Istoria Romei antice în istoriografia românească

Mary Beard, marele istoric al antichităţii şi profesor la Cambridge, a publicat in 2015 cartea SPQR – O istorie a Romei Antice, carte ce a fost tradusă şi publicată în limba română la Editura Trei în 2017.

Cartea a devenit un bestseller și în România, fiind una dintre puținele lucrări non-fiction despre antichitate care a devenit un succes imens. Acest fapt se datorează și faimei autoarei, care a devenit celebritate și intelectual public, ,,tezaur național” al Angliei datorită emisiuniilor de televiziune și de popularizare științifică pe care le-a realiat. Mary Beard – un etalon contemporan al fenomenului de

public intellectual – fiind totodată și un scriitor original, astfel istoria Romei antice a lui Beard oferă o viziune radical diferită despre Roma și rolul antichității în societatea contemporană. Traducerea cărții a fost deci, o alegere foarte bună și mult așteptată, fiindcă întroduce pentru prima dată și în literatura românească un nou val istoriografic, o viziune radicală în interpretarea antichității reprezentată azi de niște autori cum sunt Mary Beard, Greg Woolf, Clifford Ando sau Andrew Wallace-Hadrill. Alături de cartea lui Mary Beard biblioteciile universitare, orășene și private sunt pline de alte lucrări mai puțin sau la fel de importante despre Roma antică, istoriografia și literatura românească producând nenumărate variante și traduceri despre această temă, care a reprezentat nu numai un interes istoric, dar și național, uneori politic pentru români.

În ultima perioadă au fost publicate foarte multe titluri noi despre istoria și civilizația Romei antice. Majoritatea acestor lucrări sunt cărți de specialitate, comunicând exclusiv cu un public academic, însă găsim și cărți importante scrise pentru publicul larg, milioane de oameni care vor să știe ceva despre

istoria orașului care a ajuns să fie un imperiu și în care probabil, o mare parte din români au fost deja ca turiști, şi nu numai.  Dintre cărție recent apărute merită de menționat lucrarea lui Alberto Angela (O zi în Roma antică: secrete și curiozități, Corint, București, 2016) și ediția nouă a legendarului Edward Gibbon, Istoria prăbușirii și a declinului Imperului Roman (București, Humanitas, 2018). La fel de important este traducerea cărții lui M. Cary și H. Scullard, Istoria Romei pănă la domnia lui Constantin (Editura All, București, 2008). Printre autorii români, numele regretatului profesor și filolog din București, Eugen Cizek reprezintă intelectualul public, care a contrbuit cel mai mult la popularizarea Romei antice încă din anii 80. Istoria Romei (I. ediție din 2002, ediția revizuită din 2010) a lui Cizek reprezintă probabil cea mai importantă sinteză scrisă de un român în această temă.  Cărțile lui Adrian Husar (Curs de istoria Romei, Tărgu Mureș, 1997) sau Ligia Bârzu și coautorii săi (Istoria Romei antice, București, 2004) erau mai degrabă cursuri universitare fără un ecou și un impact relevant în literatura non-fiction din România.

În perioada postcomunistă, înainte de sinteza lui Cizek din 2002, literatura românească s-a concentrat

mai mult pe traducerea unor lucrări și autori francezi. Așa apărut traducerea lui Pierre Grimal, Viața în Roma antică (Corint, București, 2000), Rosa Agizza, Mituri și legende ale Romei Antice (București, Lider, 2006) sau cartea foarte populară a lui Jean Noel Robert, Roma antică (Editura All, București, 2002). O carte foarte populară și des folosită și azi încă în educația universitară este volumul editat de Andrea Giardina, Omul roman (București, Polirom, 2001). Republicarea operei monumentale a lui Theodor Mommsen (Istoria Romană I-IV, editura Polirom, 2008) reprezenta un moment important în literatura de specialitate.

Perioada între 1965 și 1990 a produs la fel, traducerea mai multor lucrări importante despre istoria Romei antice. Printre nenumărate lucrări importante, menționăm aici M. Bordet, Istoria Romei antice (București, 1970), R. Etienne, Viața cotidiană în Pompeii (București, 1970), J. Carcopino, Viața cotidiană în Roma la apogeul Imperiului (București, 1979), P. Grimal, Civilizația romană I-II. (București, 1973), N. Hannestad, Monumente publice ale artei romane, București, 1989 și prima ediție a Istoriei Romane a lui Mommsen tradusă de Joachim Nicolaus în 1987 și 1988. Cărțile lui Horia C. Matei și N. Lascu reprezintă interpretări locale ale istoriografiei românești produse în anii 60 și 80. Istoriografia din anii 1950 al stalinismului este reprezentată de opera dogmatică a lui N. Maskin, Istoria Romei antice (București, 1951) scrisă original în limba rusă și distribuită și tradusă apoi în majoritatea țărilor sovietice.

Înainte de aceste traduceri și lucrări originale ale unor istorici români din secolul XX, literatura și istoriografia românească a cunoscut istoria romană mai ales din surse literare, primare sau din lurări canonice germane sau franceze. Totuși, cartea lui Alexandra Ciocârlie (În dialog cu anticii, Cartea Românească, București, 2016) arată că elita intelectuală din secolul XIX. cunoștea bine literatura strâină și sursele literare latine, chiar și dacă acestea nu erau încă traduse în limba română.

Mirajul Romei, tradițiile istorice românești, mitul latinității și prezența Romei în Dacia au contribuit la popularitatea temei deja în secolul XVIII și acest interes față de Roma antică s-a păstrat pănă azi, așa cum arată și popularitatea cărții lui Mary Beard.

Hitler, Jemen és a román család-modell

In the recent debate on family, marriage and gay rights, the representatives of the Coalition for Family stated obviously, that they embrace fascist ideas. One of them  - Gheorghe Iancu, specialist in constitutional law - even claimed, that Hitler was a good guy before 1942. 

A Román Televízióban nemrég zajlott egy meglepően civilizáltan levezetett és a romániai vita-kultúrában ritkaságszámba menő párbeszéd a Koalíció a Családért mozgalom képviselői által kezdeményezett alkotmány-módosítás kapcsán. A vitában részt vevő tíz személy – öt az

alkotmánymódosításért és öt az ellen – egy közel másfél órás intenzív vitában igyekezte meggyőzni a romániai nagyközönséget, hogy szavazzon lelkiismerete szerint a majdani népszavazáson. Az érvek és ellenérvek elemzéséből számomra egyértelművé vált amit már legutóbbi cikkemben is hangsúlyoztam: Romániában egy fasisztoid mozgalom van kibontakozóban.

A vita tárgya a Koalíció a Családért Mozgalom azon kezdeményezése, amely Románia Alkotmányában módosítani akarja a 48. cikkelyt, amely a család fogalmát jelenleg a házastársak szabad akaratából történt házasságra építi, melynek fő feladata a gyermekek nevelése, oktatása és képzése. A jelenlegi alkotmány tehát sehol sem beszél arról, hogy a család egyetlen feladata a gyermeknemzés, hisz a megfogalmazás ritka jó objektivitással hangsúlyozza, hogy a család szerepe a gyermekek „nevelése, oktatása és képzése” a „házastársak által között házasság” keretén belül.

Magyarán tehát, a jelenlegi alkotmány nem rekeszti ki a család fogalmából azokat sem, akik nem saját gyermeket nevelnek, elváltak és egyedül nevelnek gyermeket vagy esetleg, azonos neműek. Az új büntető törvénykönyv persze már leszögezi, hogy a házasság csakis nő és férfi frigyéből állhat, ennélfogva a Koalíció a családért mozgalom referendum-kezdeményezése gyakorlatilag felesleges – ahogy ezt Daniel Kozak jogvédő, kommunikációs szakember is hangsúlyozta. Ez utóbbi a szókratészi érvekkel próbálta bizonyítani, hogy minden emberi tevékenységnek, cselekvésnek három kritériumnak kell megfelelnie: igaznak, hasznosnak és humánusnak kell lennie. Véleménye szerint, a Koalíció a Családért mozgalom számos kijelentése nem igaz (elég itt a melegekről szóló nyilatkozataik szubjektív és lejárató jellegére és manipulációira gondolnunk), nem hasznos (hisz gyakorlatilag 20 millió eurót költ el az állam arra, amit egyébként is a büntető törvénykönyv már meghatározott) és nem humánus, hisz másodrangú állampolgárokká tesz több tízezer embert az országban. Kozak és az alkotmány-módosítást ellenzők tábora hangsúlyozta, hogy bár ez a mozgalom a „családról” és a hagyományos család védelméről szól állítólag, mégis, alig esik szó a romániai családok állapotáról, a családi élet valóságáról és mindennapjairól, a családokban zajló erőszakról, alkoholizmusról, a kommunikáció hiányáról és a válások gyakoriságáról, a vendégmunkás-társadalom ketté vagy háromba szakított családjairól.

A Koalíciót védelmezői – köztük többek között, egy ortodox román pópa is – azzal érveltek, hogy a román alkotmány 26. cikkelye gyakorlatilag mindenki számára biztosítja a családi élethez és intimitáshoz való jogot. Magyarán: a melegek is élhetnek párban, boldogságban, de ne házasodjanak és neveljenek gyerekeket, üljenek csendben otthon. Ezt a kategorizálást – másodrangú állampolgárrá süllyesztést – rendszerint azzal védelmezték, hogy a demokrácia mindig is a többség véleményéről és hatalmáról szólt, másrészt a 48. cikkely módosítása nem fogja a 26. cikkelyben foglaltakat megváltoztatni és szerintük, a kisebbségek jogai jelenleg Romániában tökéletesen biztosítottak. Az abszurdabb „érvek” között ott találtuk azért azt is, hogy ha most igent mondunk a nyugati társadalom által promovált gender hullámra és mindenki számára megadjuk a házassághoz való jogot, akkor rövid időn belül Jemen szintjére süllyedünk, ahol – legalábbis a Koalíciót képviselő ortodox pópa szerint – a pedofília legálisan elfogadott. A pedofília összemosása a szexuális kisebbségekkel természetesen olyan abszurd és annyira olcsó érzelmi zsarolás, amire józan ésszel gondolkodó ember érvet sem tud már találni és ismerve az ortodox hagyományokat – ahol még néhány éve még igen elterjedt volt a tizenéves mennyasszonyok kényszerített házassága – aligha kellene ezt egy pópának feszegetni.

A demokrácia, mint a többség hatalma és véleményérvényesítése ugyancsak hibás és egyenesen, veszélyes érv. 

Egyrészt ne feledjük azt, hogy számos esetet ismerünk, amikor egy többség – így az 1933-as német választás szavazói – egy olyan diktátornak adtak hatalmat, amely fél évtized alatt háborúba és világégésbe sodorta Európát és a világot. A többség, mint demokrácia ugyancsak nem működött volna, ha a XX. század eleji szüfrazsettek mozgalmára gondolunk: egy maszkulin, férfiak által vezetett és uralt társadalomban néhány száz nő harcolt azért, hogy a nőknek legyen joguk szavazni és egyenrangúságot kértek egy olyan világban, ahol a többség szentül hitte, hogy a nők másodrangú állampolgárok. Tehát nem igaz azon állítás, hogy a többség döntése mindig jó. Erre „érvként” a Koalíciót képviselő idős alkotmányjogász csak annyit tudott mondani, hogy Adolf Hitler 1942 előtt nem is végezte ki a zsidókat…. Mit mondhatnék: történelemből és emberségből is azonnal megbukott, de úgy, hogy ezért hetedik osztályban egy egyessel kiküldték volna a történelem óráról.

Túl azon tehát, hogy a jelenlevő öt emberből kettő erős szimpátiát mutatott Hitler 1942 előtti politikájával (no comment), nemrég az is kiderült, hogy a Noua Dreapta szélsőjobboldali szervezet egyik alapítója, Ioan Bogdan Stanciu egyben a Pro Vita Alapítvány elnöke is és a Koalíció a Családért Mozgalom weboldalának és Facebook oldalának moderátora. Ez megmagyarázza azt is, miért látunk annyi nagyromániás és vátrás tagot a Facebook oldaluk kedvelői között. Valójában egy

olyan folyamatnak vagyunk részesei, ahol nagyon ravaszul és rendkívül okos manipulációval a politikailag eltűnt Nagyrománia Párt (PRM) és a szélsőjobboldali kis pártok szavazóbázisát és szimpatizánsait egységes tömbbe tudták hozni egy olyan témával, amely az érzelmi zsarolásra apellál és sokakat meg tud győzni. Úgy tudják magukhoz vonzani a hatalmas tömegeket – így nagyon sok romániai magyart is – hogy szélsőjobboldali hovatartozásukat nem teszik láthatóvá. Így jutottunk el oda, hogy erdélyi magyarok és magyar politikusok felvállalták a román szélsőjobb által alapított és támogatott Koalíció a Családért Mozgalom elveit.

Egy fasisztoid mozgalom kibontakozását látjuk tehát Romániában. Nem tudni, hogy ez a mozgalom valóban sikerre viszi-e ezt a népszavazást és kirekeszti, másodrangú állampolgárokká degradálja Románia állampolgárainak százezreit az elkövetkező évekre, évtizedekre talán. Reméljük, hogy ez nem így lesz. Ahogy azt is reméljük, hogy ez a mozgalom nem lesz párttá, nem fog politikai hatalmat kapni, mert akkor egyértelműen egy olyan szélsőjobboldali erő emelkedik hatalmi pozícióba, amely az 1940-es éveket fogja idézni Romániában.

Amikor tehát a kedves Olvasó elmegy majd szavazni erre a népszavazásra (bár jobban teszi, ha otthon marad), akkor választania kell: jónak tartjuk-e egy jogi kritériumaiban nagyon is objektív és alapos alkotmány jelenlegi formáját vagy legitimizálunk egy fasisztoid mozgalmat Romániában?

Ez a kérdés, válasszatok.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. június 8-i számában.

Doktori rendelésre avagy a felsőoktatás kudarcairól

There were 55.000 Ph.Ds submitted just in Romania between 2005 and 2015 and the number on European scale is surely even more stunning. This commercialisation of knowledge and titles created another business: writing Ph.D. and other kind of dissertations on command, for money (see also: UK Essays).

A bolognai rendszer bevezetését követően évente több ezren államvizsgáznak Romániában, de hasonlóan magas számban készülnek immár doktori disszertációk is. 2005 és 2015 között az ország állami és akkor még létező, bár nem akkreditált magánegyetemein 55.000 doktori disszertáció készült. Ez egy kisebb román város teljes lakosságát jelenti. Óriási szám, amely mögött a legnaivabb ember is sejtheti: ez rég nem a minőségről és tudományos kutatásról szól. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy Európa szerte – így kies hazánkban is – rendelésre lehet doktori disszertációkat is rendelni. A tudomány tehát piaccá lett: ráadásul törvényesen.

A XIX. században Kolozsváron doktorált fiatal kutatók számára életük egyik nagy pillanata, szakmai pályafutásuk egyik csúcsa volt a doktori cím megszerzése és disszertációjuk publikálása. Cserni Béla, Gyulafehérvár első régésze és amatőr botanikusa például egész életében büszkén illesztette neve elé a doktori címet, nemegyszer leveleit is így írta alá. A nevesebb európai egyetemeken a doktori cím odaítélése vallásos ceremóniaként, már-már

szakrális rituáléként történt. Ennek a korszaknak rég vége. Ma már ezresével gyártanak doktori disszertációkat Európában. Legjobb esetben, három év, kizárólag kutatásra fordítható idő áll a doktorandusz rendelkezésére, ám legtöbb esetben szó sincs erről a helikoni állapotról: az elmúlt tíz évben „keletkezett” 55.000 romániai doktori címhez úgy jutottak a tulajdonosok, hogy „kutatásaik” mellett dolgoztak vagy más tevékenységet is végeztek. Ilyen körülmények mellett lehetetlen valamit is érő tudományos kutatást végezni sem a humántudományok, sem a természettudományok területén. Legjobb esetben is, egy száz oldalnyi kompiláció jöhet össze, hevesen tűzdelve internetes forrásokkal és mások kutatási eredményeinek módosított közlésével. Ez így van külföldön is és mifelénk is. Akadnak doktori iskolák, ahol egy-egy vezetőtanárnak több tucat doktorandusza van. Ez, egy rendesen végzett témavezetői munka esetén lehetetlen vállalkozás lenne, hisz legalább havonta kellene konzultálni egyszer, több száz oldalt elolvasni havonta. Egy professzornak – aki ideális esetben kutató is és nemcsak oktató, tudománydiplomata vagy netalán politikus – erre nincs ideje és lehetősége. Számos doktori iskolában tehát a témavezető csak néhány alkalommal találkozik a doktoranduszával és talán, a védés előtt elolvassa annak tézisét. Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy számos doktorandusz a „könnyebbik”, ám törvénytelen utat választja: megrendeli doktoriját vagy szakdolgozatát.

A Guardian angol napilap nemrég számolt be az Egyesült Királyságban immár piaci méreteket öltött szakdolgozat-gyárakról. Online cégek tucatjai jöttek létre az elmúlt években, amelyek bármilyen tudományágban rendelésre elkészítenek államvizsgákat, mesteri dolgozatokat, doktori disszertációkat vagy más szakdolgozatokat és fokozatszerzéshez szükséges munkákat. Ezek legnagyobbika, a UK Essays tavaly 16.000 szerződést kötött szakdolgozatok megírására és évente több ezerrel nő a megrendelők száma.

Romániában is több ilyen disszertáció-gyár létezik már. Ebből kettő, a redactarealacomanda.com és a lucrarelacomanda.ro professzionális honlappal is rendelkezik, ahol részletesen taglalják a szakdolgozatát megírni képtelen nebuló lehetőségeit. Felsorolásukból jóformán egyetlen tudományág sem hiányzik, tehát ezeken a vészhelyzetben felkeresendő honlapokon megváltást talál úgy a biokémia, mint a régészet vagy történelem doktorává avanzsálódó „kutató”. Egyetlen feladata, hogy részletesen leírja a disszertáció témáját, rövid kivonattal és induló bibliográfiával segítse az egyébként elérhetetlen, név és telefonszám nélkül dolgozó szakdolgozat-gyártókat és hátradőlve várja, hogy néhány hónap alatt kézbe kapja élete nagy tudományos munkáját, amelyhez ő egyetlen szót sem fűzött. A romániai cégek is hangsúlyozzák, hogy mindez teljesen legálisan történik

és ez így is van. Az 1996. március 14-én életbe lépett 8. számú törvény 12. cikkelye a szellemi és szerzői tulajdonjogokról egyértelműen kimondja, hogy egy szerzőnek jogában áll szellemi alkotásáról bármikor lemondani vagy azt másra ruháznia. A törvény nem tér ki arra, hogy ez pontosan milyen formában történhet, ennélfogva a disszertációkat név nélkül, anonim módon felajánló szerzők gyakorlatilag törvényes úton gyárthatnak doktori dolgozatokat is.

A jogi probléma akkor merül fel, amikor a kutatni lusta vagy azt felesleges tevékenységnek vélő doktorandusz megvásárolja a megrendelt szakdolgozatot és azt, mint saját munkáját adja le majd témavezetőjének és egyetemének. Az akkreditált romániai egyetemeken ugyanis kötelező a szakdolgozat benyújtásakor a doktorjelölteknek egy nyilatkozatot is leadni, amelyben tanúsítja, hogy a benyújtott dolgozat kizárólag az ő munkája. Ez a formanyomtatvány ugyan elsősorban a plágium kiszűrésére vonatkozik, amely ebben az  esetben nem áll fent, hisz miért is gyanúsítsuk a névtelen szakdolgozat-gyáros szerzőt plágiummal? Ő mindössze lemondott szakmai méltóságáról, deontológiai elveiről és saját kutatását pénzért átadta a doktorandusznak, aki – ha mázlista és témavezetőjének nem tűnik fel – akár címet is szerezhet ilyen úton. Intellektuális prostitúció a javából, mondhatjuk megvetően, ám a jelenség rámutat egyrészt a bolognai rendszer súlyos rákfenéire, másrészt a romániai felsőoktatás nagy hibáira. Egy olyan globalizált, kapitalizált tudományosságra, amelyben a minőséget felváltotta a mennyiség, a szenvedélyből és a türelmes, kitartó és életre szóló – Kerényi Károly által vallási áhítatnak nevezett akadémiai odaadásból pedig – ma már a pályázatok és címek megszerzésének véget nem érő hajszája lett.

Egy elértéktelenedett és piaci eszközökkel olcsóvá tett felsőoktatás drámája ez, amelyben nemcsak a jogi kiskapukat kellene orvosolni, hanem a teljes rendszert újragondolni, amely jól jelzi az értékvesztés vagy értékátalakulás európai drámáját.

Megjelent a Szabadság 2017. március 11-i számában.

Egy új Erdély története - román szemmel

Short notes about the new book of Ioan Aurel Pop and Ioan Bolovan entitled "History of Transylvania" as a good example of a new type of historiography in Romania and the role of publicity and public intellectuals in contemporary historical narratives.

Ioan Aurel Pop

Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben múlt hétvégén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektor-helyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély Története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.

Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma

monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban, mint a Lucian Boia féle kritikai történetírás és nemzetmitoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosa jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a XIX. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mitoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély Története előtt már Pop tavaly kiadta az  „Erdély, öntudati állapotunk” (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop féle történetírás a Lucian Boianak irt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.

Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektor-helyettese által tartott könyvbemutatóból is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzet-projekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve ejtsék ki kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.

Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély Történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély Történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.

Az első kiadás

Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át

egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.

Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély Története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar  történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. február 8-i számában

Tárgyi örökségünk és a fekete piac

Short summary of the last INTERPOL report on the black market of antiquities from Romania.  Only in 2015, more than 12800 objects were recovered by the police, most of them ancient objects (coins, statuettes, etc.). It shows the increasing market of antiquities and the problem of metal detecting in the country too. On a European scale however (in comparison with Bulgaria, Serbia, Italy or Turkey) the Romanian market is still a small one. 

Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.

Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének

felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeni Brukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.

A nemzetközi helyzet

Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos

Apamea kifosztása

Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb

A fekete piacról visszaszerzett márvány Mithras

becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.

A romániai helyzet

Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákből származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.

Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak

A troesmisi városi törvények bronztáblái

általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia) amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christies hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.

Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.

Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. január 14-i számában.