There were 55.000 Ph.Ds submitted just in Romania between 2005 and 2015 and the number on European scale is surely even more stunning. This commercialisation of knowledge and titles created another business: writing Ph.D. and other kind of dissertations on command, for money (see also: UK Essays).
A bolognai rendszer bevezetését követően évente több
ezren államvizsgáznak Romániában, de hasonlóan magas számban készülnek immár
doktori disszertációk is. 2005 és 2015 között az ország állami és akkor még
létező, bár nem akkreditált magánegyetemein 55.000 doktori disszertáció
készült. Ez egy kisebb román város teljes lakosságát jelenti. Óriási szám,
amely mögött a legnaivabb ember is sejtheti: ez rég nem a minőségről és
tudományos kutatásról szól. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy Európa szerte –
így kies hazánkban is – rendelésre lehet doktori disszertációkat is rendelni. A
tudomány tehát piaccá lett: ráadásul törvényesen.
A XIX. században Kolozsváron doktorált fiatal kutatók
számára életük egyik nagy pillanata, szakmai pályafutásuk egyik csúcsa volt a
doktori cím megszerzése és disszertációjuk publikálása. Cserni Béla,
Gyulafehérvár első régésze és amatőr botanikusa például egész életében büszkén
illesztette neve elé a doktori címet, nemegyszer leveleit is így írta alá. A
nevesebb európai egyetemeken a doktori cím odaítélése vallásos ceremóniaként,
már-már
szakrális rituáléként történt. Ennek a korszaknak rég vége. Ma már
ezresével gyártanak doktori disszertációkat Európában. Legjobb esetben, három
év, kizárólag kutatásra fordítható idő áll a doktorandusz rendelkezésére, ám
legtöbb esetben szó sincs erről a helikoni állapotról: az elmúlt tíz évben
„keletkezett” 55.000 romániai doktori címhez úgy jutottak a tulajdonosok, hogy
„kutatásaik” mellett dolgoztak vagy más tevékenységet is végeztek. Ilyen
körülmények mellett lehetetlen valamit is érő tudományos kutatást végezni sem a
humántudományok, sem a természettudományok területén. Legjobb esetben is, egy
száz oldalnyi kompiláció jöhet össze, hevesen tűzdelve internetes forrásokkal
és mások kutatási eredményeinek módosított közlésével. Ez így van külföldön is
és mifelénk is. Akadnak doktori iskolák, ahol egy-egy vezetőtanárnak több tucat
doktorandusza van. Ez, egy rendesen végzett témavezetői munka esetén lehetetlen
vállalkozás lenne, hisz legalább havonta kellene konzultálni egyszer, több száz
oldalt elolvasni havonta. Egy professzornak – aki ideális esetben kutató is és
nemcsak oktató, tudománydiplomata vagy netalán politikus – erre nincs ideje és
lehetősége. Számos doktori iskolában tehát a témavezető csak néhány alkalommal
találkozik a doktoranduszával és talán, a védés előtt elolvassa annak tézisét.
Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy számos doktorandusz a
„könnyebbik”, ám törvénytelen utat választja: megrendeli doktoriját vagy
szakdolgozatát.
A Guardian angol napilap nemrég számolt be az Egyesült
Királyságban immár piaci méreteket öltött szakdolgozat-gyárakról. Online cégek
tucatjai jöttek létre az elmúlt években, amelyek bármilyen tudományágban
rendelésre elkészítenek államvizsgákat, mesteri dolgozatokat, doktori
disszertációkat vagy más szakdolgozatokat és fokozatszerzéshez szükséges
munkákat. Ezek legnagyobbika, a UK Essays tavaly 16.000 szerződést kötött
szakdolgozatok megírására és évente több ezerrel nő a megrendelők száma.
Romániában is több ilyen disszertáció-gyár létezik már.
Ebből kettő, a redactarealacomanda.com
és a lucrarelacomanda.ro
professzionális honlappal is rendelkezik, ahol részletesen taglalják a
szakdolgozatát megírni képtelen nebuló lehetőségeit. Felsorolásukból jóformán
egyetlen tudományág sem hiányzik, tehát ezeken a vészhelyzetben felkeresendő
honlapokon megváltást talál úgy a biokémia, mint a régészet vagy történelem
doktorává avanzsálódó „kutató”. Egyetlen feladata, hogy részletesen leírja a
disszertáció témáját, rövid kivonattal és induló bibliográfiával segítse az
egyébként elérhetetlen, név és telefonszám nélkül dolgozó
szakdolgozat-gyártókat és hátradőlve várja, hogy néhány hónap alatt kézbe kapja
élete nagy tudományos munkáját, amelyhez ő egyetlen szót sem fűzött. A romániai
cégek is hangsúlyozzák, hogy mindez teljesen legálisan történik
és ez így is
van. Az 1996. március 14-én életbe lépett 8. számú törvény 12. cikkelye a
szellemi és szerzői tulajdonjogokról egyértelműen kimondja, hogy egy szerzőnek
jogában áll szellemi alkotásáról bármikor lemondani vagy azt másra ruháznia. A
törvény nem tér ki arra, hogy ez pontosan milyen formában történhet, ennélfogva
a disszertációkat név nélkül, anonim módon felajánló szerzők gyakorlatilag
törvényes úton gyárthatnak doktori dolgozatokat is.
A jogi probléma akkor merül fel, amikor a kutatni lusta
vagy azt felesleges tevékenységnek vélő doktorandusz megvásárolja a megrendelt
szakdolgozatot és azt, mint saját munkáját adja le majd témavezetőjének és
egyetemének. Az akkreditált romániai egyetemeken ugyanis kötelező a
szakdolgozat benyújtásakor a doktorjelölteknek egy nyilatkozatot is leadni,
amelyben tanúsítja, hogy a benyújtott dolgozat kizárólag az ő munkája. Ez a
formanyomtatvány ugyan elsősorban a plágium kiszűrésére vonatkozik, amely ebben
az esetben nem áll fent, hisz miért is
gyanúsítsuk a névtelen szakdolgozat-gyáros szerzőt plágiummal? Ő mindössze
lemondott szakmai méltóságáról, deontológiai elveiről és saját kutatását
pénzért átadta a doktorandusznak, aki – ha mázlista és témavezetőjének nem
tűnik fel – akár címet is szerezhet ilyen úton. Intellektuális prostitúció a
javából, mondhatjuk megvetően, ám a jelenség rámutat egyrészt a bolognai
rendszer súlyos rákfenéire, másrészt a romániai felsőoktatás nagy hibáira. Egy
olyan globalizált, kapitalizált tudományosságra, amelyben a minőséget
felváltotta a mennyiség, a szenvedélyből és a türelmes, kitartó és életre szóló
– Kerényi Károly által vallási áhítatnak nevezett akadémiai odaadásból pedig –
ma már a pályázatok és címek megszerzésének véget nem érő hajszája lett.
Egy elértéktelenedett és piaci eszközökkel olcsóvá
tett felsőoktatás drámája ez, amelyben nemcsak a jogi kiskapukat kellene
orvosolni, hanem a teljes rendszert újragondolni, amely jól jelzi az
értékvesztés vagy értékátalakulás európai drámáját.
Megjelent a Szabadság 2017. március 11-i számában.
