Egy új Erdély története - román szemmel

Short notes about the new book of Ioan Aurel Pop and Ioan Bolovan entitled "History of Transylvania" as a good example of a new type of historiography in Romania and the role of publicity and public intellectuals in contemporary historical narratives.

Ioan Aurel Pop

Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben múlt hétvégén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektor-helyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély Története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.

Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma

monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban, mint a Lucian Boia féle kritikai történetírás és nemzetmitoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosa jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a XIX. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mitoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély Története előtt már Pop tavaly kiadta az  „Erdély, öntudati állapotunk” (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop féle történetírás a Lucian Boianak irt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.

Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektor-helyettese által tartott könyvbemutatóból is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzet-projekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve ejtsék ki kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.

Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély Történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély Történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.

Az első kiadás

Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át

egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.

Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély Története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar  történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. február 8-i számában

Nyilt levél a magyar szóért

Tisztelt polgármester Úr, dr. Emil Boc!

A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új - Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti

sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.

Most, az egyre népesebb diaszpóra tagjaként, azt kell olvasnom a romániai sajtóból, hogy annak a városnak a vezetősége, amelyik elvileg mindent megtesz, hogy Kolozsvárból Európa kulturális fővárosa legyen és amely város idén Európa ifjúsági fővárosaként büszkélkedik, nem képes tisztelni és kellő alázattal kezelni városának valódi múltját és jelenét. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy igyekszenek megismerni és elismerni Kolozsvár történeti sajátosságait és jelenlegi szellemi összetételét. Ha tetszik, ha nem, ha akarják, ha nem a városban ma is naponta találkoznak és fognak még nagyon sokáig magyarokkal és a magyar szóval, nyelvvel és kultúrával szembesülni. Magyar egyetemisták ezrei tanulnak és élnek ma is az Önök által vezetett város évszázados falain belül, akik közül néhányan talán világhírű kutatókká válnak évek múltán és legméltóbb követei lesznek a kincses város régi hírnevének, hirdetve Klausenburg, Kolozsvár, Cluj nevét a világ legkülönbözőbb tájain. Európai politikusként Önnek és munkatársainak egyetlen nagy feladata és felelőssége van, mégpedig ennek a multikulturális örökségnek és nagyon is jelenlevő, aktuális jelennek a feltétel nélküli tisztelete és odaadó, tudatos építése lenne. A büszke erdélyi „servus” (servio, servire – szolgálni), amelynek jelentőségéről nemrég a város kiemelkedő értelmiségije, Ioan Aurel Pop is külön előadást tartott, Önnek és a városatyáknak naponta meg kellene kongatnia a vészharangot, hogy Kolozsvár elöljárójának lenni egyet jelent a magyar, német és román kultúra együttes és egyenrangú tiszteletével.

Számomra érthetetlen és mélységesen elszomorító, hogyan tudja Ön elfogadni azt a számunkra, magyarokra nézve megalázó és a város kultúrpolitikájával szöges ellentétben lévő jelenséget, amely jelenleg a város határában történik. Hogyan lehetséges az, hogy a többségében magyar turisták által látogatott, több, mint tizenöt százalékban magyarok által lakott és több ezer magyar befektetőt és egyetemistát vonzó erdélyi kulturközpont határában koreai és francia nyelven is üdvözlik az ide látogatót, de az Európai Unió egyik hivatalos nyelvén, magyarul, nem? Szégyenteljes jelenség, a városhoz és Önökhöz is méltatlan. De leginkább az Önöket megválasztó és bizalmat szavazó magyarok ezreinek jelent ez súlyos sértést és szellemi bántalmazást.

Mint a kincses város egykori diákja, nagy csodálója és visszavágyó elszármazottja, bízom abban, hogy Ön és politikustársai azonnal változtatnak ezen a szégyenteljes, a városhoz és magyar lakosaihoz méltatlan helyzeten.

Üdvözlettel,

Szabó Csaba

Régész, vallástörténész

Erfurt, 2015. június 3.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 5 -ig számában. 

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.

Gyulafehérvári gondolatok

Gyulafehérváron ásatáson részt venni nemcsak azért különleges számomra, mert szakterületem legfőbb helyszinén, Dácia római provincia legnagyobb urbánus központjában lehetek, de kultúrtörténeti csemegének is különleges élmény, valódi kavalkád. A hétköznapok poros, koszos, sáros de azért kellemes munkálkodása és hullafáradtsággal eltöltött estéi kevés lehetőséget adnak a városnézésre, az embereken való elmélkedésre, magyarán, a figyelésre, de hétvégenként lehetőség van azért arra, hogy a XIX. század végén itt ásatásokat végző Cserni Bélához (Adalbert) hasonlóan, minden régész elgondolkodjon a múltbeli Apulum és a jelenbeli Gyulafehérvár (helyesebben, a döntő román többség miatt Alba Iulia) kontrasztján és szinein.

Fura egy város ez, mondhatni: az egykori Római Birodalom egyik legdinamikusabb kettős városára és egy hatezer fős legio táborára ráépült középkori, majd református fejdelemi, végezetül  Habsburgok által Vauban stilusban felépitett erőditmény a giccs és a kellemes érzés kettős hatását varázsolja a citadellába látogatók elé. A város óriási összegeket, valódi programot épitett ki "celalta capitala" (a másik főváros) cimmel, hogy a Vauban várt, a középkori értékeket és az ókori város nyomait a közönség elé varázsolja. Végre, pozitiv példát is láthatunk kultúrturizmusra, interaktiv régészetre, műemlékvédelemre. A püspöki palota, az Apor palota, a Szent Mihály katedrális és az Egyesülés Katedrálisának kivételesen szépen felújitott elemei jó példái a műemlékvédelem utóbbi időben fellendülő tendenciáira. Ellenpéldák is akadnak, persze: a fehér sávok és ún. tanvonalak az utcákon csak keveseknek mondanak valamit, a laikus nem tudja, hogy azok valójában a 2008  -2012 közötti régészeti ásatások során feltárt épületek körvonalait mutatják. Reméljük, hogy a jövőben tesznek azért, hogy ezekről a laikusok is interaktiv módon értesüljenek. Néhány szimbolikus épület, mint például a Batthyáneum továbbra is romos állapotban van és csak különleges engedéllyel látogatható az ott őrzött kivételes értékekek (Codex Aureus) miatt. Az alsóváros kellemes hangulata túlságosan rövid ideig kecsegtetni az ott tévelygőket, mert hamar átvált az újközpont kommunista hangulatába, ahol az egykori polgárváros hangulatát csak az aprócska és igencsak elrejtett evangélikus templom és a ma már egyetlen zsidó család által gondozott zsinagóga őrzi. A kommunizmus hagyatékának betonregetegében számomra az egyetlen mondhatni "szép" vagy érdekes elem a költők és irók parkja, ahol a neves román irodalmárok szobrait láthatjuk (sajnálatos módon, ott szerepel Ceausescu udvari költőjének, Adrian Paunescunak is a szobra). A város telis tele a "nagy" egyesülés hőseinek emlékeivel, szobraival, emléktábláival - ahogy ez dukál a nacionalista történetirás és narrativa mentalitástörténeti épitészetéhez és városrendezéséhez. A sok furcsa, olcsó és kevés művészeti érzékkel létrehozott szobrok közül legfeljebb Iuliu Maniu elegáns, kellemes szobra érdemel emlitést. A városban a magyar közösség gyakorlatilag eltünt...a templomokban az idős és a nagyon idős korosztály tagjait látni. A katolikus székesegyház bejáratánál szorgalmaskodó hölgy beszámolója szerint, a fiatalok vagy eltüntek, elmentek (magyar középiskola, sajtó sincs) vagy vegyesházasságok révén "feloldódtak". Kevés magyar hangot hallani az utcán, azok is többségében turisták (bőven akadnak). A helyi lakosság is érdekes "kultúrcsemege": rengeteg a fiatal, a kisgyerek, dominál a rózsaszin és a kinai ruhák tömkelege. A város kedvelt helyszine a "bulevárd", azaz  a sétálóutca, ahol esténként magamutogatás céljából kivonul a város fiatalsága. A kommunista épületek földszinti részein kialakitott üzletek telis tele olcsó és izléstelen ruhákkal és csecsebecsékkel ami sajnos nagyban tükrözi a város hangulatát és izlésvilágát is. Persze...általánositani nem szabad alapon, jó élmény volt, hogy a "Zene ünnepén" a szebeni filharmonikusokat óriási tömeg hallgatta. Ellenben másnap, az alternativ rock zenei koncerten, ahol kivételes minőségű zene szólhatott a gyulafehérvári közönségnek, már csak kevés ember vett részt. 

A város telis tele római emlékekkel, a figyelmesebb szemek beépitett feliratokat, bélyeges téglákat és felhasznált római köveket, oszlopfőket talál mindenhol. A katolikus székesegyházban jó látni a gyönyörű Lázói (Lászai) kápolnát és lehetőségünk volt a Márton Áron emlékszobába is betekintést nyerni, valamint az érseki (egykori püspöki) palota udvarán 2013. június 29 -én felavatott Márton Áron szobrot is meglátogathattuk.

Gyulafehérváron lenni érdekes élmény: a giccs, a felületesség és a szürkeség felett ott magasodik a múlt, amelyet a város kezd igazán értékelni, függetlenül nemzetiségétől, hangulatától vagy minőségétől.