A politika, mint vallás magyaroknál és románoknál

 Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes, bár nagy eséllyel erről van valamiféle szociológiai szakirodalom (amire se időm, se energiám, se kedvem, hogy felkeressem, igy aki ismer ilyet, nyugodtan linkelje).

A Magyar Péter jelenség egyik sajátossága, hogy kvázi-vallásként működik: 3 hónap alatt legalább 1-1,5 millió követője lett, a párt belső csoportjában messiási felkiálltások, posztok, Mária, a magyar megmentőjének szobra mellett beszél. A protestáló tömegben van, aki Muad'dib és Lisan al Gaib felkiálltásokkal üdvözölte. Ugyanezt a messiás-szerű hitet és személyi kultuszt látom az Orbán-hivők táborában is (és kis mértékben a DK keménymagban Gyurcsány felé).

Otthon, Romániában (Erdélyben) sose láttam ezt a szintű messiás-várást. Politikusok és politika iránt az alaphangulat a szkepticizmus. Ritkán láttam ilyen fajta hitszerű megnyilvánulást, tözsvezéri, nagykán-választó hangulatot a románok körében.

Talán utoljára 1990-1992-ben lehetett ilyen egyes körökben amikor Mihály király először hazalátogatott és majdnem visszaállitotta a királyságot.

Még Vadim Tudor esetén se mondható ilyen szintű nagykán, nagyvezir és messiás-várás. Érdekes lenne megvizsgálni, mi az ami a magyarokat ilyen kvázi-vallásossá teszi ha politikáról van szó. Szerény véleményem szerint, ennek egyik fő oka a magyar társadalom történelmi, kulturális hagyományrendszerében, a múlttól és múltból kapott transzgenerációs "csomagban", ha úgy tetszik, memetikus örökségben van. A domináns, karizmatikus, messiás-szerű, valami vészteljestől megmentő vezéregyéniség karaktere végigkiséri a magyar történelmet: István az országalapitó és a szétesést megakadályozó, IV. Béla az újraalapitó, Mátyás, a birodalomépitő, Rákóczi, Kossuth, Horthy...ezeknek a közös vonása a személyükhöz fűződő kvázi-vallásos, szinte fanatikus hódolat. Ez tehát egy történelmi "pattern", egy mintázat. Nem feltétlenül kizárólagosan magyar sajátosság, de érdekes ezt részletesen elemezni azoknak, akik transzgenerációs mintázatokkal és a pszichológiában vitatott, bár használt "néplélek", vagy kollektiv psziché fogalmát kutatják.

Egy másik sajátossága a magyarnak - szemben a románsággal - a teljes vallástalanság. Max Weber szavaival élve, a magyar társadalom elvarázstalanitott társadalomban él, az absztrakt, monoteista istenforma és a Jézus-mitosz nem ad elegendő forrást nekik a hétköznapokban. Erre alternativa kell azonban, mivel a vallásosság egy memetikus, egyetemes emberi igény (bármennyire is lázadnak ez ellen az ateista mozgalmak, kvázi-vallásos irányzatot létrehozva ezáltal). A valláspótló mechanizmusok egyik jól ismert formája pedig a politikai messiás-képzés. Emilio Gentile fantasztikus kötete - amely valójában

Eric Voegelin politikai vallásának fogalmát követi - rámutatott arra, hogy a politikában számos formában jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a vallásos emberek létformáját utánozzák.

Ebből a szemponból tehát izgalmas látni a magyarok újabb messiás-várását.

A messiás-várással a gond az, hogy túl nagy terhet ró az általában eleve gyarló, emberi, törékeny és elkerülhetetlenül érdekek és hálózatokkal dolgozó politikusokra. Nincs olyan politikus, akinek ne legyen valamilyen hálózata: kis országok vezetői nagy erőkhöz húznak. Ez a globalizmus legyszörnyűbb hagyatéka, de sajnos ennek nyomait valójában már a birodalmak kora óta látjuk (az ókor óta). A messiás-várás, mint nemzeti sajátosság tehát izgalmas szociológiai és vallástudományi téma is, érdemes lenne ezt kutatni, különösen Gentile alaptéziseit követve.

A románsággal összehasonlitva pedig látjuk, hogy a történelmi széttagoltság, a fiatal, tákolmányként és mesterséges kulturális entitásként létrehozott, 105 év alatt se egységesült ország teljesen más politikai hagyományok és konstrukciók szerint működik. Románoknál a messiás szerepét csakis Jézus és a keresztény (ortodox) teológia jelenti, ezt ember nem helyettesitheti. Utoljára egy erős szimbiózisra az 1930-as években került sor a Vasgárda mozgalom szellemi és katonai vezéreinek személyében, érdekes módon azóta ez a vonal országos erővel nem éledt fel. Reméljük nem is fog.

Magyaroknál viszont ez a jelenség sokkal erősebb hagyományokra épül.

Izgalmas téma, remélem adtam elég municiót a gondolkodóknak ezzel az irással.

A tudományos idézettség mámorában

Szilvay Gergely Mandinerben közölt két cikkében is elemezte a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Programjának 2023-as bölcsészettudományi kategóriában induló pályázatának nyertesét, Szilágyi Emőke Ritát. A szerző ideológiai részrehajlással vádolta a Magyar Tudományos Akadémiát, amiért idén egy olyan irodalomtörténész nyert a Lendület Program induló kategóriájában (40 év alatti, nemzetközi hírnévvel rendelkező kutatók), aki egy akadémiai kutatóintézetnél dolgozik és akinek a közéleti tevékenysége politikailag nem semleges, elsősorban kormányellenes formában nyilvánul meg. A Szilvay-féle cikkekre az Irodalomtudományi Intézet nyilatkozatban válaszolt, ám a helyzetet nem elemezte, csupán konstatálták, hogy szerintük büszkeség az, hogy újabb Lendületet nyertek (hat év alatt a negyediket!). Szilvay cikkét azért érdemes elemezni, mivel egyrészt rámutat a magyar tudományosság súlyos helyzetére, de betekintést nyújt a tudományos élet és a fiatal kutatók csöppet sem egyszerű világába is, amelynek árnyalatai nem kerültek elemzésre az ideológiai és politikai csatakiáltássá vált cikkben. 

Az, hogy a tudományos munka, a kutatók munkája és elsősorban, a tudományos kutatás eredményei minden ideológiai és politikai tartalomtól mentesek kell(ene) maradjanak, ez egy fontos deontológiai, tudományetikai elvárás lenne. Sajnos azt tudjuk és 2020 óta látjuk, hogy ez sem nyugaton, sem Magyarországon nincs igy: a tudományos életbe a politika és a gnosztikussá lett dualizmus („bal” és „jobb” hamis dichotómiája) úgy külföldön, mint mifelénk beszivárgott és meghatározó lett. Különösen igaz ez a bölcsészettudományokban, ahol egyre élesebb feszültségek húzódnak. Kutatóként, egyetemi oktatóként engem ez elkeserít, de ugyanakkor történészként jól tudom, hogy a tudomány valójában, soha nem volt politika-mentes: a középkorban az oxfordi egyetemen számos lázadás, politikai csata zajlott, nemegyszer vérre menő küzdelemben védték meg egyetemi autonómiájukat, vagy épp ideológiai csatározások helyszíne volt Darwin és ellenfeleinek vitájában. De már az ókorban is, Arkhimédész uralkodóknak dolgozik (a kor politikusainak) és bár ő szerette volna, ha tudományos „köreit” nem zavarják meg, sajnos addigi életútja nem erről a semlegességről tanúskodott. Wernher von Braun vagy Teller Ede tudományos pályája sem mondható politikától mentesnek, elég itt csupán azokra, az ideológiailag meglepően eltérő politikusokra gondolnunk, akiknek ők dolgoztak. Theodor Mommsen, Alföldi András, Constantin Daicoviciu vagy Hóman Bálint csupán néhány a sok történész közül, akiknek szakmai nagysága mellé igen határozott politikai identitás és tevékenység is köthető. A tudomány tehát nem volt és aligha mondható ma sem politika-mentesnek. Ezek fájó, de valós történelmi tények. A kutatás folyamata, eredményeinek tisztasága, pontossága és hitelessége persze nem kellene a kutató közéleti életétől befolyásolhatóvá váljon. 

Bár nem ismerem közelebbről, úgy vélem Szilágyi Emőke Rita szakmai munkássága nem vádolható azzal, hogy közéleti tevékenységétől, politikai és világnézeti identitásától bármilyen módon csorbulna. A kutatót tehát nem szabad közéleti tevékenysége, politikai és világnézeti identitása alapján megítélni tudományos pályázatokon és a sajtóban még annyira sem. Senkinek semmi köze ahhoz, ha valaki konzervativ, jobboldali, Európa keresztény értékeit védi Facebook posztjaiban, vagy esetleg liberális és globalista eszméket hirdet. A szólásszabadság értelmében ehhez joga van egy kutatónak és az akadémikusoknak ezt nem szabad a döntéshozatal során figyelembe venniük. Elméletben legalábbis, ennek igy kellene lennie. 

Szilvay Gergely cikkében azzal vádolja az új, Lendületes kutatót, hogy szakmai idézettsége, nemzetközi láthatósága nem hasonlítható össze a másik két bölcsészettudományi nyertessel (Kiss Viktória, Sebők Miklós). Itt a szerző nemcsak ott hibázik, hogy egy induló, tehát junior kutatót (40 év alattit) hasonlít össze egy senior, tehát haladó kategóriában pályázó, érett, idősebb kutatóval, de elfelejti azt a fontos kritériumot is, ami az MTMT-ben is egyértelműen szerepel: a szakterületi besorolást és tudományági kontextualizálást. Vannak tudományágak és tudományos témák, mint például Oláh Miklós élete, amely soha nem lesz olyan népszerű nemzetközileg, mint a Kárpát-medence bronzkora vagy a visegrádi országok politikatörténete. Míg utóbbi két témának nagy eséllyel több száz vagy legalábbis több tucat kutatója van csupán a mi régiónkban (és még néhány külföldi, nyugati szakértője is), addig egy-egy lokális jelentőségű témának nagy eséllyel csupán 2-3 kutatója ismert. 

Vegyük példának saját esetemet, hogy illusztráljam egyrészt Szilvay érveinek hiányosságát, másrészt ugyanakkor rámutassak a tudományos világban sajnos valóban értelmetlenné váló és kritikát igénylő tudománymetria fájó szubjektivitására. Az elmúlt 12 évben ugyan több tudományos témával is foglalkoztam (római vallástörténet, közösségi régészet, régészettörténet), fő kutatási területem mégis a Kr.u. II-III. század római vallástörténete, azon belül pedig elsősorban az ókori (római) Mithras kultusza volt. Ebben a témában legalább húsz publikációm jelent meg nemzetközi folyóiratokban és kötetekben. A témánál fogva (egy egykor három kontinensre kiterjedő birodalom egyik leglátványosabb régészeti anyagával rendelkező kultusz kutatása) kutatásom értelemszerűen nemzetközibb, mint Oláh Miklós levelezése (amelyet ugyanakkor nagyon szépen el lehet helyezni az európai reneszánsz egyetemes történetébe és kultúrtörténetébe). Mithras római kultuszának lokális (pannoniai vagy daciai) kutatását nem lehet végezni úgy, hogy ne ismerjem a kultusz teljes birodalomra kiterjedő anyagát (több ezer tárgy, több ezer publikáció amit elolvastam, meglátogattam, kutattam 12 év alatt) és azt a becslésem szerint legfeljebb 15-20-ra tehető kutatót, akik a témával a világon jelenleg foglalkoznak. A 15-20 kutató közül többen magyarok, ez nagyrészt Tóth István ókortörténész paradigmatikus munkásságának és hagyatékának köszönhető. A többiek pedig angolok, franciák, amerikaiak, olaszok, németek és spanyolok, többéségben azonban 40-50 feletti kutatókról van szó. Ezek közül a legismertebb, Richard L. Gordon, a Mithras-kutatás jelenlegi doyenje jobb esetben is 1-2000 idézettséggel rendelkezik (nincs Google Scholar oldala, hisz az 1940-es években született kutatók még vidáman leélték tudományos életüket anélkül, hogy egy számmá redukálja őket a kapitalizált tudomány). Mégis, aki valaha római vallással és Mithrassal akar foglalkozni 1972 óta nem tudja megkerülni Richard L. Gordon nevét. Az ő tudományos mutatói eltörpülnek egy átlagos magyar bronzkoros kutatóé vagy jobb szociológusé mellett, a természettudósok és orvosok mutatóihoz pedig ne is mérjük. Ennélfogva úgy Szilvay, mint az MTA tudománymetriai összehasonlításai értelmetlenek: nem lehet összemérni egy Oláh Miklós kutatót egy Mithras kutatóval vagy egy bronzkorossal. Nem lehet azért, mert radikálisan más a tudományos módszertanunk, más a forrásanyagunk, más a tudományos családunk, amiben mozgunk. Ám mindegyik téma hasonlóan fontos: része egy teljes kontinens szellemi örökségének, amely túlhaladja kicsi országunk régióját. Alföldi András volt az, aki a huszadik század elején azt hangsúlyozta: úgy kell Kárpát-medencei történelmet kutatni és írni, hogy a globális, egyetemes kontextust soha nem lehet mellőzni és ignorálni. Ezt hívjuk ma glokalizmusnak, amelyről jómagam is sokat írok szaktanulmányaimban is. A Diétás Múzsa Facebook oldalán elszabadult kommentszekciókból (amig még le nem tiltott - gondolom a demokrácia jegyében), azt olvashattuk ki, hogy egyesek szerint nem kellene a bölcsészeket is tudománymetriai alapon osztályozni, másrészt nem ez az egyetlen kritérium tette Szilágyi Emőke Rita nyertes projektjét a "legjobbá", hanem sok más is. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy a tudományos idézettség, a nemzetközi vizibilitás fontos, hisz a Lendület egyik alapkövetelménye, hogy ERC projektre pályázzon majd az ifjú kutató, amire lokális, magyar témával nehezen lehet. 

Szilvay cikke azonban elfelejt egy apró, de nagyon fontos részletet, amelyről tényleg érdemes lenne beszélni. Az MTA Lendület Program 2011-2023-as nyertesei között ugyan találunk bölcsészettudományi nyerteseket, ezek döntő többségét sajnos az akadémia kutatóintézetei és az ELTE adta. A vidéknek nevezett, sajnálatos módon mellőzött, egyébként fontos egyetemi és szellemi központok, mint Pécs, Debrecen vagy Szeged nagyon ritkán nyertek, utóbbi sajnos egyszer sem nyert a bölcsészettudományi kategóriában. Ennek sok oka lehet: pénzhiány, a beérkező pályázatok minősége, a centrum-periféria effektus mögötti akadémiai lobbi ereje. A döntés módja és mikéntje – különösen a bizottsági döntés – elkerülhetetlenül szubjektív, hisz ott már kiváló minősitést kapott, magas vagy maximumot elért pontszámú pályázatok közül kell választani. A döntés ezen fázisában az akadémiai hálózatosodás és szubjektivitás – amelyről Barabási-Albert László is irt – sajnos elkerülhetetlen. Rengeteg kritériumot kell figyelembe venni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a vidéki egyetemek bölcsészettudományi karainak kevés a támogatói ereje ezen a szinten. 

Egy biztos: az nem helytálló és a rendszer furcsán működő mivoltát bizonyitja, hogy egy tudományos intézet hat év alatt négy alkalommal nyer, mig a teljes vidéki egyetemi hálózat a bölcsészettudományok kategóriában tiz év alatt 1-2 alkalommal nyertek. Valami itt sántit, ahogy mondani szokás.

A vidéki egyetemek fiatal kutatóinak marad tehát Cicero jól ismert mondása: dum spiro, spero. Nem adhatjuk fel, hisz több ezer diák tanul a vidéki egyetemeken is, nekik is fontos és szükséges, hogy tudományos példák és esélyteremtés álljon példaként előttük. 

Mesajul Sfântului Ștefan despre sindromul Trianon

Sf. Stefan I.

Regatul medieval maghiar era unul dintre cele mai importante puteri în Europa Centrală. În epoca regilor Ștefan I, Ludovic cel Mare, Sigismund de Luxemburg și Matia Corvin exista o putere rezultată din relațiile internaționale avute cu Anglia, și care se întindeau pănă în mijlocul Asiei și sudul Europei. Era o putere importantă și oarecum, o ”minune” istorică, fiindcă majoritatea popoarelor semi-nomadice care au ajuns în Bazinul Carpatic după secolul IV, au dispărut în mai puțin de 100-200 de ani. Nici hunii, nici avarii nu au stat mai mult de 2-3 secole în Europa Centrală. Maghiarii sunt primii care au reușit, după Imperiul Roman, să creeze un sistem urban și statal în această zonă. 

Însă, Ștefan I știa foarte bine că ”integrarea” maghiarilor în Europa Creștină - în Imperium Christianum - este posibilă doar prin aderarea la creștinismul occidental, prin crearea unui stat multietnic și multicultural creștin. Documentul principal care arată esența politică și filosofică a regatului Arpadian este primul document legal maghiar din 1027 cunoscut sub numele Admonitiones sau Libellus Sancti Stephani regis de institutione morum ad Emericum ducem. Scris probabil de episcopul Asrik/ Asztrik, în capitolul VI. ”Ștefan” afirma că puterea regală într-o țară monolingvistică și monoculturală este vulnerabilă. Această doctrină a regatului maghiar se observă clar și în colonizarea sașilor, iașilor, cumanilor și istoria comună cu Moldova sau chiar, Țările Românești din epoca arpadiană. Regatul Maghiar întotdeauna era o țară multietnică și multilingvistică. În această zonă a Europei era absolut firesc. Nu există nici o regiune majoră monoetnică, probabil din neolitic încoace.

 Demografia istorică a Ungariei devine și mai heterogenă și complexă după 1241, dar mai ales, după epoca otomană (1526-1686).  Schimbările socio-religioase în sec. 15-17, au schimbat radical și echilibrul universal creștin, unde, pe moment, și românii aveau un rol foarte bine cunoscut în societatea maghiară (universitas Vallachorum). Cu dispariția regatului în 1526, dispare și unitatea creștină. Sunt 3 factori esențiali care au schimbat radical situația Bazinului Carpatic: 1) reforma religioasă și diversificarea identităților culturale 2) apariția tiparului și importanța limbiilor naționale 3) schimbarea demografică și a mobilități etnice majore. Aceasta schimbă radical peisajul cultural în zonă, astfel mitul și dorința elitei maghiare de a ”reconstrui” regatul Sf. Ștefan era o iluzie deja în secolul XVIII.

Mesajul principal din 1027, în legătură cu bogăția multiculturalității, a dispărut din mentalitatea colectivă, sau mai bine zis, din discursul politic a elitei nobiliare. Sfăntul Ștefan și Sf. Coroană, au devenit un concept filosofic, un mit istoric al nobilimii care ignora cu desăvărșire realitățile demografice, sociale, politice și religioase. 

Harta etnica din sec. XVIII.

În epoca Habsburgică (1686-1848), zona Budapestei (neexistând încă ca oraș unit) era locuită de o majoritate germană, maghiarii fiind minoritari. Lucrurile se vor schimba treptat după 1867 în epoca dualistă, când nobilimea maghiară - ignorând iarăși dorințele naționale și mișcările popoarelor coviețuitoare - au negociat cu Imperiul Habsburgic sistemul politic dualist, reîntregind Ungaria Mare a Coroanei - cunoscutul mit inexistent deja în realitățile socio-culturale. Totuși, în 1867 încă ar fi fost real reforma internă sau revenire la punctul VI a Sf. Ștefan, despre bogăția multiculturală și protejarea minorităților. Din păcate, modelul național al sec. XIX nu favoriza acest lucru. Ungaria juca un rol de imperialism semi-periferic în Balcani și în interiorul arcului Carpatic: cu Viena lupta pentru drepturile maghiarilor, iar cu minorități avea o politică de asimilare culturală. Erau mulți care și-au dat seama în timp, că aroganța nobiliară și iluzia Ungariei Mari. Nu mai este o realitate de 2-3 secole in această zonă a Europei, care necesita o restructurare politică, culturală. Astfel se naște în 1906 și idea lui Aurel Popovici despre Statele Unite ale Austriei Mari. Din păcate, rămâne aproape singur cu această inițiativă.  Bethlen István, viitorul prim-ministru, la acea vreme deputat, avea și el, în 1907, un program special pentru Transilvania, citând din cartea românului Grigore Moldovan despre coviețuirea maghiarilor și românilor. Discursul lui a stârnit doar furia aristocrației. În data de 26 noiembrie 1913, Tisza István ține un discurs puternic împotriva maghiarizării și redenumirea localităților române, slovace, însă fără un succes. Idea medievalo-religioasă, poate prea naivă a lui Sfântul Ștefan despre valorile multiculturalității, a fost ignorată de nobilimea și elita politică a sec. XVIII - XIX.

Planul lui Popovici

 Din păcate, mesajul creștin - care reprezintă bazele statalității și a constituției ungare - este rar citată și azi în Ungaria, dar și în România. Țările lui Orban și Orbán, în mai puțin de un secol - mai degrabă în 40-50 de ani după dispariția comunității evreiești și germani (90% dintre ei au plecat sau au fost exterminați) - au devenit niște țări monoetnice sau predominant, monoculturale. Ce ar spune Ștefan azi? Nu știm. Era un om medieval, un soldat, dar era probabil și un creștin. Astfel toleranța, iubirea celuilalt și promovarea libertății a minorităților era șansa istorică a maghiarilor în epoca sa. El a dat de seamă că un regat multietnic va deveni un regat bogat. Și a avut dreptate: magharii sunt primii din toate popoarele ugrice, care au un stat de 1000 de ani. Ar fi bine că în secolul XXI, ca multiculturalitatea țării să se transforme într-un brand. Atât României, cât și Ungariei îi lipsește o nevoie de memorie istorică diferită. Manuale diferite, discursuri politice diferite în care multietnicitatea, multiculturalitatea țărilor sunt prezentate ca valori istorice, moșteniri excepționale și nu amenințări ”naționale”.

Migráncsok – avagy a gyűlölködés népszavazása

Notes on the Hungarian referendum focusing on the so called compulsory migration rate. As in my latest article, I still claim, that the only solution for this crisis of Europe would be the patient education, informing the masses with appropriate methods and analogies. A communication between refugees and non-refugees and a deep change of the European border-system and education system. While some of the leading EU politicians represent the "honey" policy of Willkommenskultur, the other half of Europe jumped in the other opposition of terrible hate. Where is rationality and Realpolitik in Europe?

Nagy erőkkel beindult a kampány Magyarországon, ahol úton, útfélen másról szem szólnak a hírek, mint az ország integritását, munkahelyeit, biztonságát és már-már egzisztenciáját fenyegető migránsok hadáról. A világ háta mögötti magyar falvak református szószékeitől az autópályák mentén díszelgő hatalmas, kék plakátokig, mindenhol azt olvashatjuk, hogy néhány ezer embertársunk milyen gonosz, elvetemült, terrorista és opportunista. Ha részleteiben elemezzük a kampány érveit és diskurzusait, egyértelműen kitűnik: Európa félelmetesen kettészakadt és ezerféle

hangon szól hozzánk. Mit tehetünk mi ez ellen?

Nemrég még arról cikkeztem, hogy az Európát immár másfél éve szétszakító migrációs válság és kulturális összecsapás milyen módon hozta létre a mai politikai diskurzus dichotómiáját és végletekig feszült kettősségét. Gyakorlatilag két véglet között kell a szavazónak és a hétköznapi embernek döntenie: a Merkel – féle méztenger és Európát óriási tömegekkel revitalizáló új társadalom-politika vagy az erre pánikszerűen reagáló és a populista figurák aranykorát hozó gyűlölet-politika között. A két végletet sokan a liberalizmus kontra konzervativizmus, multikulturalizmus kontra bezárkózás politikájának felületes diskurzusává tették és tömegeket bélyegeznek meg mindkét vélemény táborából. Míg Brüsszelből az éles és sokszor

ironikus bírálat és parancsolgatás folyik, addig az önmaguk törékeny biztonságát és gyenge identitását most kerítéssel és szögesdróttal védelmező kis országok elefántcsonttoronyba menekülnek és saját gyengeségüket a gyűlölet-politikával próbálják kompenzálni. Makrotársadalmak pszichológiája sem különbözik sokkal az egyéni szintű emberi reakcióktól (elvégre, emberek társadalmat formálnak, vagy mi fene): ahol félelem van, ott védekezés jön és ha kell, igen agresszív fajta. A web2 társadalomban, ahol mindenki össze van kötve internetes hálózatok tucatnyi kötelékével, ez még egyszerűbb és gyorsabb. Magyarország most retteg, fél – védelemért kiállt. A védelem pedig szögesdróttal, gyűlölet kampánnyal jön egy olyan vélt vagy valós veszély és „ellenség” ellen, amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Nézzük meg, kitől félünk és miről is szól ez a szavazás.

Személyes tapasztalattal jövök, mert sem politikus, szem szociológus, sem arab világ szakértő nem vagyok. Ellenben történészként az elmúlt négy évben fél Európát bejártam és három éven át

Németországban éltem. Abban az országban, ahol főleg a Nyugat-német régióban teljesen természetes, hogy mindenki akcentussal, tört-németet beszél, a kedvenc borbélyod arab, a szombat reggeli csokis kiflit a török csajtól veszed a pékségben és ha este buliból tántorogsz haza mindig van egy igazi török vagy jordániai étterem, ahova betérhetsz. Ők ugyanúgy ott élnek és a hétköznapok részei, mint a több ezer romániai, albán, bolgár vagy magyar vendégmunkás – vagy ha tetszik, gazdasági migráns, aki hazája helyett, külföldön próbálkozik a boldog élet felépítésével.   A most Európába beáramló hatalmas tömegekkel nem az a gond, hogy újabb migrációs hullámot generált: ez egy természetes történelmi jelenség, migráció mindig is létezett és létezni fog – elvégre Márai is megírta a Szegények iskolájában – hogy mi, szegények állandóan vándorlunk.  A gond az, hogy kulturális különbségeket, életmód-típusokat és különböző, nemegyszer kiegyezhetetlen értékrendeket kényszerit gyorsan, azonnal egy fizikai térbe. Ez a felgyorsított folyamat okozza a félelmet, amely aztán a kis országokban, mint az etnikailag szörnyen monokróm Magyarország is gyűlölet-politikát szül. Mert ami jelenleg ebben a kampányban folyik, az sajnos már a végletekig feszült gyűlölködés: az arab és a muszlim 2001. szeptember 11. óta lassan de mára már biztosan szinonimája lett a mi vidékünkön (is) a terroristának, bűnözőnek és most, a „migráncsnak”. Pontosan az a folyamat zajlik le, mint a roma (cigány) közösség integrációs problémája esetén, amely párhuzamos társadalmat hozott létre a legtöbb magyar településen. Hosszú évek után, csak most értünk el oda, hogy az ún. „cigány-bűnözés” helyett – vagy mellett – a sajtó nagyobb figyelmet fordít a sikeres, társadalomba beilleszkedő és ott vezető pozíciót szerzett roma orvosok, értelmiségiek bemutatására is és nagyobb erőket és pénzeket fektetnek a hátrányos helyzetűek integrációjára. Évek munkája ez és nagyon messze még a siker. Ez is könnyebben ment volna, ha a megbélyegzés és undor helyett kezdettől fogva a nyitottság politikájával kezdtünk volna a problémákon dolgozni – elvégre, mi, keresztények ezt hallottuk gyerekkorunkban a templomban még.: szeresd felebarátod….Mindig Esterházy jut eszembe, ha bibliát idézek?

 Ma már viszont ott is, a szószékből a mózesi sáskajárásban a migráns-veszélyt kell kiolvasnunk a pap szájából. A „jobb félni, mint megijedni” alapelvet lehetne úgy is követni, hogy részletesen tájékoztatjuk a szavazókat arról, kiket, pontosan hány menekültet, meddig és hogyan engednénk be az országba. Tájékoztatni kellene a tömegeket arról is, hogy a migrációs-kvóta csupán arra kötelezné

Magyarországot, hogy a betelepülést kérőknek a papírjait elbírálja. Az már a magyar hatóságok döntése lenne, hogy megfelelő papírok hiányában beengedi vagy sem a menedékkérőt. Lenne-e a kevesebb, mint 2000 menekültkérő között terrorista, radikalizálódásra hajlamos egyén vagy erőszakoskodó? Meglehet, sőt, néhány biztosan. De képzeljük el, hogy a magyar társadalomból

kiemelünk 2000 személyt akiket útra bocsájtunk, mint menekültet. Nem lenne ebben a tömegben is néhány tucat őrült, pszichopata vagy erőszakoskodó?

Európa sorsa és a migrációs kérdés valóban súlyos és rendkívül bonyolult. Az Európai Unió radikális változásokon kell átmenjen és remélhetőleg ez be is következik mielőtt még további tagok kilépnek. Schengen eltörlése szükséges lenne, ahogy a muszlim integráció elősegítését szorgalmazó és a kulturális különbségeket csillapító tájékoztatásra, oktatásra is. Ez lassú folyamat, amelyet türelmetlen brüsszeli politikával nem fognak elérni. Ám az sem megoldás, hogy a magát kereszténynek valló, alkotmányának első sorában Isten nevét idéző ország velejéig a gyűlölködés színterévé váljon és emberek tömegeit bélyegezzen meg csak azért, mert szerencsésebb országban születtek, ahol épp, nincs háború, éhínség, forradalom, katonai puccs vagy erőszakolt amerikai „demokrácia-export”.Ne

feledjük: hatvan évvel ezelőtt 200.000 ember futott kétségbeesetten Európa jobb helyeire, Kanadába, Ausztráliába és az Egyesült Államokba. Bár hasonló kulturális szokások szülöttei voltak, mégis, mások. Mert mindenki más. Én soha nem tudtam „német” lenni 3 év után sem és kétlem, hogy ha még tíz évig ott élek, azzá válok. Mert magyarként gondolkodom és olyan „balkáni”, erdélyi az én eszem. Nem német, nem angol, nem olasz, nem spanyol – sose lesz az! Mégis, befogadtak, néhányuk barátnak tekint.

Az a 200.000 menekülő hatvan évvel ezelőtt is befogadásra lelt a világ különböző részein. Ők magyarok voltak – 1956 hősei.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016 szeptember 19-i számában.

Esterházy halott, Európa felkészületlen, avagy: konzervativ gondolatok a neoliberális jelenről

Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.

Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának mélyülését, bár évek óta tanúja volt a

kontinenst megtépázó ideológiai változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom. Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.

Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5 éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből 24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk -  szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados  múltra vezet vissza, míg a világ más részein – Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a

dolgok szinte mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran – Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni. Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen, ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom. Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény, zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az Antikrisztusa.

Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban nőttek fel.

Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális, Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja: neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai

gyerekeknek és számos arab barátom is van.  Azonban számos pontban, konzervatív értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.

Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé, azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani. Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé avanzsálja.  Azonban ahhoz, hogy ez a jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a  nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.

Reméljük, a kamasznak benő a feje.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016. augusztus 2-i számában.

Pénz beszél, Pelso ugat: Sevso Magyarországon

The Seuso treasure is one of the biggest silver hoard from the Late Roman period (65,5 kg of pure silver). It's appeared on the black market in the 80's and then 1990 on he Sotheby auction in New York, in the custody of Lord Northampton. In 1993 a trial in New York tried to clarify the origin of the treasure and the heritage  - state of it. Hungary, Croatia and Libanon was also present, but the most obvious evidences came from Hungary: the Roman name of the Lake Balaton (Pelso), the style and typology of the objects, the costumes of the personae on the plates and the Celtic - Pannonian name of Seuso also was an evidence. More, the Polgárdi quadripus and the mysterious death of Sümegh József, who probably found the treasure in the 70's made from this treasure one of the most controversial in history of heritage trade. After many attempts, Hungary now bought 7 of the most valuable obejcts paying a "little compensation" (15 million EURO) for the treasure. With this act, the treasure  - first time in history - can be adored by everyone and examined by world researchers and big projects. But: the international law of heritage and monument protection failed a fatal accident with this.  

A Seuso – kincsek a mai Magyarország területén valaha előkerült legjelentősebb régészeti leletnek számítanak. Értéke felbecsülhetetlen. A 65,5kg összsúlyú lelet sokáig a magyar műemlékvédelem és kriminalisztika egyik legvitatottabb tárgya volt. Megszámlálhatatlan cikk, könyv és sajtótermék vette zászlajára a kincset, melynek történetét a nagyközönség szinte évre pontosan ismeri a hatalmas médiafigyelem miatt. Hét darabjának hazatértével azonban új fejezet nyílt nemcsak a kincs történetében de a magyar és nemzetközi műemlékvédelem is. A kincs regénybe illő történetének rövid összefoglalóján túl érdemes azonban azt a furcsa kérdést is megvizsgálni: kié manapság az ókor és milyen szerep jut a kis országoknak a műkincskereskedelem egyre vadabb viharaiban.

A Seuso kincsek története szinte minden kétséget kizáróan a mai Magyarország területén elterülő Pannoniában, a rómaiak által jóval az erdélyi tájak bevétele előtt meghódított provinciában kezdődik. A Kr.u. 350 – 400 között zajló gyors geopolitikai változások hatására rejthette el a hatalmas ezüstkincset Seuso, egy más forrásból eddig nem ismert, bizonyára a helyi, romanizált kelta elit tagjának számító férfi. Ez a jelenség igen gyakori ebben a korban, számos példa ismert ehhez hasonló ezüst – depókra úgy Közép mint Nyugat Európában. A kincs – ahogy a legnagyobb ezüsttál latin szövege is megemlíti – személyesen Seusonak készül, valószínűleg megrendelésre vagy adományként: „őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, ó Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. A nyugati és keleti típusú ornamentikával, lenyűgöző kidolgozással készült ötvösmunka a Késő – Római kor egyik legszebb műalkotás – csoportjává teszik a kincset. Dionysos, a bor istene, Achilleus a trójai hős ugyanúgy megtalálható, mint egzotikus állatok, majmok, gepárdok és lakomázó nemes rómaiak – talán maga Seuso és udvara. A kincs legnagyobb tárgyán ott egy tónak látszó elnyúlt forma is, amelyen a „Pelso” szó szerepel. A kincs egy teljes étkészlet kellett legyen, a római lakoma minden szükséges elemével: kézmosó tállal, óriási, 70 – 72 cm átmérőjű tálcákkal, díszes kancsókkal, vödrökkel és amforával. Ahogy a többi külföldi analógia is mutatja, Seuso hatalmas kincsének számos további elemet – kanalakat, evőeszközöket, merőkanalakat, poharakat, csészéket  - is kellett volna tartalmaznia. Annyi bizonyos, hogy a római korban is ritkának számító kincset föld alá rejtik a IV. század végén.

A történet majdnem másfél ezer évvel később folytatódik, amikor 1878 május 2 –án Polgárdi falu melletti Kőszárhegy déli lejtőjén Molnár János szőlősgazda kiásott egy összecsukható római állványt. Hampel József a neves korabeli régész még ásatásokat is végzett a helyszínen, de semmi mást nem talált.  A leletet sokáig egy háromlábú tripusnak tartották egészen 2004 –ig, amikor Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa bebizonyította, hogy egy négylábú állványról, ún. quadripusról van szó. A tárgy sokáig különösebb figyelem nélkül, a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában nyugodott darabjaira törve.

1980 –ban Polgárdiban felakasztva találják a nem sokkal azelőtt leszerelt fiatal helyi lakost, Sümegh Józsefet. A fiú amatőr műgyűjtőként volt ismert, számos rokona tudott érmegyűjteményéről. Az 1970 –es években a család több tagja tudott arról, hogy a fiatal férfi óriási kincsre bukkant. Némelyikük magát a kincset is látta, de nem tartották túl sokra a cipelni is lehetetlen ezüsttálakat és kancsókat. Az, hogy Sümegh József kikkel került kapcsolatban abban a néhány évben, amig a kincset pincéjében rejtegette, sajnos ma sem tisztázott, pedig nagy valószínűséggel azok az emberek felelnek úgy az ő haláláért, mint a kincs fokozatos kicsempészéséért, amely végül Halim Korbanhoz, egy líbiai műkincskereskedőhöz jutott. Hosszú útját 1980 és 1987 között nem lehet pontosan rekonstruálni, így egyes kutatók feltételezése szerint az akár 200 apró ezüsttárgyat is tartalmazó kincslelet kevésbé látványos, de ugyanolyan rendkívüli részei külön tulajdonost kaptak. 1984 –ben a malibui Getty

Museumban tartózkodó neves ókortörténész, Szilágyi János György egy eladásra odavitt óriási ezüstkincset vizsgálhatott meg. A kincs egyik darabján ott szerepelt a már említett „Pelso” latin szó. A Kerényi tanítványként nevelkedett kiváló latinista azonnal rájött: a Balaton római elnevezése szerepel a tárgyon, amely magyarországi eredetre utal. Az általa készített fényképet elküldte Mócsy András régésznek is, akinek sajnos már nem jutott elég ideje, hogy bebizonyítsa: a Seuso név kelta – pannon eredetű és a Pelso valóban, a Balatont jelöli.

1990 –ben a Sotheby aukciós ház New Yorkban mutatta be az akkor már 15 darabra kiegészült kincset, amelyek akkor már Sir Peter Wilson, majd Lord Northampton tulajdonában voltak. A kincsről készült felvételek és az elsődleges vizsgálat eredményei alapján Marlia Mundell Mango készítette el a máig legteljesebb kutatást a tárgyakról. 1993 –ban Magyarország, Horvátország és Libanon is pert nyújtott be a kincsek birtokosaként, ám a New yorki perben egyiküknek sem sikerült megnyugtatóan tisztázni az eredetet tényét. A magyar fél számos bizonyítékát – így a paleobotanikai vizsgálatokat, a Sümegh József rokonainak

meghallgatását és a polgárdi négyláb valamint a lingvisztikai és stilisztikai érveket – nem is hallgatták meg.

Az ügy sokáig hallgatott, míg 2006 –ban az angol lord ismét áruba akarta bocsájtani a tárgyakat a Bonhams Aukciós Házon keresztül. A TV2 ekkor készíthette híres felvételeit a tárgyakról, amelyek illusztrációját képezték a tavaly, 2013 –ban megjelent Visy Zsolt és Mráv Zsolt által szerkesztett magyar és angol nyelvű tanulmánykötetnek. A magyar állam még ekkor is, hevesen tiltakozott az ellen, hogy a kincset eladják, mondván, hogy egyetlen jogos tulajdonosa a magyar állam. A nemzetközi visszhang és a papírok tisztázatlan volta miatt a lordnak ezúttal sem sikerült hivatalos aukción eladni a tárgyakat, ám más módon, mégis sikerült. Egy testvérpár vette meg a hét visszakerült tárgyat 2006 –ot követően. A többi feltételezhetően a lord birtokában maradt.

Visy Zsolt régészprofesszor számos alkalommal – így 2008 –ban a londoni székhelyű Society of Antiquaries előtt is – bemutatta a tudományos bizonyítékokat a tárgyak magyarországi eredetéről. Az ügyet olyan neves szakértők is felkarolták, mint Colin Renfrew, az angol régészet doyenje. Ennek ellenére, nemzetközi műemlékvédelemnek nem sikerült hivatalos úton visszaszerezni a kincseket, amelyek ha Magyarország

tulajdonát képezik, költségek nélkül, kötelező módon kellett volna maradéktalanul az országba kerülniük.  A kincsek felvásárlásának ötletével 2012 –ben hozakodott elő Zelnik István műkereskedő. Az öltet azonban meghiúsult, egyrészt az ötletgazda tisztázatlan jogi helyzete, másrészt az ötlet jogi következményei miatt: ha a kincset egy magánszemély veszi meg, azzal Magyarország hivatalosan is lemond a kincs tulajdonjogáról és ezáltal minden más, feketepiacon terjengő kincsének birtoklásáról is, továbbá jogi precedenst teremtett volna más országok számára is. Ezt követően indulhatott el a magyar állam 1,5 éven át folytatódó egyeztetése, amelyben  - ahogy Orbán Viktor miniszterelnök hivatalos sajtótájékoztatójában megnevezte – Baán Lászlónak a Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatójának volt kulcsszerepe. Baán László – aki egyébként közgazdász végzettségű – úgy nyilatkozott magyar sajtóorgánumoknak, hogy azért volt szükség 15 millió eurót (4,7 milliárd forintot) kifizetni a brit testvérpárnak, mert nem volt perdöntő tudományos bizonyíték arra nézve, hogy a leletek Magyarországról kerültek volna elő.  Ennek köszönhető tehát, hogy Magyarország gyakorlatilag azzal, hogy alkut kötött a

feketepiac egyik főszereplőjével fejet hajtott a műkincs-kereskedelem aktuális szabályainak és vezető elveinek és gyakorlatilag lemondott a leletanyag pannoniai származásának bizonyításáról. Úgy a kormányfő, mint Baán László hangsúlyozta, hogy Magyarország valójában tulajdonosként birtokoscserében részesítette a kincseket, egyféle „jutányos, kompenzációs” díjat adott a testvérpárnak. Érdekesség a történetben, hogy a Magyar Régész Szövetség 2014. január 24 –én benyújtott egy kérést a Magyar Nemzeti Bankhoz (amely 30 milliárdnyi összeget különített el idén műkincsek visszaszerzésére) a Seuso kincsek visszaszerzésére, pedig ekkor már a magyar állam tavaly decemberben aláírta a szerződésvételt.

A történetnek csak egyetlen szépséghibája van tehát: Magyarország lemondott arról, hogy perben, tudományos érvekkel bizonyítsa tulajdonjogát és a nemzetközi műemlékvédelem eszközeivel vegye vissza jogos tulajdonába a tárgyakat. Erre azonban manapság látunk mást példát is: Románia is több millió dollárt fizetett a régészek által is gyakran kutatott Sarmizegetusa Regiában előkerült dák aranykarperecekért. Míg az olyan „családi kincsek”, mint a Nofertiti fejszobor vagy az Elgin márványok, netalán a Győzedelmes Ifjú

bronzszobra neves múzeumokban vannak és a jogtulajdonos országok legfeljebb kulturális „bojkottal” tudnak harcolni visszaszerzésükért, addig a fekete piacon, magántulajdonban lévő műkincsek visszaszerzésének ma már – a Seuso kincsek visszavásárlását követően – gyakorlatilag precedenst teremtően csakis a vásárlás útján lesz lehetőség. Egyeztetésre, tudományos bizonyítékok felsorakoztatására ezután már felesleges is hivatkozni. A nemzetközi műemlékvédelem a Seuso ügy után alapos önvizsgálatra szorul és feltehetjük a kérdést: hogyan is tudunk egyáltalán harcolni a műkincskereskedelem mindent behálózó ereje ellen, amely már államokkal is lepaktál?

Pénz beszél….Pelso ugat, mondhatnánk. Mert a kelta kutyáról elnevezett tó első említését viselő tál – ilyen, olyan úton  de Magyarországon  van. Látogatása és kutatása most már mindenki számára lehetséges lesz, ami valóban, óriási marketingfogás a kampányidőszakban és azt követően a magyar tudomány és muzeológia számára is.

Ehhez hasonló régészeti kincs és ezzel járó szenzáció a Kárpát – medencében utoljára talán 1889 –ben történt, amikor az apahidai lelet előkerült. Akkor, Finály Henrik Kolozsváron ezeket a sorokat vetette le nagy lelkesedésében:” mi pedig szemlélve e gyönyörű tárgyakat csodáljuk azt a tökélyt, amelyet az ötvösök méltán szabad művészetnek minősített műipara elért volt már ezelőtt ezernégyszáz esztendővel és hálát adunk az anyaföldnek a mely a kegyelettől egykor rábízott kincse ennyi ideig megóvta és most oly körülmények közt adta vissza, hogy továbbra mi is kegyeletesen megőrizzük mostani és jövendőbeli észlelőinek tanulságára és épülésére”. 

közlés: Kolozsvár, Szabadság, 2014. március 28.