A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Erdélyi Régészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Erdélyi Régészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 24., vasárnap

Új sorozat: Dacia története 100 tárgyban

 


Az ókori Dacia a Római Birodalom egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legrejtélyesebb provinciája volt. Rövid, alig 160 éves fennállása ellenére, a provincia régészeti emlékanyaga több mint 3000 római feliratot és legalább ennyi figurativ, szobrászati emléket, 11 várost és  több száz falusias jellegű római települést, villát és katonai erőditményt hagyott ránk. Dacia öröksége úgy régészeti emlékei, mint metahistóriai hatása nyomán is meghatározó történeti és régészeti jelenség a régióban: Erdély városainak jelentős része római városok romjaira épül majd, a római úthálózat és aranybányák pedig úgy a középkorban, mint az újkorban meghatározzák Erdély és a régió fejlődését. 

Daciáról magyarul nem sokat irtak, a jelentősebb műveket is kivétel nélkül a XIX. században és 1986-ban. Tóth Endre összefoglalója a háromkötetes Erdély történetében az utolsó olyan magyar nyelvű összefoglaló a témában, amelyet úgy a szakma, mint a diákok és a nagyközönség mai napig használ.

A "Dacia története 100 tárgyban" sorozat célja az, hogy ezt a három évtizedes szakirodalmi hiányt pótolja és az elmúlt 2-3 évtized legújabb eredményei és a provincia 100 jelentős vagy épp kevésbé ismert, de értékes tárgyain keresztül az eddigi legrészletesebb, mintegy 1600 perces bevezetőt nyújtson Dacia ókori történetéről, régészeti hagyatékáról, hétköznapjairól és kortárs örökségéről. 


A podcast meghallgatható a projekt Spotify oldalán ITT. 



2018. október 10., szerda

Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.
Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola
Sarmizegetusa Regia
személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, 
Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.
A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.
Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.
A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy
pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.
Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

2018. július 25., szerda

Régészet és az új technológiák


Több mint fél évszázada írta Bodor András, Erdély talán legnevesebb ókortörténésze a Korunk hasábjain tanulmányát, amely a történettudományok és a tudományos forradalom vívmányainak kapcsolatát elemezte (A klasszikus tudományok a tudományos-műszaki forradalom korában, Korunk 26, 1967, 643-650). A neves történész lelkesen csodálkozott az 1950-es és 60-as évek technikai vívmányain, amelyek a Második Világháború után forradalmasították a történettudományokat, így a régészetet is, amelyet szokás ma már különálló tudományként említeni – igaz, erről is ezernyi vita indult már. A kémia, fizika, orvostudomány gyors fejlődése és a számítástechnika megjelenése olyan új utakat nyitott a régészet számára már Bodor cikkének megírása idején, amelyek radikálisan megváltoztatták a kutatás folyamatát, de egész történelemszemléletünket, tárgy és ember viszonyát is újraértelmezték. Az elmúlt 1-2 évtized azonban radikális gyorsasággal változtatta át a régészettudományt és kapcsolta össze a kortárs műszaki és új technológiákkal, függővé téve ezáltal a régészetet az új technikai megoldásoktól és lehetőséget biztosítva ugyanakkor a történettudományoknak, mint humántudománynak a túlélésére, „piaci” átalakulására. A régészettudományban jelenleg alkalmazott legfőbb technikai vívmányok és tudományágak (röviden: archaeometria) ma már megkerülhetetlenek és gyökeresen átváltoztatták ember, tárgy és környezetük vizsgálatát.
A régészeti munkafolyamatból a sajtóból értesülők legtöbbször két-három fázist látnak: a terepen dolgozó, ásó régészek munkáját, az eredményekről beszámoló kutató előadását és a múzeumba került tárgy újraindult életét. A régészeti munka azonban ezeknél jóval bonyolultabb, hosszadalmasabb folyamat és egyre ritkábban jut el magához az ásatás fázisához, amelynek legfőbb veszélye, hogy ha elindul, visszafordíthatatlan folyamattá, be nem zárható történelemkönyvvé teszi a földet. Hosszadalmas bürokratikus folyamatok, aktakukac labirintusok, tudományos előtanulmányok és terepbejárások előznek meg egy-egy régészeti feltárást – legyen szó a hirtelen jött és gyorsan zajló mentőásatásokról vagy a hosszadalmasabb szisztematikus (terv)ásatásokról. A régészek munkájának már ebben az első fázisában számos olyan technológia segíti a kutatást, amelyet még néhány évtizede elképzelni sem tudtak volna. A terepbejárást követően egy terület felmérése és régészeti kutatása ma már legtöbb esetben kapavágás nélkül zajlik.
Ez nagyrészt az ún. pusztításnélküli (non-distruktiv)  technikáknak köszönhető, amelyek az
geofizikai mérések
1950-es években jelennek meg és ma már számos módszerük ismert. A legelterjedtebb formáik az ún. geofizikai mérések (elekromos rezisztencia-mérés, elektromágneses mérés – EM, magnetométeres vizsgálatok, talaj-radar – GPR, fémdetektoros keresés) amelyeket már szinte minden régészeti ásatáson használnak Romániában is. Ezek előnye, hogy viszonylag kis csapattal és nem túl megterhelő költségvetéssel, a régészeti tanszékek és intézmények a műszaki egyetemekkel együtt dolgozva viszonylag gyorsan képesek nagy területeket átvizsgálni. Ezek eredményeképp olyan geofizikai térképek keletkeznek, amelyek alapján megállapitható egy-egy régészeti objektum (épület, föld alatti „anomália”) helye, formája, kiterjedése. Mindezt anélkül, hogy egy kapavágást végeznénk a földben. Számos római erődöt és őskori telepet sikerült igy azonositani már. A fent emlitett technikák azonban nem igazán alkalmazhatóak erdős vidékeken. Ezekben az esetekben segit az anyagilag már sokkal
LIDAR kutatás eredménye
költségesebb és bonyolultabb LIDAR technológia, amely gyakorlatilag egy repülő segitségével lézerrel végigpásztázza az erdővel fedett óriási területeket. Ennek a technikának köszönhetően sikerült például a németországi római határvonal számos, ismeretlen épitészeti emlékét felfedezni, de ugyanennek a módszernek köszönhetően fedeztek fel egy teljes maja várost nemrég Guatelamalában.  Ezeket a terepen használt technikai eszközöket értelemszerűen egészitik ki azok a számitógépes programok, amelyek a felvett adatokat vizuális formában visszaadják és elemzik, de ide sorolhatjuk a terepen ilyen módon azonositott objektumok lokalizálásában használt GIS (földrajzi információs rendszer) és GPS technológiákat is. Ezek közül ma igen népszerű a digitális elevációs model (DEM), amely háromdimenziós tereket képes digizális formában, igen látványosan rekonstruálni. Ez a technika kiválóan alkalmas a magaslatokon azonositott régészeti objektumok (erődök, várak, városok) térvizualizációjára és természettel való viszonyának megértésére.
Mig a geofizikai mérések a földet pásztázva tárják fel a földalatti létesitményeket, a légirégészeti technológiák az égből kémlelve képesek azonositani régmúlt korok emlékeit. A légirégészet ma az egyik legfőbb forrása a régészeti topográfiának. Ezek eredménye például a GIS
kartográfiai módszerekben használt rendkivül nagyfelbontású orthofotók, amelyek rendkivüli részleteket képesek felfedni és egységesiteni térképen. Még ennél is részletesebb technológia az ún. Space Satellite Archaeology, amely több, egymásra helyezett műholdfelvétel és rendkivül részletes katonai felvételt felhasználva képes óriási területeken igen látványos eredményt elérni. Értelemszerűen, ez a technika megfizethetetlen mifelénk, de látványos eredményeit mutatja, hogy 2011-ben csak Egyiptomban sikerült 17 új piramist és 3000 régészeti  helyszint azonositani ezzel a módszerrel. Még mindig a nempusztitásos módszerek arzenáljába tartoznak azok a szondázások, amelyeket a történeti földrajzi kutatásokban használnak és amelyek mélyfurásokból, mocsár-elemzésekből, vizminta és jégminta elemzésekből állnak. Ezeknek köszönhetően ma már a  történeti klimatológia és történeti földrajz, vagyis a régmúlt korok időjárási és geológiai viszonyai sokkal jobban megismerhetőek.  Ilyen jellegű kutatásokat is végeztek Erdélyben, elsősorban a középkori történeti klimatológiában számolhatunk be átütő eredményekről az elmúlt évek kutatásai alapján. De ennek a technikának köszöhető az is, hogy az Izlandon és Grönlandon végzett jégmélyfurásoknak köszönhetően sikerült évre, hónapra pontosan azonositani az európai történelem nagy vulkánkitöréseinek időpontjait is. Kiemelendőek itt még a talajkémiai vizsgálatok (pXRF), amelyek forradalmasitották a régmúlt korok talajelemzéseit.

Amennyiben a nempusztitásos módszerek nem vezetnek eredményre, vagy nem állapitható meg pontosan egy épület funkciója egy légifotó vagy geofizikai mérés alapján – ahogy erre számos példát
ismerünk Magyarországról és Erdélyből is – akkor elengedhetetlen a hagyományos, régészeti ásatás. Ennek is ma már számos modern módszertana ismert, elsősorban angolszász (Londoni Régészeti Múzeum) hatásra. Az ásatások folyamán is ma már tucatnyi modern eszköz szolgálja a régészt, amely egyrészt a helyszin, másrészt a felfedezett régészeti tárgyak kartográfiai felmérésére szolgál. Ezek közül kiemelendőek a változatos geodéziai műszerek (teodolitok), robot mérőállomások. Bonyolultabb és költségesebb ásatásokon rendszerint használnak ma már fémkereső radart, vizelszivókat, robotokat és drónt is. A régészeti helyszin minden változásának és az emberi tevékenység legapróbb mozzanatainak dokumentálására egy-egy jól felszerelt és nagyköltségvetésű ásatáson egy hadsereg szakember vesz részt: kémikusok, restaurátorok, tehnikusok, informatikusok, épitészek. A helyszini dokumentálás részeként 3D fotós panorámák és élő videók is készithetőek. Bonyolultabb vagy rendkivül törékeny tárgyak, igy falfestmények, mozaikok kielemlése esetén sajátos módszereket és eszközöket kell ma már bevetni, amelyhez elengedhetetlen egy jól felszerelt restaurátor és kémikus csapat is. De ugyanilyen felszerelt kell legyen egy, például fertőzésben elhunytak temetőjét feltáró régészeti ásatás is, ahol neemgyszer orvosi vizsgálatok és eszközök is szükségesek.

Mindezek után még csak most jutunk el oda, hogy a régész a régmúlt tárgyaival kerül kapcsolatba. Miután részletesen dokumentálta (lerajzolta, lefotózta, neemgyszer levideózta és drónnal, foto 3D technikákkal rögzitette) a tárgyat, eltávolitja azt eredeti, történeti környezetéből. Ez az ásató régész legnagyobb felelőssége: azáltal hogy kiemeli a földből egy régmúlt kor tárgyát, végérvényesen kiragadja azt történelmi kontextusából. Olyan ez, mintha egy lapot kitépnénk a történelemkönyvből. Emiatt, minden régészeti tevékenységet a lehető legnagyobb oda figyeléssel kell végezni. Emiatt is nem ajánlott például az amatőr fémkeresősök tevékenysége, mivel ők soha nem a régészek módszere szerint ásnak, kutatnak.
A tárgyak, épületek korának megállapitásában ma már tucatnyi technika segiti a régészeket. Ezek közül kiemelendőek a relativ kronológia módszerei (Harris mátrix, tárgy-tipológiák, szeriációk, paleográfiai, ikonográfiai, epigráfiai, morfológiai vizsgálatok) és  az ún. abszolút kronológiai
módszerek (legalább 15 ismert ma már, ezek közül a leggyakrabban használtak:  uránium-thorium datálás, radiokarbon datálás, dendrokronológia – a fából készült tárgyak esetén, potasium-argon datálás, thermolumineszcens datálás –TL). A tárgyak és kontextusuk kronológiájának megállapitását számos további tárgyvizsgálat követheti. Fémtárgyak és textiltárgyak, csontok és növények esetén ma már külön tudományágak (archeometalurgia, archaeozoológia, archaeobotanika, archaeobiológia) foglalkoznak. Ezek technikai szinvonaláról elég csak egy példa: egy nemrég felfedezett jordániai kora-arab (VII-VIII. századi) ólom átoktáblát a régészek úgy tudtak elolvasni, hogy az összesodort és rendkivül törékeny ólomdarabkát lézerrel átvilágitották. Hasonlóan fenomenális kutatásokat végeztek Tutonhamon és Ötzi mumiáján is, amelynek immár a belső része is teljes mértékben átjárható digitálisan.

 Ezt követi az ásatás és az onnan előkerült tárgyak részletes dokumentálása, katalogizálása, amelyet leginkább a számitástechnika segit ma már számos programmal és online adatbázissal. Nagy mennyiségű tárgyak esetén, például egy berlini múzeumban a több
százezerre tehető mezopotámiai agyagtáblácskákat hologramos és 3D formában digitalizálták, igy azok az interneten is elérhetőek és forgathatóak, minden egyes részletükben elemezhetőek. Hasonló adatbázisokkal rendelkezünk ma már a Római Birodalom szinte teljes epigráfiai anyagát feldolgozó HeidelbergiEpigráfiai Adatbázis esetén is, igaz ott még nem sikerült háromdimenziós formában digitalizálni a feliratokat.
A földből előhozott tárgyak utolsó fázisa – és egyben új életének kezdete – a múzeumban kezdődik. Itt a lehető leglátványosabb módon kellene bemutatni a tárgyakat és történeti környezetüket, használati kontextusukat. Egy tárgy ugyanis nem tömegestől áll, lóg, „van” ahogy ezt sajnos a XIX. század végéről örökölt agyonzsúfolt múzeumi tárlóink mifelénk mutatják, hanem egy dinamikus, változó emberi és természeti környezet, atmoszféra részeként szolgált bizonyos célokat. Egy múzeum szerepe, hogy ezt a dinamikát bemutassa – érthető és látványos módon, lehetőleg az összes érzékeszervünkre hatva.
A régészet az elmúlt fél évszázadban randikálisan megváltozott. Egyrészt a technika vivmányainak is köszönhetően, létezése ma már elválaszthatatlan a műszaki és reáltudományoktól, másrészt a humántudományok válságát pontosan ez, a multidiszciplináris együttműködés fogja megmenteni, átalakitani. A reál kontra humántudományos felfogás már most kezd összemosódni és szerintem hamarosan el kell felejtenünk ezt a kettősséget. A régészet jövője a digitális világban és a laborokban fog zajlani, bár kutatási céljánál fogva mindig is a régmúlt tárgyait, történeti kontextusait, társadalmait fogja kutatni – terepen, mezőkön, városokban. Legalábbis, reméljük.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018.07.25-i számában.


2017. november 10., péntek

Középkori régészet Erdélyben - beszélgetés Csók Zsolt régésszel

      Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkor-kutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
     Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hisz eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébánia templomra, püspöki központok épületeinek látványosabbak emlékeire koncentráltak. Úgy a szakma, mint a nagyközönség ezektől a helyszínekről várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre.
Csók Zsolt a főtéri ásatások idején
Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink eddig mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelő utak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI-XIII. településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll eddig a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII-XIV-XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egy egységes adatbázis sem ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában úgy az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van a teljes országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiș emelendő ki itt).

     Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
   Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorász-képzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán ((Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége bár Kolozsváron kezdték tanulmányaikat, ám Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n fejezték be. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
      Természetesen, akad néhány jelentős román régész is aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Nițoi (Szeben), Zeno
Kolozsmonostor
Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül azért kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (Kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
     A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma, a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember válassza kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6 aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk.  A századfordulós Posta Béla iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van klasszika-régészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hisz a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk.
     Megemlítendőek még a hivatalos oktatási formák mellett a régészeti műhelyek. Ezek közül kiemelendő az ún. Bánffy-műhely, amely egy 2 éves pályázat keretében szervezett idén első alkalommal régészeti gyakorlatot 2 modulra osztva: az elsőben művészettörténeti ismereteket és műemlékvédelmi restaurálást tanulhatnak Weiss Attila művészettörténésztől, míg a második modulban jómagam oktatom a műemlék-régészet alapfortélyait. Az idén Bonchidára érkező hallgatók – többségében sajnos Erdélyen kívülről jöttek – megtanulhatták a topográfiai stáció használatát, topográfiai mérések fortélyait, fotogrammetriát, falskirajzolást, raszteranyag vektorizálást, falsikfotó-készitést, falszövetek dokumentálását valamint anyagi kultúrával (XVIII. habán-csempe gyártása, készítésmódja) is megismerkedtek. Az angol nyelvű műhely jövőre is folytatódik, remélhetőleg több kolozsvári vagy erdélyi diák részvételével.
     Saját munkáidra, ásatásaidra rátérve: milyen középkori ásatásokon vettél részt és miben más egy középkori ásatás egy római vagy őskoritól például?
Régészeti munkámat Szilágy megyében kezdtem. 14 éves koromtól, egyetemre való bejutásomig, csak őskoros objektumokat kutató ásatásokon vettem részt, utána pedig, 2002-ben Rozsnyón ástam. 3-4 éves szakmai kihagyást követően aztán a tövisi ferences kolostorban, Bizere középkori kolostorában ástam 2 évet. Ezt követően a somlyó-újlaki templomban kutattam, majd 2013-ban a kolozsvári Szent Mihálytemplomban ástam első alkalommal. Ugyanebben az évben a széki református templom restaurálási projekt keretén belül leletmentést végeztem amely nagyon sokat segített szakmailag, de hasonlóan jó ásatás volt a gyalui Barcsay-Bánffy kastély. Kiemelendően jó ásatás volt a kolozsvári unitárius püspöki palota felújítása során végzett munkálatok, valamint a Jósika palota idei ásatása is. Számos középkori templomot ástam (Várfalva, Bánffyhunyad, Ajtonyi református templom, Magyarkapus református templom, sztánai református templom). A mintegy 60 ásatásomból 32-ben voltam vezető régész, ezek nagy része középkori ásatás volt.
Középkori települést, templomot vagy struktúrát ásni nagyban különbözik a többi kor régészeti forrásaitól: ebben a korban már megkerülhetetlen az írott források jelentősége és ismerete, az esetek döntő többségében álló falakkal kell dolgoznunk, amely komplex, több szakemberből álló csapatmunkát feltételez (művészettörténészek, műépítészek, mérnökök, mérnökök, restaurátorok, műemlékvédelmisek). Kevés olyan régész van manapság, aki minden korszakhoz jól értene, különösen őskor és középkori régészethez egyaránt. Talán Bóna István tekinthető ilyen téren etalonnak. Az ő 1993-as Erdély történetében írt hatalmas összefoglalója máig nélkülözhetetlen munka, de paradigmatikusnak számit Radu Popa 1991-ben irt cikke a kora középkori régészet perspektíváiról, amely gyakorlatilag évekre megalapozta a romániai középkorkutatást akkor.  Doktori disszertációm (Kraszna vármegye kialakulása és fejlődése az árpád korban. Régészet és írott források. Szeben, 2015) Zeno Karl Pinter vezetésével várhatóan jövőre jelenik meg.
 2013 óta a kolozsvári Történeti Múzeum munkatársa vagy, ahol nemrég enyhe változások történtek úgy a vezetőség, mint az alkalmazottak struktúrájában. Hogyan áll jelenleg a múzeum középkori gyűjteménye és milyen tervek vannak előkészületben helyi szinten?
A kolozsvári Történeti Múzeumnak – bár Románia egyik legjelentősebb középkori gyűjteményével rendelkezik - Gheorghe Petrov óta nem volt középkoros régésze. A középkori anyag jelenleg a 2008 óta bezárva álló múzeum raktárában, sajnos egyelőre rendezetlenül pihen. Ennek a hatalmas anyagnak a feldolgozásán, katalogizálásán dolgoznak jelenleg Demjén Andrea és Diana Iegar kollégáink, akik egyenként átnézik a katalógusokat, eddig több ezer tárgyat
Léta vára
sikerült bejegyezniük, ellenőrizniük. Ez a gigászi munka várhatóan 2019-20-ra fejeződik be, akkor tehát remélhetőleg lesz egy részletes katalógusunk és adatbázisunk a középkori anyagról. A már közölt vagy ismert anyag mellett ugyanakkor rengeteg kiadatlan anyag is van: itt van például Gyulai Pál hatalmas, közöletlen anyaga Léta várából. Ezt nagyon jó lenne egy mesteris vagy doktoris hallgatóval feldolgoztatni. Mi nyitottak vagyunk a hallgatókkal való együttműködésre és kifejezetten szeretnénk, hogy minél több hallgató jöjjön és dolgozzon az itteni új anyagon is. Szeretnék egy olyan időszaki kiállítást rendezni a múzeumban, ahol olyan régészeti anyagot mutatnánk be, amelyet régészhallgatóink ástak ki. A kiállítást teljes egészében az ő bevonásukkal és közreműködésükkel végeznénk, amely egyben jó múzeumi gyakorlatot is biztosítana a hallgatóknak és ugyanakkor hivatalosan is támogatnánk, mint intézmény a hallgatókkal való együttműködést.
             Az egyik fő probléma jelenleg Romániában – a középkori régészoktatás hiányosságain túl – a középkori régészeti restaurációk kérdése. Milyen problémákkal szembesültél és van-e olyan pozitív példa jelenleg az országban, amit érdemes példaként említeni középkori restaurálás terén?
A középkori emlékeink felújítása során számos műemlékvédelmi hiányossággal találkozunk: a régészeti kutatásokban nincs beiktatva a technikai háttér, itt a 422/2000-es és a 50/91-es törvény módosítására lenne szükség. Pozitív példaként említhető a széki templom kutatása: párhuzamosan ment a művészettörténeti, mérnöki és régészei munka. Díjazandó azért az is, hogy mára már kezdenek körvonalazódni azok a csapatok is, amelyek ma már szakszerű régészeti műemlékvédelemmel foglalkoznak: Maksai Ádám, Makay Dorottya, Tótfalusi Gábor, Furu Árpád már olyan építészek illetve mérnökök, akik műemlékvédelmi szakemberekként jártasak és olvassák a régészeti szakirodalmat is. Pozitív példaként említendő a Szent Mihály templom este is vagy a Jósika palota jelenlegi ásatása is.
6Nemrég több régészeti helyszín jelentős európai uniós pályázatokat nyert. Melyek ezek a helyszínek és milyen változásokra lehet számítani ezekben az esetekben?
Az Európai Unió és a román állam által támogatott operacionális finanszírozási projektek keretén belül (POR 5.1.-es tengely - 5 millió euró, PNDR – 7.6 –os tengely a B kategóriájú falusi műemlékek felújítására) idén 18 erdélyi magyar műemlék kapott támogatást, többek között a nagyenyedi, rugonfalvi, dézsi, ótordai, dálnoki, apanagyfalusi, magyarvalkói, református parókia, a kolozsvári evangélikus egyház, a nagyajtai, várfalvi, oklándi, bágyoni és városfalvi unitárius egyház, a székelyudvarhelyi római katolikus főesperesség és a gyalui várkastély. Reméljük, hogy ezek a felújítások megfelelő szakembergárdával együtt fognak dolgozni és szakmailag helytálló munkát végeznek a templomokon és a várkastélyban.
7 Egy előadásodban említetted, hogy ma Romániában a régészeti és az épített örökség védelmét biztosító jogszabályok és törvények súlyos kiskapukkal rendelkeznek. Ennek köszönhetően például ma egy magánszemély könnyebben juthat fémdetektorhoz, mint egy régész, de az épített örökség védelmében is súlyos hiányosságok vannak. Melyek a főbb hibák és mit tehetünk ezek kiküszöbölésére helyi és országos szinten?
A jelenleg is érvényben lévő régészeti műemlékeket védő törvény (43/2000-es törvény) számos kiskapuval van tele: alapvető dolgok nincsenek leszögezve, például a vízszintes és függőleges leletmentési környezetre vonatkozó előírások. Németországban ez szigorúan szabályozva van. Mifelénk elterjedt és bevett szokás, hogy a sterilig kell ásni, de eközben felbontjuk a statikai szinteket, amely egy álló épület esetén – különösen városi ásatáson – súlyos gondokat okozhat az épület statikájában és szerkezetében is. Más példa: ha a leletmentés megtörtént egy területen és a befektető azt követően megszerzi a leletmentési bizonylatot, a helyszín megásott része automatikusan elveszti a műemlékvédelmi státuszát. Hasonlóan súlyos gond, hogy nincs városi régészeti hivatal, tehát a polgármesteri hivatalnak nincsenek saját régészei, a városokban zajló régészeti feltárásokat, felügyeletet a múzeumnak kell biztosítania. Nincs ipari örökségi törvénykönyvünk sem ami a malmok, ipari épületek, régi hidak védelmét biztosítaná, ezeket most továbbra is a műemlékvédelmi bizottságok felügyelik – már amennyire tudják. Szilágy megyében például vannak működő 18. századi vízimalmok. De hasonlóan problémás a régészeti egészségügyi és munkaügyi törvénykezés, nincsenek sajátos pontjai a munkavédelmi előirásoknak, pedig egy régész munkája során nemegyszer találkozhat problémás, nemegyszer veszélyes helyzetekkel. Ilyen például a régi kolerás, pestises temetők esete: egy temesvári eset nemrég jól mutatta, hogy sajnos ilyesmire nincs felkészülve sem a régész, sem pedig a romániai jog. Hasonlóan problémás mifelénk egy kriptabontási eljárás is: egy ilyen munkafolyamat során számos veszélyes kórokozóval találhatja magát szemben egy régész, erre sem vagyunk felkészülve még.
Csak remélni lehet, hogy idővel ez is javulni, változni fog Romániában.


2017. október 28., szombat

Erdélyi Régészet és közönségrégészet

Nagyon rég nem írtam a blogomba, sajnos mostoha idegenségben hagytam. Ennek a legfőbb
oka az, hogy a munkám mellett igyekszem a tudományos munkámat is fenntartani (igaz, ez egyre nehezebben megy de azért nem adom, nem adhatom fel). A hétköznap fergetege mellett, most például egy általam szervezett és megálmodott nemzetközi régészettörténeti konferencia-sorozat első kötetét szerkesztem (amelyben egy nagytanulmány 150 címből álló bibliográfiáját kellene végre összeráznom), leadtam Dacia szentélyeinek első teljes katalógusát (ahonnan még azonban hiányzanak a fotók nagyméretű formátumai), két konferenciára kell készüljek és lenne még vagy 2-3 recenzió amit rámbiztak.
Nos ezek mellett - vagy ehelyett (?) - én kiadtam inkább az itt is megjelent írásaimból harmadik kötetem, amellyel próbáltam feldobni a néha szokványossá lett római vallástörténeti és régészettörténeti kutatásaimat is: nagyon felcsigázott az angol public archaeology jelensége és úgy döntöttem, akkor kitalálok egy új fogalmat erre: közönségrégészet.  Hogy mennyire lesz sikere ennek a fogalomnak és mennyire sikerül a közönség körében meghonosítani, még nem tudom, mindenesetre a kötet eddigi fogadtatása azért biztató. 
Az elkövetkezőkben itt tovább folytatom majd az erdélyi régészethez köthető cikkek közlését, amely remélhetőleg 2-3 éven belül megtermi majd az Erdélyi Régészet második kötetét is.