A tudományos életben fennmaradni akaró kutatók számára néhány fogalom ijesztően hat manapság, pedig életünk megkerülhetetlen része: Q1, Q2, H-index, impakt faktor. A Q1-Q4 a tudományos folyóiratok quartilis (negyedek) szerinti besorolásai, amelyeket az adott szakterületen mért impakt faktor alapján rangsorolnak. A Q1 a szakterület legfelső 25%-ába tartozó folyóiratokat jelöli, az impakt faktor pedig az idézettséget. A H-index már a szerzők „minőségi” fokjelzője: H mennyiségű tanulmány, amelyet H alkalommal idéztek. Ha tíz tanulmányom legalább tízszer idézték, akkor a H-indexem 10-es. Minél magasabb az idézettsége egy folyóiratnak, annál magasabb impakt faktorral rendelkezik. A folyóiratok gyakran negyedévente veszítik el Q1-es státuszukat, tehát kevés, neves folyóirat tud huzamosabb ideig, éveken át Q1-es státuszban maradni. Ez a neoliberális, amerikai piacmodellből eredő tudománymetria külföldön egyre több bírálatot kap, manapság Magyarországon azonban néhány hangos kormányközeli szerző ezzel a módszerrel alakítaná át radikálisan a magyar tudományos életet. De hogyan válhat a tudománymetria politikai eszközzé és milyen módszerek alapján mérhető egy-egy kutató?
A Lentner Csaba közgazdász és Schmidt Mária történész által jegyzett, a Magyar Tudományos Akadémia tagjait és általában, a bölcsészettudományokat támadó cikkek egyik visszatérő „érve” az, hogy a magyar bölcsészet és társadalomtudósok a nemzetközi társaikhoz képest sokkal kevésbé láthatóak, sokkal kevesebb nemzetközi tanulmányaik vannak és sokkal rosszabb idézettségi mutatókkal rendelkeznek. Ezek a vádak azonban pontos módszertan és konkrét esetek elemzése nélkül csupán üres lózungok és sérelemből fakadó vádak, hisz egy-egy kutató tudománymetriai mutatóinak elemzése nagyon bonyolult feladat és erről ma már nemzetközileg is súlyos módszertani viták zajlanak.
De mi is az a tudománymetria, miért méricskéljük egymást és hogyan lehet egy kutatót „számszerűsíteni”?
A romantikus bölcsészettudományok vége: a XIX. század
Mondanom sem kell, hogy a berlini egyetemet megalapitó, a német klasszicizmus és tudományosság félisteneként tisztelt Wilhelm von Humboldtot egyáltalán nem izgatta a XIX. század elején, hányan idézik az ő munkáját. Az azonban már az ő generációjának is fontos volt, hogy szellemi és tudományos munkásságuk kontinentális hírnévre törjenek, ismerjék őket nemzetközileg (akkor ez alapvetően Európát jelentette még) és tudományos teljesitményükben az emberiség eszményi, egyetemes céljai összpontosuljanak. Humboldt generációja már nem csupán egy-egy egyetem polgárságának, egy városnak, vagy egy nemzetnek irt, de törekedtek arra, hogy az iparosodás és a nagy földrajzi felfedezések új, kolonialista fejezetével lassan kibontakozó világfalut foglalják össze munkáikban (1.kép). A tudományos előrehaladásnak ekkor alapvetően két kritériuma volt: kiválóság (a szakma legjobbja, legnagyobb, akkor még pozitivista és polihisztori tudást igénylő ismerője legyen) és kapcsolatok (szakmai hálózatosodás, „konnektivitás”, ahogy ma mondanánk).
Nem ártott néha persze az sem, ha valaki arisztokrata vagy nagypolgári családból származott, bár a XIX. század második feléhez közeledve egyre több szegény sorból felemelkedő tudóst és kutatót is találunk. A tudományágak fejlődésével, új diszciplinák létrejöttével és egyetemi szintű oktatásával a tudományos publikációk mennyisége és a kutatók száma is rohamosan nő: míg a XIX. század első felében még csupán néhány ember kutatta és oktatta az ókori Egyiptom történelmét és alig néhány ember volt a kontinensen, aki hieroglifákat olvasott, fél évszázaddal később az egyiptológia például több tucat egyetemen oktatott tudományág lett számos kutatóval az Egyesült Államoktól Budapestig.
Még nagyobb méretű volt a tudományos robbanás a természettudományok területén, ahol az orvosi, matematikai, fizikai szakirodalom olyan mennyiségben megnőtt, hogy azt egy idő után rendszerezni kellett, ezeket pedig jelentőségük szerint, „hatásfokuk” szerint osztályozni. A tudománymetria, mint a kutatás „minőségfoka” és a kutatók osztályozásának, versengésének és versenyképesitésének, ha úgy tetszik „piacositásának” egyik eszköze tehát a tudománytörténet természetes velejárója: alig száz év alatt, a megnövekedett számú egyetemek, a globalizálttá lett világ és a tudományos fejlődés gyors irama miatt a XIX. század végére a kutatók száma néhány százról több ezerre nőt Európában. Erről már Max Weber, a német szociológia atyja is irt. Az elsők aztán, akik elkezdték az idézettségi mámort a jogászok voltak, bár alapvetően szakmai célból és nem a tudományos piacositás, versenyképesités céljából. A jogi esetek idézettségeinek statisztikáit vezető „Shepard’s Citation” volt az egyik legkorábbi olyan eset, amelyben a jogi szakirodalmat idézettség alapján osztályozták, kategorizálták, elemezték. 1884 és 1900 között például, kevesebb mint 16 év alatt 380.000 tudományos publikáció keletkezett globális szinten, majd 1900 és 1910 között ez a szám megduplázódott (ebben már ott lesznek Einstein paradigmatikus tanulmányai is).
Ez vezetett oda, hogy a kutatókat – igy a bölcsészettudományok művelőit is – számszerűsíteni akarták, hisz olyan mennyiségben megnőtt Európában és a nyugati világon a kutatók száma, hogy azok „relevanciáját” és „hatásfokát” már nem csupán a humboldti elvek (kiválóság és nemzetközi kapcsolatok) szerint kellett osztályozni.
A tudománymetria születése
A XX. század első évtizedeiben a robbanásszerűen megnőtt tudományos publikációk száma különösen a természettudományok területén olyan méreteket öltött, hogy azt már tudományterületen belül sem lehetett egy-egy kutatónak egyedül követni. A minőséget és a lassú, hosszú távú kutatásokat felváltotta az hadiparhoz, közegészségügyhöz és bankszektorhoz köthető kompetitív, versenyszférát idéző kutatások, ezeket pedig egy idő után nemcsak kategorizálni kellett, de relevancia szerint osztályozni is. Ennek első nyomait látjuk Alfred Lotka 1926-os paradigmatikus munkájában (Chemical Abstracts), amelyet sokan az első tudománymetriai munkaként értelmeznek. 1934-ben Samuel Bradford és E. Lancaster Jones egy tanulmányban már relevancia és idézettség szerint osztályozta a fizikai témájú folyóiratokat.
Az igazi váltás azonban csak a Második Világháború után következett be, amikor 1955-ben Eugene Garfield létrehozta az Institute for Scientific Information (ISI)-t, amely a kortárs szcientometria (tudománymetria) egyik alapintézménye lett (2.kép). Garfield és csapatának munkájához kötődik a folyóiratok impakt-faktorának bevezetése is, amely végérvényesen megváltoztatta a szakirodalmat, kategóriákba sorolva a ma már ezresével mérhető tudományos folyóiratokat (Q1, Q2, Q3, Q4 és megannyi más kategória). A tudománymetria, mint a tudományos teljesítményt mérő, osztályozó és hatásfokát elemző új tudományág (valahol a tudománytörténet, szociológia, statisztika határmezsgyéjén) először az 1970-es években jelenik meg a szovjet Vasily Nalimov munkájának köszönhetően. Ezek a változások kezdetben csak a természettudományokat változtatták meg, a bölcsész- és társadalomtudományok lassan zárkóztak fel ehhez. 
Marc Bloch és az Annales folyóirat történelemtudományokban betöltött forradalmi szerepét a XX. században ma senki se kérdőjelezné meg, mégse számolták az Annales főszerkesztői a folyóirat „hatásfokát”, impakt faktorát és idézettségi rátáját a XX. század első felében. A tudománymetria ma ipari léptékeket öltött: folyóiratok félévente frissítik H-index számukat, impakt-faktoros állapotukat és paranoid módon próbálják megőrizni kiemelt státuszukat, amelyet nagyrészt fizetős rendszerük és a neoliberális gazdaságpolitika tőzsdei kompetitivitását idéző hierarchikus rendszerük miatt hoztak létre. A XX. század első felében is már a kutatók egynegyede produkálta az idézettség háromnegyedét és ez az arány mára még aránytalanabb méreteket öltött: a legidézettebb tudósok még idézetebbekké válnak, akik nemegyszer monopolizálnak egy-egy kutatási területet.
A „Máté-effektus” néven ismert jelenséget Robert Merton írta le az 1960-as években, rámutatva arra a jelenségre, amelyet a bibliai idézet úgy jellemez: „mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog”. Erre az elvre alapozva, Merton – és azóta számos jelentős tanulmány, igy egy 100.000 kutató eredményeit vizsgáló 2025-ös Nature közlemény is bizonyította – hogy a legidézettebb és szakmailag befutott kutatókat sokkal többen idézik, annak ellenére, hogy új, releváns és jelentős tanulmányt és kutatást évek óta nem végeznek. A tudománymetria módszerei (kutatók H-indexének mérése, folyóiratok impakt-faktorának és tudományos kategóriáinak megállapítása) máig nem rögzült, egyetemes szabályrendszer szerint történnek, hisz ezek tudományáganként radikálisan más szabályok szerint kellene működjenek. Egy csillagászt, szerves kémiával foglalkozó kutatót, kutatóorvost, pszichológust, bronzkoros régészt és egy koptológust lehetetlen lenne azonos módszerekkel mérni. Az alábbiakban néhány konkrét példán keresztül bizonyítom, miért értelmetlen a tudománymetriai mutatók túlzott, neoliberális gazdaságpolitikát idéző rendszere és milyen megoldások jelentek meg az európai tudományosságban ezek leküzdésére.
Jupiter, Mithras és a római valláskutatók „méretei”
Saját esettanulmányomon keresztül fogom bemutatni a tudománymetria világának furcsa és sokszor értelmetlen világát. Római vallással, azon belül is a Kr.u. I-III. század (Principatus kora) birodalmi vallási kontextusának provinciális esettanulmányaival és a dunai régió vallási életével foglalkozom. Még szűkebben, tanulmányaim nagy része eddig Dacia római provincia, Apulum római városának vallási forrásairól (a mai Gyulafehérvár) és Mithras római kultuszáról szóltak. Mithras római kultuszával ma a világon 15-20 ember foglalkozik kisebb-nagyobb intenzitással, ezek közül én a harmadik legidézettebb és a témában a legtöbb szaktanulmányt közlő kutató vagyok (a szakma utolsó élő legendája, Richard L. Gordon és Aleš Chalupa után -3.kép). Apulum vallási életével rendszeresen 2-3 ember foglalkozik, Dacia vallási életével jobb esetben 5-6 míg a tágabb értelemben vett dunai régió (Bécstől a Fekete-tengerig) római vallásával 40-50 ember foglalkozik.
Ez az én „szakmai ligám”, „céhem”, jobb esetben is tehát 60-70 ember van, akik szűkebb és tágabb szakmai témáimmal foglalkozik globális szinten. Ez a kis közösség jobb esetben a római korral és vallástörténettel foglalkozó folyóiratokban közölhetnek, ahol a stabilan Q1-es folyóiratok száma nagyon ritka (Journal of Roman Studies, Journal of Roman Archaeology, Antiquity, stb.). Néhány folyóirat pedig Q1-es besorolású ugyan, de valójában pénznyelőként működik (MDPI folyóiratok). Ezek az arányok és számok teljesen más képet mutatnak már akkor is, ha valaki bronzkori régészettel, avar-korral, ókori Egyiptommal vagy a XVIII. századi felvilágosodás témáival foglalkozik. Némely kutatás esetén száznál is több kutatóval kell felvennie a versenyt globális szinten. Még extrémebb a helyzet a jelenkorral foglalkozó történészek körében: az Első és Második Világháborúk komolyan vehető kutatóinak száma világszinten is több százra tehető. Ebből is látszik, hogy már az MTMT-ben és az MTA szervezeti egységében is egy osztályba (II. osztály) sorolt kutatók egységes módszer szerint történő osztályozása, tudománymetriai mérése sem túl hasznos: ha nekem a H-indexem 9-es és van 250-260 független idézettségem (vagyis olyan citáció amit nem doktoranduszok és nem saját magam idéztem) az egy bronzkoros kutatóhoz vagy jelenkorászhoz képest lehet kevés, mivel ott egy-egy tanulmányt 100-200 kutató olvas, míg az én szaktanulmányaimat jobb esetben 50-60 (4-5.kép). De ez fontosabbá, relevánsabbá teszi az ő kutatási területüket?
Az alapkutatásra épülő tudományosság elve nem a hasznosság, hasznosíthatóságra épít: a kutatás egy szárnyaló, szabad madár, ahol az azonnali anyagi megtérülés, pénzbe fordítható kutatás ellenére is szabadon kutathat minden arra érdemesült kutató. Fontos kritérium még a kutatók tudománymetriai összehasonlításával az életkor és életpálya-modell is: jómagam, a 40 év alatti római korral foglalkozó magyar kutatók közül a legidézettebb vagyok, de összehasonlítva az 50-60 éves kutatókkal mutatóim értelemszerűen szerényebbek lesznek. Nemzetközi szintet képviselve a helyzet hasonló: külföldön a 40 év alatti római vallással foglalkozó kutatók jelentős része ma 300 idézettség és 10-es H-index alatt van, tehát mutatóim nemzetközi szinten is jónak minősülnek, de csupán addig, amig a szakterületem embereivel hasonlítanak össze. Fiatalabb kortársaim közül, Richard Veymiers (45) idézettsége 400 körüli, Valentino Gasparini (50 alatt) idézettsége 826. A szakma ma élő, legidézettebb képviselője egykori témavezetőm, Jörg Rüpke (62), akinek közel 10.000 idézettsége és 45-ös H- indexe van (6.kép). Fontos megjegyezni, hogy teljesen más idézettségi szám jön ki, ha a Scopus, Web of Science és Google Scholar adatokat nézzük, tehát már ez is bonyolulttá teszi a helyzetet. 
Ha ebből a szűk burokból valaki kilép és a 35-40 éves jogászokkal, politológusokkal vagy jelenkorászokkal vet össze, a számok máris torzulnak és a megítélésem máris más lehet. Fontos az is, hogy egy-egy kutató a doktori befejezése után el tudott-e helyezkedni azonnal a szakmában, vagy ahogy ez sokaknál lenni szokott, 1-2-3 évig álláskereső fázisban maradt. Nők esetében gyakran már a doktori időszaka vagy az első posztdoktori fázis is elhúzódik a gyermekvállalás miatt. Nem ugyanolyan tudománymetriai mutatókkal rendelkezik egy kutató, akinek megadatott a szerencse, hogy doktorija után azonnal kutatási intézetben folytatta karrierjét. Bár elhanyagolják, de az is fontos szempont, hogy valaki oktatási intézményben dolgozik-e (egyetemi cursus honorum) vagy kutatóintézeti tudós. Utóbbiakra nem hárul az oktatás terhe és időigényes munkája, a mentorálás, a diákügyek adminisztrációja, tehát több idejük van kutatni is. Az európai tudományosságban (a European Research Council pályázatainál) ezért is különböztetik meg a doktori utáni első 7-8 évben lévő kezdő kutatókat (Starting Grant), a doktori után 12 évvel lévő feltörekvő, konszolidálódási folyamatban lévő kutatókat (Consolidator Grant) és a senior, professzori kategóriába esőket (Advanced és Synergy Grant).
A pályázatoknál sokat számít a narratív CV, ahol a kutató kifejtheti szakmai pályafutásának magánéleti, hátráltató vagy abban segítséget nyújtó élethelyzeteit is (gyermekvállalás, kényszerszabadság, karrier-törés, betegségek). Szerencsére, ezeket részben már a magyar tudományosság is átvette és egyre kisebb arányban számít a pályázatoknál a számszerűsített tudománymetriai mutatók, amelyek – ahogy láttuk egyetlen esettanulmányból is – nagyon szubjektív, nehezen összehasonlítható adatok és szinte minden kutató esetében egyéni, a szűk szakmájához mérhető. Ezért sincs igaza Lentner Csabának és társainak akkor, amikor idézettségi adatokkal dobálóznak: ezeket csakis szigorú módszerrel, nagyon nehezen lehet összehasonlítani és értelmezni és egyre kevésbé számítanak a tudománymetriai mutatók. Az ún. Slow Professor mozgalom egyik alaptézise, hogy a kutatókat nem számszerűsített tenyészbikaként kell értelmezni és a publish or perish (közölj, vagy elpusztulsz) elvét kell követni, hanem radikálisan új szemléletet igényel a tudományos kutatás és eredmények megítélése. Meglehet, egy jól megirt Qubit cikknek nagyobb a társadalmi és tudománytörténeti haszna és hatásfoka, mint egy Q1-es Mithras tanulmánynak, mégis, egyesek csak utóbbiak alapján fognak kutatókat „jó” vagy „rossz” kutatónak ítélni. Ezt a hozzáállást pedig nem fogadhatjuk el: Maggie Berg és Barbara K. Seeber Slow Professor mozgalmának nagyobb teret kell adni Magyarországon is.
A szerző vallástörténész, az SZTE BTK Vallástudományi tanszékének habilitált adjunktusa, az MTA-SZTE Lendület Mithras Kutatócsoport vezetője
Forrás: Qubit.hu
Addendum:
A cikkben nem esik szó az akadémikusok, nagydoktorok és egyetemi tanárok kinevezésének problematikájáról, módszertani gondjairól és hibáiról, amely nem feltétlenül témája ennek a cikknek. A jelenségről azonban érdemes ezt a tanulmányt elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése