Istoria Romei antice în istoriografia românească

Mary Beard, marele istoric al antichităţii şi profesor la Cambridge, a publicat in 2015 cartea SPQR – O istorie a Romei Antice, carte ce a fost tradusă şi publicată în limba română la Editura Trei în 2017.

Cartea a devenit un bestseller și în România, fiind una dintre puținele lucrări non-fiction despre antichitate care a devenit un succes imens. Acest fapt se datorează și faimei autoarei, care a devenit celebritate și intelectual public, ,,tezaur național” al Angliei datorită emisiuniilor de televiziune și de popularizare științifică pe care le-a realiat. Mary Beard – un etalon contemporan al fenomenului de

public intellectual – fiind totodată și un scriitor original, astfel istoria Romei antice a lui Beard oferă o viziune radical diferită despre Roma și rolul antichității în societatea contemporană. Traducerea cărții a fost deci, o alegere foarte bună și mult așteptată, fiindcă întroduce pentru prima dată și în literatura românească un nou val istoriografic, o viziune radicală în interpretarea antichității reprezentată azi de niște autori cum sunt Mary Beard, Greg Woolf, Clifford Ando sau Andrew Wallace-Hadrill. Alături de cartea lui Mary Beard biblioteciile universitare, orășene și private sunt pline de alte lucrări mai puțin sau la fel de importante despre Roma antică, istoriografia și literatura românească producând nenumărate variante și traduceri despre această temă, care a reprezentat nu numai un interes istoric, dar și național, uneori politic pentru români.

În ultima perioadă au fost publicate foarte multe titluri noi despre istoria și civilizația Romei antice. Majoritatea acestor lucrări sunt cărți de specialitate, comunicând exclusiv cu un public academic, însă găsim și cărți importante scrise pentru publicul larg, milioane de oameni care vor să știe ceva despre

istoria orașului care a ajuns să fie un imperiu și în care probabil, o mare parte din români au fost deja ca turiști, şi nu numai.  Dintre cărție recent apărute merită de menționat lucrarea lui Alberto Angela (O zi în Roma antică: secrete și curiozități, Corint, București, 2016) și ediția nouă a legendarului Edward Gibbon, Istoria prăbușirii și a declinului Imperului Roman (București, Humanitas, 2018). La fel de important este traducerea cărții lui M. Cary și H. Scullard, Istoria Romei pănă la domnia lui Constantin (Editura All, București, 2008). Printre autorii români, numele regretatului profesor și filolog din București, Eugen Cizek reprezintă intelectualul public, care a contrbuit cel mai mult la popularizarea Romei antice încă din anii 80. Istoria Romei (I. ediție din 2002, ediția revizuită din 2010) a lui Cizek reprezintă probabil cea mai importantă sinteză scrisă de un român în această temă.  Cărțile lui Adrian Husar (Curs de istoria Romei, Tărgu Mureș, 1997) sau Ligia Bârzu și coautorii săi (Istoria Romei antice, București, 2004) erau mai degrabă cursuri universitare fără un ecou și un impact relevant în literatura non-fiction din România.

În perioada postcomunistă, înainte de sinteza lui Cizek din 2002, literatura românească s-a concentrat

mai mult pe traducerea unor lucrări și autori francezi. Așa apărut traducerea lui Pierre Grimal, Viața în Roma antică (Corint, București, 2000), Rosa Agizza, Mituri și legende ale Romei Antice (București, Lider, 2006) sau cartea foarte populară a lui Jean Noel Robert, Roma antică (Editura All, București, 2002). O carte foarte populară și des folosită și azi încă în educația universitară este volumul editat de Andrea Giardina, Omul roman (București, Polirom, 2001). Republicarea operei monumentale a lui Theodor Mommsen (Istoria Romană I-IV, editura Polirom, 2008) reprezenta un moment important în literatura de specialitate.

Perioada între 1965 și 1990 a produs la fel, traducerea mai multor lucrări importante despre istoria Romei antice. Printre nenumărate lucrări importante, menționăm aici M. Bordet, Istoria Romei antice (București, 1970), R. Etienne, Viața cotidiană în Pompeii (București, 1970), J. Carcopino, Viața cotidiană în Roma la apogeul Imperiului (București, 1979), P. Grimal, Civilizația romană I-II. (București, 1973), N. Hannestad, Monumente publice ale artei romane, București, 1989 și prima ediție a Istoriei Romane a lui Mommsen tradusă de Joachim Nicolaus în 1987 și 1988. Cărțile lui Horia C. Matei și N. Lascu reprezintă interpretări locale ale istoriografiei românești produse în anii 60 și 80. Istoriografia din anii 1950 al stalinismului este reprezentată de opera dogmatică a lui N. Maskin, Istoria Romei antice (București, 1951) scrisă original în limba rusă și distribuită și tradusă apoi în majoritatea țărilor sovietice.

Înainte de aceste traduceri și lucrări originale ale unor istorici români din secolul XX, literatura și istoriografia românească a cunoscut istoria romană mai ales din surse literare, primare sau din lurări canonice germane sau franceze. Totuși, cartea lui Alexandra Ciocârlie (În dialog cu anticii, Cartea Românească, București, 2016) arată că elita intelectuală din secolul XIX. cunoștea bine literatura strâină și sursele literare latine, chiar și dacă acestea nu erau încă traduse în limba română.

Mirajul Romei, tradițiile istorice românești, mitul latinității și prezența Romei în Dacia au contribuit la popularitatea temei deja în secolul XVIII și acest interes față de Roma antică s-a păstrat pănă azi, așa cum arată și popularitatea cărții lui Mary Beard.

Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.