2020. december 28., hétfő

List of gratitudes 2020

 This year was hard for everyone. For many of us from the first world (EU, USA but not only) this was the worst year since 1990.  However, in a longue durée historical perspective, it is obviously not even comparable to the most terrible years of the 20th century (1914-1918, 1939-1945 and many more, even in the 1990's for some countries). Our society was living in such a beautiful, calm and luxurious abundency, that we lost our connection with the reality of nature, the reality of life and the proximity of death. The reaction of the human race for this pandemic - not the first and not even the last one we face - was unusual and odd: on one hand it proved that we are now fully a global society, a unified homo sapiens  which resonates as one in deep crises too. It proved also, that science, politics and the new industry (industrial revolution 4.0) are strongly working together in a symbiosis where one can hardly separate the opinion of a politician, a specialist and an industrialist. This pandemic - although far from being the most severe and most dangerous in the last 100 years - provoked unprecedented changes in human history, which necessity will be put on the ballance of history in the future. We will see, if this paradigmatic year will change indeed the evolution of the homo sapiens and its relation with planet Earth. It is rare in history to have a great comet and the Jupiter-Saturn conjunction too in the same year: that would have been a clear sign for ancient societies that this year was a very, very unusual one. 

On a much more micro-level, the society was atomized, deconstructed, individualised, isolated and virtualised or digitized. Our feelings and interpersonal relations were transformed into digital zoom, google meets, teams and skype meetings. It was a hard year for everyone, in a way or another. For me personally it was a terrible one, but it could be much worse too. At least 70% of what I consider important in life (dynamic social life, meeting friends, interaction with university and academic environments, conferences, travelling, cultural tourism, nature, walking, urban life, research in the big libraries of my field) was digitized,  limited or forbidden in this year. It is enough to see my last year: 16.000 km in 4 countries, meeting 30-40 friends in dozens of cities. This year that was impossible. This created a strong anxiety in me, a struggle which I often failed to negociate in my inner world, not really famous for patience and stoicism. Online education is a total mess, a tragedy as well as online research which limited my work and made it impossible to finish many of my chapters of the book project I am working on. All my planned conferences was cancelled and I became basically a robot speaking with my power points 5-6-7 hours daily, spending 10-12 hours daily on digital media. Despite of this inner struggle - which was connected with the collective suffering of humanity this year - I tried to focus on some good things of this year for which I am very grateful. 

- I am happy that in February I spent two weeks again in Berlin, meeting amazing friends (old and new too) there again. I love that city and a big part of my heart is already there since ten years now. 

- glad that I had at least 1,5 month to teach in real life in early spring. That cannot be replaced by online spaces

- glad that I met in February my friends and colleagues from Szeged. I hope that we can spend more time in the future 

- happy for my few, but good friends from Sibiu who helped me a lot in these difficult times with their presence, company and patience. That helped me through this year. 

- glad that I spent so much time in parks, nature, forest. I had some really nice moments there, helped me during lockdowns. 

- glad I visited some local touristic sites and the Szeklerland (Székelyföld) too

- happy for the most spontaneous meeting with my Alterego and his family. That was a shocking meeting in Csikszereda.

- I was lucky to spent some long nights with friends in search of Jupiter, Saturn and the comet Neowise.

- I am happy for my 10 small articles and studies which are in press now. Although it is not the product of 2020, my book on András Bodor was finished in this year too. 

- I am happy for some new gastronomic experiences I made home, lot of new music, films discovered. 

- greatful that in the time of crisis I realised who are those really close to me and who are the people who fail to stay close in these difficult times. 

- glad that despite of my hypochondria and few hundreds of euros spent on medicine this year I am still alive at least, even if I am not healthy anymore. 


I hope for myself and all of us for a better, happier year with real hugs, real interaction and lot of physical meetings too.











2020. december 6., vasárnap

Epoca întunecării sau despre metaistorii religioase

 


Catherine Nixey era cunoscută mai ales în UK și cercurile academice locale din Cambridge unde a studiat literatura antică grecească și istoria antică romană. O studentă eminentă, formată în tradiția anglo-saxonă și un scriitor cu un talent veritabil, Nixey era predeștinată pentru ”bestseller”. După mulți ani în domeniul publicistică de popularizare științifică - un domeniu grav ignorată în România din păcate - Nixey publică pirma sa lucrare în 2017. Cartea intitulată ”The  Darkening Age. The Christian distruction of the classical world” a devenit un bestseller, autorul fiind invitat apoi în sute de talkshowuri, conferințe și discuții publice. Cartea a fost tradusă în 2019 și în limba română și a aparut la editura Humanitas cu titlul: Epoca întunecării. Cum a distrus creștinismul lumea clasică.  În mod surprinzător, cartea a devenit un mare succes și în România cel puțin în mediul urban, progresist (hipsterish se zice parcă) și intelectual. Firesc, Nixey exact cu ei se comunică: creștinismul este aici prezentat ca principalul inamic, singura cauză de dispariția și distrugerea valorilor clasice, antice greco-romane. Prin narativa ei fascinantă și captivantă, Nixey prezintă mai multe exemple fascinante din Palmyra, Alexandria, Atena, Roma sau Africa de Nord unde există întradevăr un conflict organizat, politizat între grupurile creștine (nu există ”creștinism unitar nici în antichitate, deci singularul se referă aici doar la aspecul monoteistic) și așa zis păgânismul roman. După teza lui Nixey, peisajul sculptural, arhitectural (statui, reprezentări divine, temple și sanctuare) și literatura clasică a fost distrusă sistematic și intenționat de comunitățile creștine după 395 când creștinismul devine singura religie acceptată în Imperiul Roman. Cel mai violent și faimos exemplu este distrugerea serapaeumului din Alexandria și uciderea faimoasei filosof Hypatia. Nixey prezintă detaliat și fanatismul religios al creștinilor din secolele 3-5, aspectul fictiv al hagiografiilor și folosirea propagandei religioase în legitimizarea politică a noului Imperiu post-Constantiniană. Fără îndoială, perioada respectivă (313-476) reprezintă o perioadă problematică, cu mari schimbări politice, demografice, climatice, economice și religioase și care schimbă radical soarta și moștenirea Imperiului Roman. 

Nixey în această carte demonizează creștinismul. Acest curent religios foarte complex și deloc unitar (autorul nu prezintă detaliat fragmentarea creștinismului și curente coexistente, uneori concurente sau chiar în conflict direct) apare în cartea ei ca un element negativ, distrugător care este responsabil pentru disturgerea sutelor de manuscrise, opera autorilor antici, evoluția știintifică și mutilarea patrimoniului imobil și mobil (clădiri și sculpturi) romane.  Prin narativa agresivă și pasională, Nixey evocă limbajul mișcărilor activiste și politice contemporane, practic devine un apologet invers, un Firmicus Matternus contemporan, anti-creștin. Acest aspect subiectiv din păcate nu este acceptabil pentru un istoric, mai ales dacă scopul cărții era popularizarea științifică și prezentarea unor probleme istorice, sociale și culturale complexe. 

Ce lipsește din cartea lui Nixey?

Scurt și la subiect, putem enumera căteva greșeli esențiale, metodologice și factuale:

  • creștinismul apare singular, rar vorbește despre fragmentarea mișcării. În perioada respectivă (313-476 d. Hr.) creștinismul are zeci de grupări și centre, Roma, Constantinopol, Antiochia, Alexandria și Ierusalim sunt centre importante și aproape egale atunci. Fragmentarea și complexitatea creștinismului nu apare în lucrare 
  • Nixey ignora aproape complet 50 de ani de istoriografie început de Peter Brown, marele istoric

    american din Princeton, cel care inventa termenul de ”late antiquity”, adică antichitatea tărzie. Brown a prezentat suficient de convingător în zeci de lucrări esențiale, că perioada secolelor 4-8 d. Hr. reprezintă de fapt o perioadă de tranziție, cu mari schimbări sociale, politice, unde societatea veche, romană (”păgână”) coexistă cu cea creștină și cu structurile barbare apărute după sec. 4. 
  • Nixey rar vorbește despre coexistența pașnică a creștinilor și păgânilor. Avem zeci de exemple arheologice (necropole mixte, cartiere urbane cu spații sacralizate mixte, iconografie creștino-păgâne) care arată, că o biserică creștină coexistă în pace cu un sanctuar mithraic roman în Dura Europos sau Roma, la fel, era normal chiar și în secolul 4. d. Hr. să avem reprezentări iconografice unde vedem și muncile lui Hercule și povești biblice, sau reprezentarea lui Isus in forma lui Sol Invictus sau reinterpretarea lui Isus în context magic păgân. Creștinismul coexistă cu politeismul antic roman cel puțin 3 secole (din 60 d. Hr. pănă în secolul 5-6 chiar, unele superstiții și obiceiuri păgăne însă evident au supraviețiuit chiar pănă recent). La fel, nu discută calendarul religios, care practic, se suprapune în foarte multe festivaluri și sărbători. Cultul sfinților și hagiografiile la fel, sunt net dependente de calendarul religios roman (Fasti) și religia romană privată, domestică (larii, genii). 
  •  Nixey nu vorbește nici despre temple și sanctuare romane transformate în biserici creștine. O mare parte din patrimoniul imobil roman supraviețiuit cunoaștem datorită transformărilor. Funcționalitatea clădirilor nu s-a schimbat, doar divinitatea. Din păcate, materialul și inventarul sanctuarelor întradevăr, erau distruse, sau parțial afectate, dar asta s-a întămplat chiar și în antichitate politeistică (spolia, refolosirea materialului votiv în construcții laice). 
  • Nixey prezintă corect faptul, că o mare parte din martiri sfinți și hagiografiile antice sunt false, ”fake news”, propaganda creștină antică. Mulți dintre sfinți martiri nici nu au trăit, iar viața lor imaginară este de fapt o metaistorie medievală timpurie. Tot corect este afirmația autorului când spune că persecuția creștinilor erau momente rare, excepționale și apar doar ca motiv politic în momente de criză internă a Imperiului când era util o victimă colectivă, un țap ispăsitor. Evident, minoritatea marginală, creștinii erau o țintă ideală. Asta însă apar rar și întotdeauna organizat din sus în jos, politic. Nixey însă omite să menționeze că exact la fel era și cu pogromuri și atrocități comise de creștini: o mare parte din conflicte directe erau organizate de fapt de power elit bisericesc, de episcopi, nu putem vorbi de un fenomen social omniprezent și permanent. 
  • Găndirea critică, evoluția științei evident, se oprește odată cu dogma creștină, operele științifice antice fiind salvate doar în secolul 7-9 de cultura arabă și poate, în mănăstiri carolingiene. Lucrările antice importante însă au supraviețuit, cele dispărute din păcate nu erau probabil ”bestselleri” nici în antichitate.


Cartea lui Nixey evident, este o lucrare importantă. Autorul folosește sute de surse antice, formarea ei în Cambridge se observă în modul în care combină elegant sursele literare și un text istoric contemporan, captivant. Totuși, Nixey prin această victimizare și demonizare a creștinismului devine și ea o apologetă, transportă o narativă agresivă în istoriografie. Lucrarea ei devine tot o metaistorie, deși scopul era tocmai de a ieși din elogiul teologic al creștinismului. 

Cărțile echilibrate a lui Peter Brown sau Alan Cameron rămăn indispensabile pentru cei care vor să înțeleagă complexitatea transformărilor și o perioadă de tranziție care ține căteva secole. 

2020. szeptember 26., szombat

Transilvania în secolul IX și metaistorii recente

 


În cartea sa recent publicată, Alexandru Madgearu (Expansiunea maghiară în Transilvania, Editura Cetatea de Scaun, 2019) intră deja din primul capitol al cărții (pp.1-47) în cea mai mare problemă istoriografică, care a servit metaistoria esențială pentru mișcarea națională românească după secolul XVIII (continuitatea teritorială a romanității în Ardeal și sinteza daco-romană) și a devenit o temă istorică care are cel puțin patru narative istorografice diferite: cel academic românesc (teoria continuității daco-romane și formarea limbii daco-romane în Transilvania), pseudo-istoric românesc (despre origini și continuități irreale), cel academic maghiar, preluat uneori și de străini (teoria imigraționistă și lipsa dovezilor arheologice pentru continuitate teritorială) și povești pseudo-istorice maghiare (despre relația hunică-maghiară sau alte rătăciri istorice). 

Madgearu - deși folosește abundent și bibliografia maghiară - în carte prezintă exclusiv teoria academică românească despre populația Transilvaniei din sec. IX-X. El afirmă pe baza argumentelor prezentate de George Vâlsan din 1928 (!) că ”nu putea exista o acomodare între țăranii romanici și slavi” și ”populația romanică a fost nevoită să se refugieze în zonele mai înalte și împâdurite”. Vălsan afirma cu o sută de ani în urmă, că ”leagănul poporului român” era Blachia menționată în 1204 (azi undeva în răspântia de la Porțile de Fier) și românii erau păstori seminomadici. Madgearu prezintă foarte scurt (3 rănduri) abordarea interdisciplinară a lingvistului Alexandru Philippide sau arheologiilor Kurt Horedt și Gheorghe Baltag, care afirmau, că ”arheologia nu poate demonstra prezența unei populații autohtone mai ales după secolul VII”. Madgearu - citând pe Pușcariu, Niculescu și alți lingviști - afirmă că este plauzibil existența unei România antiqua și că ”toate graiurile dialectului daco-român își au originea în Transilvania din care s-au desfășurat mișcări centrifuge”.  Madgearu discutând perioada problematică între secolele VIII-X. afirmă clar că ”chiar dacă au existat români în Transilvania secolelor IX-X, urmele lor materiale nu pot fi separate de cele ale slavilor”. Mai tărziu, autorul il citează și pe I. Stanciu și ipoteza lui despre răspăndirea ceramicii la roată rapidă, ca un element ”roman/ român” în arheologie, deși Madgearu afirmă că asta rămâne doar o ipoteză. Din păcate autorul nu-l citează articolul lui Takács Miklós despre arheologia vlachilor (Takács Miklós 2004: A balkáni vlachok kutatásának régészeti vetülete. In: Horváth László – Laczkó Krisztina – Mayer Gyula – Takács László (szerk.): ΓΕΝΕΣΙΑ Tanulmányok Bollók János emlékére. Budapest, 239–269.). Madgearu descrie detaliat cum arătau ”obștile” montane și localitățile românești din sec. IX-X. (pp.18-20) dar din păcate fără analogii arheologice, astfel descrierea lui rămâne un exemplu de metaistorie contemporană haydenwhiteiană. 

Neavând alte argumente solide și științifice, autorul astfel rămâne la sursele lingvistice și analiza hidronimelor. 

Importanța acestor surse întradevăr au fost recunoscute de toți lingviști, și de români și de maghiari. Primul studiu exhaustiv în tema asta este scrisă de Kniezsa István în 1942. El afirmă că numele fluviului Tisa de exemplu - deși apare în aceași formă deja și la Priscos și Iordanes - maghiarii au preluat de la slavi. De la cine au preluat însă slavii, Kniezsa nu argumentează. Kniezsa foloseste abundent lucrarea lui Nicolae Drăganu din 1933 (Românii în veacurile IX - XIV pe baza toponimiei și a onomasticei), argumentând, că Someșul nu are cum să provine din Samus latin, ”a” latinesc niciodată nu se transformă în ”o”. Exact aceași problemă lingvistică apare și în cazul răului Maris, care devine Mureș / Maros. Kniezsa și Drăganu propune o tranziție slavică, dar nu se știe cum s-a transmis la ei în secolul VIII-IX. Din păcate, A. Madgearu nu discută detaliat nici măcar argumentația detaliată a lui Drăganu. Foarte problematic este și cazul hidronimelor Olt și Timiș, amândouă având forme radical diferite și în română și în maghiară față de cele antice, deși originea lor sunt fără îndoială, antice (latine sau chiar pre-romane / scitice, tracice, illirice). 

Din păcate, primul capitol a volumului lui Madgearu - care începe cu o întrebare paradigmatică și esențială pentru istoriografia românească (care era teritoriul popular de români la nord de Dunăre în secolele IX-X) nu prezintă suficiente dovezi arheologice dar nici lingvistice, ignorând nu numai lucrările esențiale lingvistice românești (Drăganu, Philippide) dar și o discuție holistică a surselor arheologice și a istoriei glocală (continentală și regională) a Bazinului Carpatic (o alternativă pentru asta vezi în Gáll 2019, capitolul VI.).

"Primatul" istoric și continuitate teritorială era miza și punctul tensionat al istoriografiei într-o epocă, când asta reprezenta și legitimizarea legală și politică a mișcării naționale sau contraatactului imperialist maghiar. În secolul 21. această temă nu mai reprezintă o ”miză” iar în epoca arheologiei postprocesualistă etnicizarea surselor arheologice nu mai e o metodă dorită, astfel reinterpretarea interdisciplinară a surselor literare, arheologice, lingvistice și etnografice ar fi esențială, la fel și dezvoltarea arheologiei rurale și montane, două subdiscipline, ce ar putea să ne ajută mult la înțelegerea schimbărilor sociale. 

2020. július 16., csütörtök

A Hagia Sophia varázsa



Ahmet Rasim szerint Isztambul – az egykori Konstantinápoly – szépsége a város szomorúságában rejlik. Orhan Pamuk 2003-ban irt és 2007-ben, majd 2018-ban magyarul is kiadott Isztambul című köteténél szebben talán senki nem írta le még a 2800 éves város lenyűgöző hangulatát, történelemtől ittasult utcáit, szegénynegyedeit és monumentális történelmének melankóliáját. A város szíve, legmonumentálisabb szimbóluma azonban minden kétséget kizáróan a Hagia Sophia székesegyház, az egykori Konstantinápoly és a Bizánci Birodalom legnagyszerűbb építészeti csodája, a keleti kereszténység egyik legfontosabb épülete, amely 1453 és 1935 között mecsetként, majd 1935 óta múzeumként vonz évente több millió turistát. Erdogan török elnök döntése és a legfelsőbb bíróság jóváhagyását követően a legendákkal övezett, misztikus erőkkel felruházott épület 2020. július 24-étől ismét mecsetként fog szolgálni. Erdogan döntése felháborította a teljes keresztény világot: a manapság „szultánként” becézett török elnök döntését elítélte az UNESCO világszervezet vezetősége, a római pápa, az orosz elnök, az Egyetemes Ökumenikus Világszervezet, az amerikai külügy, Görögország és megannyi más európai egyházi és politikai szervezet is. Miért vált ki egy épület ekkora érzelmi hullámot és világszintű felháborodást? Mi a Hagia Sophia titka és mi lesz ezt követően a sorsa? A válaszért Nagy Konstantin császár koráig kell visszamennünk…
Erich Lessing fotója az 1970-es évekből
A belső és külső támadásoktól és válságok sokaságától roskadozó IV. századi Róma megújhodásra szorult. Az egyértelműen kelet és nyugati részekre oszló birodalom nyelvi és kulturális hagyományaiban is radikálisan eltérő Keleti része jelentette a jövőt az akkor már ezeréves Róma továbbélésének. Nagy Konstantin császár kiválóan felismerte ezt a jelenséget, ahogy azt is, hogy a birodalom egyik legjelentősebb társadalmi és vallási csoportja, a kereszténység fogja jelenteni a birodalom jövőjének társadalmi továbbélését. Constantinus víziójának és reálpolitikájának titkát és a „rómaiság” megmentésének biztosítását két döntése jelentette: a keresztény vallás elfogadása Kr.u. 313-ban és egy új, birodalmi főváros megalapítása, Constantinopolis, azaz Konstantin városának létrehozása. Az egykori Byzantium nevű görög emporion, gyarmatváros (amely akkor már legalább ezer éve állt) helyén létrehozott új város a régi hellenisztikus városalapítások hagyományát követve vette fel alapítója nevét és minden épületében Róma pontos mása akart lenni. Városfalai, hatalmas császári palotája és óriási hippodromja, sportpályája a császári Róma legnagyobb középületeinek fényét és dicsőségét hivatott folytatni. Több száz felbecsülhetetlen értékű szobor, obeliszk és a görög-római kultúra legjavát szállítják az elkövetkező években Konstantin új városába, amely már a negyedik század végén méltó párja Rómának és Alexandriának, a mediterrán világ két legnagyobb metropoliszának. 360 körül épül fel II. Constantius császár idején a Μεγάλη Ἐκκλησία (Megálē Ekklēsíā) néven ismert első nagy keresztény bazilika az Aranyszarv öbölre néző kecses félszigeten, amely a császári város szíve és Európa és Ázsiát, Keletet és Nyugatot politikailag, kereskedelmileg és kulturálisan is összekötő híd lett évszázadokon át. A negyedik századi első bazilikáról csak néhány soros irodalmi leírás maradt fent későbbi bizánci forrásokból, feltehetően hasonlóan monumentális épület lehetett, mint a római Szent Péter és Szent Pál bazilikák első, negyedik századi változatai. A második épületet egy nagy tűzvészt követően, II. Theodosius császár idején, 415-ben avatják fel. A Rufinus mester által épített, belső szerkezetében hasonló, ám díszítésében már az ötödik századi sajátos bizánci művészeti hatást mutató épület alig 120 évet áll, amikor 532-ben leég. 1935-ben Alfons Maria Schneider német régész ennek, a Theodosius-féle épületnek találja meg a maradványait és gyönyörű domborműveit, köztük a tizenkét apostolt bárányként ábrázoló híres reliefet is.
Konstantinápoly a VI. században
A ma álló épületet Nagy Justiniánusz császár idején 532. február 23-án kezdik el építeni és 537. december 27-én avatják fel. A Procopius De Aedificiis című művében részletesen leirt építkezést milétoszi Iszidorosz és tralleiszi Anthemiosz mérnökök és tudós épitészek vezették. Az alig öt év alatt létrehozott monumentális épület korának legnagyobb egyházi épülete volt és az akkori világ építészeti csodája. Monumentális kupolája sokáig a világ legnagyobb kupolája volt, minden későbbi dóm és majdani mecset prototípusa és „anyja”. A templomok temploma, az új Róma, az akkor még egységes Imperium Christianum monumentális Pantheonja.  Ugyanaz az építészeti nyelven megjelenített kultúrpolitika legmagasztosabb szimbóluma, amit a periklészi Athén Parthenonja vagy a hadrianusi Róma Pantheonja jelentett a maguk korában. A belső teret díszítő mozaikok II. Jusztin császár idején készülnek el a VI. század végére. 558 május 7-én a hatalmas dóm egy földrengést követően beomlott, igy alig húsz évvel az avatást követően újra kellett építeni Iszidorosz mesterművét. A dóm és az épület matematikai mestermű, amely magában egyesítette a klasszikus görög-római tudomány akkor még megmaradt és nagyra becsült hagyatékát, elsőként egyesítve a keresztény misztika és keleti zeneiség hagyományaival. A Hagia Sophia – „szent bölcsesség” – a konstantinápolyi pátriárka
székhelye, a keleti keresztény világ központja lesz.  A székesegyház akusztikájának sajátosságát nemrég a Stanford Egyetem kutatói rekonstruálták, visszaadva az 1400 évvel ezelőtti bizánci énekek hangulatát. A VIII-IX. században az épület számos sérülést szenved: belső díszítéseit – így az eredeti mozaikokat és szobrászati alkotásokat is – az ikonoklaszt mozgalom hívei elpusztítják, majd 869-ben ismét földrengés sújtja. A legnagyobb változásokra a nagy 989-es földrengést követően kerül sor, amikor az örmény építészet legnagyobb alakja, Trdat gyakorlatilag újraépíti a kupolát és számos melléképület is ekkor épült fel. A fő kupola piasztereit díszítő monumentális kerub-mozaikok is ekkor kerülnek fel a falra. A jusztiniánoszi épületből ekkor már alig maradt valami, ami a dicső VI. századra emlékeztetett volna. A Szent István királyunk korában író Stepanos Asoghik (Ստեփանոս Ասողիկ) örmény történetíró szerint a nagy 989-es földrengés porig rombolta a Hagia Sophiát. 1204 és 1261 között az épületet kifosztják a keresztes hadak és rövid ideig római katolikus templommá alakítják át. Első átalakítása és megszentségtelenítése tehát a nyugati keresztények „bűne”. 1344 és 1354 között az épület üresen, romos állapotban állt az immár sokadig pusztító földrengést követően. Az akkor már csak önmaga árnyékaként megmaradt Bizánci Birodalomnak nem voltak meg a kellő forrásai, hogy a nyolcszáz éves épületet felújítsa. Kisebb felújításokat végül Astras végez a megrongált épületen.
Orbán ágyúja 1453-ban
1453 májusában Konstantinápolyt heteken keresztül ostromolta az akkor már birodalmi erejű török hadsereg II. Mehmed (a Hódító) szultán vezetésével. Az ádáz küzdelem, amelyben magyar ágyútól a legbabonásabb vallási szertartásokig istenek és emberek egyaránt részt vettek, csakúgy mint a trójai vagy majd a nándorfehérvári és szigetvári csatában, az esemény csúcspontját egy csoda, egy divinatio jelentette: egy villámcsapást követően a Hagia Sophia – a városfalon túl is látható, monumentális kupolája – órákon át különös fényt bocsájtott ki. A feltehetően a mai fizika által könnyedén megmagyarázható elektromágneses jelenség egyértelműen csodaként lett értelmezve II. Mehmed hadseregében: Allah velük van. A templomban a legmagasztosabb bizánci szertartást végző bezsúfolódott keresztények számára azonban egyértelmű jel volt, hogy a vég közel. 1453. május 29-én a török hadak beözönlöttek a városba. A napokon át tartó fosztogatás nem kerülte el a Hagia Sophiát sem, bár II. Mehmed számára különös csodálatot keltett a monumentális épület. A városi legenda, miszerint lóval vonult be hamis: Hehmed azonnal egy ulémával, azaz hittudóssal felolvastatta az as-sahadát, az Iszlám hitvallást, amely a mecsetté alakítás első és legfontosabb aktusa (Asshadu alla iláha illá Allah wa asshadu anna Mohammadan raszúl Allah - Tanúsítom, hogy nincs
más isten csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Ő küldötte). A romos épület fokozatosan alakult át mecsetté. A minareteket 1481-ben fejezik be, a keresztény mozaikokat pedig csak II. Nagy Szulejmán idején fogják levakolni és lefedni, súlyos károkat okozva ezáltal a X. századi bizánci művészet remekművein. Szulejmán idején készülnek az akkor már Ayasofya mecset néven ismert épület iszlám művészeti díszítései is. A mihrab mindkét oldalán álló reneszánsz gyertyatartókat Szulejmán Buda ostromakor, feltehetően Mátyás reneszánsz udvarából hozatta Isztambulba. Ezeket Karácson Imre azonosította és ma is a Hagia Sophia híres „magyar” emlékei közzé tartoznak. Az épület mecsetté alakításának művészi és építészeti formáit a legendás török építész, Szinán munkásságának köszönhetően nyeri el, akinek számos híres mecsete a Hagia Sophia kupoláját másolja. 1717-ben újravakolják az épület belsejét, aminek köszönhetően „megmenekülnek” a bizánci mozaikok, azokat ugyanis darabonként talizmánként árulták a XVI-XVII. századokban.
Hagia Sophia mecsetként

A Hagia Sophia művészettörténeti és történelmi értékére a XIX. századi kutatások hívták fel a világ figyelmét. Az 1847-49 között a Fossati fivérek vezetésével zajló nagyivű restaurálási munkálatok első alkalommal mutattak rá az épület rendkívüli történelmi értékeire és jelentőségére és mentették meg a pusztulástól.
1935-ben Kemal Atatürk szekuláris államreformjának egyféle szimbólumaként, a Mehmed által mecsetté alakított épületet múzeummá nyilvánította, a szőnyegeket elvitette, a mozaikokról pedig lekaparták az évszázados vakolatot. Ennek ellenére, az épület restaurálása elsősorban a 90-es években kezdődött el és a mai napig nem fejeződött be. Bár az elmúlt 80 évben a Hagia Sophia – Ayasofya múzeumként szolgált, 2013 óta a minarettekből elhangzik az imámok szólama. 2015-ben, amikor Ferenc pápa elismerte az örmény népirtást, Mefail Hızlı, Isztambul főmuftija kijelentette, hogy az épület mecsetté alakítása elkerülhetetlen lesz.
Az épület történetét nyomon követők és Erdogan politikáját jól ismerők tehát nem lepődtek meg ettől a lépéstől. Ez borítékolható volt évek óta már. A törökök jelentős része örömmel fogadta a hírt, bár az Edogan politikája ellenzők és az atatürki örökség hívei nem nézik jó szemmel a vallási radikalizálódás és a szekuláris állam teljes leépítését. Erdogan 2020 július 10-én bejelentette, hogy a Hagia Sophia mecsetté alakítására július 24-én kerül sor. A nemzetközi felháborodásra reagálva a török hatóságok bemutattak egy dokumentumot, amelyen az szerepel, hogy II. Mehmed „megvásárolta” a konstantinápolyi keresztényektől az épületet és saját költségén újította fel azt, valamint hangsúlyozták, hogy az épület UNESCO státusza, tehát nemzetközi világörökségi helyzete nem fog változni. Bár mecsetként fog működni, de ahogy a római Pantheon vagy más, turisták által látogatott keresztény templomok ahol még mindig tartanak szertartásokat is, továbbra is nyitott lesz turistáknak és látogatóknak. A keresztény ábrázolásokat megőrzik, de a szertartás idejére egy lézertechnikával vagy szőnyegekkel fogják elsötétíteni és lefedni.
Thomas Whittemore 1935 után
a mozaik restaurálásakor
A Hagia Sophia csak egyike a szakralitásában megváltozó épületeknek. Templomokat évszázadokon át alakitanak át a történelem folyamán: a rómaiak az evocatio deorum ritusával kérték ki az etruszk istenségeket és alakitották át egykori templomaikat, a korai idők keresztényei a római templomokat (igy a Pantheont is) templommá alakítják, ahogy keresztény katedrálissá lett a cordobai nagy mecset is. A törökök több tucat templomot tettek mecsetté, néhol azonban – így Pécsett is például – a XVIII. században aztán keresztény templom lett a mecsetekből. A szakrális terek kisajátításának tehát évezredes történetének egy újabb, XXI. században már ritka esetének vagyunk most szemtanúi.
Sajnos csak bizakodni tudunk, hogy a tucatnyi földrengést, átépítést és történelmi viszontagságokat átélt épület legrégebbi részletei, a bizánci művészet remekművei érintetlenek maradnak. Reményvesztett év lenne ez ha világjárvánnyal, gazdasági járvánnyal, üstökössel és Konstantinápoly örökségének újbóli elvesztésével kellene egyszerre számolnunk.




2020. június 1., hétfő

Mesajul Sfântului Ștefan despre sindromul Trianon


Sf. Stefan I.
Regatul medieval maghiar era unul dintre cele mai importante puteri în Europa Centrală. În epoca regilor Ștefan I, Ludovic cel Mare, Sigismund de Luxemburg și Matia Corvin exista o putere rezultată din relațiile internaționale avute cu Anglia, și care se întindeau pănă în mijlocul Asiei și sudul Europei. Era o putere importantă și oarecum, o ”minune” istorică, fiindcă majoritatea popoarelor semi-nomadice care au ajuns în Bazinul Carpatic după secolul IV, au dispărut în mai puțin de 100-200 de ani. Nici hunii, nici avarii nu au stat mai mult de 2-3 secole în Europa Centrală. Maghiarii sunt primii care au reușit, după Imperiul Roman, să creeze un sistem urban și statal în această zonă. 
Însă, Ștefan I știa foarte bine că ”integrarea” maghiarilor în Europa Creștină - în Imperium Christianum - este posibilă doar prin aderarea la creștinismul occidental, prin crearea unui stat multietnic și multicultural creștin. Documentul principal care arată esența politică și filosofică a regatului Arpadian este primul document legal maghiar din 1027 cunoscut sub numele Admonitiones sau Libellus Sancti Stephani regis de institutione morum ad Emericum ducem. Scris probabil de episcopul Asrik/ Asztrik, în capitolul VI. ”Ștefan” afirma că puterea regală într-o țară monolingvistică și monoculturală este vulnerabilă. Această doctrină a regatului maghiar se observă clar și în colonizarea sașilor, iașilor, cumanilor și istoria comună cu Moldova sau chiar, Țările Românești din epoca arpadiană. Regatul Maghiar întotdeauna era o țară multietnică și multilingvistică. În această zonă a Europei era absolut firesc. Nu există nici o regiune majoră monoetnică, probabil din neolitic încoace.
 Demografia istorică a Ungariei devine și mai heterogenă și complexă după 1241, dar mai ales, după epoca otomană (1526-1686).  Schimbările socio-religioase în sec. 15-17, au schimbat radical și echilibrul universal creștin, unde, pe moment, și românii aveau un rol foarte bine cunoscut în societatea maghiară (universitas Vallachorum). Cu dispariția regatului în 1526, dispare și unitatea creștină. Sunt 3 factori esențiali care au schimbat radical situația Bazinului Carpatic: 1) reforma religioasă și diversificarea identităților culturale 2) apariția tiparului și importanța limbiilor naționale 3) schimbarea demografică și a mobilități etnice majore. Aceasta schimbă radical peisajul cultural în zonă, astfel mitul și dorința elitei maghiare de a ”reconstrui” regatul Sf. Ștefan era o iluzie deja în secolul XVIII.
Mesajul principal din 1027, în legătură cu bogăția multiculturalității, a dispărut din mentalitatea colectivă, sau mai bine zis, din discursul politic a elitei nobiliare. Sfăntul Ștefan și Sf. Coroană, au devenit un concept filosofic, un mit istoric al nobilimii care ignora cu desăvărșire realitățile demografice, sociale, politice și religioase. 
Harta etnica din sec. XVIII.
În epoca Habsburgică (1686-1848), zona Budapestei (neexistând încă ca oraș unit) era locuită de o majoritate germană, maghiarii fiind minoritari. Lucrurile se vor schimba treptat după 1867 în epoca dualistă, când nobilimea maghiară - ignorând iarăși dorințele naționale și mișcările popoarelor coviețuitoare - au negociat cu Imperiul Habsburgic sistemul politic dualist, reîntregind Ungaria Mare a Coroanei - cunoscutul mit inexistent deja în realitățile socio-culturale. Totuși, în 1867 încă ar fi fost real reforma internă sau revenire la punctul VI a Sf. Ștefan, despre bogăția multiculturală și protejarea minorităților. Din păcate, modelul național al sec. XIX nu favoriza acest lucru. Ungaria juca un rol de imperialism semi-periferic în Balcani și în interiorul arcului Carpatic: cu Viena lupta pentru drepturile maghiarilor, iar cu minorități avea o politică de asimilare culturală. Erau mulți care și-au dat seama în timp, că aroganța nobiliară și iluzia Ungariei Mari. Nu mai este o realitate de 2-3 secole in această zonă a Europei, care necesita o restructurare politică, culturală. Astfel se naște în 1906 și idea lui Aurel Popovici despre Statele Unite ale Austriei Mari. Din păcate, rămâne aproape singur cu această inițiativă.  Bethlen István, viitorul prim-ministru, la acea vreme deputat, avea și el, în 1907, un program special pentru Transilvania, citând din cartea românului Grigore Moldovan despre coviețuirea maghiarilor și românilor. Discursul lui a stârnit doar furia aristocrației. În data de 26 noiembrie 1913, Tisza István ține un discurs puternic împotriva maghiarizării și redenumirea localităților române, slovace, însă fără un succes. Idea medievalo-religioasă, poate prea naivă a lui Sfântul Ștefan despre valorile multiculturalității, a fost ignorată de nobilimea și elita politică a sec. XVIII - XIX.
Planul lui Popovici

 Din păcate, mesajul creștin - care reprezintă bazele statalității și a constituției ungare - este rar citată și azi în Ungaria, dar și în România. Țările lui Orban și Orbán, în mai puțin de un secol - mai degrabă în 40-50 de ani după dispariția comunității evreiești și germani (90% dintre ei au plecat sau au fost exterminați) - au devenit niște țări monoetnice sau predominant, monoculturale. Ce ar spune Ștefan azi? Nu știm. Era un om medieval, un soldat, dar era probabil și un creștin. Astfel toleranța, iubirea celuilalt și promovarea libertății a minorităților era șansa istorică a maghiarilor în epoca sa. El a dat de seamă că un regat multietnic va deveni un regat bogat. Și a avut dreptate: magharii sunt primii din toate popoarele ugrice, care au un stat de 1000 de ani. Ar fi bine că în secolul XXI, ca multiculturalitatea țării să se transforme într-un brand. Atât României, cât și Ungariei îi lipsește o nevoie de memorie istorică diferită. Manuale diferite, discursuri politice diferite în care multietnicitatea, multiculturalitatea țărilor sunt prezentate ca valori istorice, moșteniri excepționale și nu amenințări ”naționale”.

2020. május 11., hétfő

25 éves a KoMaTe. Egy történész kör története



Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is, ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai, szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz.  A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész, levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.
A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei, akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András, Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást. Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,
KoMaTE csapat a 2000-es évek elején
amely 1995 májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek alkalmazottai.
 Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például Németh

György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és történészek egész generációt elvarázsolni.  Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák, éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári történészhallgatóknak.

A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek. A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.
A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente. Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással, Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is – meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt, hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt 2010-ben.
KoMaTe 15 éves. kiállitás
Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.
Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve. Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.
A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem, hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.

Vivat, crescat, floreat!


-          Elnöklista, Közgyűlések –


-          1995 május 11: Alakuló Közgyűlés
o   Ideiglenes elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu, Bajkó Melinda

-          1995 november 15: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 március 14: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Molnár Zsolt, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 november 13: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Lieb Zsolt, Tóth Szilárd, Bota Szilamér, Nagy Emese, Molnár Zsolt

-          1997 május 7: Rendes Közgyűlés
o   Alacsony részvételi arány miatt elnapolva

-          1997 május 14: Rendkívüli Közgyűlés
-          1997 november 18: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Bota Szilamér, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 május 21: Rendes Közgyűlés
-          1998 május 27: Rendkívüli Közgyűlés
o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Nagy Botond, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 november 3: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Csáki Árpád, Nagy Botond, Székely Sebestyén, Lakatos Attila

-          1999 június 2: Közgyűlés, Végzős Buli
-          1999 június 15: Rendkívüli Közgyűlés
o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Lakatos Attila, Székely Sebestyén, Nagy Botond, Gidó Attila

-          1999 november 4: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Kosza Antal, Kádas Zoltán, Erős Gábor, Tóth Levente, Gidó Attila
-          2000 március: Közgyűlés (a jelek szerint ekkor lesz Bíró Emese az elnök)
-          2000: Biró Emese elnök
-          2001-2002 körül: Orbán János elnök

2003 nov. -2004 április: Magyari Levente elnök, Simon Katalin alelnök
2004 ápr. – 2007 május: Simon Katalin elnök, Bálint Ildikó alelnök, titkár Tóth Csilla
2007: Bolyai Csaba elnök, Varga Burkhardt Levente alelnök
2007-2010: Szabó Csaba elnök, Bajusz Mátyás alelnök, Sidó Katalin titkár
2010-2011: Széman Csilla elnök, alelnökök Fodor János és Simon Norbert, titkár Laczkó Nándor
2011-2012: Markaly Aranka elnök, Simon Norbert alelnök
2013-2014: Mákszem Hunor elnök, Nagy-Menyhárt Szidónia alelnök, Major Renáta alelnök
2014-2015: Oláh Szabolcs elnök, alelnökök Belényesi Hunor, Győrbíró Kunigunda
2015-2016: Szilágyi Adrienn, alelnökök Karikás Balázs és Orbán Tamás
2016-2017: Belényesi Hunor elnök, alelnök Orbán Tamás és Telegdi Imre, jegyző Molnár Beáta
2017: Telegdi Imre elnök, alelnök Orbán Tamás és Balog Apollónia
2017-2018: Balog Apollónia elnök, alelnökök Gotsman Annabella, Kénesi János

2018-2020: Nagy József Zsolt elnök, alelnök Teleki Botond és Sipos Ottilia

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2020. május 11-12. számában.

A KoMaTE egykori honlapja: https://komate.wordpress.com/

2020. május 10., vasárnap

Merengés korona-időben

Ez egy nagyon személyes hangvételű bejegyzés, tehát nem kell sem szakmai, sem tudományos véleményként felfogni.
Világjárvány van, hivatalosan is már vagy hatvan napja. A mi kis életünkben, személyes, egyéni és közösségi szinten is rendkivüli állapot ez: ilyesmit mi, európaiak, vagy úgy általában, a "nyugati civlizáció" néven ismert politikai és kulturális konstrukció nem élt még át. Nekünk tehát, a luxushoz és kényelemhez szokott embereknek, háborús helyzettől idegen, járványt, mélyszegénységet soha nem tapasztalt generációnak ez valóban sokkoló élmény. Eddigi életünk radikálisan megváltozott és nem fog ez jobb lenni május 15. után sem, sőt, talán egy év múlva sem. Egy ilyen esemény hatása évekre szól, ha nem egy egész emberöltőre. Ez utóbbira még nem esküdnék azért meg. Minden esetre az emberek döntő többsége nehezen éli meg ezt az időszakot, bár óriási különbségek vannak a nyugati civilizáció csoportjai között is. Akik munkájukat elvesztették - csak Romániában 1,1 millió ember - azoknak ez a járvány szörnyűbb, mint annak a 15.000 fertőzöttnek, akikből minden bizonnyal legalább 13.000 élve fog túlesni ezen és néhány éven belül már csak halovány, rossz emlékként fogja felidézni a 10-20 napos kórházi kinokat. Ők tehát a legfőbb elszenvedői ennek az időszaknak. A munkanélkül maradottak és a betegek. Nem kellemes persze a helyzetük azoknak sem, akiknek rokonaik betegedtek meg, vagy haltak meg: ez máris Románia szintjén több tizezer embert érint közvetlen módon. Jómagam közel 3000 ismerősömből szerencsére csak egyetlen egyet ismerek - egy madridi fiatal nőt - aki átesett a koronaviruson, minden komolyabb probléma nélkül.  Több ismerősömet - főleg politikusokat- teszteltek is, negativak lettek.  Nem kellemes azoknak a helyzete sem, akiknek a karantén radikálisan új élethelyzetet hozott. A karantén mást jelent mindenki számára. Másképp éli ezt meg, az, akinek nagy háza, természetközeli, kertes, erdős környezete van, másképp éli meg az, aki eddig is home officeból dolgozott és családjával van összezárva vagy az, akinek eddig gazdag, szociális élete, kirándulásokkal, konferenciákkal teli, kutatói életstilúsa volt és most  egy betonrengetegben, négy fal közzé zárva kell megtalálni önmagunkhoz az útat. Jó nagy tükör, szembenézés, lehetőség a befeleforduláshoz, mondhatni egy nem kért, nem önmagunk által vállalt kötelező lelki gyakorlat ez. 
Ha kicsit kinézünk luxushoz szokott európai életünkből, máris látjuk, hogy a világ közel nyolcmilliárd lakójának fele eddig is járványoktól, szegénységtől és állandósult krizishelyzettől veszélyeztetve élte hétköznapjait. A halál, a halál tudata, a halál közelsége és banalitása ott a hétköznapok része. Az emberi élet és lét természetes eleme. Mifelénk, valami furcsa transzformáció révén, a "progressziv" társadalom és a jóléti, felgyorsult, fiatalságkultuszban és szinte az örök életben hivő társadalomban a halál ki lett iktatva a lehetséges opciók közül. A halál rendszeridegen lett mifelénk: rettegünk tőle, jobban mint bármikor. Nem látjuk naponta, nem vettünk tudomást róla, nem volt része a mentalitásunknak már. Pedig a halál nagyon is jelen van, itt van köztünk. Része sejtjeinknek, akik naponta millárdszámra halnak el, változnak át. Része a természetnek, része az előttünk lehulló madaraknak, elhaló állatoknak. A halál annyira természet-ellenes lett az európai, "nyugati" mentalitásban, hogy ha éppen felbukkan - most egy közepes kategóriába sorolt, nagyon fertőző, de nagyon alacsony mortalitású virus formájában - akkor azonnal bepánikolunk és totálisan, teljesen leállitjuk az életünket. Kicsit abszurd ez: félretesszük legalább a 80%-át annak, amit az életnek, életünk értelmének mondunk, csak azért, hogy "túléljünk". De biztos ez a helyes megoldás? Ez a hihetetlen halálfélelem normális? 
A témát mostanában 2-3 cikk komolyan vizsgálta. Egyrészt a progressziv oldal nagy prófétái, mint Harari, aki erről nemrég egy nagy visszhangot keltett cikket irt. Szerinte normális az, ha a halált teljesen kiiktatjuk az életünkből és az emberi fejlődés nagy útján elérünk majd oda, hogy a halál közelésége, természetessége még rendszeridegenebb lesz. Mert a tudomány, az orvostudomány fejlődése ide vezet. Stb. stb. Másik részről azonban, felhozták azokat a tudományos, antropológiai példákat, amelyek a régmúlt és a közelmúlt halál-értelmezéseit és az idősgondozás problémáját elemezték.  Az öregek feláldozásának problémája egy állandó jelensége az emberi fajnak, ami persze egy fontos, de nagyon érzékeny antropológiai téma. 
A megszámlálhatatlan konteo-elméleteken túl, amelyeket felsorolni is nehéz - ezek közül talán a legelterjedtebb a laborban kifejlesztett és hibrid-háborút feltételező "fake-pandemy" elmélet amelyet az oltásellenes csoportok és érdekszférák terjesztenek  - az ma már bizonyosnak tűnik, hogy a karantén valóban segitett a járvány-kontrollban és a hires görbe féken tartásában, legalábbis Olaszország és Spanyolország példája ezt mutatja. Az is reménykeltő, hogy ma már legalább száz laborban folyik az oltás iránti verseny és egy éven belül biztos meglesz az oltás, vagy legalább egy hatékony anti-virális gyógymód. Azt is tudjuk azonban, hogy az országok amelyek már lassan megnyitottak, újból elindult a virus terjedése, tehát lehetetlen a teljes nyitás, de a teljes kontrol is kizárt és értelmetlen bezárkózni. Bele kell tehát nyugodni, hogy igen, halnak majd meg emberek, az élet veszélyes, de szerintem - és itt fognak sokan kiakadni - jobb élni, mint bezárva lenni. 
Az élet rizikó. Az élet veszélyes. De ez a szép benne. Bezárkózni, rettegni, félni, a pánikot ilyen szinten terjeszteni az immunrendszer legnagyobb ellensége. Annak az immunrendszernek a tönkretételében ügyködünk intézményes formában, amely még mindig - főleg oltás hiányában - a legfőbb és legfontosabb ellenszere a virusnak. Ehhez sem konteó, sem "hit" nem kell: ez szintiszta tudomány. A napfény-hiány, a bezárkózás, a bizonytalanság, a szociális élet hiánya az immunrendszer legfőbb ellensége, tehát a karantén nem megoldás hosszú távon. Dél-Korea ezt már jól tudja, ott a massziv, akár a teljes társadalmat tesztelő rendszerben hisznek. Milliónyi teszt kell, amely révén csakis azokat fogjuk elkülöniteni, akik biztosan pozitivak. A többieknek pedig folytatni kell a normális, emberhez méltó életet. 
A karantén - amely az olasz quarantena, azaz "negyven" szóból ered, nem véletlenül 40 napra lett tervezve. 
Remélem, hogy a józan ész visszatér majd a politikába és ez a járvány - amely tudjuk jól, hogy történelmi perspektivákban egyáltalán nem a legsúlyosabb és messze nem a legveszélyesebb még a jelenleg is duló járványok közül sem - kellően lesz kezelve majd. Még mindig mázlisták vagyunk, hogy a 21. század második évtizedében tört ránk egy ilyen járvány és nem száz éve. Óriási mázli most is, hogy Európában tört ránk és nem Afrika kellős közepén, ahol még vagy 3-4 másik járvány is pusztit - már ha túléled a vizfertőzést, éhinséget és polgárháborúkat. 
Tartsuk meg a józan észt, pánik nélkül. A halállal pedig talán kicsit többet kellene foglalkozzunk, úgy érzem ez sokaknak teljesen rendszeridegen fogalom lett.  Kiváló alkalom, hogy olvassunk például Philippe Aries munkáit, tanulmányait vagy Camus klasszikusát, a Pestist