Zsebkalauznyi Róma: várostúra 3-4 nap alatt

 Rómában először 2010-ben voltam két egyetemi barátommal. Pénzünk nem volt, de akkor jöttek divatba a fapados repülőjáratok és nagyon olcsón találtunk repjegyet. Régi álmunk vált valóra, hisz mindhárman az ókori Róma történetével, régészetével, tárgyi és szellemi örökségével foglalkozunk, ez gyerekkori vagy kamaszkori szerelem volt mindhármunknak. Egy római korra szakosodó, ebből élő, ezért élő embernek Róma több, mint egy átlagos európai kiruccanás, kirándulás. Olyan ez, mint egy IT-snak a Szilikon Völgyében gyakornoki poziciót kapni vagy egy csillagásznak a NASA-ba jutni. Róma nekünk a Caput Mundi, a világ közepe, a zéró kilóméterkő ahonnan Európa történetét irányitották évszázadokon át. 

2010-ben csupán néhány napot töltöttünk ott, de életre szóló élmény maradt. Talán nem véletlen, hogy mindhárman azóta is a szakmában dolgozunk még, igy vagy úgy, ami sajnos generációm esetén a kivételnek számit. 

2013-ban aztán rámköszönt a szerencse csillaga, Fortuna bőségszarúja: egy Campus Hungary ösztöndijjal hét hónapot tölthettem az Örök Városban. Leirni is nehéz, mennyi élményt gyűjtöttem ott össze, nem túlzás azt mondani, hogy 34 évem legszebb hónapjai voltak azok. Több posztot készitettem akkor ezen a blogon is.

A 2013-as élmény olyan erős volt, hogy azóta függőként, szinte évente kell Rómát látogassam. Voltam 2014-ben a tesómmal és néhány pécsi kollégával, 2016-ban egy konferencián, 2019-ben ismét egy hónapot ahol 20 ismerőssel és baráttal sikerült ott találkozni, 2021-ben egy szebeni barátommal néhány napot.  Idén úgy néz ki, ismét meglátogatom néhány napra az Örök Várost.

Római élményeimet egy rövid brosúrában foglaltam össze, amelynek irásos anyaga megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2019 szeptemberi számaiban. 

A brosúra - saját fotóimmal - letölthető ITT. 

Palatinus 2013

Pantheon 2021

Trastevere 2013

Vatikáni lapidarium - 2010

Zsebkalauznyi Róma I.

Róma, az Örök Város. Császárok és pápák, szenátori és nagy nemesi családok városa, a nyílt téri múzeum, amely évente több millió turistát vonz. Rómát látni és meghalni, minden út Rómába vezet – szokás sorolni a néha ókori gyökerekkel rendelkező közmondások sorát, amely az Urbs nagyságát hivatott szépíteni, hiperbolizálni. A Rómáról szóló legendák és az itt, közel 2700 év alatt felhalmozott épített örökségről könyvtárnyi szakirodalom és annál is nagyobb szépirodalom és ponyva gyűlt össze. A város zarándokhely volt már az ókorban is, ide sereglett a Római Birodalom lakossága, ha a Capitoliumi Jupiter templomát vagy a császári triumfusokat akarta látni, de Péter és Pál apostolok önfeláldozását követően, lassan 2000 éve a kereszténység fellegvára, valláspolitikai központja is. A XV. század óta a reneszánsz, a XVIII. század óta pedig a barokk művészet fővárosa lett, az ókori műemlékek iránti csodálat és a modern muzeológia és örökségvédelem is itt születik meg. Piranesi rajzai és Goethe utazása Rómában a város legendáját csak növelték, amely a tömegturizmus és tömegzarándoklat megjelenésével a XX. században már nem csak egy elérhetetlen Mekkává tette Rómát, hanem egy közkedvelt turista-látványossággá, nyílt téri múzeummá. Róma ezer arcát maga alakítja az idelátogató hívő zarándok, a múzeum-fogyasztó kultúrturista, a diaszpórává lett amerikai-olasz közösség, a divatvilágban csillámló elit, a szakkönyvtárakat látogató kutató és a mediterrán világra vágyó átlagturista is.  A többség valóban csak 2-3 napot tud eltölteni a városban, amelyre egy élet sem elég, így igen nagy kihívás a Rómába látogató számára, hogyan ossza be idejét és mit nézzen meg a Stendhal-effektus veszélyével csábító világvárosból. Az alábbiakban tehát egy olyan rövid Róma-túrát ajánlok, amely révén a 2-3 napra Rómába látogató, művelt, de nem szakbarbár turista valóban megízlelheti Róma minden szegmensét és valamelyest megbarátkozhat az örök város ezerféle arcával.

I.                   Az első nap

Rómában érdemes a szállást egy metró-megálló közelében lefoglalni, mivel a városnak számos olyan régiója van, ahová csak busszal lehet eljutni, azok pedig jelenleg egy felmérésben a boliviai tömegközlekedéssel került egy színvonalra: buszokra itt legalább 20-30 percet kell várni, spontán, órarend nélkül közlekednek, időpontra leszögezett találkozókat pedig csak metró-megálló mellett érdemes ígérni. Ez egy alapvetően fontos tényező akkor, amikor a várostúrát tervezzük, mert még ha a napi 15-18 km-t le is gyalogoljuk (nekem ez volt az átlagos, napi adagom) kellemetlen meglepetésekben lehet részünk ha csak a buszra számítunk. Az első napot tehát érdemes a Colosseo metrómegállónál kezdeni és Róma születésének helyszínével, a Forum Romanummal, a város 2800 éves szakrális központjával indítani. Azért is érdemes a város történetét kronológiai sorrendben kezdeni, mert – túl azon, hogy az ókori város szíve ma is, a város topográfiai központja és jól megközelíthető metróval is – így érthető meg legkönnyebben, hogyan vált néhány apró falu szövetségéből ez a város a világ köldökévé, a klasszikus, majd később a keresztény Európa és művészet központjává.

A Forum Romanum épületkomplexumát meglátogathatjuk ugyanazon jeggyel, amellyel a Palatinus császári palotáit és a Colosseum épületét is (12 euró). Érdemes a Fórummal kezdeni, bár a Colosseumnál csak időpontra kérhető jegy, tehát meglehet, ez a sorrend felborul. A Kr.e. VIII. században, néhány falu egyesüléséből és egy vaskori társadalom kezdetleges, proto-urbán vallási központjából elterjedő, később a környező népeket meghódító latinok legszentebb tere, a Fórum a királyság korába, az anyafarkas legendájának és Romulus idejébe vezeti az arra járót. A Lapis Niger, vagyis a Fekete Kő a római koros kutatók „mekkája” és „Kába köve”, a latin nyelv legrégebbi forrása. A Fekete Kő ott áll a ma már csak alapjaiban megmaradt Rostra-kő mellett, ahol a Római Köztársaság korában a pun háborúk győzelmeit ünnepelték a díszes hadvezérek, ahol Cicero beszédeit mondta és ahol később levágott kezeit – amelyek felbecsülhetetlen ókori forrásainkat adták és írták – kiszögezte Marcus Antonius. A Fórumra látogatónak érdemes megnéznie a Curia épületét is, ahol a római szenátus gyűlt össze – igaz nem akkor, amikor Caesart megölték, erre az eseményre a városnak egy másik pontján került sor. Sokan ellátogatnak a Fórum azon, furcsán fedett és kevésbé látványos részére is, ahol Iulius Caesart, minden populista politikus atyját és az első soha nem volt római császárt halála után imádták és a legenda szerint, eltemették. A Fórum további látványosságai közzé tartoznak a Vesta szüzek temploma és átriuma, ahol az örökké égő lángot, a Sybillák jóskönyveit és megannyi más ősi, 2500 éves tárgyat is őriztek egészen a Kr.u. V. század végéig. A zsidó közösség számára zarándokhellyé lett Titus diadalíve,  hisz az a Második Templom lerombolásának egyik ikonikus jelenetét, a Nagy Menóra elhurcolását ábrázolja. Ez adta a mai Izrael állam címerét is. De nem csak római történelem és zsidó kultúra iránt érdeklődők számára zarándokhely ez a hely: a Fórum a Kr.u. V. század után az átalakulás, a vegyes, pogány-keresztény szimbiózis mintaképe volt. A régi pogány templomokat – így Antoninus Pius és feleségének, Faustina templomát vagy Romulus templomát – keresztény kápolnává alakítják. Ezeket ma is látogathatjuk ritka alkalmakkor. Romulus templomának különlegessége, hogy az ókori Róma két, eredeti bronzajtajának egyikét őrzi. A Fórumból meglátogathatóak a császári paloták is: minden nyelvben a „palota” fogalma a Palatinus dombon álló császári palotákból ered. A „paloták anyja” azonban 2700 éve még igencsak más képet festett: kunyhók és viskók voltak itt, később itt állt

Romulus „háza” (egy pszeudo-emlékmű) és itt alakulnak ki a nagy szenátori villák. Emiatt dönt úgy Augustus, az első valódi császár (vagyis első számú szenátor, princeps), hogy házát kibővíti és ezt követte összes utóda is, akik végül egy egész domboldalt beépítettek a hatalmas palotákkal. Az itt kialakított múzeum ezek történetét meséli el, kertjében pedig láthatjuk, hogyan alakult át ez a városrész is a középkorban és reneszánsz korban.

A Fórum és Palatinus után (2 óra), a Colosseum kerül sorra: az eredetileg Amphiteatrum Flavium néven ismert, a Római Birodalom legnagyobb amfiteátrumaként épült hatalmas épületbe fél órás sorbaállás után lehet bejutni. A fénykorában 60-80.000 embert befogadó, szobrokkal, márványlapokkal díszített épület nevét a mellette álló, Nero, később Sol vagy Apollo óriási szobráról kapta (Colossus). Ennek ma már csak a talapzata van meg. Eltűnt mellőle Mussolini „jóvoltából” a Meta Sudans nevű emlékmű is, amelyről még szép, XIX. századi festmények maradtak fent. A Colosseum az egyik legzsúfoltabb látványossága Rómának, nyomasztóan sok turistával, akik csak manapság értik meg néhány száz eurós büntetés után, hogy a római emlékeket nem firkáljuk össze! A hely nemcsak az ókori gladiátorjátékok legfontosabb helyszíne, de egyben keresztény mártírium-hely is, ahol a nagypénteki misét tartja Róma püspöke, azaz a mindenkori pápa. A Colosseum mellett mindenképp érdemes megpihenni Constantinus császár diadalíve mellett, amely köztudottan úgy

épült fel, hogy a rajta lévő szobrokat – dákok ábrázolását például – és Hadrianust ábrázoló domborműveket Traianus császár fórumáról hordták össze, emlékezve az egykori „dicső” korszakra. Ezt követően érdemes végigsétálni a Via dei Fori Imperiali-n, Mussolini szörnyűséges sugárútján, amellyel kettészelte a császári fórumokat, tönkretéve számtalan római emlékművet. Most itt épül(ne) a harmadik metróvonal is, ám a római emlékek miatt ez gyakorlatilag egy sziszüphoszi munka. Itt megcsodálhatjuk Augustus fórumát, Nerva fórumának nyomait és végül a román történetirás számára szinte szakrális hellyé lett Traianus fórumát, melynek része az in situ álló, tökéletes állapotban megmaradt Traianus oszlopa. Az egykor a görög és latin könyvtárak között álló, szinesre festett és gyakorlatilag egy képeskönyvként szolgáló oszlop a dák-római háborúkat ábrázolja. A császár maga is az oszlop talapzatában kialakitott mauzóleumban nyugodott, sajnos sírját kifosztották. Egykori szobrát ledöntötték, helyére az „új Róma”, a keresztény világbirodalom alapítójának, Péternek a szobra került. Kontinuitás a legjavából, mi más: az egykori római pontifex maximus (főpap), azaz a császár helyét Rómában mindenhol az új pontifex maximus, Róma püspöke, a világ pápája váltja fel ikonográfiában, szobrászatban és építészetben is. Ahogy egykor néhány római család (Scipio, gens Iulia, gens Claudia), a reneszánsz korban nagy nemesi családok adják Róma vezetőit és a pápákat, újrarajzolva az Örök Város római emlékeit (Borghese, Barberini, Colonna, Farnese, Doria-Pamphili, Frangepán).

Szerencsére, az ókori Róma egykori dicsőségét ezerszer újraalkotó, újra-kisajátító történelmi korszakok közül a legszerencsésebb a reneszánsz kor volt, melynek remekműve és a kortárs múzeológia kezdete az egykori Jupiter nagytemplom romjain létrehozott Capitolini Múzeumokban indul. Ide kerülnek a még a középkorban talált, egy ideig a Lateráni Bazilikában őrzött felfoghatatlan szépségű kincsek: az Anyafarkas etruszk szobra, Marcus Aurelius lovasszobra, Constantinus császár bronz és márvány feje. A múzeumot is érdemes megnézni még az első nap egy kiadós ebéd és egy egy eurós, mesefinom espresso után, igaz erre 3-4 órát kell szánni. A nap ezzel (Forum Romanum, Palatinus, Colosseum, Musei Capitolini) gyakorlatilag véget is ért, a hátralévőkben érdemes sétálni a Velence térről a Rotonda térig, ahol az ókori Róma legcsodálatosabb épülete, a Pantheon található. Az épület 19 óra után zár, tehát ideális legalább fél órával zárás előtt már ott lenni. Az Agrippa bronz feliratát eredetiben megőrző, a legnagyobb bronz római ajtóval rendelkező épület kupolája a világ legnagyobb cementium (római beton) kupolája, „minden kupola anyja”, a római építészet és mérnöki innováció etalonja. Ez inspirálta a firenzei dóm és a római Szent Péter bazilika kupoláját is, de számos másolata volt már az ókorban is. Míg az ókorban „minden istenek temploma volt”, ma az olasz nemzeti identitás „panteonja”, benne a XIX. század végén létrejött Olasz Királyság atyjának, II. Viktor Emánuelnek sírjával.

A Pantheon után érdemes megkeresni a Frigidarium vagy Della Palma fagyizókat, majd azt követően a Navona téren megcsodálni az esti forgatagot és Bernini csodálatos, és nem kevésbé ironikus az egyháznak „beintő” szobrát. Vacsorázni igencsak ajánlott mellékutcákban, kevésbé főtéri helyeken, például a Navona Notte vendéglőben. Ezt követően – ha még van erő a lábakban – sétálni lehet a Tiberis partján, megcsodálni az Angyalvár kivilágitott épületét, felkeresni Giordano Bruno szobrát a Campo del Fiori-n vagy jobb híján fél órát szánni arra, hogy a legjobb buszt megtaláljuk ami hazavisz minket az első nap után.

Sétáink közben érdemes az olasz üzletek, narancs és kávéillatú kávézók, gyönyörű belső udvarok és szökőkutak szépségén elmerengeni, hisz ez adja meg valójában a „helyi”, az igazi Róma arcát és hangulatát.

folyt. köv.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2019. szeptember 4-i számában.

Barangolások régészeti múzeumokban II: Villa Giulia Etruszk Nemzeti Múzeum

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy 2013 óta, amikor hat hónapot töltöttem az Örök Városban ismét egy hónapon át csodálhatom az Urbs gyönyörű örökségét és leírhatatlan szépségeit. Annyi sok szép emlék, palota, park, templom és ember van itt, hogy a Stendhal-effektus szinte naponta leterítheti az embert. 

Elhatároztam, hogy ebben az egy hónapban - a kötelező kutatásom mellett - ha időm engedi, ellátogatok olyan múzeumokba is, ahol eddig még nem jártam Rómában (első utam 2010-ben volt itt néhány napra, 2013-ban hat hónapot, 2014 és 2016-ban pedig ismét néhány napot itt töltöttem). 

Az első ilyen múzeum a Villa Giulia volt.

A XVI. században, III. Gyula pápa rendelésére épült gyönyörű, manierista palota Giorgio Vasari egyik tanítványának a munkája, de a munkálatok kezdetén dolgozott itt még Michelangelo is. A palota akkor még a város peremén, az aurelianusi falakon kívülre esett, igy mondhatni egy villa suburbana, "vidéki" villa volt a pápák számára. A mintegy három évszázadon át pápai tulajdonban lévő hatalmas palota, belső udvarával, nymphaeumával, kertjével és gyönyörű freskóival a XIX. század végén az új olasz állam tulajdonába került. Ekkor alakítják át az etruszk civilizáció múzeumává. 

Az etruszkokat persze nem ekkor fedezték fel a rómaiak: az etruszk civilizáció lenyűgöző sírjait és zsúfolásig, bronztárgyakkal és görög festett kerámiákkal megrakott sírjait már az ókorban is fosztogatták, ám ez elsősorban a középkor végén gyorsul fel. A háborús időszakban, a Rómától délre és északra is elhúzódó, hatalmas etruszk temetőket sorra fosztják ki, néha egészen lenyűgöző mennyiségű kincsre bukkanva. Megbecsülni sem lehet azt a bronz-mennyiséget, amelyet a XI-XVII. század között elpusztítottak az etruszk temetők kifosztásával. Az etruszk sírok és kultúra felfedezése a reneszánsz korban aztán nagy hatást gyakorolt úgy Petrarcára, mint Giotto művészetére, ezt követően pedig óriási magángyűjtemények jelentek meg, amelyek elsősorban etruszk sírok gazdag leletanyagát gyűjtötték. Ezek közül kiemelendő a neves tudós, Athanasius Kircher által alapított Kircherianum, amely - a lateráni gyűjtemény és később, a vatikáni múzeumi gyűjteményt követően - egyike volt az első nagy privát gyűjteményeknek Rómában. A Kircherianumban óriási mennyiségű ókori anyag szerepelt, többek között etruszk bronzszobrocskák és bronz-urnák is. Ez a gazdag anyag sajnos a XVIII. század végén szétszóródott, egy részük azonban bekerült a Villa Giulia ma is látható gyűjteményébe. 

A Villa Giulia etruszk nemzeti múzeuma alig látogatott: legfeljebb egy tucat turista jön, megy a hatalmas épületben, pedig az itt bemutatott anyag a Kr.e. X. századtól a Kr.u. I. századig élő etruszk civilizáció legszebb emlékeit mutatja be. 

Olyan gyönyörűségek vannak itt, mint például a Hitvesek szarkofágja, az etruszk funerális művészet egyik remekműve, de számos jelentős fejedelmi, királyi családi sir hatalmas anyaga is megtalálható itt. Lenyűgözőek továbbá az etruszk templomokat díszítő terrakotta szobrok is, amelyek szinte élő tekintettel néznek vissza ránk két és félezer év távlatából.

  

Ime néhány fotó, amely bizonyitja ennek a múzeumnak a gyönyörűségét:

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.

Az ókori Róma egy újabb története

Az ókori Rómáról Quintus Fabius Pictor óta több ezer összefoglaló munka keletkezett. Valami miatt az írni tudó vagy akaró embereket több mint két évezrede furdalja a kíváncsiság, hogy megfejtsék: hogyan válhatott egy átlagos, mocsaras területen létrejött faluból vagy falu-csoportosulásból Európa kulturális alapjait meghatározó birodalom? A kérdésre és a faluból lett birodalom metamorfózisainak elemzésére több száz történész vállalkozott már az ókor óta, legutóbb Mary Beard, a brit ókortudomány nagyasszonya és karizmatikus feministája vállalkozott erre SPQR című bestseller kötetében, amely trendsetternek is nevezhető a maga műfajában.

Mary Beard neve jól ismert úgy az ókortudományban és az ókori Róma kutatásában jártas

Mary Beard

szakembereknek, mint a művelt nagyközönségnek. A sajátos stílusáról, szenvedélyes műsorairól, tudóstól szinte meghökkentőnek számító, közvetlen blogjáról és aktív politikai és közéleti szerepéről ismert Cambridge-i professzor a BBC számos dokumentumfilm-sorozatában szerepelt már (Caligula, Meet the Romans, The Ultimate Rome, Pompeii – life and death in a Roman Town). Neve azonban nemcsak az ókor iránt érdeklődő nagyközönség számára ismert, hanem a kortárs női mozgalmak hívei előtt is, akik egyféle prófétájukat, élharcosukat tisztelik a bohém ókortudósban. Egyike azon kevés ókortörténészeknek, aki vitathatatlan tudományos eredményei és paradigmatikus szakmai munkája mellett, bátran kiáll a közéletbe, hogy filmjeiben és könyveiben elmondja véleményét, saját világnézetét nőkről, férfiakról, hatalomról és Rómáról – valamint ezek üzenetéről a XXI. században.

2015-ben közölt új, monumentális kötete – ahogy az előszóban fogalmaz – negyven év munkájaként

született meg és összefoglalja a művelt nagyközönségnek azt, amit ő látott, értett az ókori Rómából illetve Róma mai emberhez szóló üzenetéről. A kötetet nemrég, román nyelvre is lefordították (Beard, M., SPQR. O istorie a Romei antice, Editura Trei, 2017) és már készül a magyar nyelvű fordítás is Magyarország egyik legnevesebb kiadójánál. A több, mint négyszáz oldalas, rengeteg fotóval díszített kötet címe is meglepő, már-már furcsa: SPQR. Alighanem a legismertebb és talán legrégebbi akroníma, hisz Róma városának „társadalmi szerződését”, politikai berendezkedését örökíti meg közel 2100 éve. A Senatus Populusque Romanus (a Szenátus és a Római Nép) fogalma a Köztársaság korának végén, Cicero idején jelenik meg és terjed el, lesz egyféle szimbóluma annak a társadalmi berendezkedésnek – társadalmi piramisnak, ahogy Alföldy Géza elképzelte – amely a vezető elit (a szenátus) és a többiek viszonyát jelzik. Róma, mint szimbólum, mint  hatalom ekkor a szenátus kezében van még, akik így, vagy úgy, de együttműködnek a néppel. Mary Beard jól ráérzett az ókori Róma lényegére, amikor ezt a sajátos mozaikszót választotta könyvének címéül: a legismertebb római akronima szinte minden ókori épületének ott van, ezt látjuk Saturnus monumentális templomán a Forum Romanum egyik legmagasabb pontján és ez mai napig Róma városának jelszava, amely minden csatornafedelen és villanyoszlopon ott díszeleg. Nincs is ennél jobb szimbólum az ókori Róma örökségének továbbélésére, folytonos átalakulására és aktualitására. Az ókori Róma velünk él, mindennapjaink része – mondja Beard. És az ókori Róma nagyon fontos – kezdi, jó íróként egy hatásos mondattal kötetét.

Miért  fontos Beard új kötete az ókori Rómáról? Egy olyan korban, ahol szinte évente kiadnak egy-egy új „Róma történetet”, elég nehéz nagyot, vagy akár paradigmatikusat alkotni. Mary Beard szakmai tudása azonban garancia arra, hogy ez a kötet se legyen csak „egy” a sok Róma történet közül, bár azt a szerző is hangsúlyozza, hogy nincs az a történész, aki mindent látna, értene és objektívan tudná tolmácsolni egy 2000 évvel ezelőtti társadalom sajátosságait. A téma eleve

szubjektív jellegétől függetlenül, Mary Beard kötete azért fontos, mert Róma történetének jól ismert forrásait és eseményeit úgy elemzi, hogy állandóan arra reflektál: hogyan látták a rómaiak saját magukat? hogyan értelmezték ők „Róma történetét” és felemelkedését  valamint mi a mai üzenete ennek a civilizációnak? Beard zsenialitását furfangos, játékos nyelvezete, meghökkentő elméletei, sajátos nézetei adják, a szakmában jártas olvasó azonban észreveheti, hogy a könnyed és a művelt nagyközönségnek irt kötet mögött mekkora tudás rejtőzik. Beard esettanulmányai és az általa megidézett ókori emberek és azok tárgyai nem az átlagos Róma történetek példái, hanem egy olyan történész szakmai tudásának kivetülése, akinek bejárása van a British Museum raktárába, Pompeii kevésbé ismert régészeti ásatásaiba valamint Róma legvédettebb kincsei közé is. A kötet aktualitását és erősségét mi sem mutatja jobban, mint az első fejezet, amely Cicero legendás Catilina-féle összeesküvését és beszédeit elemzi. A politikai szállóigévé, örök manifesztummá lett Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra (meddig élsz vissza türelmünkkel, Catilina?) gyönyörű szólamát Beard a kortárs brit és magyar politika szemszögéből mutatja be, rávilágítva – Pomogáts Béla 2015-ös híres, Népvszavában közölt cikkéhez hasonlóan – a politikai elit visszaéléseinek és metamorfózisainak veszélyére és a civil társadalom fékező erejének szerepére. Beard persze, a maga politikai hitvallásánál fogva kissé elfogultan, talán idealizáltan látja doktori disszertációjának hősét, Cicerót, akinek Catilina elleni beszédét a politikai diktatúrák és visszaélések egyik szimbólumaként ábrázolja. Megjegyzendő persze, hogy Cicero játszmája Kr.e.63-ban rég nem a köznép, az átlag római ember sorsáról szólt, hanem a szenátuson belüli hatalmi erők tisztázásáról. Látunk erre példákat ma is, amikor miniszterelnökök jönnek, mennek egy-egy politikai csoportosulás belső harcának eredményeként. Cicero mondatai azonban valóban, Róma, mint kulturális jelenség és szubsztrátum örökségének tekinthető. A tény, hogy még ma, a XXI. század második évtizedében is latin nyelvű szállóigéket közölve jelennek meg az illiberális (konzervativ, irányított, pszeudo-, részleges, hibrid) demokráciákat bíráló plakátok és újságcikkek, jól jelzi, hogy az ókori Róma fontos. Fontos, ma 2018-ban is.

Mary Beard könyvéből nemcsak az alapvető forrásokat tudjuk meg Rómáról, de egy friss, radikálisan más szemszögből fogjuk látni az antik Róma mai, kortárs értelmét és üzenetét. Beard kötetének magyar nyelvű fordítása ha minden igaz, már készül. Megjelenése azért lesz nagyon fontos, mert a magyar könyvpiacon eleve kevés munka jelenik meg az angolszász történetírás sajátságos, a mifelénk még mindig divatos pozitivizmustól eltérő munkáiból. Beard Rómájának története elsősorban a

művelt nagyközönségnek és az egyetemi hallgatóknak szól, de mint historiográfiai csemege, a szakembereknek is. A jelenleg magyarul olvasható Róma történetekhez képest (Matyszak, Antik Róma napi öt denariusból, Kertész I., Regélő Róma, Salles, Hétköznapi élet a római császárok korában, Frideczky J., Roma aeterna, Officina Nova, Róma és a római világ története, Hahn-Ferenczy, Az ókori Róma története, Havas-Hegyi-Szabó, Római történelem, Ürögdi Gy, Róma, Morvillez, E. Az ókori Róma, J.N.Robert, Az ókori Róma), Mary Beard kötete egy valódi szakmai és szellemi felfrissülés. Ehhez hasonló kötet a 2012-ben megjelent, de egyelőre sem magyar, sem román nyelven nem kapható Greg Woolf, Rome. An Empire’s Story (Róma. Egy birodalom története) című paradigmatikus kötete. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar könyvpiac, a művelt nagyközönség és a szakma egyaránt nyitott lesz a nyugati szakirodalom és tudományos-ismeretterjesztés legjobb példáinak befogadására.

A római Limes Romániában: új perspektívák kulturális örökségünk védelmében

Interjú Hegedüs Csilla volt kulturális miniszterrel, az RMDSZ kulturáért felelős főtitkár - helyettesével

Hegedüs Csilla

1)     A mai Románia területén végigvonuló római limes-szakasz egyike a leghosszabbaknak Európában. Számos ország, így az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria, Szlovákia és Magyarország is tagja a Frontiers of the Roman Empire nevű nemzetközi kezdeményezésnek, amely a római limes teljes szakaszát kívánja a világörökség részévé tenni. 2014 decemberében még kulturális miniszterként bejelentette, hogy Romániában is elindult ez a folyamat, a Limes-kutatását célzó öt éves (2015-2019) projekt révén. Miben áll ez a kezdeményezés, és kik vesznek részt benne?

Romániának már régóta szüksége van egy ilyen nagy ívű programra, hiszen azoknak az európai országoknak a zöme, amelyeknek területén végighalad a Római Birodalom határvonala, megtették már a szükséges lépéseket: valódi attrakcióvá alakították a Limes-t.

Nekünk ezekhez a folyamatokhoz kell felzárkóznunk, ezért fel kell tárnunk, tudományos és turisztikai szempontból is hasznosítanunk kell ezt a páratlan értékű régészeti örökséget. Ugyanakkor, fontos része

A Római Birodalom és határai

ennek a folyamatnak a hazai társadalom ilyen vonatkozású tájékoztatása, és annak tudatosítása, hogy ezt az örökséget érdemes az idegenforgalom tekintetében is hasznosítani.

      A programban azoknak az intézményeknek a felkészült szakemberei vesznek részt, amelyeknek tevékenységi körébe tartozik a limes kutatása. A bizottságnak pedig legfontosabb küldetése az UNESCO világörökségi listára való felterjesztéshez szükséges dokumentáció összeállítása. Konkrétan: megszületett a miniszteri rendelet, amely értelmében létrehoztuk az Országos Limes Programot, amelyet a kulturális tárca örökségvédelmi főosztálya a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeummal, a Keleti Kárpátok Múzeumával illetve a bukaresti Országos Történeti Múzeummal együtt koordinál. A program szakmai menedzsmentjét az Országos Limes Bizottság biztosítja, melynek tagjai a felsorolt intézmények képviselői, a Tudományos Akadémia, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Maros Megyei Múzeum és a Bukaresti Egyetem képviselői.

2)     A magyarországi Limes szakasz(Ripa Pannonica) nevezési projektjének bemutatóján 2011-ben dr. Visy Zsolt régészprofesszor kiemelte, hogy a pályázat egyik legnagyobb kihívása a társintézmények munkájának összehangolása és a helyi hatóságokkal, városokkal és bürokráciával történő kiegyezés, és együttműködés volt. Hogyan látja az Ön által említett intézmények majdani együttműködését és milyen akadályokkal számolnak?

Nyilvánvalóan nem egyszerű folyamatról beszélünk, hiszen első lépésként azokat kell majd felkeresni, akiknek a telkén a birodalmi határvonal húzódik. Abban a tekintetben sem lesz zökkenőmentes a munka, és számítunk arra, hogy nem mindenütt jellemző a leleltek jó, tudományos szempontból hasznosítható állapota, és a helyi önkormányzatok segítsége, pozitív viszonyulása is döntő fontosságú lesz.

Reménykedünk azonban a telektulajdonosok, a helyhatóság és – általában – a közvélemény kedvező hozzáállásában. A kellő szaktudás már a mi oldalunkon áll, és bízunk abban, hogy nemcsak a bizottság, hanem a teljes hazai régésztársadalom is mellénk áll. A helyi önkormányzatok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, támogatják a projektet, hisz az kiváló munkahely-teremtési lehetőséget kínál, mind a kutatás, mind a hasznosítás folyamatában. Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy egy UNESCO-helyszín menedzsmentje többlet feladatot jelent majd az önkormányzatoknak, amire fel kell őket készíteni, de a haszon, amit egy ilyen jelentős örökség-helyszín nyújt, megéri a befektetést.

3)     Az Egyesült Királyságban található Hadrianus falát és Antoninus Pius “falát” valamint a Limes Germanicus számos helyszínét évente több százezren látogatják, de hasonló népszerűségnek örvend Carnuntum is Ausztriában. Miért nem sikerült eddig Romániában megfelelően beépíteni a nemzetközi körforgásba olyan egyedülálló helyszíneket, mint Porolissum (Mojgrád, Szilágy megye)? Hogyan látja ezeknek a helyszíneknek a jelenlegi és jövőbeli helyzetét?

Végső soron minden azon múlik, hogy helyi szinten mennyire ismeri, és mennyire tudja kiaknázni a 

Hadrianus fala

közösség azt az örökséget, amelynek birtokosa, hiszen a regionális fejlesztési stratégiát helyi szinten dolgozzák ki és léptetik életbe. Amíg ez hiánycikk, addig bárki jön „kívülről”, nem tudja olyan szinten érvényre juttatni ezeket az értékeket, hogy az kedvező legyen az ország és a helyi közösség, a tudomány és a turizmus számára is. Gazdája kell legyen, mégpedig jó gazdája minden örökség-helyszínünknek.

Természetesen, fontos szerepe van ebben a kormánynak is, amelynek a kulturális turizmus fellendítésére is kellene törekednie. Ehhez azonban nem kell sajnálnunk „pénzt, paripát és fegyvert” a kutatás mellett a népszerűsítésre. Ebben pedig ismételten a  régésztársadalom, valamint a turisztikai szakemberek lehetnek a folyamat fontos hátországa.

Bízom abban, hogy nem csak Porolissum – amely szintén egy olyan érték, amelyre érdemes felfigyelni országos és nemzetközi szempontból is –, hanem az ország több más hasonló helyszíne sűrűn látogatott attrakció lesz. Ilyen értelemben azért történt előrelépés: a Szilágy Megyei Tanács EU-s pénzek lehívásával óhajtja hasznosítani a római kori örökséget, ennek a pályázatnak a lebonyolítása folyamatban van, s szerintem nemsokára érezhetőek, láthatóak is lesznek az első eredmények.

4)     Amennyiben Románia is szeretné világörökségi helyszínné nyilvánítani a Limes Dacicust, szoros együttműködést kell kialakítania Bulgáriával és Szerbiával is. A téma felmerült már 2011-ben Pécsett is és a 2012-es bulgáriai Limes Kongresszuson is. Lát erre lehetőséget a jövőben?

A Duna-menti Limes dokumentációjának összeállításában a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal már együttműködik ezekkel az országokkal és számos más európai állam szakembereivel. A Limes Dacicus esetében az általunk kinevezett bizottság minden tagjának jelentős tapasztalata van a már világörökségként jegyzett helyszíneket kutató szakemberekkel való együttműködésben. Nos, mivel a Limes-program végre "hivatalosan" is a kulturális tárca egyik prioritása, nyilvánvalóan a munkát nem elszigetelten, hanem a nemzetközileg elismert szaktekintélyekkel való állandó kapcsolattartásra alapozva kell elvégezni, hisz egy transznacionális jelölésről van szó, nem beszélve arról, hogy mind a kutatás, mind a menedzsment és a hasznosítás terén kötelességünk, és egyben érdekünk a legjobb tapasztalatokat felhasználni.

5)     Számos régészeti helyszínen, így a tordai (Potaissa) légiós táborban évtizedek óta folynak nemcsak szisztematikus régészeti ásatások, de rekonstrukciók vagy részleges rekonstruálások is. Ezek egy részét – így Közép – Európa egyik legnagyobb katonai fürdőjét – rendszeresen megrongálják vandál kezek. Hasonlóan tragikus helyzettel számolhatunk Románia legnagyobb urbánus rommezején is, a gyulafehérvári Maros-partosban, de siralmas a helyzet a világörökségi helyszínnek számító dák főváros, Sarmizegetusa Regia esetében is. Ön szerint mi az oka a felületességnek és a régészeti helyszínek ilyen jellegű elhanyagolásának?

Nagyon fontos volna az, hogy a kulturális örökség ne csak kampánytéma legyen, és szép kerek mondatokban megfogalmazott érték, hanem megtanuljunk "élni vele", védeni és hasznosítani azt. Ennek alapvető feltétele az, hogy megértsük, az örökség nem teher, hanem egy helyi és regionális fejlődést generáló tényező. Amennyiben időt, és energiát fordítunk erre, az nemsokára megtérül, munkahelyeket teremt, piacot a helyi termékeknek, és hozzájárul, a kulturális turizmus által sok nehéz helyzetben levő település fejlődéséhez.  Ehhez azonban helyi szintű kezdeményezés szükséges, hiszen a helyiek a gondnokai ennek az örökségnek.

 Ugyanakkor a régészeti kutatások folyamatos támogatása is gondot jelent, mert igaz, ugyan, hogy a külhoni pályázatok a szükséges anyagi fedezet egy részét szolgáltatják, ám az országnak is folyamatosan és következetesen áldoznia kellene erre a szakterületre, és meg kellene már végre érteni, intézményi szinten is általánosan elfogadottá tenni azt, hogy ezek a tevékenységek nem pénzt visznek, hanem pénzt hoznak. A kutatás teremti meg az alapfeltételét annak, hogy legyen, amit bemutatni, hasznosítani.

Ha nem vagyunk hajlandók befektetni, akkor nem is térülhet meg. Sőt, olyan helyszínek válnak elhanyagolttá, amelyek azelőtt jelentősebb támogatásokban is részesültek. Ha a kutatási folyamat abbamarad, az addig befektetett pénz és energia hiábavalóvá válik.

Porolissum, Szilágy megye

6)     Van-e kedvenc régészeti helyszíne Romániában, amit szívesen látogat? 

Nem sokan tudják azt, hogy középiskolásként kerültem szorosabb kapcsolatba a régészettel, hisz azon szerencsések közé tartozom, akik részt vettek a létai ásatási táborban 4 éven keresztül. Emiatt a Géczi vár, bár napjainkban már nem kutatott, mindig az abszolút kedvenc lesz. Jól ismerem Porolissumot, és nagyon értékelem a Szent László nyomait kutató nagyváradi ásatásokat, valamint a Szilágy megyei tuszatelki Árpád-kori erődítményt, ahol a régészeti topográfia alapjait sajátítottam el. Histria ugyanakkor megfogott a hihetetlen kiterjedésével, és természetesen a Bonchidán felfedezett Őrök háza, valamint a Rabok háza nagyon közel áll a szívemhez.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2015 január 24 -i számában. 

A láthatatlan örökség: a római Limes Romániában

Short remarks about why the Roman Limes in Romania is important for local tourism and a summary on the latest researches carried out in the field.

Számos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült be „Tráján útja”, számos falú máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere. Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbecsülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség részévé válthat.

A Limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azonban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak adminisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a Birodalom és az azon kívül eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány esetben akár falak is) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoló település, tehát táradalom is jelezte. A római Limes nemcsak egy vékony, néhány száz méter széles vonalként húzódott több ezer kilométeren át Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi, gazdasági és kulturális hálózatként magával ragadta a kor összes népét.  A Limes – bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb örökségként épült be a mai Európa, Észak – Afrika és a Közel Kelet államainak kulturális örökségébe mint a leghíresebb római épületek. Jelentőségük és hosszú távú hatásuk nagyobb volt, mint az ókori Róma olyan emblematikus épületeinek, mint a Pantheon vagy a Colosseum. A Limes, mint fogalom tehát egy nagyon sok részelemből álló, kulturális, gazdasági és politikai fogalom is, amely méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését is, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.

Románia területének jelentős része az egykori Dacia római provincia részét képezte. A provincia pontos határvonalát ugyan máig nehéz pontosan meghúzni, a mai kutatás ma már viszonylag pontos térképet tud készíteni az egyik legkésőbbi római provincia formájáról, Limeséről. Kutatása európai szinten kiemelkedő régiséggel büszkélkedhet: számos neves erdélyi és román ókorász, kincsvadász és polihisztor már a XVIII és XIX. század első felében megemlíti írásaiban az erdőkben, folyópartokon, dombokon át ívelő sáncokat, árkokat és római erődöket. Különösen az erdélyi szakasz kutatása kiemelendő, amelyet olyan neves magyar kutatók jártak be, mint Torma Károly, Téglás Gábor vagy Ferenczi István. Az ő munkásságuk alapozta meg a ma már külön tudományággá nőtt romániai Limes – kutatást. Számos történelmi témával ellentétben, a katonai táborok kutatása, régészeti feltárása és intenzív publikálása nem szenvedte meg a XX. század ideológiai váltakozásait: a romantikus historicizmus és pozitivizmus, majd az imperium – váltás hozta szakgárda – csere ugyanúgy kedvezően hatott a Limes – kutatásra, mint a kommunizmus. Ebben az időszakban számos római erőd, így a porolissumi (Mojgrád, Szilágy megye), tordai (Potaissa) és olténiai erődök (Drobeta) is feltárultak, többükben részleges restaurálásra is sor került – kisebb, nagyobb sikerrel. A kilencvenes években is folytatódott a Limes kutatása, elsősorban az északi határon, a mai Szilágy megye területén. A térség részletes kutatásának köszönhető részben, hogy Zilahon rendezhették meg 1997 – ben a világ egyik legnagyobb régészeti konferenciáját, a Limes Kongresszust.

A római határvidék legismertebb és legjobban megőrzött részei (Hadrianus fala, Antoninus Pius

fala, a németországi germán-raetiai limes) ma már a Világörökség részét képezik. A 2005–ben indított nagyszabású nemzetközi projekt (Frontiers of the Roman Empire – Culture 2000) folytatásaként 2008–ban Visy Zsolt pécsi régészprofesszor által kezdeményezett Danube Limes UNESCO World Heritage projekt  révén Szlovákia és Magyarország is elkészítette  a nevezési dokumentációt, melynek révén a közel jövőben remélhetőleg római határvédelmi emlékeik a világörökség részét fogják képezni.

Ebbe a nagyszabású régészeti, műemlékvédelmi és turisztikai körforgásba ágyazódott be szervesen és igen dinamikusan a Maros Megyei Múzeum csapata, amely 2007 óta öt intézménnyel társulva (Pécsi Légirégészeti Téka, Haáz Rezső Múzeum, Molnár István Múzeum, Csíki Székely Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum) Maros, Hargita és Kovászna megyékben a Limes Dacicus Orientalis (LIDOR) projekt keretén belül terepbejárások, légirégészeti kutatások, geofizikai mérések és régészeti feltárások révén számos jelentős eredménnyel gazdagította az eddigi kutatásokat és az egykori Dacia provincia határvédelmi rendszerének ezt a viszonylag kevésbé ismert részét.

2011–ben a projekt folytatásaként további, immár külföldi intézményekkel is társulva (berlini Humboldt Egyetem, Kölni Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem) a kutatás elsősorban a Maros megyei Limes szakaszra fókuszált (Marosvécs, Mikháza, Sóvárad).

A keleti Limes dicséretes kutatása mellett további jelentős projektek is indultak: terepbejárások és nemzetközi projekt révén (Limes Dacicus Occidentalis) sikerült feltérképezni és végre tisztábban látni a historiográfiai szindrómának is nevezhető Nyugati Limest. Ebben a munkában ugyanakkor jelentős segítséget nyújtott a Szegedi Tudományegyetem népvándorlás – kori és Barbaricum –i régészetre szakosodott kutatócsapata is, valamint az Arad – Temesvár autópálya – szakaszt feltáró romániai régészgárda is, akik révén sikerült új perspektívába helyezni  a nyugati határvonalon túli népek és a Birodalom között folyó intenzív kapcsolatokat.

Nagyon fontos kutatásokat folytat már évek óta a kolozsvári Régészeti és Történeti Múzeum és a Régészeti Intézet is az északi Limes számos állomásán is. Legutóbb, a Román Tudományos Akadémia, a BBTE és a kolozsvári Régészeti Intézet közreműködésével 2014 – ben indult el egy nagyszabású projekt Porolissum és Dacia Porolissensis határszakaszának kutatására. A projekt a legújabb régészeti és természettudományos technológiát (LIDAR, légirégészet, NASA fotók) fogja alkalmazni.

A Délen, Olténia területén húzódó Limes szakasz kutatása ugyan sokáig elhanyagolt volt, számos új kezdeményezés született ennek kutatására és további feltérképezésére is. Kiemelendő fontosságú a délromániai Limes kutatásban a bukaresti Régészeti Intézet munkatársainak munkája, amely több konferenciát is szervezett e témában. Az internet mindent behálózó hatásának köszönhetően pedig egyre nagyobb tömeget tudnak megfogni a szakemberek a régészeti lelőhelyek nyilt napjainak, az ásatási hirek, időszaki kiállitások Facebookon történő népszerűsitésével.

2014 december 4 –én Hegedűs Csilla bejelentette, hogy 2015 – 2019 közötti időszakban Románia kormánya jelentős összeggel támogatja egy, a római Limes hazánk területére eső szakaszának régészeti feltárását, szakszerű megőrzését és a nagyközönség előtt történő bemutatását. A szűkszavú nyilatkozatból csak annyi derült ki, hogy a kezdeményezés óriási léptékű és első alkalommal tudta egyetlen program alá vonni az ország legkülönbözőbb pontjait és tudományos, kultúrális intézményeit.  A programról várhatóan január végén fognak ismét részleteket közölni.

Miközben Hadrianus falát, az afrikai erődöket, a Limes Germanicus burgusait és városait vagy a Massadai katonai tábort ezrek látogatják évente óriási turisztikai potenciállá téve Róma legdominánsabb örökségét, addig a romániai Limes szakasz továbbra is csak a belföldi turizmus elit régetét vonza. Néhány kivételes alkalom és helyszint leszámitva, a Limes emlékeiről még csak a helybeliek sem szereztek tudomást. Ezen állapotok megváltoztatását tűzte ki célúl a román kormány és ezt a magunk szerény módján mi is támogatni fogjuk további ismeretterjesztő irások és cikkek révén.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2015. január 12 -i számában.