A következő címkéjű bejegyzések mutatása: autobiography. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: autobiography. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 27., szerda

Hol van az otthon? Szemelvények egy vándor világából


A havi fő teendőimet, tudományos munkám fő mérföldköveit egy szép, elegáns kék jegyzetfüzetbe írogatom immár évek óta. Egy ügyvédnek tanuló német fiútól kaptam még 2016-ban Berlinben, bár mi Mainzban találkoztunk néhány hónappal korábban. Csak nemrég tudatosult bennem, hogy ez a kék füzet - amelyben az elmúlt tíz évem tudományos tevékenységének minden terve, vágya, gondolata benne van - ugyanahhoz a városhoz köt, amelyhez szakmai karrierem egyik csúcsa, a Humboldt kutatói ösztöndíj fog kötni ismét idén és jövőre is több hónapon át.  


Mainz városát 2015-2016-ban többször meglátogattam a lenyűgöző régészeti könyvtára miatt. Akkor egy egzisztenciális válság kapujában álló, karrierje kezdetén lévő doktorandusz voltam: nagy vágyakkal, álmokkal, de végtelenül sok bizonytalansággal és kusza gondolatokkal. Jövőm nem tudtam, utak végtelensége állt előttem, amelynek helyes választása egy életreszóló döntés volt. El kellett döntenem, hogy maradok-e Németországban, vagy visszajövök Közép-Kelet Európába. Ha maradok, nem lesz stabil állásom, az akadémiai nomadizmus számomra már huszonévesen is fárasztó életmódja áll majd előttem (ahogy akkori kollégáim előtt sokszor még ma is). Ha visszatérek Erdélybe, az ősi otthonba, akkor mi várhat rám ott? Lesz-e egyetemi állásom? Megmaradhatok-e a tudományos pályán, vagy a sok karriert váltó és az akadémiai életnek hátat fordító friss doktorok egyike leszek (ahogy kolozsvári exem is például). A döntés nehéz volt 2016 nyarán, pontosan tíz évvel ezelőtt. 


Végül hosszas vívódás után csak Erdély mellett döntöttem. Megpróbálni visszatérni oda, ahol jó negyedévszázadot éltem. Már tíz évvel ezelőtt is sok város volt mögöttem: szülővárosom, Szatmárnémeti (1987-2007), Kolozsvár, egyetemi éveim és legszebb ifjúságom szerelmes évei (2007-2013), Róma (hét hónap 2013-ban) és végül Erfurt (2014-2016). Már akkor is nomád voltam a javából, de mégis, az otthonérzet az egyértelműen valahol a Szatmár-Kolozsvár tengely között mozgott, bár nyugalmat, szépséget, felejthetetlen élményt és az otthonérzés melegét, az ősbiztonság ősiségét megtapasztalhattam Rómában is, intellektuális önmagam szent városában, de még Weimarban is, kora őszi sétáim alatt. Visszatértem tehát oda, ahol – Eliade szavai szerint – minden utcának mítosza és személyes mitológiája van, oda, ahol épületek falain, kis sikátorokban és egy-egy kocsma hangulatában is emlékek ezrei keverednek régi és új arcokkal. Kolozsváron éltem ismét 2016 és 2018 között. Nehéz, szörnyű két év volt, ma már felfoghatatlan, hogy is bírtam végig menni az úton. Személyes nehézségek, válságok és szakmai küzdelmek sorozata omlott rám abban a 1,5 évben, ugyanakkor a sajtóban akkor eltöltött hosszú hónapjaimnak köszönhetően Erdély-szerte ismert közértelmiségivé lettem, amely szerepkört azóta is próbálom ápolni. Egyetemen viszont nem kaptam állást. Esélyem se volt belépni azokon a kapukon, amelyek talán 2013-as távozásomkor végérvényesen bezárultak. Ez máig fájó seb és keserűség, bár az idő és az azóta eltelt évek enyhitették ezt a személyes kudarcot. 

2018 tavaszán felmondtam tévés munkámból és életem egyik leginspirálóbb hónapját töltöttem szülővárosomban, ahol sikerült befejeznem a hónapok óta porosodó doktorim könyv-változatát, amelyet aztán év végén Oxfordban adtak ki. Azóta egy tucat recenziót kapott, közel száz idézettséggel. Az otthoni hónap ugyanakkor inspirált másra is: 2018 kora tavasza óta pályáztam a legkülönbözőbb helyekre (közel 30 posztdoktori pályázatot adtam le 2016-2018 között). Munka után, hulla fáradtan, reggel, este, úton, szünetekben....határozottan azért küzdöttem, hogy a tudományos életbe visszatérjek. Két évembe telt, de 2018 nyara csodát hozott: volt mesteris témavezetőm javaslatára pályáztam egy nagyszebeni állásra és csodák csodájára, 2018 júniusában felvettek: megkaptam első egyetemi állásom.


A boldogságom leírhatatlan volt. Rá két hónapra jött a hír: februári pályázatom – amelyet szegedi tanárbarátaim javaslatára adtam be Szegedre – sikert aratott, elnyertem egy NKFI (egykori OTKA) posztdoktorit. A siker valahogy mindig duplán jön az életemben (hosszú sikertelenségek után). 2018 és 2021 között Szeged és Nagyszeben között ingáztam és vittem a vállamon a nagyszebeni egyetemi oktatói állást és a szegedi posztdoktori kutatásom, amelynek gazdag eredményei lettek végül. Ennek meg lett az ára is: három év alatt húsz kiló plusz (nagyrészt az időközben beköszönő disztopikus pandémia miatt is, amely engem mély lelki válságba is sodort). Nagyszeben rengeteg barátot, élményt és főleg városi történelmet, urbánus esztétikai tapasztalatot adott nekem. Sokadik városom volt, ahol ráadásul kétszer is költöztem, de a város esztétikája és az ottani barátok segítettek túlélni a pandémiából és az egyetemi munkából fakadó nehézségeket. 

2021 nyarán, öt évvel ezelőtt végül ismét költöztem, ezúttal Szegedre. Majdnem két éven át ideiglenes állásban, szerződések sokaságában, de végül 2023-ban állandó egyetemi státuszt kaptam. 2023 óta rendszeresen járok Budapestre is, ahol sikerült egy baráti társaságba is bekerülnöm. 2023-2024 között hónapokat töltöttem két ösztöndíj miatt Bécsben, 2025-ben pedig karrierem alighanem csúcsán habilitáltam, egy Lendület és Humboldt támogatást is kaptam. Fel se fogom, sose felejtem a pillanatot, amikor a két emailt elolvastam, amelyben tájékoztattak. Nehezen ugyan, de sikerült egy kis baráti társaságot kialakítanom a városban, ahol már százakat ismerek talán - látásból.


De ezek tükrében, ennyi város, ennyi költözés, ennyi távolban maradt barát és ennyi ottmaradt helyi mítosz után: hol is van az otthon? Talán ott, ahol az ember ezt érzi? A kényelmes, nyugodt, az ősbiztonságot sugárzó ágyakban, utcákban, ölelésekben, arcokban, baráti pillanatokban? A családi, gyermekkori fészekben? A szerelmes diákévek mitikus városában? A doktori évek fiatal reményeinek dicső városaiban? A stabil tudományos pálya kispolgári nyugalmában? Talán mindenhol van egy kis otthon, amely leginkább arcokban, emberekben, élményekben nyilvánul meg. Ha látom őket, ha találkozhatok velük, az otthonérzet is felélénkül, még ha egy pillanatra, rövid percekre is, de elragad az a varázslat, amellyel ezt a fogalmat azonosítjuk: melegség, nyugalom, biztonság, mosolygós csend, a nyári nyugalom ismerős fényárja.  Nekem ez az érzés fragmentált, széttöredezett, szétszórt, három-négy ország vagy féltucat városában, barátaim mosolyában, anyámék drága arcában, egykori és mostani szerelmek és szeretők, szép utcák, templomok, egyetemek és kocsmák hangulatában. Ha egyszer egy helyre lehetne sűríteni ezt, az a hely maga lenne a paradicsom, maga lenne a csoda, de ilyen legfeljebb a mítoszokban van. Azt meg kutatom, tanulom, olvasom – örök okulásomra.





2025. december 28., vasárnap

List of gratitudes 2025

This year will remain in my life as the golden milestone (milliarium aureum) of my scientific, academic career: I have not enough words to express my gratitude to God and for my enduring power of not giving up and being a dreamer even after so many years. I started this year by writing, for the third time, a 120-page-long research application – 30–40 days spent in the amazing University Library of Szeged (6–7 hours of writing daily). I was incredibly lucky with colleagues from the library and the university, but also with several scholars from Hungary and abroad who helped me in the application process. At the same time, I was preparing my habilitation lectures (later published as two articles on religious glocalisation in the Danubian provinces). My short visit to Sicily in January was great, but not as inspiring as I expected (constantly raining). I had amazing meetings and gained new friends in Budapest, where I spent most of my weekends this year.

My academic “luck” and year of miracles started in May, when I had the chance to spend two amazing weeks in Belgrade with my dear colleagues from the Archaeological Institute. In June, I visited Vienna with my students. The miraculous letter came on the 1st of July: we won the Lendület (Momentum) research grant, which finally allows us to research the cult of Roman Mithras and its reception history in Central-Eastern Europe. This is the first project focusing on Roman religion at the Hungarian Academy of Sciences and the first such project at the Faculty of Humanities, University of Szeged. In August, the second miracle happened: I won the Humboldt Research Fellowship for nine months. A few weeks later, the third letter arrived: I was named Young Researcher of the University in 2025. No words, just gratitude. The year had some failures or personal mistakes too: my health was put on second or third position in the busiest periods. Although this year I was lucky to avoid severe flu or infections, my obesity definitely represents an issue now.

Here is my list of gratitude for 2025:

  • happy for my old and new friends whom I have in Budapest, Szeged, Vienna, Rome, Cluj, Sibiu, and many other cities in Europe and beyond. Some of them I wished to visit, but this year was less about moving around

  • thankful for my brother and his friend who brought me all my academic books in Szeged and I could finally unite my library. Now its a monumental personal library specialised on antiquity, Roman history and religion 

  • grateful for my colleagues and friends who helped me with the Lendület application, and thankful to the Academy for awarding me this chance

  • grateful for my colleagues in Mainz, who helped me a lot with the Humboldt application

  • thankful to have the chance to see Sicily, Krakow, Balatonkenese, Vienna and Targu Mures again this year. Krakow was an instant love, probably the most beautiful city in Central-Eastern Europe. Grateful for my Italian colleagues and friends who made the IAHR conference for me so special

  • grateful for my colleagues and co-authors who helped me with my publications this year: an edited book, five studies, five book reviews, and several popularising articles


I wish you all a happy new year and hope to continue our common experience also in 2026!

















2024. december 28., szombat

List of gratitudes 2024

This year was a very intense one. My photo album with "selected photos of 2024" in my Facebook profile shows almost 450 pictures, almost double as in 2023 or 2022. Only 2019 was so intense as this year. This year was about Vienna: I was honored to have a JESH project at the Austrian Academy of Sciences, which gave me the opportunity to study in several libraries and institutions of Vienna. I was lucky to travel a lot this year again: in Erfurt, Graz, Belgrade, Ljubljana, Alba Iulia, Cluj, Balatonkenese, Esztergom, Rome (twice...oh, god), Brno. Published a lot of papers, probably too much this year. This was at least honored by the faculty and university. The last two month of the year was hard: I was struggling twice with some flu, sinusitis and I am writing these lines again in fever. Way too much work. Next year l will manage myself - but life will do it anyway - to rest more. I will certainly need a gym-trainer too.

Here is my list of gratitudes for 2024:

- happy for my friends, those few who are with me in Szeged, Budapest and those who are far in cities I lived or visited. Their number are growing. Especially grateful for my Vienna friends, who helped me enourmously. I love you all.

- happy and grateful for my colleagues, who helped me a lot in my recent, big publications. Young scholars with full hearth and ambition.

- greatful to be so lucky, to discover several new Roman reliefs or statues: as you are already know, not in excavations, but in private collections or museum depos. 

- greatful to see Rome, Lake Albano and so many other beautiful sites this year in the above named cities. I can't even list them. These beauties are the motors of live together with the kind meetings with friends during these trips

- greatful for the amazing concert of Coldplay.  It was my long time dream to see them live. I was singing their songs for days on metro, on the streets, in the train. Loved also the concert 

- greatful for the two short scholarships I won this year for 2025 and 2026 (sadly, only few months). The challange of the next year(s?) will be to find another, long-term scholarship or side-job (as most of Hungarian scholars have 2-3 jobs or financial sources - don't ask my opinion about this, you certainly know it).

- grateful and happy to visit for the first time Ljubljana and Slovenia: such a beautiful city and warm people. Hope to return soon. The same fantastic first time experience I had in Brno: a lovely city, which I want to visit again.

- greatful for my students, colleagues in Szeged and all around Europe and beyond. We always learn together from each other, which is rare nowadays.


Wish you all a happy new year and hope to see you soon!


 
















2023. december 28., csütörtök

List of gratitudes 2023

 Another year just passed. Tempus fugit, and this is getting more and more real if I count the numbers of white hair in my beard. But, that is still considered sexy and that is how the age of 36 should be. 

A continuation of the previous mad year of wars and transhumanism, we are now visibly entering the age of the anthropocene, shaped by more and more agressive political dualism (gnosticism as Voegelin argued) and a new wave of transhumanism, where AI is getting way too much importance. Not the tendencies we, from humanities like: and we should not.

 2023 for me was a dynamic, busy and important year.  The year was marked by my amazing trip in Andalusia, where I had real experiences of divination and epiphany. A trip which I will never forget. That marked my year: I was more joyful, had an incredible force of work and the year passed much faster as I expected. Here are some of the key moments of my year, for which I am grateful:

  • Grateful for my family, friends (old and new from this year) for their support and patiance 
  • Grateful for my amazing experience in Andalusia: the beautiful faces, eyes and sunset, that inspired me for the rest of the year
  • Happy to visit this year Malaga (twice!), Cordoba, Fuengirola, Frankfurt, London, Varaždinske Toplice, Cluj, Madrid, Münster and Vienna again (6 countries)
  • Glad for my friends from Balatonkenese and Veszprém for the amazing Balaton-exprience this year. 
  • Happy that I was brave enough to transform my summer into a constant festival: I was at 9 concerts in 3 different events and festivals. Glad I listened again live Moderat and Nils Frahm, my never ending sources of inspiration.
  • Happy that I get tenured at the Department of Religious Studies at Uni Szeged. It was a long journey, full with pain and sacrifices. But I think, it was meant to be.
  • Grateful for my new project in Vienna and all the publications, collaborations I made this year. It was again, a very busy year
  • I learned also from the unsuccesful applications we had (Lendület, OTKA): it made me stronger and we will try as much as we can to make it fancy enough. Soon or later, Mithras will arrive in Szeged, city of the Sunshine (!).
  • Happy to meet new colleagues and friends in Münster and Madrid, two amazing conferences I attended this year. Reminds me that conferences worth only offline: face to face, with lived experiences and interactions. 
  • Glad, I had 2-3 months in the year when I was going to gym with some relevant results. Sadly, in autumn I failed to continue. 
Overall, it was a nice, active year. I hope for a similar one in 2024, where most of my time will be about Vienna-Szeged-Budapest, 3 conferences already confirmed and 3-4 BRILL chapters to write. 

Wish you all a beautiful and happy new year with kisses and hugs of Fortuna.

Beautiful moments from my 2023: 



2023. július 1., szombat

Peregrinatio academica

A kilencvenes években, a határok megnyitásával a partiumi magyarok jelentős része heti rendszerességgel járt át Magyarországra. Van, aki csak a poszt-kommunista Romániában akkor még elérhetetlen, a civilizációt, jólétet, kispolgári életet szimbolizáló magyaros vajkrémet, kenőmájast, boci-csokit és medve-sajtot akarta megvenni, mások pénzszerzés és boldogulás céljából a környező falvak piacan árulták az olcsóbb román Algopirint, cigit vagy alkoholt. Ez volt a 90-es évek szürkeségének új szele, a remény, hogy a felfoghatatlan szegénységből valahogy van kiút is. Ez volt a valósága a gyárban dolgozó családoknak, akiknek egy jelentős része elvesztette munkáját vagy kiöregedett a munkapiacból. Nagyanyám is sokat járt át Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kis falvaiba, éjszaka, éjjel elindulva, este érve haza, több kilós csomagokat cipelve és árulva amit épp kellett. A határmenti magyarok ebből éltek akkor, mig az ország közepén élő románok már a 2000-es évek előtt is hatalmas számban mentek külföldre. A millenials generáció (vagyis az én generációm: 1980-1995) nagy része félcsaládban,  fizikai vagy lelki távolságban nőtt fel. Voltak persze kivételek, de ők a privilegizált, nagyvárosi, polgári család vagy gazdag falusi birtokon élők voltak. Mi nem ebben a szerencsés helyzetben nevelkedtünk. Ezért is volt sokáig a magyarországi világ egyféle ideál: a piacra kisétáló magyar hölgyek minden jóval megtömött vasárnapi, fonott kosaraik, elegáns biciklijük, tiszta falusi utcáik, kertjeik a jólélétet, a kispolgári stabilitást jelentették nekünk. Mi ilyenről csak álmodtunk, mint a változás szelében szétzilált proletár-családok egyike. Néha, amikor otthon egyedül voltam, a falra irogattam, úgy tettem, mintha tanár lennék. Előadtam, órát tartottam játékoknak és mindenféle képzelt közönségnek. Tanár, előadó akartam lenni nagyon rég. Fogalmam sincs honnan jött ez, hisz a családban soha senki nem volt ilyen pályán: a XIX. század közepéig visszavezethető kötelékekben csak egyszerű falusi kisbirtokosok és a XX. század közepe után agyondolgoztatott gyári munkások voltak a családban. Okos, józan paraszti ésszel megáldott emberek, akikben lehet ott volt a tűz, a tehetség, de nem engedte a történelem, hogy kinőjenek, megtalálják a kemény föld alól a napfény felé vezető növekedés útját. Az anekdótázás, a történetmesélés, a múlt felidézése, az olvasás viszont jelen volt, körbevett. Ezek fontos útravalók voltak. De sokat kaptam általános és középiskolai tanáraim némelyikétől is, Vezér Katalintól, Sándor Erzsébettől, Kozma Arthúrtól és főleg Kozák Anikótól. Kicsit talán Deák Mártától is. 

Azért mesélem ezt el, mert izgat a téma, hogy egy átlagos, szegényesen élő, vagyonosodási és nagypolgári közegtől távol álló családból hogyan nőhet ki egyetemi oktató. Régen erre esély sem volt: sokáig ez a nagypolgárság és arisztokrácia-közeli körök privilégiuma volt. Kivételek viszont mindig akadtak, az egy érdekes kutatási téma lenne, hogy megvizsgáljuk, milyen közegből érkeznek például a középkor és újkor, de akár a Belle Époque egyetemi oktatói, milyen dinamikája van az egyetemi alkalmazottaknak, kik és milyen módon kerültek be az oktatásba. 

Kolozsváron 2007 és 2010 között tanultam magyar nyelven történelmet az egyetemen. Évfolyamelső voltam, diákszervezeti elnök, az utolsó generációk egyike, aki még nagyrészt okostelefon nélkül a szó szoros értelmében a valósággal eggyé nőve élvezte az egyetemi éveit. Csodálatos évek voltak, minden érzelmi, személyes és szakmai válság ma már mitosszá szürkült és szép fotók emlékeként mosolyog ránk egy elmúlt és soha vissza nem térő korszak Kolozsvárja. Ekkor kezdtem el publicista karrierem is, 2009-ben. Néhány tanárom 2008-2010 között nagyon határozottan középkorra vagy reneszánsz kor kutatására akart engem csábitani: első éves korom óta tudtam, hogy az ókor, főleg Róma története érdekel, de nem voltam egy jó régész, terepen nehezen érvényesültem, bár a tárgyakat nagyon szerettem akkor is. Csábitgattak a reneszánsz és ókor kapcsolatának kutatására, lett is ebből egy TDK előadásom, de elég határozottan Bodor András útjára akartam lépni. Bár 10 évvel halála után érkeztem Kolozsvárra, szinte öntudatlanul, az ő szellemi örökségét éreztem legközelebb magaménak. Kolozsvári tanáraim közül a historiográfiát oktató Lupescu Makó Mária és Vekov Károly hatott rám leginkább, persze sok mástól is tanultam ezt-azt. Mindenféle csábitás ellenére, elég határozottan a római kor iránt kezdtem el érdeklődni, amelyben nagyrészt a porolissumi ásatások, Bajusz István támogatása és Mithras, római istenség felfedezése adta nekem az igazi inspirációt. Államvizsgámat végül minden magyar csábitás ellenére Sorin Nemetivel irtam, román nyelven. Nem volt könnyű, de Sarmizegetusa mithraeumának első magyar nyelvű újraértelmezése lett Király Pál 1886-os monográfiája után. A kéziratból készült tanulmány csak most, 2023-ban kerül majd közlésre, de egy szösszenetet már 2010-ben is közöltem. Sok tanárom haragudott rám azért, mert "átpártoltam" a románokhoz: ekkor kezdődött a kolozsvári egyetemi hálózattal és polgársággal az első enyhe, de érezhető fagyos kapcsolatom, amely később csak fokozódott. 2009-ben Budapesten jártam Márton Áron ösztöndijakkal, ekkor találkoztam először Richard Gordonnal, a nemzetközi Mithras kutatás doyenjével is és a magyar ókortudomány és római koros kutatás több, neves alakjával. 

2010 és 2012 között román mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. Sorin Nemetivel dolgoztam tovább, de ekkor már egy nagyobb falatot vettem a nyakamba, Mithras apulumi kultuszát. Mindent elolvastam, amit Gyulafehérvár római történetéről irtak, többször jártam a múzeumba, mint haza Szatmárra akkoriban. Pécsett és Pesten is tanultam egy-egy hónapot, éreztem a két ország közötti ókorkutatás nagy különbségeit és lemaradásomat sok téren (latin nyelv, epigráfia, anyagismeret). Ezeket mind be kellett pótolni: van amit sikerül, van amit mai napig nem tudtam. Kolozsvári tanáraimnak nem ártana ezen elgondolkodni, amikor siránkoznak az elvándorlás okain. Mesteri dolgozatom románul irtam és sikeresen védtem meg, eredményeit csak 2015-ben tudtam közölni. 2012-ben már jól ismertem az erfurti iskola munkáit, Jörg Rüpke nagy köteteit, Richard Gordon tanulmányait, ezeknek nyoma érezhető volt már a mesteri dolgozatomban is. Mégis, a doktori városomnak Pécsett választottam. Hiba volt? Ki tudja: Non, je ne regrette rien. Elmentem Pécsre - igaz, sokat nem maradtam ott. Ámor visszahivott Kolozsvárra, de pragmatikus bakként azért egy Erasmus ösztöndijat összehoztam: 2012-13-ban pécsi doktoranduszként, Erasmussal kutattam ismét Kolozsváron Apulum vallásos életét. 2013-ban már nemzetközi konferenciákon vettem részt Bukarestben, Gyulafehérváron. Ekkor inditottam el szakmai honlapomat és Facebook oldalam is, amelyet ma már több mint ezren követnek. 2013 nyarán köszöntött rám Fortuna, Apollo és minden istenség mosolya egyszerre: megkaptam a római Campus Hungary ösztöndijat és egy DAAD ösztöndijat is. Előbbivel 7 hónap római tartózkodás járt, utóbbival 2 havi erfurti. Hét hónap Rómában életem legszebb időszaka volt. Sokat irtam arról, itt is. 2014 tavaszán Erfurtban tartózkodtam, amely meghatározó szakmai élmény volt számomra, még ha súlyos inszomniával is párosult az ottlétem. Jörg Rüpke szakmai nagysága, az ott zajló projektek és az a szellemi pezsgés, amely a Max Weber Kollegban zajlott egy kelet-európainak felfoghatatlan volt. Kolozsvárról már Budapest és Pécs is szakmai kihivás volt, nemhogy Erfurt. Mégis, két hónap után visszavágytam. Fortuna és minden napfényes istenség ekkor fordult másodjára rám: 2014 nyarán egy doktori ösztöndijat nyertem Greg Woolf akkor induló, erfurti projektjének részeként. A pécsiek elfogadták a ko-tuteláris doktori ötletét, bár sok tapasztalattal nem rendelkeztünk ez ügyben. Arra ébredtem 2014 őszén, hogy egy kis román furgonban robogok 1500 kilométert Szatmárról Erfurtba a világ két meghatározó ókortörténészének, Rüpkének és Woolfnak a doktoranduszaként. Fel se fogom ezt, ma sem. Micsoda kegy, ajándék ez. Ezzel egyidőben jelent meg az első, társszerzős kötetem is

2014 és 2016 ősze között Erfurt, Pécs, Gyulafehérvár és Szatmár között ingáztam. Nem számoltam meg hány kilométert utazhattam vonattal, repülővel, busszal, de nagy eséllyel pár tizezer kilométert két év alatt. Két év alatt egy tucat nemzetközi konferencián vettem részt UK-ben, Olaszországban, Romániában, Magyarországon, kiadtam egy monográfiát Cserni Béláról még a doktori védésem előtt és vagy húsz tanulmányt a doktorim részeként. Több hónapot töltöttem Mainzban és Frankfurtban is neves könyvtáraikban. A szakmai és személyes élményhalmaz, amit Erfurt adott, ma is velem van, örök tudományos útlevél. Nem volt azért könnyű: keletnémet város, szürkeség, merevség, távolságtartó, zárkózott emberek egy jólműködő országban, rossz kajával és időjárással. Az első fél év nehéz volt érzelmileg, fizikailag is. A végén mégis, barátokkal, szomorúan váltam meg a várostól és a doktori leadását követően 2016 őszén a peregrinatio academica legnehezebb döntése előtt álltam: hova tovább doktori után? mi lesz most? Ösztöndij nincs, állás nincs, a jövő bizonytalan én pedig 2008 óta teljesen önnfentartó vagyok. Akkor úgy láttam, hogy a jó megoldás az, ha visszaköltözöm Kolozsvárra. Ma biztos nem igy látnám ezt. Egyetlen dolgot bánok életemben és az az, hogy 2016 őszén Kolozsvárra mentem vissza. De Marcus Aureliustól sokat olvastam, tudom, hogy nem érdemes: a folyó megy, az idő fut és elillan. Minden szakmai intézmény, egykori tanáraim ajtaját és szivét próbáltam kopogtatni - meglehet, túlságosan kétségbeesetten. Semmi eredménye nem volt. A kolozsvári akadémiai hálózatommal ekkor indult el a második nagy elhidegülés. 2016 ősze és 2018 nyara között túlélésként a sajtóban dolgoztam (Szabadság, TVR kolozsvári Magyar Adás). Ennek annyi jó oldala volt, hogy óriási közéleti hirnevem lett, kiadtam az Erdélyi Régészet első kötetét és rengeteg emberrel és kulturális intézménnyel kerültem közeli kapcsolatba - amelyek egy része fokozatosan leépült 2020 után.  2016 decemberében találkoztam először Máté-Tóth Andrással és azt követően Szilárdi Rékával Kolozsváron - ezek az élmények később váltak sorsdöntővé.

2017 március 24-én megvédtem a doktorim: nem volt könnyű menet, Bourdieut nem lehet birálni nyugaton és egy gyulafehérvári ásatási csapattal való konfliktusom se segitette ezt. A doktoriból végül csak 2018 második felében lett kötet: amikor azt irtam, elhatároztam, hogy otthagyom Kolozsvárt. Az egyetemi közegbe vetett bizalmam romokban hevert, a sajtós munkától megcsömörtem és hiányzott a szakma, meg kicsit a küflöld is. Ekkor, mint égből a villámcsapás érkezett ismét Sorin Nemeti hire, hogy van egy állás Nagyszebenben a Történelem Tanszéken. Nem is hallottam addig erről a tanszékről. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük, az egyetlen római korost, Silviu Purece nevét nem is ismertem. Szkeptikusan ugyan, de leadtam a jelentkezésem. 2018 nyarán aztán egyedüli jelentkezőnek maradtam, egy rejtélyes másodjelentkező visszalépését követően és értelemszerűen felvettek. Valahol egy folyamatban lévő útkeresés ért talán túlságosan gyorsan véget ott és értem a peregrinatio academica új fejezetéhez. Nagyszebenbe kellett költözzek: egy gyönyörű, festői városba, hegyek közzé, távol Szatmártól, Alföldtől, magyaroktól. Furcsa volt, de nagyon büszke voltam, hogy egyetemi állást kaptam. Tanársegéd lettem, először a családból és közvetlen rokonságomból. A peregrinatio academica új fokozata volt ez. Miközben 2018 nyarán az új állásomnak örvendtem a Szigeten, befutott az email, hogy megnyertem az OTKA Posztdoktori pályázatot Szegeden. Fel se fogtam örömömben: 2016 óta próbáltam posztdoktori nyerni, legalább két tucatnyi pályázatot és interjút végigvittem és ez volt az első, ami összejött. A döntés ugyanakkor most ott lebegett: Szeben vagy Szeged? Végül mindkettő megmaradt, távkutatásban és állandó ingázásban. 

2018 őszén életem legszebb lakásába költöztem, a Guttmann család házának kis szobájába. Mint egy Vermeer festmény. Öröm volt felkelni és a dominikánus templom felől beszűrődő napfényben gyönyörködni. A város pezsgése, a kulturális élet, a kevés, de nagyon szivbéli magyar ott a túlélés szigetét jelentették. De a helyi román értelmiséggel is nagyon hamar megtaláltam a közös hangot: valahogy könnyebben, mint a németekkel és később, a magyarországiakkal. Máig se értem, miért. Az egyetemen 14 szemináriumot kellett tanitanom két félév alatt. Embertelen mennyiség, félévente 7x150-200 slidenyi power pointos előadás. Temérdek órát azzal töltöttem naponta, hogy tanitás után készitettem az előadásokat és eközben kiadtam a doktorimat Oxfordban, amely azóta egy tucat recenziót hozott és az Erdélyi Régészet második kötetét. Szegedre 2 havonta utaztam vonattal. A kezdeti lelkesedés után egyértelművé vált 2019 folyamán, hogy Nagyszeben Történelem Tanszékének első és máig egyetlen magyar nyelvű oktatójaként hatalmas szikra voltam sokak szemében a tanszéken és a városban. 1940-44 szelleme az egyetem születésével egybenőtt és abban a történetben - és miden ami utánna történt Nagyszebenben - a magyar értelmiségnek nem volt jó poziciója. A nacionalizmus, látens magyargyűlölet ott lebegett, igaz nem mindenkiben és nagyon óvatosan, elegánsan elnyomva. Engem ez különösebben nem érdekelt, a diákok kedveltek és szerettek, sok közös programot szerveztem nekik. 2019-ben féltucatnyi konferencián vettem részt több országban és egy új kötetet is irtam Bodor Andrásról. Ekkor jártam először Oxfordban is két hetet a Manchester College vendégkutatójaként. Rómába is visszatértem egy hónapra 2019 őszén, ami miatt a szebeniek nagyon megsértődtek - minek kutatni egy tanársegédnek? A túlvállalt szakmai élet és pörgés egyre nagyobb számokat generált a mérlegen: 2018 óta látványosan elkezdtem hizni, amivel ma is küzdök még. 

2020 februárjában még Berlinben kutattam és azt követően el kellett költöznöm a veymeer-i szépségű lakásból (megszámolni se tudom, hanyadik költözésem volt ez 2007 óta). Ekkor, az új és szörnyűséges földszinti panellakásban köszöntött rám kortárs történelmünk új kora, a transzhumanizmus hivószavaként és kezdőprogramjaként értelmezendő covid világjárvány. Többszörös lockdown, bezárás, hosszú órákon át zajló online oktatás, magány, elhizás: minden, ami Mark Fisher. 2020-21 nehéz időszak volt mindenkinek: annak is, akiket félrekezeltek, annak is akik gyászoltak és azoknak is, akiket disztópikus magányba és digitális életbe hajszoltak. Akik ezt nem igy látták, nagy elánnal támadtak és támadnak ma is: több tucatnyian töröltek ki digitális és valós életükből azért, mert Agamben, Sunetra Gupta és társainak útját követtem.  

2021 nyarán végül lejárt a szebeni szerződésem és az új tanszékvezetővel egyértelművé vált, hogy sem én, sem ők nem akarjuk ezt a furcsa szakmai "házasságot": egyszer volt magyar történész a szebeni egyetemen, mint a kutyavásár (nota bene: Csók Zsolt néha betanit ha jól tudom, de ő inkább "no comment"...). 

2021-ben költöztem Szegedre. Sokadik új város, új fejezet a peregrinatio academica útján. Ismét Alföld, mint Szatmár, csak épp a nagy folyó másik végén. Szeben után azért hiányzott és hiányzik a patina, a történelem jelenléte és talán kicsit a balkáni életkedv is: elmosta a viz és a jelenkor viszontagsága itt. Ekkor szembesültem először igazán azzal, hogy bár egy nyelvet beszélem a magyarországiakkal, de alapvetően mi mások vagyunk. Buday Árpád 1923 utáni szavai visszacsengenek: a Kolozsvárról elzavart régész Szegeden csak próbálkozott a beilleszkedéssel, de nehezen ment ez neki a helyiekkel, legalábbis az első években. Ellenben van itt sok külföldi - mentsvárak egy furcsa, túlpolitizált országban. 2021-23 között tudományos segéd-, majd tudományos munkatársként dolgoztam. Befejeztem a 2018-as projektem, kiadtam Oxfordban a második monográfiám 2022-ben és elkészült a digitális atlaszom. Lett egy ismeretterjesztő projektünk és egy új, habilitációs projektem is, amely egy ideig még biztosan ideköt majd.  2023 júliusában igy köszöntött rám tehát a peregrinatio academica új fejezete: egyetemi adjunktus lettem. 

Amikor a 90-es években gyerekként a szürkének mondott, de valójában úgyanolyan napsütötte délutánon rajzolgattam a képzelt táblára az elképtelt tanári pozicióban, szürreálisnak tűnt, hogy bejárom ezt az útat. Igy alakult - igy alakitottam, igy alakitották? Ez lett. 





2022. december 28., szerda

List of gratitudes 2022

 Needless to say sadly, 2022 was now the third hard year we are facing since the pre-pandemic period. It seems that these maladies are comming like in old myths and histories, together one after another. The war did not affect us directly, but it does our everyday life and politics daily.

In this new madness which affects more and more the world and made an almost gnostic dualism in the West, an artificial "left" and "right" war (which actually is more complex), I tried to find sanity and my own islands of happiness in meetings, personal experiences, a record number of conferences and travelling. This year was so intense than the previous 2 together. Extraordinary in the accummulated experiences and academic achievements, but also very demanding for my body and soul. Next year I will put more effort to spend time with myself and will put aside the academic life, at least on nr. 2 or 3. 

I don't have illusions when it comes to the future year, that our global struggles as humanity will continue in 2023 too, but I do hope that these evil energies will not win and the energy of creation will conquer all of us.

Here is my list of gratitudes for 2022: 

  • I am grateful for my family and friends, those few who always helped me in this year and those who are far from me, but we are in constant and living connection. Their physical and spiritual aid is priceless and represents the human fuel of life in a world of transhumanism. 
  • I am happy to spend so many amazing hours with friends and colleagues in Split, Vienna, Budapest, Sibiu, Cluj, Bontida, Balatonfüred, Rome, Athens, Zagreb, Poetovio, Erfurt, Graz and Timisoara. Amazing experiences, although way too much for a year. 
  • Glad to publish the major results of my previous 3 years research on Roman religion in the Danubian provinces (a book, a digital map and at least 11 studies). After my PhD, this was the most demanding and hardest job I done.
  • Glad to see live again Moderat, GusGus, Molchat Doma, Acid Arab and many other amazing musical experiences in this summer. 
  • Happy to see so many amazing museums and libraries in 2022 in Vienna and Rome especially. 
  • Glad that I am alive and avoided major health issues, although I had several flues and viruses this year too. 
  • Happy I still have a job in academia, which is more and more difficult today, especially for my generation. I feel lucky in many sense.
  • Grateful for those who helped me in Szeged and Vienna to receive a habilitation stipendium, which allows me to have a decent life and research perspectives for the next 3 years. 
  • Happy, that I found this year new friends and allies, although its not easy today to built up new relationships and friendships. I lost few colleagues this year too, who cannot accept my views on politics, biopolitics and other issues from this gnostic, dualist world.
Lets hope, we will have a peaceful year in 2023, or at least those who want wars and division will fail.