Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.