar-korral, ókori Egyiptommal vagy a XVIII. századi felvilágosodás témáival foglalkozik. Némely kutatás esetén száznál is több kutatóval kell felvennie a versenyt globális szinten. Még extrémebb a helyzet a jelenkorral foglalkozó történészek körében: az Első és Második Világháborúk komolyan vehető kutatóinak száma világszinten is több százra tehető. Ebből is látszik, hogy már az MTMT-ben és az MTA szervezeti egységében is egy osztályba (II. osztály) sorolt kutatók egységes módszer szerint történő osztályozása, tudománymetriai mérése sem túl hasznos: ha nekem a H-indexem 9-es és van 250-260 független idézettségem (vagyis olyan citáció amit nem doktoranduszok és nem saját magam idéztem) az egy bronzkoros kutatóhoz vagy jelenkorászhoz képest lehet kevés, mivel ott egy-egy tanulmányt 100-200 kutató olvas, míg az én szaktanulmányaimat jobb esetben 50-60 (4-5.kép). De ez fontosabbá, relevánsabbá teszi az ő kutatási területüket? 

Az alapkutatásra épülő tudományosság elve nem a hasznosság, hasznosíthatóságra épít: a kutatás egy szárnyaló, szabad madár, ahol az azonnali anyagi megtérülés, pénzbe fordítható kutatás ellenére is szabadon kutathat minden arra érdemesült kutató. Fontos kritérium még a kutatók tudománymetriai összehasonlításával az életkor és életpálya-modell is: jómagam, a 40 év alatti római korral foglalkozó magyar kutatók közül a legidézettebb vagyok, de összehasonlítva az 50-60 éves kutatókkal mutatóim értelemszerűen szerényebbek lesznek. Nemzetközi szintet képviselve a helyzet hasonló: külföldön a 40 év alatti római vallással foglalkozó kutatók jelentős része ma 300 idézettség és 10-es H-index alatt van, tehát mutatóim nemzetközi szinten is jónak minősülnek, de csupán addig, amig a szakterületem embereivel hasonlítanak össze. Fiatalabb kortársaim közül, Richard Veymiers (45) idézettsége 400 körüli, Valentino Gasparini (50 alatt) idézettsége 826. A szakma ma élő, legidézettebb képviselője egykori témavezetőm, Jörg Rüpke (62), akinek közel 10.000 idézettsége és 45-ös H- indexe van (6.kép). Fontos megjegyezni, hogy teljesen más idézettségi szám jön ki, ha a Scopus, Web of Science és Google Scholar adatokat nézzük, tehát már ez is bonyolulttá teszi a helyzetet. 

Ha ebből a szűk burokból valaki kilép és a 35-40 éves jogászokkal, politológusokkal vagy jelenkorászokkal vet össze, a számok máris torzulnak és a megítélésem máris más lehet. Fontos az is, hogy egy-egy kutató a doktori befejezése után el tudott-e helyezkedni azonnal a szakmában, vagy ahogy ez sokaknál lenni szokott, 1-2-3 évig álláskereső fázisban maradt. Nők esetében gyakran már a doktori időszaka vagy az első posztdoktori fázis is elhúzódik a gyermekvállalás miatt. Nem ugyanolyan tudománymetriai mutatókkal rendelkezik egy kutató, akinek megadatott a szerencse, hogy doktorija után azonnal kutatási intézetben folytatta karrierjét. Bár elhanyagolják, de az is fontos szempont, hogy valaki oktatási intézményben dolgozik-e (egyetemi cursus honorum) vagy kutatóintézeti tudós. Utóbbiakra nem hárul az oktatás terhe és időigényes munkája, a mentorálás, a diákügyek adminisztrációja, tehát több idejük van kutatni is. Az európai tudományosságban (a European Research Council pályázatainál) ezért is különböztetik meg a doktori utáni első 7-8 évben lévő kezdő kutatókat (Starting Grant), a doktori után 12 évvel lévő feltörekvő, konszolidálódási folyamatban lévő kutatókat (Consolidator Grant) és a senior, professzori kategóriába esőket (Advanced és Synergy Grant).

 A pályázatoknál sokat számít a narratív CV, ahol a kutató kifejtheti szakmai pályafutásának magánéleti, hátráltató vagy abban segítséget nyújtó élethelyzeteit is (gyermekvállalás, kényszerszabadság, karrier-törés, betegségek). Szerencsére, ezeket részben már a magyar tudományosság is átvette és egyre kisebb arányban számít a pályázatoknál a számszerűsített tudománymetriai mutatók, amelyek – ahogy láttuk egyetlen esettanulmányból is – nagyon szubjektív, nehezen összehasonlítható adatok és szinte minden kutató esetében egyéni, a szűk szakmájához mérhető. Ezért sincs igaza Lentner Csabának és társainak akkor, amikor idézettségi adatokkal dobálóznak: ezeket csakis szigorú módszerrel, nagyon nehezen lehet összehasonlítani és értelmezni és egyre kevésbé számítanak a tudománymetriai mutatók. Az ún. Slow Professor mozgalom egyik alaptézise, hogy a kutatókat nem számszerűsített tenyészbikaként kell értelmezni és a publish or perish (közölj, vagy elpusztulsz) elvét kell követni, hanem radikálisan új szemléletet igényel a tudományos kutatás és eredmények megítélése. Meglehet, egy jól megirt Qubit cikknek nagyobb a társadalmi és tudománytörténeti haszna és hatásfoka, mint egy Q1-es Mithras tanulmánynak, mégis, egyesek csak utóbbiak alapján fognak kutatókat „jó” vagy „rossz” kutatónak ítélni.  Ezt a hozzáállást pedig nem fogadhatjuk el: Maggie Berg és Barbara K. Seeber Slow Professor mozgalmának nagyobb teret kell adni Magyarországon is. 

A szerző vallástörténész, az SZTE BTK Vallástudományi tanszékének habilitált adjunktusa, az MTA-SZTE Lendület Mithras Kutatócsoport vezetője

Forrás: Qubit.hu

Addendum:

A cikkben nem esik szó az akadémikusok, nagydoktorok és egyetemi tanárok kinevezésének problematikájáról, módszertani gondjairól és hibáiról, amely nem feltétlenül témája ennek a cikknek. A jelenségről azonban érdemes ezt a tanulmányt elolvasni. 

List of gratitudes 2024

This year was a very intense one. My photo album with "selected photos of 2024" in my Facebook profile shows almost 450 pictures, almost double as in 2023 or 2022. Only 2019 was so intense as this year. This year was about Vienna: I was honored to have a JESH project at the Austrian Academy of Sciences, which gave me the opportunity to study in several libraries and institutions of Vienna. I was lucky to travel a lot this year again: in Erfurt, Graz, Belgrade, Ljubljana, Alba Iulia, Cluj, Balatonkenese, Esztergom, Rome (twice...oh, god), Brno. Published a lot of papers, probably too much this year. This was at least honored by the faculty and university. The last two month of the year was hard: I was struggling twice with some flu, sinusitis and I am writing these lines again in fever. Way too much work. Next year l will manage myself - but life will do it anyway - to rest more. I will certainly need a gym-trainer too.

Here is my list of gratitudes for 2024:

- happy for my friends, those few who are with me in Szeged, Budapest and those who are far in cities I lived or visited. Their number are growing. Especially grateful for my Vienna friends, who helped me enourmously. I love you all.

- happy and grateful for my colleagues, who helped me a lot in my recent, big publications. Young scholars with full hearth and ambition.

- greatful to be so lucky, to discover several new Roman reliefs or statues: as you are already know, not in excavations, but in private collections or museum depos. 

- greatful to see Rome, Lake Albano and so many other beautiful sites this year in the above named cities. I can't even list them. These beauties are the motors of live together with the kind meetings with friends during these trips

- greatful for the amazing concert of Coldplay.  It was my long time dream to see them live. I was singing their songs for days on metro, on the streets, in the train. Loved also the concert 

- greatful for the two short scholarships I won this year for 2025 and 2026 (sadly, only few months). The challange of the next year(s?) will be to find another, long-term scholarship or side-job (as most of Hungarian scholars have 2-3 jobs or financial sources - don't ask my opinion about this, you certainly know it).

- grateful and happy to visit for the first time Ljubljana and Slovenia: such a beautiful city and warm people. Hope to return soon. The same fantastic first time experience I had in Brno: a lovely city, which I want to visit again.

- greatful for my students, colleagues in Szeged and all around Europe and beyond. We always learn together from each other, which is rare nowadays.

Wish you all a happy new year and hope to see you soon!

 

Az ókor és a párizsi olimpia

 Azt mondják, hogy amit az olimpián láttunk, az a klasszikus ókor felidézése, tisztelgés az ókor előtt.

Nem igazán igy van ez.

A klasszikus ókorban az istenek megjelenitése szigorú szabályhoz kötött: Az Olimpiai játékok szakrális események, Zeusznak ajánlott ünnepség, ahol az istenek ábrázolása a legnagyobb művészek, a vátesszé lett szobrász, Phidiasz feladata. Nem akárhogy és nem akármilyen módon lehetett ábrázolni isteneket, igaz, azok ábrázolási módja sokat változott az archaikus kortól a hellenisztikus korig, az istenek arca, képe, teste változik, ahogy a társadalom is (Praxitelész meztelen istenei forradalmiak az archaikus kor merev és puritán isteneihez képest). Mindenesetre a sporteseményeken a bacchanáliának nem sok szerep jutott, mivel ott pontosan az emberi test más módon volt kihasználva és felhasználva (Bouvrie 2004, 378): a fizikai szépség, az eszményi, isteni arányok és a test határainak dicséretéről szólt ez.

Ugyanakkor a szinházakban az istenek hibái, gyarlóságai, antropomorf sajátosságainak minden esendősége megjelenik: Az istenek a szinházban lehetnek groteszkek, kigúnyolhatjuk őket Arisztophanésszel, nevethetünk rajtuk, láthatjuk halálukat is, de az is egy vallásos tér, ahol a szinpad tere lezárja a lehetőségek tárházát, azon túl aki az isteneket gúnyolja, úgy járhat mint Szókratész.

Az ókoriak ugyanakkor a férfi és női szépségideálban az arányosságot, az esztétikát emelték szinte filozófiai magasságokba: ami arányos, az szép. Az aranyszabály fontos szerepet tölt be a szépség filozófiájában és vallásos szerepében is. Apollo istenség sokszor nőies kecsessége és az androgün jegyek a szimmetria, az arányosság kultuszának jegyei.

Az amit Párizsban láttunk tehát, nem az ókor hiteles felélesztése, nem a hiteles ókor iránti tisztelethajtás, hanem egy "újraalkotott hagyomány", a reinvented traditions kategóriája: az ókor, mint motivum ki- és felhasználása, abuzúsa egy kortárs ideológia és mozgalom legitimizálására.

Egy szinházban ennek helye lenne, hisz ott Thalia keretei között a művészet szabad, a tér kéri és akarja ezt. Olimpiai megnyitó nem erről szól (lásd Athén 2004, Peking 2008 vagy London 2012 klasszikus, de ugyanakkor ötletes, kreativ, nyugodt és elegáns ikonográfiáit, programját).

Ha már nagyon klasszikusok akartak volna lenni, inkább kellett volna Fernando Lindezt vagy valami hozzá hasonló francia modellt mutogatni, mert a klasszikus görög eszményhez, a sporthoz és az esztétikai, ókori élményhez jóval közelebb állna.

De ahogy mondják: izlések és pofonok, helyette kaptunk Apollónak öltözött túlsúlyos drag DJ-t aki a 90-es évek legolcsóbb zenéjét játszotta miközben bevonult a kék, hindu Dionüszosz.