Zsebkalauznyi Róma: várostúra 3-4 nap alatt

 Rómában először 2010-ben voltam két egyetemi barátommal. Pénzünk nem volt, de akkor jöttek divatba a fapados repülőjáratok és nagyon olcsón találtunk repjegyet. Régi álmunk vált valóra, hisz mindhárman az ókori Róma történetével, régészetével, tárgyi és szellemi örökségével foglalkozunk, ez gyerekkori vagy kamaszkori szerelem volt mindhármunknak. Egy római korra szakosodó, ebből élő, ezért élő embernek Róma több, mint egy átlagos európai kiruccanás, kirándulás. Olyan ez, mint egy IT-snak a Szilikon Völgyében gyakornoki poziciót kapni vagy egy csillagásznak a NASA-ba jutni. Róma nekünk a Caput Mundi, a világ közepe, a zéró kilóméterkő ahonnan Európa történetét irányitották évszázadokon át. 

2010-ben csupán néhány napot töltöttünk ott, de életre szóló élmény maradt. Talán nem véletlen, hogy mindhárman azóta is a szakmában dolgozunk még, igy vagy úgy, ami sajnos generációm esetén a kivételnek számit. 

2013-ban aztán rámköszönt a szerencse csillaga, Fortuna bőségszarúja: egy Campus Hungary ösztöndijjal hét hónapot tölthettem az Örök Városban. Leirni is nehéz, mennyi élményt gyűjtöttem ott össze, nem túlzás azt mondani, hogy 34 évem legszebb hónapjai voltak azok. Több posztot készitettem akkor ezen a blogon is.

A 2013-as élmény olyan erős volt, hogy azóta függőként, szinte évente kell Rómát látogassam. Voltam 2014-ben a tesómmal és néhány pécsi kollégával, 2016-ban egy konferencián, 2019-ben ismét egy hónapot ahol 20 ismerőssel és baráttal sikerült ott találkozni, 2021-ben egy szebeni barátommal néhány napot.  Idén úgy néz ki, ismét meglátogatom néhány napra az Örök Várost.

Római élményeimet egy rövid brosúrában foglaltam össze, amelynek irásos anyaga megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2019 szeptemberi számaiban. 

A brosúra - saját fotóimmal - letölthető ITT. 

Palatinus 2013

Pantheon 2021

Trastevere 2013

Vatikáni lapidarium - 2010

Barangolások régészeti múzeumokban II: Villa Giulia Etruszk Nemzeti Múzeum

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy 2013 óta, amikor hat hónapot töltöttem az Örök Városban ismét egy hónapon át csodálhatom az Urbs gyönyörű örökségét és leírhatatlan szépségeit. Annyi sok szép emlék, palota, park, templom és ember van itt, hogy a Stendhal-effektus szinte naponta leterítheti az embert. 

Elhatároztam, hogy ebben az egy hónapban - a kötelező kutatásom mellett - ha időm engedi, ellátogatok olyan múzeumokba is, ahol eddig még nem jártam Rómában (első utam 2010-ben volt itt néhány napra, 2013-ban hat hónapot, 2014 és 2016-ban pedig ismét néhány napot itt töltöttem). 

Az első ilyen múzeum a Villa Giulia volt.

A XVI. században, III. Gyula pápa rendelésére épült gyönyörű, manierista palota Giorgio Vasari egyik tanítványának a munkája, de a munkálatok kezdetén dolgozott itt még Michelangelo is. A palota akkor még a város peremén, az aurelianusi falakon kívülre esett, igy mondhatni egy villa suburbana, "vidéki" villa volt a pápák számára. A mintegy három évszázadon át pápai tulajdonban lévő hatalmas palota, belső udvarával, nymphaeumával, kertjével és gyönyörű freskóival a XIX. század végén az új olasz állam tulajdonába került. Ekkor alakítják át az etruszk civilizáció múzeumává. 

Az etruszkokat persze nem ekkor fedezték fel a rómaiak: az etruszk civilizáció lenyűgöző sírjait és zsúfolásig, bronztárgyakkal és görög festett kerámiákkal megrakott sírjait már az ókorban is fosztogatták, ám ez elsősorban a középkor végén gyorsul fel. A háborús időszakban, a Rómától délre és északra is elhúzódó, hatalmas etruszk temetőket sorra fosztják ki, néha egészen lenyűgöző mennyiségű kincsre bukkanva. Megbecsülni sem lehet azt a bronz-mennyiséget, amelyet a XI-XVII. század között elpusztítottak az etruszk temetők kifosztásával. Az etruszk sírok és kultúra felfedezése a reneszánsz korban aztán nagy hatást gyakorolt úgy Petrarcára, mint Giotto művészetére, ezt követően pedig óriási magángyűjtemények jelentek meg, amelyek elsősorban etruszk sírok gazdag leletanyagát gyűjtötték. Ezek közül kiemelendő a neves tudós, Athanasius Kircher által alapított Kircherianum, amely - a lateráni gyűjtemény és később, a vatikáni múzeumi gyűjteményt követően - egyike volt az első nagy privát gyűjteményeknek Rómában. A Kircherianumban óriási mennyiségű ókori anyag szerepelt, többek között etruszk bronzszobrocskák és bronz-urnák is. Ez a gazdag anyag sajnos a XVIII. század végén szétszóródott, egy részük azonban bekerült a Villa Giulia ma is látható gyűjteményébe. 

A Villa Giulia etruszk nemzeti múzeuma alig látogatott: legfeljebb egy tucat turista jön, megy a hatalmas épületben, pedig az itt bemutatott anyag a Kr.e. X. századtól a Kr.u. I. századig élő etruszk civilizáció legszebb emlékeit mutatja be. 

Olyan gyönyörűségek vannak itt, mint például a Hitvesek szarkofágja, az etruszk funerális művészet egyik remekműve, de számos jelentős fejedelmi, királyi családi sir hatalmas anyaga is megtalálható itt. Lenyűgözőek továbbá az etruszk templomokat díszítő terrakotta szobrok is, amelyek szinte élő tekintettel néznek vissza ránk két és félezer év távlatából.

  

Ime néhány fotó, amely bizonyitja ennek a múzeumnak a gyönyörűségét:

Dacia provincia nagyon rövid története

Manapság a rövid és frappáns információ-átadás korát éljük. Az emberek döntő többsége bizonyitottan nem olvas többet egy hiranyagból öt-tiz percnél többet. Mindez igen sajnálatos és nekünk, humántudományok gyakorlóinak tisztünk és feladatunk, hogy azért népszerűsitsük az olvasást. Most mégis kicsit eltérek ettől a céltól és egy általam készitett infografikonban próbálom bemutatni  - nem történészeknek - Dacia provincia rövid (nagyon rövid) történetét.

A nagyfelbontású fotó INNEN tölthető le.

Az ókori Róma egy újabb története

Az ókori Rómáról Quintus Fabius Pictor óta több ezer összefoglaló munka keletkezett. Valami miatt az írni tudó vagy akaró embereket több mint két évezrede furdalja a kíváncsiság, hogy megfejtsék: hogyan válhatott egy átlagos, mocsaras területen létrejött faluból vagy falu-csoportosulásból Európa kulturális alapjait meghatározó birodalom? A kérdésre és a faluból lett birodalom metamorfózisainak elemzésére több száz történész vállalkozott már az ókor óta, legutóbb Mary Beard, a brit ókortudomány nagyasszonya és karizmatikus feministája vállalkozott erre SPQR című bestseller kötetében, amely trendsetternek is nevezhető a maga műfajában.

Mary Beard neve jól ismert úgy az ókortudományban és az ókori Róma kutatásában jártas

Mary Beard

szakembereknek, mint a művelt nagyközönségnek. A sajátos stílusáról, szenvedélyes műsorairól, tudóstól szinte meghökkentőnek számító, közvetlen blogjáról és aktív politikai és közéleti szerepéről ismert Cambridge-i professzor a BBC számos dokumentumfilm-sorozatában szerepelt már (Caligula, Meet the Romans, The Ultimate Rome, Pompeii – life and death in a Roman Town). Neve azonban nemcsak az ókor iránt érdeklődő nagyközönség számára ismert, hanem a kortárs női mozgalmak hívei előtt is, akik egyféle prófétájukat, élharcosukat tisztelik a bohém ókortudósban. Egyike azon kevés ókortörténészeknek, aki vitathatatlan tudományos eredményei és paradigmatikus szakmai munkája mellett, bátran kiáll a közéletbe, hogy filmjeiben és könyveiben elmondja véleményét, saját világnézetét nőkről, férfiakról, hatalomról és Rómáról – valamint ezek üzenetéről a XXI. században.

2015-ben közölt új, monumentális kötete – ahogy az előszóban fogalmaz – negyven év munkájaként

született meg és összefoglalja a művelt nagyközönségnek azt, amit ő látott, értett az ókori Rómából illetve Róma mai emberhez szóló üzenetéről. A kötetet nemrég, román nyelvre is lefordították (Beard, M., SPQR. O istorie a Romei antice, Editura Trei, 2017) és már készül a magyar nyelvű fordítás is Magyarország egyik legnevesebb kiadójánál. A több, mint négyszáz oldalas, rengeteg fotóval díszített kötet címe is meglepő, már-már furcsa: SPQR. Alighanem a legismertebb és talán legrégebbi akroníma, hisz Róma városának „társadalmi szerződését”, politikai berendezkedését örökíti meg közel 2100 éve. A Senatus Populusque Romanus (a Szenátus és a Római Nép) fogalma a Köztársaság korának végén, Cicero idején jelenik meg és terjed el, lesz egyféle szimbóluma annak a társadalmi berendezkedésnek – társadalmi piramisnak, ahogy Alföldy Géza elképzelte – amely a vezető elit (a szenátus) és a többiek viszonyát jelzik. Róma, mint szimbólum, mint  hatalom ekkor a szenátus kezében van még, akik így, vagy úgy, de együttműködnek a néppel. Mary Beard jól ráérzett az ókori Róma lényegére, amikor ezt a sajátos mozaikszót választotta könyvének címéül: a legismertebb római akronima szinte minden ókori épületének ott van, ezt látjuk Saturnus monumentális templomán a Forum Romanum egyik legmagasabb pontján és ez mai napig Róma városának jelszava, amely minden csatornafedelen és villanyoszlopon ott díszeleg. Nincs is ennél jobb szimbólum az ókori Róma örökségének továbbélésére, folytonos átalakulására és aktualitására. Az ókori Róma velünk él, mindennapjaink része – mondja Beard. És az ókori Róma nagyon fontos – kezdi, jó íróként egy hatásos mondattal kötetét.

Miért  fontos Beard új kötete az ókori Rómáról? Egy olyan korban, ahol szinte évente kiadnak egy-egy új „Róma történetet”, elég nehéz nagyot, vagy akár paradigmatikusat alkotni. Mary Beard szakmai tudása azonban garancia arra, hogy ez a kötet se legyen csak „egy” a sok Róma történet közül, bár azt a szerző is hangsúlyozza, hogy nincs az a történész, aki mindent látna, értene és objektívan tudná tolmácsolni egy 2000 évvel ezelőtti társadalom sajátosságait. A téma eleve

szubjektív jellegétől függetlenül, Mary Beard kötete azért fontos, mert Róma történetének jól ismert forrásait és eseményeit úgy elemzi, hogy állandóan arra reflektál: hogyan látták a rómaiak saját magukat? hogyan értelmezték ők „Róma történetét” és felemelkedését  valamint mi a mai üzenete ennek a civilizációnak? Beard zsenialitását furfangos, játékos nyelvezete, meghökkentő elméletei, sajátos nézetei adják, a szakmában jártas olvasó azonban észreveheti, hogy a könnyed és a művelt nagyközönségnek irt kötet mögött mekkora tudás rejtőzik. Beard esettanulmányai és az általa megidézett ókori emberek és azok tárgyai nem az átlagos Róma történetek példái, hanem egy olyan történész szakmai tudásának kivetülése, akinek bejárása van a British Museum raktárába, Pompeii kevésbé ismert régészeti ásatásaiba valamint Róma legvédettebb kincsei közé is. A kötet aktualitását és erősségét mi sem mutatja jobban, mint az első fejezet, amely Cicero legendás Catilina-féle összeesküvését és beszédeit elemzi. A politikai szállóigévé, örök manifesztummá lett Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra (meddig élsz vissza türelmünkkel, Catilina?) gyönyörű szólamát Beard a kortárs brit és magyar politika szemszögéből mutatja be, rávilágítva – Pomogáts Béla 2015-ös híres, Népvszavában közölt cikkéhez hasonlóan – a politikai elit visszaéléseinek és metamorfózisainak veszélyére és a civil társadalom fékező erejének szerepére. Beard persze, a maga politikai hitvallásánál fogva kissé elfogultan, talán idealizáltan látja doktori disszertációjának hősét, Cicerót, akinek Catilina elleni beszédét a politikai diktatúrák és visszaélések egyik szimbólumaként ábrázolja. Megjegyzendő persze, hogy Cicero játszmája Kr.e.63-ban rég nem a köznép, az átlag római ember sorsáról szólt, hanem a szenátuson belüli hatalmi erők tisztázásáról. Látunk erre példákat ma is, amikor miniszterelnökök jönnek, mennek egy-egy politikai csoportosulás belső harcának eredményeként. Cicero mondatai azonban valóban, Róma, mint kulturális jelenség és szubsztrátum örökségének tekinthető. A tény, hogy még ma, a XXI. század második évtizedében is latin nyelvű szállóigéket közölve jelennek meg az illiberális (konzervativ, irányított, pszeudo-, részleges, hibrid) demokráciákat bíráló plakátok és újságcikkek, jól jelzi, hogy az ókori Róma fontos. Fontos, ma 2018-ban is.

Mary Beard könyvéből nemcsak az alapvető forrásokat tudjuk meg Rómáról, de egy friss, radikálisan más szemszögből fogjuk látni az antik Róma mai, kortárs értelmét és üzenetét. Beard kötetének magyar nyelvű fordítása ha minden igaz, már készül. Megjelenése azért lesz nagyon fontos, mert a magyar könyvpiacon eleve kevés munka jelenik meg az angolszász történetírás sajátságos, a mifelénk még mindig divatos pozitivizmustól eltérő munkáiból. Beard Rómájának története elsősorban a

művelt nagyközönségnek és az egyetemi hallgatóknak szól, de mint historiográfiai csemege, a szakembereknek is. A jelenleg magyarul olvasható Róma történetekhez képest (Matyszak, Antik Róma napi öt denariusból, Kertész I., Regélő Róma, Salles, Hétköznapi élet a római császárok korában, Frideczky J., Roma aeterna, Officina Nova, Róma és a római világ története, Hahn-Ferenczy, Az ókori Róma története, Havas-Hegyi-Szabó, Római történelem, Ürögdi Gy, Róma, Morvillez, E. Az ókori Róma, J.N.Robert, Az ókori Róma), Mary Beard kötete egy valódi szakmai és szellemi felfrissülés. Ehhez hasonló kötet a 2012-ben megjelent, de egyelőre sem magyar, sem román nyelven nem kapható Greg Woolf, Rome. An Empire’s Story (Róma. Egy birodalom története) című paradigmatikus kötete. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar könyvpiac, a művelt nagyközönség és a szakma egyaránt nyitott lesz a nyugati szakirodalom és tudományos-ismeretterjesztés legjobb példáinak befogadására.

A római Limes Romániában: új perspektívák kulturális örökségünk védelmében

Interjú Hegedüs Csilla volt kulturális miniszterrel, az RMDSZ kulturáért felelős főtitkár - helyettesével

Hegedüs Csilla

1)     A mai Románia területén végigvonuló római limes-szakasz egyike a leghosszabbaknak Európában. Számos ország, így az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria, Szlovákia és Magyarország is tagja a Frontiers of the Roman Empire nevű nemzetközi kezdeményezésnek, amely a római limes teljes szakaszát kívánja a világörökség részévé tenni. 2014 decemberében még kulturális miniszterként bejelentette, hogy Romániában is elindult ez a folyamat, a Limes-kutatását célzó öt éves (2015-2019) projekt révén. Miben áll ez a kezdeményezés, és kik vesznek részt benne?

Romániának már régóta szüksége van egy ilyen nagy ívű programra, hiszen azoknak az európai országoknak a zöme, amelyeknek területén végighalad a Római Birodalom határvonala, megtették már a szükséges lépéseket: valódi attrakcióvá alakították a Limes-t.

Nekünk ezekhez a folyamatokhoz kell felzárkóznunk, ezért fel kell tárnunk, tudományos és turisztikai szempontból is hasznosítanunk kell ezt a páratlan értékű régészeti örökséget. Ugyanakkor, fontos része

A Római Birodalom és határai

ennek a folyamatnak a hazai társadalom ilyen vonatkozású tájékoztatása, és annak tudatosítása, hogy ezt az örökséget érdemes az idegenforgalom tekintetében is hasznosítani.

      A programban azoknak az intézményeknek a felkészült szakemberei vesznek részt, amelyeknek tevékenységi körébe tartozik a limes kutatása. A bizottságnak pedig legfontosabb küldetése az UNESCO világörökségi listára való felterjesztéshez szükséges dokumentáció összeállítása. Konkrétan: megszületett a miniszteri rendelet, amely értelmében létrehoztuk az Országos Limes Programot, amelyet a kulturális tárca örökségvédelmi főosztálya a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeummal, a Keleti Kárpátok Múzeumával illetve a bukaresti Országos Történeti Múzeummal együtt koordinál. A program szakmai menedzsmentjét az Országos Limes Bizottság biztosítja, melynek tagjai a felsorolt intézmények képviselői, a Tudományos Akadémia, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Maros Megyei Múzeum és a Bukaresti Egyetem képviselői.

2)     A magyarországi Limes szakasz(Ripa Pannonica) nevezési projektjének bemutatóján 2011-ben dr. Visy Zsolt régészprofesszor kiemelte, hogy a pályázat egyik legnagyobb kihívása a társintézmények munkájának összehangolása és a helyi hatóságokkal, városokkal és bürokráciával történő kiegyezés, és együttműködés volt. Hogyan látja az Ön által említett intézmények majdani együttműködését és milyen akadályokkal számolnak?

Nyilvánvalóan nem egyszerű folyamatról beszélünk, hiszen első lépésként azokat kell majd felkeresni, akiknek a telkén a birodalmi határvonal húzódik. Abban a tekintetben sem lesz zökkenőmentes a munka, és számítunk arra, hogy nem mindenütt jellemző a leleltek jó, tudományos szempontból hasznosítható állapota, és a helyi önkormányzatok segítsége, pozitív viszonyulása is döntő fontosságú lesz.

Reménykedünk azonban a telektulajdonosok, a helyhatóság és – általában – a közvélemény kedvező hozzáállásában. A kellő szaktudás már a mi oldalunkon áll, és bízunk abban, hogy nemcsak a bizottság, hanem a teljes hazai régésztársadalom is mellénk áll. A helyi önkormányzatok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, támogatják a projektet, hisz az kiváló munkahely-teremtési lehetőséget kínál, mind a kutatás, mind a hasznosítás folyamatában. Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy egy UNESCO-helyszín menedzsmentje többlet feladatot jelent majd az önkormányzatoknak, amire fel kell őket készíteni, de a haszon, amit egy ilyen jelentős örökség-helyszín nyújt, megéri a befektetést.

3)     Az Egyesült Királyságban található Hadrianus falát és Antoninus Pius “falát” valamint a Limes Germanicus számos helyszínét évente több százezren látogatják, de hasonló népszerűségnek örvend Carnuntum is Ausztriában. Miért nem sikerült eddig Romániában megfelelően beépíteni a nemzetközi körforgásba olyan egyedülálló helyszíneket, mint Porolissum (Mojgrád, Szilágy megye)? Hogyan látja ezeknek a helyszíneknek a jelenlegi és jövőbeli helyzetét?

Végső soron minden azon múlik, hogy helyi szinten mennyire ismeri, és mennyire tudja kiaknázni a 

Hadrianus fala

közösség azt az örökséget, amelynek birtokosa, hiszen a regionális fejlesztési stratégiát helyi szinten dolgozzák ki és léptetik életbe. Amíg ez hiánycikk, addig bárki jön „kívülről”, nem tudja olyan szinten érvényre juttatni ezeket az értékeket, hogy az kedvező legyen az ország és a helyi közösség, a tudomány és a turizmus számára is. Gazdája kell legyen, mégpedig jó gazdája minden örökség-helyszínünknek.

Természetesen, fontos szerepe van ebben a kormánynak is, amelynek a kulturális turizmus fellendítésére is kellene törekednie. Ehhez azonban nem kell sajnálnunk „pénzt, paripát és fegyvert” a kutatás mellett a népszerűsítésre. Ebben pedig ismételten a  régésztársadalom, valamint a turisztikai szakemberek lehetnek a folyamat fontos hátországa.

Bízom abban, hogy nem csak Porolissum – amely szintén egy olyan érték, amelyre érdemes felfigyelni országos és nemzetközi szempontból is –, hanem az ország több más hasonló helyszíne sűrűn látogatott attrakció lesz. Ilyen értelemben azért történt előrelépés: a Szilágy Megyei Tanács EU-s pénzek lehívásával óhajtja hasznosítani a római kori örökséget, ennek a pályázatnak a lebonyolítása folyamatban van, s szerintem nemsokára érezhetőek, láthatóak is lesznek az első eredmények.

4)     Amennyiben Románia is szeretné világörökségi helyszínné nyilvánítani a Limes Dacicust, szoros együttműködést kell kialakítania Bulgáriával és Szerbiával is. A téma felmerült már 2011-ben Pécsett is és a 2012-es bulgáriai Limes Kongresszuson is. Lát erre lehetőséget a jövőben?

A Duna-menti Limes dokumentációjának összeállításában a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal már együttműködik ezekkel az országokkal és számos más európai állam szakembereivel. A Limes Dacicus esetében az általunk kinevezett bizottság minden tagjának jelentős tapasztalata van a már világörökségként jegyzett helyszíneket kutató szakemberekkel való együttműködésben. Nos, mivel a Limes-program végre "hivatalosan" is a kulturális tárca egyik prioritása, nyilvánvalóan a munkát nem elszigetelten, hanem a nemzetközileg elismert szaktekintélyekkel való állandó kapcsolattartásra alapozva kell elvégezni, hisz egy transznacionális jelölésről van szó, nem beszélve arról, hogy mind a kutatás, mind a menedzsment és a hasznosítás terén kötelességünk, és egyben érdekünk a legjobb tapasztalatokat felhasználni.

5)     Számos régészeti helyszínen, így a tordai (Potaissa) légiós táborban évtizedek óta folynak nemcsak szisztematikus régészeti ásatások, de rekonstrukciók vagy részleges rekonstruálások is. Ezek egy részét – így Közép – Európa egyik legnagyobb katonai fürdőjét – rendszeresen megrongálják vandál kezek. Hasonlóan tragikus helyzettel számolhatunk Románia legnagyobb urbánus rommezején is, a gyulafehérvári Maros-partosban, de siralmas a helyzet a világörökségi helyszínnek számító dák főváros, Sarmizegetusa Regia esetében is. Ön szerint mi az oka a felületességnek és a régészeti helyszínek ilyen jellegű elhanyagolásának?

Nagyon fontos volna az, hogy a kulturális örökség ne csak kampánytéma legyen, és szép kerek mondatokban megfogalmazott érték, hanem megtanuljunk "élni vele", védeni és hasznosítani azt. Ennek alapvető feltétele az, hogy megértsük, az örökség nem teher, hanem egy helyi és regionális fejlődést generáló tényező. Amennyiben időt, és energiát fordítunk erre, az nemsokára megtérül, munkahelyeket teremt, piacot a helyi termékeknek, és hozzájárul, a kulturális turizmus által sok nehéz helyzetben levő település fejlődéséhez.  Ehhez azonban helyi szintű kezdeményezés szükséges, hiszen a helyiek a gondnokai ennek az örökségnek.

 Ugyanakkor a régészeti kutatások folyamatos támogatása is gondot jelent, mert igaz, ugyan, hogy a külhoni pályázatok a szükséges anyagi fedezet egy részét szolgáltatják, ám az országnak is folyamatosan és következetesen áldoznia kellene erre a szakterületre, és meg kellene már végre érteni, intézményi szinten is általánosan elfogadottá tenni azt, hogy ezek a tevékenységek nem pénzt visznek, hanem pénzt hoznak. A kutatás teremti meg az alapfeltételét annak, hogy legyen, amit bemutatni, hasznosítani.

Ha nem vagyunk hajlandók befektetni, akkor nem is térülhet meg. Sőt, olyan helyszínek válnak elhanyagolttá, amelyek azelőtt jelentősebb támogatásokban is részesültek. Ha a kutatási folyamat abbamarad, az addig befektetett pénz és energia hiábavalóvá válik.

Porolissum, Szilágy megye

6)     Van-e kedvenc régészeti helyszíne Romániában, amit szívesen látogat? 

Nem sokan tudják azt, hogy középiskolásként kerültem szorosabb kapcsolatba a régészettel, hisz azon szerencsések közé tartozom, akik részt vettek a létai ásatási táborban 4 éven keresztül. Emiatt a Géczi vár, bár napjainkban már nem kutatott, mindig az abszolút kedvenc lesz. Jól ismerem Porolissumot, és nagyon értékelem a Szent László nyomait kutató nagyváradi ásatásokat, valamint a Szilágy megyei tuszatelki Árpád-kori erődítményt, ahol a régészeti topográfia alapjait sajátítottam el. Histria ugyanakkor megfogott a hihetetlen kiterjedésével, és természetesen a Bonchidán felfedezett Őrök háza, valamint a Rabok háza nagyon közel áll a szívemhez.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2015 január 24 -i számában. 

A láthatatlan örökség: a római Limes Romániában

Short remarks about why the Roman Limes in Romania is important for local tourism and a summary on the latest researches carried out in the field.

Számos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült be „Tráján útja”, számos falú máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere. Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbecsülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség részévé válthat.

A Limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azonban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak adminisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a Birodalom és az azon kívül eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány esetben akár falak is) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoló település, tehát táradalom is jelezte. A római Limes nemcsak egy vékony, néhány száz méter széles vonalként húzódott több ezer kilométeren át Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi, gazdasági és kulturális hálózatként magával ragadta a kor összes népét.  A Limes – bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb örökségként épült be a mai Európa, Észak – Afrika és a Közel Kelet államainak kulturális örökségébe mint a leghíresebb római épületek. Jelentőségük és hosszú távú hatásuk nagyobb volt, mint az ókori Róma olyan emblematikus épületeinek, mint a Pantheon vagy a Colosseum. A Limes, mint fogalom tehát egy nagyon sok részelemből álló, kulturális, gazdasági és politikai fogalom is, amely méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését is, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.

Románia területének jelentős része az egykori Dacia római provincia részét képezte. A provincia pontos határvonalát ugyan máig nehéz pontosan meghúzni, a mai kutatás ma már viszonylag pontos térképet tud készíteni az egyik legkésőbbi római provincia formájáról, Limeséről. Kutatása európai szinten kiemelkedő régiséggel büszkélkedhet: számos neves erdélyi és román ókorász, kincsvadász és polihisztor már a XVIII és XIX. század első felében megemlíti írásaiban az erdőkben, folyópartokon, dombokon át ívelő sáncokat, árkokat és római erődöket. Különösen az erdélyi szakasz kutatása kiemelendő, amelyet olyan neves magyar kutatók jártak be, mint Torma Károly, Téglás Gábor vagy Ferenczi István. Az ő munkásságuk alapozta meg a ma már külön tudományággá nőtt romániai Limes – kutatást. Számos történelmi témával ellentétben, a katonai táborok kutatása, régészeti feltárása és intenzív publikálása nem szenvedte meg a XX. század ideológiai váltakozásait: a romantikus historicizmus és pozitivizmus, majd az imperium – váltás hozta szakgárda – csere ugyanúgy kedvezően hatott a Limes – kutatásra, mint a kommunizmus. Ebben az időszakban számos római erőd, így a porolissumi (Mojgrád, Szilágy megye), tordai (Potaissa) és olténiai erődök (Drobeta) is feltárultak, többükben részleges restaurálásra is sor került – kisebb, nagyobb sikerrel. A kilencvenes években is folytatódott a Limes kutatása, elsősorban az északi határon, a mai Szilágy megye területén. A térség részletes kutatásának köszönhető részben, hogy Zilahon rendezhették meg 1997 – ben a világ egyik legnagyobb régészeti konferenciáját, a Limes Kongresszust.

A római határvidék legismertebb és legjobban megőrzött részei (Hadrianus fala, Antoninus Pius

fala, a németországi germán-raetiai limes) ma már a Világörökség részét képezik. A 2005–ben indított nagyszabású nemzetközi projekt (Frontiers of the Roman Empire – Culture 2000) folytatásaként 2008–ban Visy Zsolt pécsi régészprofesszor által kezdeményezett Danube Limes UNESCO World Heritage projekt  révén Szlovákia és Magyarország is elkészítette  a nevezési dokumentációt, melynek révén a közel jövőben remélhetőleg római határvédelmi emlékeik a világörökség részét fogják képezni.

Ebbe a nagyszabású régészeti, műemlékvédelmi és turisztikai körforgásba ágyazódott be szervesen és igen dinamikusan a Maros Megyei Múzeum csapata, amely 2007 óta öt intézménnyel társulva (Pécsi Légirégészeti Téka, Haáz Rezső Múzeum, Molnár István Múzeum, Csíki Székely Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum) Maros, Hargita és Kovászna megyékben a Limes Dacicus Orientalis (LIDOR) projekt keretén belül terepbejárások, légirégészeti kutatások, geofizikai mérések és régészeti feltárások révén számos jelentős eredménnyel gazdagította az eddigi kutatásokat és az egykori Dacia provincia határvédelmi rendszerének ezt a viszonylag kevésbé ismert részét.

2011–ben a projekt folytatásaként további, immár külföldi intézményekkel is társulva (berlini Humboldt Egyetem, Kölni Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem) a kutatás elsősorban a Maros megyei Limes szakaszra fókuszált (Marosvécs, Mikháza, Sóvárad).

A keleti Limes dicséretes kutatása mellett további jelentős projektek is indultak: terepbejárások és nemzetközi projekt révén (Limes Dacicus Occidentalis) sikerült feltérképezni és végre tisztábban látni a historiográfiai szindrómának is nevezhető Nyugati Limest. Ebben a munkában ugyanakkor jelentős segítséget nyújtott a Szegedi Tudományegyetem népvándorlás – kori és Barbaricum –i régészetre szakosodott kutatócsapata is, valamint az Arad – Temesvár autópálya – szakaszt feltáró romániai régészgárda is, akik révén sikerült új perspektívába helyezni  a nyugati határvonalon túli népek és a Birodalom között folyó intenzív kapcsolatokat.

Nagyon fontos kutatásokat folytat már évek óta a kolozsvári Régészeti és Történeti Múzeum és a Régészeti Intézet is az északi Limes számos állomásán is. Legutóbb, a Román Tudományos Akadémia, a BBTE és a kolozsvári Régészeti Intézet közreműködésével 2014 – ben indult el egy nagyszabású projekt Porolissum és Dacia Porolissensis határszakaszának kutatására. A projekt a legújabb régészeti és természettudományos technológiát (LIDAR, légirégészet, NASA fotók) fogja alkalmazni.

A Délen, Olténia területén húzódó Limes szakasz kutatása ugyan sokáig elhanyagolt volt, számos új kezdeményezés született ennek kutatására és további feltérképezésére is. Kiemelendő fontosságú a délromániai Limes kutatásban a bukaresti Régészeti Intézet munkatársainak munkája, amely több konferenciát is szervezett e témában. Az internet mindent behálózó hatásának köszönhetően pedig egyre nagyobb tömeget tudnak megfogni a szakemberek a régészeti lelőhelyek nyilt napjainak, az ásatási hirek, időszaki kiállitások Facebookon történő népszerűsitésével.

2014 december 4 –én Hegedűs Csilla bejelentette, hogy 2015 – 2019 közötti időszakban Románia kormánya jelentős összeggel támogatja egy, a római Limes hazánk területére eső szakaszának régészeti feltárását, szakszerű megőrzését és a nagyközönség előtt történő bemutatását. A szűkszavú nyilatkozatból csak annyi derült ki, hogy a kezdeményezés óriási léptékű és első alkalommal tudta egyetlen program alá vonni az ország legkülönbözőbb pontjait és tudományos, kultúrális intézményeit.  A programról várhatóan január végén fognak ismét részleteket közölni.

Miközben Hadrianus falát, az afrikai erődöket, a Limes Germanicus burgusait és városait vagy a Massadai katonai tábort ezrek látogatják évente óriási turisztikai potenciállá téve Róma legdominánsabb örökségét, addig a romániai Limes szakasz továbbra is csak a belföldi turizmus elit régetét vonza. Néhány kivételes alkalom és helyszint leszámitva, a Limes emlékeiről még csak a helybeliek sem szereztek tudomást. Ezen állapotok megváltoztatását tűzte ki célúl a román kormány és ezt a magunk szerény módján mi is támogatni fogjuk további ismeretterjesztő irások és cikkek révén.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2015. január 12 -i számában.

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.

Cluj és Napoca: egy névcsere története

Cluj (Klozsvár, Klausenburg) was transformed in 1974 by the communist leaders into "Cluj - Napoca" which is the actual name of the city. They argued that "Napoca" is the name of the Roman city, a real and direct heritage of the actual population. However, we know now, that "Napuka" was probably a Dacian fortress or name of a region which is not yet identified by archaeologists. The Roman city - which has nothing do to with the medieval Cluj (Kolozsvár) - was known as Colonia Aurelia Napocensis.This is the reason why now Györke Zoltán initiated a movement to change the name of the city to the old Medieval one.

Györke Zoltán volt prefektus – helyettes nemrég közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15 –i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával - többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municipiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj – Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.

A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124 –ben a település municipiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj – Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.

Szamosközy azonositja a várost Napocával

Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható. Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott. A

rómaiak már a 106 –ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar. Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.

CIL III 860 mention the name of the Municipium

Bár az 1950 –es és 60 –as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe. Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.

A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.

Kolozsvár - Cluj 1666

1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170

Cluj Napoca in the 70's

között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.

1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.

Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztrativ következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön - London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. március 25 -i számának vezércikkeként.