A politika, mint vallás magyaroknál és románoknál

 Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes, bár nagy eséllyel erről van valamiféle szociológiai szakirodalom (amire se időm, se energiám, se kedvem, hogy felkeressem, igy aki ismer ilyet, nyugodtan linkelje).

A Magyar Péter jelenség egyik sajátossága, hogy kvázi-vallásként működik: 3 hónap alatt legalább 1-1,5 millió követője lett, a párt belső csoportjában messiási felkiálltások, posztok, Mária, a magyar megmentőjének szobra mellett beszél. A protestáló tömegben van, aki Muad'dib és Lisan al Gaib felkiálltásokkal üdvözölte. Ugyanezt a messiás-szerű hitet és személyi kultuszt látom az Orbán-hivők táborában is (és kis mértékben a DK keménymagban Gyurcsány felé).

Otthon, Romániában (Erdélyben) sose láttam ezt a szintű messiás-várást. Politikusok és politika iránt az alaphangulat a szkepticizmus. Ritkán láttam ilyen fajta hitszerű megnyilvánulást, tözsvezéri, nagykán-választó hangulatot a románok körében.

Talán utoljára 1990-1992-ben lehetett ilyen egyes körökben amikor Mihály király először hazalátogatott és majdnem visszaállitotta a királyságot.

Még Vadim Tudor esetén se mondható ilyen szintű nagykán, nagyvezir és messiás-várás. Érdekes lenne megvizsgálni, mi az ami a magyarokat ilyen kvázi-vallásossá teszi ha politikáról van szó. Szerény véleményem szerint, ennek egyik fő oka a magyar társadalom történelmi, kulturális hagyományrendszerében, a múlttól és múltból kapott transzgenerációs "csomagban", ha úgy tetszik, memetikus örökségben van. A domináns, karizmatikus, messiás-szerű, valami vészteljestől megmentő vezéregyéniség karaktere végigkiséri a magyar történelmet: István az országalapitó és a szétesést megakadályozó, IV. Béla az újraalapitó, Mátyás, a birodalomépitő, Rákóczi, Kossuth, Horthy...ezeknek a közös vonása a személyükhöz fűződő kvázi-vallásos, szinte fanatikus hódolat. Ez tehát egy történelmi "pattern", egy mintázat. Nem feltétlenül kizárólagosan magyar sajátosság, de érdekes ezt részletesen elemezni azoknak, akik transzgenerációs mintázatokkal és a pszichológiában vitatott, bár használt "néplélek", vagy kollektiv psziché fogalmát kutatják.

Egy másik sajátossága a magyarnak - szemben a románsággal - a teljes vallástalanság. Max Weber szavaival élve, a magyar társadalom elvarázstalanitott társadalomban él, az absztrakt, monoteista istenforma és a Jézus-mitosz nem ad elegendő forrást nekik a hétköznapokban. Erre alternativa kell azonban, mivel a vallásosság egy memetikus, egyetemes emberi igény (bármennyire is lázadnak ez ellen az ateista mozgalmak, kvázi-vallásos irányzatot létrehozva ezáltal). A valláspótló mechanizmusok egyik jól ismert formája pedig a politikai messiás-képzés. Emilio Gentile fantasztikus kötete - amely valójában

Eric Voegelin politikai vallásának fogalmát követi - rámutatott arra, hogy a politikában számos formában jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a vallásos emberek létformáját utánozzák.

Ebből a szemponból tehát izgalmas látni a magyarok újabb messiás-várását.

A messiás-várással a gond az, hogy túl nagy terhet ró az általában eleve gyarló, emberi, törékeny és elkerülhetetlenül érdekek és hálózatokkal dolgozó politikusokra. Nincs olyan politikus, akinek ne legyen valamilyen hálózata: kis országok vezetői nagy erőkhöz húznak. Ez a globalizmus legyszörnyűbb hagyatéka, de sajnos ennek nyomait valójában már a birodalmak kora óta látjuk (az ókor óta). A messiás-várás, mint nemzeti sajátosság tehát izgalmas szociológiai és vallástudományi téma is, érdemes lenne ezt kutatni, különösen Gentile alaptéziseit követve.

A románsággal összehasonlitva pedig látjuk, hogy a történelmi széttagoltság, a fiatal, tákolmányként és mesterséges kulturális entitásként létrehozott, 105 év alatt se egységesült ország teljesen más politikai hagyományok és konstrukciók szerint működik. Románoknál a messiás szerepét csakis Jézus és a keresztény (ortodox) teológia jelenti, ezt ember nem helyettesitheti. Utoljára egy erős szimbiózisra az 1930-as években került sor a Vasgárda mozgalom szellemi és katonai vezéreinek személyében, érdekes módon azóta ez a vonal országos erővel nem éledt fel. Reméljük nem is fog.

Magyaroknál viszont ez a jelenség sokkal erősebb hagyományokra épül.

Izgalmas téma, remélem adtam elég municiót a gondolkodóknak ezzel az irással.

Progresszív vagy konzervatív, bal vagy jobb? A kategóriák és a valóság

 Manapság a világ két táborra szakadt. Sokszor az az érzés fog el, hogy a kapitalizmus szándékosan maximalizálja az ideológiai háborút, a táborokba, skatulyákba történő besorolást és ebből értelemszerűen a neoliberális gazdasági rendszer mindkét szereplői gárdája (demokraták, republikánusok, populisták és progresszisták, "bal" és "jobboldaliak") anyagilag is jól járnak.

Ebben a nagyon szokszor mesterségesen felfújt ideológiai kettőségben sajnos egyre inkább eltűnik a párbeszédre való hajlam és lehetőség, megszűnik a kettészakad világ közötti valós, emberi, a hétköznapok emberének szemtől szembeni valóságát idéző sokszinűség és vélemény-pluralizmus. A digitális világ ezt felerősiti, hisz ott a média mindkét oldalról a valóságnak csupán egy hiberbolizált, felnagyitott szeletét mutatja be. Igy kerülünk oda, hogy embereket "bal" és "jobb", "konzervativ" és "progresszivnek" sorolunk be, miközben a valóság ennél sokkal összetettebb és árnyaltabb is lehet, hisz eleve itt nagyon sokszor keveredik a gazdaságpolitikának és emberi jogoknak a területe. Azt is gyakran elfelejtik, hogy a XIX. századi klasszikus kategóriák (baloldaliság: marxizmus, szociáldemokrácia) az 1980-as évek óta szinte teljesen egybeolvadt a neoliberális gazdaságpolitika korporatista, harmadik ipari forradalmi tendenciáival (akik ma a negyedik ipari forradalom előkészitői) és kulturális divat-mozgalmaival ("follow whatever is the trend now"), amely kapitalizálta az emberi test és létezés minden látható és láthatatlan formáját és fogyasztói termékké tette azokat (háborútól a szexuális identitásig). Ilyen értelemben tehát amit ma az új - egyébként neoliberális gazdaságpolitikát folytató konzervativ oldal - hibásan "baloldaliságnak" vagy "progresszivitásnak" nevez, az valójában a neoliberalizmusnak egy új ága csupán. TGM, Byung-Chul Han, Thomas Piketty és Mark Fisher ebben egy véleményen van: a forradalom felfalta gyermekeit, a baloldaliság ma már teljesen konszumerista, neoliberális fogyasztói termék lett (iphone-ról osztjuk az eszet a szegénységről, miközben instagramon kapitalizáljuk életünket, testünket, nemi szervünket és identitásaink minden rétegét és aspektusát). Baloldaliság ma már kihalófélben lévő dinoszauruszok formájában létezik, akiket most végérvényesen felfalt a legutóbbi háború (lásd Chomsky esetét). A neoliberális pszeudo-baloldaliság nemcsak újratermeli a társadalmi egyenlőtlenséget, de egyre inkább növeli azt és bebetonozza, legitimálja az újabbnál újabb ideológiai kategóriákkal. 

Maradt tehát a globális, egypólusú világrendre törekvő Nyugat (a Centrum) neoliberális, pszeudo-baloldalisága (woke kultúra, cancel culture, me too mozgalom és megannyi kordivatja) és a velük szemben álló, vagy mondjuk igy, azt megemészteni próbáló, abból a jobb, vagy kevésbé rosszat értelmezni igyekvő Közép-Kelet Európa, Ázsia, Dél-Amerika és Afrika (a fél-periférfia és periféria).

Mi van akkor, ha a centrum értékrendjéből csak részleteket szeretünk? ha nem teljes az összhang? Lehet-e hibrid nyugatinak lenni? Lehet-e csupán "kicsit" progresszivnek lenni? Lehet-e középen állni? Lehet-e még elemezni az egypólusú világot a maga komplex valóságában, az euro-atlanti tengelytől elvonatkoztatva? 

A magam személyes értékrendjét fogom itt példaként felhozni, lássuk 25 olyan pontot, ami manapság "hot" téma és talán jól meghatározza a nyugati (centrum) világ értékrendjét. Mi az, amit ebből el tudok fogadni és mi az amit csak részben vagy egyáltalán nem. 

10-es: teljesen elfogadom, 0 - egyáltalán nem fogadom el. 

1. A demokratikus, alkotmányos államforma: 10-es 
2. Nyelvi, nemzeti, vallási, etnikai, faji és szexuális kisebbségek törvényes védelme: 10-es 
3. Melegek élettársi kapcsolata: 10-es
4. Melegek házassága: 8-as (társadalom-függő)
5. Melegek örökbe-fogadási joga: 5-ös (társadalom-függő) 
6. Abortusz teljes szabadsága: 7-es (orvosi és pszichológiai szabályokhoz kötve)
7. Szexuális oktatás iskolákban 15 év alatt: 0-ás 
8. Szexuális oktatás iskolákban 15 év felett: 10-es
9. Szexuális kisebbségek filmekben, könyvekben 15 év alatt: 4-es (naivan, megemlités-szerűen)
10. Szexuális kisebbségek mesékben, filmekben 15 év felett: 8-as (téma és megjelenités-függő)
11. Nemváltás témája iskolákban 15 év alatt: 0-ás
12. Nemváltás témája iskolákban 15 év felett: 5-ös (társadalom-függő)
13. Kötelező oltás / green card munkahelyen: 0-ás
14. Kötelező oltás/ green card utazáshoz és közös tereken: 2-es (extrém esetekben)
15. Toxikus maszkulinitás miatt férfiak megbélyegzése: 2-es (csak ha van bizonyiték)
16. Nő-férfi arány kvóta munkahelyen, projektekben: 5-ös (kontextus-függő, ritkán)
17. Felső 1% extra-adóztatása (50-70%-os adó): 8-as (társadalom-függő)
18. Ingyenes közoktatás és egészégügyi alap-ellátás: 10-es 
19. Vallási intézmények és állami intézmények teljes elkülönitése: 10-es 
20. Szociális lakások, ingatlanpiaci kontroll nagyvárosokban: 8-as (kontextus-függő)
21. Kolonialista múlt (cancel culture történelemben) teljes átirása: 3-as (ritka esetek, tudományos vita után)
22. Me too mozgalom felkarolása és térnyerése: 5-ös (csak bizonyitott esetekben) 
23. AI és transzhumanizmus térnyerésének szabadsága: 3-as (szükséges állami és társadalmi kontroll) 
24. világcégek és vezetőinek politikai és közéleti térnyerése: 2-es (nagyon ritka esetben, csakis felügyeleti lépésekben, limitálva)
25. Sport, művészet és cégek emberjogi és politikai (oldaltól független) mozgalmakban történő kapitalizálása: 4-es (ritka, konkrét esetekben, kontextus-függő)

Kisebbségi paradigmák

Dan Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvkörből és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálni magyaroknak és románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni, hanem azt megoldani kell. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatott szócsatát, de két érdekes ideológia is találkozott, amelyet érdemes részleteire bontanunk.

Az erdélyi magyarok 99 év alatt egy olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem egyedülálló eset volt sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek, mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok – egyrészt a történelmi háttér, másrészt az öt milliós diaszpóra miatt is – sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget mint erdélyi magyar. Ez egy elvitathatatlan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan  hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt

tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát, román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól románul tudni. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a XIX. századi francia modell, a rossz történelem-tankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatorikus) rendszer homogenizáló politikája is. Dan Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy Nyugat-európai vagy Észak-európai ország etnopolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leirt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismétli. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk s amiből az RMDSZ harminc éve élhet.

A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet – az 1990 óta több százra rugó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épület-felavatásokon kívül – semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás – gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között – elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a román-magyar történelmi vegyesbizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelem-szemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére, vagy Raffay Ernő üstökös-pályájára gondoljunk. Bármennyire is hihetetlen, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét?

A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dan Barna javaslata, miszerint elsősorban állampolgári felelősségünk szerint kell politikai választásainkat megtegyük és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagan állnak és ezek működésképtelen mivolta miatt, az alternatíva Dan Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalom-evolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, aki továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”.

Mindkét üzenet hibás és semmitmondó.

A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?) egy magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a XXI. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális  gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszitett világban nehéz a józan eszet megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros-Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, úgy a magyar, mint manapság a román politikai közgondolkodás is – egy globális tendenciát követve – ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk, úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hisz a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban.

Mi lehetne a megoldás?

Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több, mint kettő. Másodszor, Romániának és Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU és NATO tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok egyaránt, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak – még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire is akarták külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál és biztosítja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Új román nyelvű oktatás, napi több román óra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem valóban, a  beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (Kelet-

Magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása.

Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettőséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó.

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar? Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal

 Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details. 

A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.

A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is.  A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.

1) Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?

Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy  az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.

        

   A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.

     A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak,

azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.

2) A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására? 

Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is

távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 15-i számában.

Nyilt levél a magyar szóért

Tisztelt polgármester Úr, dr. Emil Boc!

A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új - Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti

sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.

Most, az egyre népesebb diaszpóra tagjaként, azt kell olvasnom a romániai sajtóból, hogy annak a városnak a vezetősége, amelyik elvileg mindent megtesz, hogy Kolozsvárból Európa kulturális fővárosa legyen és amely város idén Európa ifjúsági fővárosaként büszkélkedik, nem képes tisztelni és kellő alázattal kezelni városának valódi múltját és jelenét. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy igyekszenek megismerni és elismerni Kolozsvár történeti sajátosságait és jelenlegi szellemi összetételét. Ha tetszik, ha nem, ha akarják, ha nem a városban ma is naponta találkoznak és fognak még nagyon sokáig magyarokkal és a magyar szóval, nyelvvel és kultúrával szembesülni. Magyar egyetemisták ezrei tanulnak és élnek ma is az Önök által vezetett város évszázados falain belül, akik közül néhányan talán világhírű kutatókká válnak évek múltán és legméltóbb követei lesznek a kincses város régi hírnevének, hirdetve Klausenburg, Kolozsvár, Cluj nevét a világ legkülönbözőbb tájain. Európai politikusként Önnek és munkatársainak egyetlen nagy feladata és felelőssége van, mégpedig ennek a multikulturális örökségnek és nagyon is jelenlevő, aktuális jelennek a feltétel nélküli tisztelete és odaadó, tudatos építése lenne. A büszke erdélyi „servus” (servio, servire – szolgálni), amelynek jelentőségéről nemrég a város kiemelkedő értelmiségije, Ioan Aurel Pop is külön előadást tartott, Önnek és a városatyáknak naponta meg kellene kongatnia a vészharangot, hogy Kolozsvár elöljárójának lenni egyet jelent a magyar, német és román kultúra együttes és egyenrangú tiszteletével.

Számomra érthetetlen és mélységesen elszomorító, hogyan tudja Ön elfogadni azt a számunkra, magyarokra nézve megalázó és a város kultúrpolitikájával szöges ellentétben lévő jelenséget, amely jelenleg a város határában történik. Hogyan lehetséges az, hogy a többségében magyar turisták által látogatott, több, mint tizenöt százalékban magyarok által lakott és több ezer magyar befektetőt és egyetemistát vonzó erdélyi kulturközpont határában koreai és francia nyelven is üdvözlik az ide látogatót, de az Európai Unió egyik hivatalos nyelvén, magyarul, nem? Szégyenteljes jelenség, a városhoz és Önökhöz is méltatlan. De leginkább az Önöket megválasztó és bizalmat szavazó magyarok ezreinek jelent ez súlyos sértést és szellemi bántalmazást.

Mint a kincses város egykori diákja, nagy csodálója és visszavágyó elszármazottja, bízom abban, hogy Ön és politikustársai azonnal változtatnak ezen a szégyenteljes, a városhoz és magyar lakosaihoz méltatlan helyzeten.

Üdvözlettel,

Szabó Csaba

Régész, vallástörténész

Erfurt, 2015. június 3.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 5 -ig számában. 

A diaszpóráról, avagy Románia új ereje

 Short notes about the diaspora, the new power of Romania in context of the new presidential elections of Romania, a historical moment, when the urban civic movements, students and the diaspora elected the first liberal, Saxon and protestant president of the country.

Borbély Tamás néhány nappal ezelőtt kissé elhamarkodottan írta azt, hogy az idei elnökválasztás az állampolgárok megalázása miatt lesz emlékezetes. Ez két okból nem igaz: egyrészt azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a közel három-millió külföldön élő szavazásra jogosult romániai állampolgárnak több,  mint tizenegy százaléka elment szavazni – ami történelmi csúcsként vonult be a történelembe – másrészt

pedig, Románia élén hetven év után ismét német anyanyelvű román állhat. Továbbá ő az első liberális és protestáns elnök is az ország történelmében. Ez minden kétséget kizáróan történelmi léptékű választás. Mi sem példázza jobban ezt, mint az utcára vonuló százezrek és az interneten összesereglett milliók rég nem látott civil mozgalma. A számos egyedülálló jelenség közül, ebben a szösszenetben a diaszpóra hatalmát emelném ki.

A diaszpóra szót sokáig olyan nemzetekkel asszociálta a köztudat, mint az ókor óta Britanniától Indiáig szétszéledt zsidóság, a világot bejáró olaszok vagy az Amerikát eláradó írek.  A huszadik század aztán újabb „diaszpóra” nemzeteket kreált, így kerültek fel a listára a csodabogár és forradalmár magyarok vagy az elmenekült lengyelek, szerbek, albánok vagy latin – amerikaiak. Románia lakossága – bár természetesen a középkor óta dinamikus mozgásban volt és része volt a „globalizációs” folyamatoknak jóval a huszadik század előtt – sokáig nem rendelkezett jelentős diaszpórával. A folyamat a kommunizmus ideje alatt gyorsult fel – nagyrészt a kiszökött, eladott vagy kiutasított magyarok, zsidók és németek (szászok, svábok) révén, de a Közép – ázsiai vagy szovjet tagállamokba kivándoroltakról sem

feledkezzünk meg. A kilencvenes években a vasfüggöny lebomlását követően aztán elindult az „új népvándorlás”: Nyugat, Dél és Észak –Európa, Az Egyesült Államok valamint Latin – Amerika is a célállomások közzé került. Jelenleg számos statisztika kering a Romániából kivándoroltak számáról. Mindezt igen nehéz megbecsülni az etnikai és identitásbeli különbségek miatt is. Hisz ne feledjük, román diaszpórának számit a moldáviai román, az erdélyi szász, magyar, a jászvásári zsidó vagy az aromán is. Óvatos becslések szerint is, jelenleg több, mint négy és félmillió romániai él a világ minden szegletében. Mint a tegnapi választási eredményekből megtudtuk, szavazatok érkeztek Új Zélandról, Sri Lankáról, Ausztráliából, Kanadából, Japánból, Dlé Koreából és a Dél – Afrikai Köztársaságból is.  Természetesen, a legnagyobb közösség Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Németországban él. Ebben az öt országban legalább két és félmillió kivándorolt romániai származású él. Jelentős részük már nem is állampolgár, de identitásukban, nevükben és rokoni szálaik miatt még aktiv tagjai a diaszpóra – mozgalomnak. Itt ugyanis nem csupán számokról, voksok sokaságáról van szó. Számos kutató, így Tobie Nathan szociológus rámutatott arra, hogy a diaszpóra nem más, mint egy „nem emberi” mondhatni emberfeletti identitás választása, a transznacionalizmus vagy más néven „hosszú távú patriotizmus (long distance nationalism) tudatos beidegződése. Ezáltal, a diaszpóra egy kulturális egységgé, tömeggé és ezáltal, hatalommá kovácsolódhat. Nem kevésbé fontos kiemelni azt is, hogy a romániai diaszpóra adja az országban forgó összekeresett jelentős részét (3,2 milliárd euró 2012 – ben). Ennek nagysága meghaladja a romániai külföldi befektetők bevételét. Négymilliós tömeg mindig is hatalomnak számított. A perzsák legendás hadseregét számos ógörög író a mitikus „kétmilliós” számmal írta le, jelezve, mértéktelen és mitizált nagyságát a veszélynek, tömegnek. Talán ezek az analógiák is jól mutatnák azt, hogy miért kell komolyan venni a diaszpóra hangját. Miért szerepelt az új államelnök kampányprogramjában a diaszpóra – bizottság felállítása és miért számított annyira ránk. De az analógiákon túl, a legjobb és legerősebb példa annak a több, mint háromszázezer embernek a türelme, kitartása, ereje és lelkesedése, akik Torontótól Sri Lankáig kiállták a sorokat, vagy reggeli hatkor felkeltek, hogy egy hideg, ködös berlini reggelen átfutva, fél nyolckor már ott legyenek a 70. számú szavazókörzetnél, hogy 251. Szavazóként egy új, történelmi reményt pecsételhessenek egy olcsó papírlapra.

Mert ha Klaus Johannis ennyire számított a diaszpóra erejére – és ezt illedelmesen meg is köszönte nekünk – most valóban biztosítania kell majd azt, hogy továbbra is hatalomként, erőként és egy Európát behálózó, valóban uniós szellemként kezeli a diaszpórát. A külföldön él romániai állampolgárok és az anyaországgal most egységként létrejött civil mozgalom révén tud Románia valóban integrálódni Európába és „hű” szövetségese maradni az Egyesült Államoknak. A Brüsszelben, Rómában, Párizsban, Münchenben vagy Washingtonban élő diaszpóra – közösség többet tud tenni az országok gazdasági, politikai kapcsolataiért, mint azt elsőre egy helyi politikus gondolná. Ők ott vannak a helyszinen, részei az ottani társadalomnak, jobban ismerik a külföldi infrastruktúrát és néhányuk gazdag szociális hálózata révén óriási lehetőségekkel kecsegtetik azt a romániai politikust, aki felismeri a diaszpóra erejét.

Klaus Werner Johannis felismerte. Reméljük, hogy a 18 pont, amit ígért, valóban teljesítésre kerül és talán sikerül legalább egy – két új pontot is feltennie még a listájára: bővebb kulturális és alkotmányos területi autonómia a kisebbségeknek, decentralizáció az országnak.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. november 19 -i számában.