Roman history in the garden

When an archaeologist says that he or she is going to fieldwork, usually it means: spending hours under the sun, in a nice camp, field, between crops or in a forest,  valleys, bank of a river etc.

If you want to have a "fieldwork" in one of the biggest Roman cities of the Danubian provinces, you need to go in the gardens of Alba Iulia.

The Roman conurbation of Apulum (two cities formed in the neighbourhood of the legionary fort of the XIII Gemina legion) was abandoned in the 270's A.D. and became again an urban center - without a pause - since the 10/11th century. In this ten century, the ruins of the Roman city were reused as building material, destroyed, transformed, melted or simply ignored. Only after the Renaissance and especially in the Enlightenment in the 18th century, the local elite realized the importance of the Roman ruins and artifacts and begun to collect them in private collections. Till the work of Cserni Béla (known also as Albert or Adalbert Cserni) the Roman history of the city was known only from accidental excavations and discoveries. He formed the first museum and begun the urban archaeology in Alba Iulia.

In his letters we found already his complaining that the local people use the Roman material in the black market, sell the objects or use them as building material or decoration for their gardens. Similar description we found in the works of Virgil Cucuiu, history teacher who continued the work of Cserni in the 1920's and 30's.   

Both the territory of the Colonia Aurelia Apulensis,as the Municipium Septimium Apulense was severly damaged in the 20th century. A large part of the Roman cities were free, agricultural terrain tillthe 1960's, when numerous houses were built in the territory of the canabae or Municipium. The B-dul Incoronarii (6Martie, today 1 Decembrie 1918) is one of those streets, where every single garden has a Roman stone, brick statue base or column fragment. Older local people can evoke the moment when their or their parents' house were built and "large and long stone walls and ditches were found" in the backyard. Similarly, in the Strada Ferdinand I., Basarabiei, Munteniei where Cserni excavated and the palace of the governor was situated, is still full with Roman material (bricks, stones, construction material). 

These pictures were made by the authors of these lines in July, 2015 during one single afternoon.

Egy elfeledett palota története

Interjú dr. Ileana Burnichioiu adjunktussal, a gyulafehérvári fejedelmi palotában végzett kutatásokról
2014 decembere és 2015. februárja közötti időszakban a gyulafehérvári fejedelmi palotában számos régészeti, művészettörténeti, geodéziai, geofizikai, biológiai és restaurátori vizsgálatra került sor, melynek eredményeképp lehetőség nyílt a rendkívül jelentős történelmi épület restaurációs – helyreállítási munkálatainak a felmérésére és megkezdésére is.
A helyszínen történő kutatásokat a Gyulafehérvári Polgármesteri Hivatal szorgalmazta és támogatta egy későbbi, nagyobb ívű projekt előzményeként, amely az épület műemlékvédelmi helyreállítását és értékesítését fogja megvalósítani. Erről és a fellendülőben lévő gyulafehérvári műemlékvédelemről, turizmusról és jövőbeli perspektívákról is beszélgettünk.

A gyulafehérvári püspöki palota kutatása alighanem az egyik legjelentősebb tudományos projekt, amelyre a fehérvári váron belül folyó nagyszabású munkálatok során került sor. Néhány elvétett népszerűsítő munkát vagy csak a szakirodalom által ismert publikációkat leszámítva, Erdély történetének egyik legfontosabb helyszínét jóformán alig ismerjük. Ki és hogyan indította ezt a

kutatást és melyek voltak a főbb célok és munkatervek?
Ahogy sokan tudják, a gyulafehérvári Fejedelmi Palota sokáig a Román Hadsereg tulajdonában volt (míg azelőtt az osztrák és osztrák – magyar hadsereg birtoka volt) így ilyen körülmények között lehetetlen volt a kutatása. Története leginkább az irodalmi forrásokból volt ismert, de az is leginkább csak a XVIII. századig meglévő állapotokról szolgálnak forrásul, a Vauban vár építése utáni nagyszabású átalakítások az épület arculatát is megváltoztatták.  Amikor 2007 – ben a Polgármesteri Hivatal átvette az épület közigazgatását, a városi tanács többször kifejezte szándékát az épület felújítására, restaurálására és egy új funkció körvonalazására vonatkozóan amely a város igényeihez mérten kialakítható lenne. Megegyezés született arra vonatkozóan, hogy az átfogó kutatáshoz és teljes felújításhoz szükséges összeg és támogatás kivitelezhető európai uniós forrásokból, melyet követően elindult a pályázati dokumentum elkészítése, amely várhatóan még idén elkészül és leadásra kerül.
2013 –ban egy, az egyetemistákkal folytatott látogatást követően kiderült, hogy az épület valójában nem annyira megközelíthetetlen, mint addig hittük. Elkészítettünk egy tanulmányt a palotáról, majd Kiss Lóránd marosvásárhelyi restaurátorral szondázást és elsődleges kutatásokat végeztünk. 2014 februárjában sikerült elérnünk elsődleges célunk: felhívtuk a helyi hatóságok figyelmét az épület rejtette rendkívül fontos művészettörténeti, régészeti és építészettörténeti emlékek jelentőségére. 2014. októberében, a Posta Béla ásatásait bemutató tárlaton dr. Adrian A. Rusu középkorász, neves régész ad hoc tárgyalást kezdeményezett Gyulafehérvár polgármesterével, ami hozzájárult a decemberi munkálatok elkezdéséhez.
A munkacsoportban számos neves régészt, művészettörténészt és restaurátort is találunk Kolozsvárról, Gyulafehérvárról és Marosvásárhelyről. Hogyan tudná jellemezni ennek a nagyon is nemzetközi és multikulturális csapatnak a munkáját és milyen eredményekről tudnak eddig beszámolni?
A rendelkezésünkre álló idő nagyon rövid volt, mindössze három téli hónap, míg az anyagi keretek igen szűkösnek bizonyultak egy ilyen komplex épület teljes körű vizsgálatára.     Ezért is gondoltunk egy rendkívül szakképzett, vegyes munkacsapatra akinek voltak már a palotára vonatkozó kutatásai vagy dolgozott hasonlóan komplex helyszíneken. A csapat úgy volt összeállítva, hogy legyen megfelelő ember a bürokratikus teendőkre, a terepmunkára és az utólagos publikáció elkészítésére is. Dicséretes volt a különböző tudományágak képviselőinek együttműködése még akkor is, amikor az anyagi forrásaink elfogytak és csak a szakma iránti elkötelezettség tartotta össze a csapatot és tette lehetővé, hogy befejezzük a munkánkat. A kutatás fő feladata az volt, hogy régészeti szondázásokat végezzünk, talajmintákat vegyünk, megállapítsuk az épület főbb történeti fázisait és építési szakaszait, a falak statikai állapotát és biztonságát, a szerves anyagokból, különösen fából készült elemek állapotának felmérését. Sikerült új adatokat hozni a palota XVIII. század előtti állapotáról is, a középkori és római erőd falának egy jelentős szakaszát is sikerült feltárni valamint a későbbi módosításokat is megállapítani. Számos jelentős díszítőelemet is sikerült kiemelni és azonosítani valamint kategorizálni. Végezetül terv született a teljes épület – komplexum restaurálására és egy restaurátor – műhely kialakítására. Ami a legjelentősebb leleteket illeti: a római erőd néhány falszakaszát és építési fázisát sikerült azonosítani, római katonai barakkok nyomaira bukkantunk, újrahasznált római kövekre, románkori és gótikus építészeti elemekre, gótikus és reneszánsz ajtó és ablakkereteket azonosítottunk, megtaláltuk Várday Ferenc püspök címerét és monogramját, több, XVIII. századi falfestményt valamint az F épületben sikerült azonosítani a szakirodalom egyik nagy rejtélyét, a palotát a Szent Mihály székesegyházzal összekötő folyosó maradványait.
A felsorolt leletek mellett előkerült még egy római szarkofág is valamint a római fal egy jelentős része. Mi lesz ezeknek a leleteknek a sorsa és hogyan látja a modern muzeológia jövőjét Gyulafehérváron? Hogyan tudjuk integrálni a kőemlékeket és műemlékeket a vár turisztikai körforgásába?
Az már közismert volt, hogy a palota déli része a római erőd (castra legionis XIII Geminae) déli falszakaszára épült rá. Ám mivel a hetvenes években súlyos károsodást szenvedett a betonozott falszakaszok megépítése során, a Gheorghe Anghel által még látott és közölt falszakasz fokozatosan elkezdett romlani.  Ami a mi érdemünk volt, az a D épületben lévő, teljes egészében megmaradt falszakasz feltárása és a középkori értékek jelentőségének bemutatása. A projekt szerves része volt a felfedezett emlékek és freskók helyszíni restaurálása és turisztikai célokra alkalmas helyreállítása. Ugyanakkor javaslatok születtek még a Vauban vár különböző épületeinek, így a híres Bethlen bástya és a székesegyház különböző részeinek a restaurálására, valamint egy, a Fejedelemség korának szentelt múzeum létrehozására is. Szó esett arról is, hogy a régebbi ásatások és kutatások eredményeképp felfedezett kőemlékeket – amelyek egy része a Kincstár udvarán árválkodik – otthonra találjon egy, a palota udvarán kialakított lapidáriumban. 
A gyulafehérvári Polgármesteri Hivatal igen pozitívan reagált a kezdeményezésre és megígérte a kutatás anyagi szükségleteinek előteremtését valamint a palota turisztikai szempontból történő értékesítésének előmozdítását. Hogyan látja a kutatás perspektíváit és melyek lesznek a következő lépések ez irányba?
A kutatás utolsó fázisában a polgármesteri hivatal képviselői meglátogatták a palotát és igen kedvező ígéreteket tettek a kutatás folytatására vonatkozóan. Remélhetőleg tudomásukra tudtuk adni, hogy amit eddig tettünk, az mindössze egy gigászi munka legelső lépése volt és a kutatás nem állhat le a felmérés fázisában, ahogy ez nagyon sok műemlékvédelmi munkálat esetén sajnos lenni szokott mifelénk. Emiatt szükség van a kutatások folytatására a restaurációs munkálatok elkezdéséig is. Biztosításukat adták, hogy partnerközi szerződéssel további támogatásokra tehetünk szert a kutatások folytatására és a már felfedezett emlékanyag nagyközönség előtti bemutatására.
A Vauban vár sok tekintetben Erdély történelmi ütőerének számit. Épületei között megtaláljuk a római múlt jeles emlékeit, a Magyar Királyság történetének legnevesebb épületeit, a Fejedelemség központi műemlékeit és a Habsburg Császárság, Osztrák – Magyar Monarchia és az 1920 –as évek emlékeit is, amikor a város a román nemzeti öntudat szimbólumává vált. Hogyan látja a várost, mint a multikulturalizmus népszerűsítésének egyik eszközét? Vannak –e további épületek a váron belül, amelyek hasonló figyelmet igényelnének?
Egy város ilyen jellegű perspektívái mindig a helyi honatyák bölcsességétől és nyitottságától függ, valamint azon is múlik, hogy mi, kutatók milyen módon tudjuk befolyásolni a közoktatás, tudománynépszerűsítés és a helyi sajtó által a helyi műemlékek védelmét, amelyek a mai materialista világban nagy veszélybe kerültek. A történészek munkája és kriticizmusa manapság úgy tűnik, termékeny talajra lelt a helyi hatóságok körében, akik nagyobb érdeklődést mutatnak a múlt emlékeinek megőrzésére. Remélhetőleg az elkövetkező évek is jó példát szolgálnak majd erre a tendenciára, amely elsősorban az emlékművek megőrzését és a város multikonfesszionális és multietnikus jellegének népszerűsítését kell szolgálja. Új lapokat nyithatunk akkor a történelmünkben, ha a nagyközönség is megérti, mit tett Vitéz Mihály a várban vagy a nagy református fejedelmek a székesegyházban és a palotában.  Ugyancsak akkor kerülhet sor egy másik, a katonaság tulajdonában lévő, rendkívül fontos épület, a nevezetes Bethlen Kollégium felújítására is, amely a vár fejedelemségi kori történetének egyik emblémája kell legyen. De felújításra szorulna a Batthyaneum Könyvtárának épülete is valamint számos ház a váron belül, amelyek számos értéket rejthetnek még magukban és ezt úgy a helyi lakosokkal, mint turistákkal tudatnunk kell.

A kutatócsapat a következő szakértőkből áll:
dr. Adrian Andrei Rusu tudományos főmunkatárs, régész és középkortörténész (Kolozsvár, Régészeti és Művészettörténeti Intézet, TransArheo S.R.L.)
dr. Kovács András akadémikus, professzor emeritus, művészettörténész Kolozsvár, BBTE
dr. Ileana Burnichioiu adjunktus, történész, Gyulafehérvár, 1. December 1918 Egyetem
dr. Kovács Zsolt adjunktus, művészettörténész, Kolozsvár, BBTE
dr. Weisz Attila adjunktus, művészettörténész, Kolozsvár, Művészeti és Design Egyetem
Kiss Lóránd festő – restaurátor, Imago Picta S.R.L.
dr. Oana Toda régész, Gyulafehérvár, 1. December 1918 Egyetem, TransArheo S.R.L.
Doru Bogdan régész, Gyulafehérvár, 1. December 1918 Egyetem
dr. George Bounegru régész, Nemzeti Egyesülés Múzeuma, Gyulafehérvár

Kőbe zárt istenek Fehérváron

Interjú Pánczél Szilamér régésszel a Gyulafehérváron folyó régészeti kutatásokról

Gyulafehérvár ókori emlékeiről és nemzetközi viszonylatban is kimagasló régészeti és muzeológiai lehetőségeiről több cikkünkben beszámoltunk, felhívva a nagyközönség figyelmét is az erdélyi fejedelemség egykori központja alatt nyugvó római város történetére és a városban folyó, legújabb régészeti ásatások eredményeire. Ezúttal az idén már második ásatási szezonját megért „Apulum IP” elnevezésű projektről és ásatásról beszélgettünk a munkacsoport egyik koordinátorával, Pánczél Szilamér régésszel, a Maros Megyei Múzeum munkatársával.

      A Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor, Apulum a Duna menti provinciák egyik legjelentősebb városa volt. Régészeti emlékei ugyan óriási számmal kerültek a felszínre az elmúlt száz év régészeti kutatásai révén, a város topográfiája mégsem ismert. Azt is mondhatnánk, hogy az olyan súlyosan rongált vagy beépített római városok, mint a Bécs vagy Köln alatt nyugvó települések is jobban ismertek. Mi ennek az oka?

P. Sz.: Úgy gondolom, hogy ez a jelenség nem feltétlenül csak Gyulafehérvár problémája, hanem a hazai régészet „rákfenéje”. Olyan jelentős régészeti emlékekkel rendelkező városok mint Konstanca (Tomis), Kolozsvár (Napoca) vagy Torda (Potaissa) is hasonló problémákkal küzdenek. De nincs ez másképp a jóval kevésbé beépített és sokkal intenzívebben kutatott Várhellyel (az ókori Ulpia Traiana Sarmizegetusa) sem. Ez részben azért van, mert a hazai régészet nagyon sokáig a római kor katonai emlékeivel, erődítményeivel foglalkozott, az  ún. urbánus régészet és a római városok kutatása csak másodlagos helyen szerepelt. Az elmúlt években megfigyelhetünk egy jó irányba történő változást a városi régészet hazai fejlődése terén. Igaz, továbbra sem ideális a helyzet, de biztató tendenciákat figyelhetünk meg. Gyulafehérvár esetében jó dolognak tartom, hogy gazdag ókori, középkori és kora – újkori történelmét párhuzamosan mutatják be bizonyos helyszíneken, ami a nagyközönség számára új perspektívákba helyezi a történelem szemléletet. Ugyanakkor vigyázni kellene a jóizlés megtartására és a túlzások elkerülésére. Ami a Marosportus negyed régészeti emlékeit illeti, ott óriási lehetőségek nyugszanak a föld felszíne alatt. Olyan régészeti parkot lehetne létesíteni, mint amit Aquincumban vagy akár Carnuntumban találunk. A jelenleg magántulajdonban lévő terület kisajátitása azonban óriási problémát okoz úgy a múzeumnak mint a városnak, igy az egyetlen várható megoldás a helyi lakossággal való hathatós együttműködés, nondistruktiv módszerek alkalmazása és a még szabad területek felvásárlása lenne.

2) Az Apulum IP projekt egy szentélykörzet részét képező épület szisztematikus feltárását tűzte ki céljául. Hogyan indult a projekt és miért jelentős ez az ásatás?

P.Sz.: Az ásatás a 2003 –ban véget ért ún. Apulum Projekt folytatásaként is tekinthető. Az akkor angol, német és román közreműködéssel létrejött nemzetközi kezdeményezés Liber Paternek, a bor és a megújjulás istenének szentélykörzetét és azt azt körülvevő kézművesnegyed számos épületrészét tárta fel. Ez a projekt egy Erasmus IP pályázatként, tanásatásként jött létre tavaly, két éves futamidővel „Urban and Cultic Space in RomanApulum: an Archaelogical Fieldschool” címen. A projekt a Liber Pater szentélytől északra elhelyezkedő területet célozta meg feltárni, ahol 2003 –ban egy jelentős oltárt találtak. Az ásatáson németországi, magyarországi és romániai hallgatók vesznek részt öt egyetemről. Az ásatás tavaly nagyrészt az omlásréteget távolította el, idén viszont sikerült körvonalazni egy valószínűleg szentélykörzet vagy ún. insula részeként értelmezhető épületrészt. A régészeti anyag igen gazdag, számos kultikus aprólelet bizonyítja a létesítmény vallásos jellegét, amelyhez hasonlót szisztematikus ásatás során keveset tártak fel Erdélyben.

3) Az ásatás során a hallgatók nemcsak a gyakorlati régészet módszereivel ismerkedhetnek meg, de számos előadás és interaktív módszer által szaktudásukat is gyarapíthatják különböző tudományágakban. Milyen tevékenységek folynak az ásatáson és hogyan illeszkedik ez a hazai régészeti oktatásba?

P.Sz.: Az ásatás elsősorban tanásatásként működöt, célja többek között az volt, hogy a hallgatók számára új lehetőséget biztosítson a régészet gyakorlati és elméleti oldalának megismerésére is. A program egyféle

tudástranszferként működik, hisz a hallgatók aktívan kivették részüket a terepgyakorlatból, dokumentációs munkából, de lehetőség nyílt az érdeklődő hallgatónak az anyagfeldolgozást és a restaurálást is kipróbálni. Az izgalmas előadássorozatok révén a hallgatók betekintést nyertek Gyulafehérvár ókori topográfiájába, az eddigi kutatások történetébe de számos anyagismereti előadáson is részt vehettek németországi, magyarországi  és hazai előadóknak köszönhetően. A tanásatások új lehetőséget teremtenek a kolozsvári régészoktatás számára is, hisz az egyre nehezebben kieszközölhető állami támogatás helyett egyrészt európai forrásokra alapozva tudunk dolgozni, másrészt a hallgatók nagy száma miatt kellemesebb hangulatban tudunk dolgozni. Úgy gondolom, hogy a tanásatások hiánypótló munkát végeznek és szerepük 1990 óta egyre növekszik.

4) Egyre gyakrabban bukkannak fel a fekete  piacon Apulumból származó régészeti emlékek. Legutóbb egy felbecsülhetetlen értékű Hercules Farnese szobrot sikerült a helyi múzeumnak visszaszereznie. Ugyanúgy, igen gyakoriak a dák és római kori éremegyüttesek előkerülése, amelyeket fémdetektoros kutatások során találnak és próbálnak értékesíteni jóval a régészek előtt. Hogyan dolgoznak a detektoros kutatók? Hogyan látod ezt a problémát és milyen megoldások lehetnek?

P. Sz.: Manapság valóban igen népszerűek a fémdetektoros feltárások, amelyek jelentős része továbbra is illegálisan folyik. A fémdetektor birtoklása, használata és a vele történő kutatás szigorúan ellenőrzött és csakis rendőrségi de akár minisztériumi engedéllyel lehetséges. Sajnos nagyon sokan nem tartják be az

egyébként nagyon szigorú előírásokat, ennek köszönhető, hogy rendkívüli leleteket illegális módon tárnak fel. A Keleti Kárpátokban folyó régészeti kutatásaink során  sikeresen tudunk együttműködni olyan gyakorlott és szabályszerűen eljáró detektorosokkal, mint például Pop Iuliu Cristinel. Az ő kiváló terepismereti gyakorlatának köszönhetően a projektnek sikerült két, eddig ismeretlen őrtornyot azonosítani, valamint számos értékes leletet feltárni. A fémdetektoros kutatók – legalábbis akik ezt szabályszerűen, legális körülmények között űzik – legtöbb esetben terepbejárások, sokszor gombászás, túrázás során találnak leletekre. Természetesen a profibbak már archív vagy kadaszteri térképeket, felméréseket is használnak és nemegyszer a szakirodalmat is jól ismerik. Úgy gondolom, hogy a régészetnek előbb, utóbb elengedhetetlen feladata lesz azokkal a detektoros kutatókkal együttműködni, akik ezt a tevékenységet törvények szigorú betartása mellett gyakorolják. Ez ugyanakkor jobb fényt is vethet erre a problematikus jelenségre is.

5) A szentély ásatása már most számos fontos eredménnyel és lelettel gazdagította eddigi ismereteinket, de a környék még számos jelentős régészeti emlékkel kecsegteti a kutatókat. Milyen folytatásra számit ez a projekt?

P.Sz.: Az idei szezon volt az utolsó ennek a projektnek a keretében, azonban Gyulafehérvár ókori emlékei – különösen a Marosportus negyed – számos további kutatási lehetőséggel kecsegtet. Az eddigi kutatások révén tudjuk, hogy a jelenlegi ásatási helyszín körül további jelentős épületek, városi és kultikus terek, kemencék helyezkednek el. Ebben a régióban kívánunk további kutatásokat végezni egy új projekt keretén belül további két éven át, amelyet már megpályáztunk, várhatóan ősszel kapunk végleges választ.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014 szeptember 6-i számában. 

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.

Fekete régészet

Nemrég hatalmas visszhangot keltett a gyulafehérvári és országos román sajtóban egy rendkívüli régészeti lelet előkerülése. Ez eddig nem is lenne rendkívüli egy olyan, régészeti leletekben gazdag városban, mint az egykori Apulum (Gyulafehérvár), a szomorú hír csak az, hogy a lelet a fekete piacról került elő. A Farnese – Hercules talán legszebb hazai példájának előkerülése azonban csak egy apró szelete a Romániában is sziporkázó régészeti feketekereskedelemnek.

Kezdjük a történetet 1700 évvel ezelőttről, amikor a mai Gyulafehérvár déli részét elterülő Colonia Aurelia Apulensis polgárvárosát és annak szentélykörzetét (Marospartos) a római lakosság jelentős része minden bizonnyal elhagyta. A márványból és nemegyszer impozáns kövekből kialakított épületek és szentélyek

Apulumi  "Farnese"

üresen álltak a be –betörő vagy ideiglenesen a városfalak védelmét igénylő barbárok betelepedéséig. Az egykor közel hatvan istenségnek közel ezer oltárt, szobrot és más votiv emléket állító vallásos közösségek imái elhallgattak. Így került a föld alá, az utókorra hagyva az a 87 centiméter magas, rendkívül finom kiképzésű, minden bizonnyal Kis ázsiai márványból készült Hercules szobor is, amelyet 2012 júniusában a 38 éves Ioan Ciprian Şoaită és társai felfedeznek a Marospartos régészeti leletekben rendkívül gazdag területén. A szobor több darabban került elő, de a „felfedezők” – akik egyértelműen jártasak kellett legyenek Apulum régészeti topográfiájában – helyesen felismerték a szobor rendkívüli jelentőségét. A Farnese – Herculest (Lysippos görög szobrász munkájáról készült római szobormásolat) imitáló, minden bizonnyal a Kr.u. II. század végén készült szobor nem erdélyi márványból készült. Ez a tény már eleve ritka régészeti leletté teszi a szobrot, kevés ilyen példa ismert Dacia provinciából. A lelet értékét azonban emeli annak rendkívül finom kidolgozása, részletessége és különösen ikonográfiai sajátosságai: ez az egyetlen olyan Farnese – Hercules szobortípus, amely az olimposzi istenné lett hős tizenkét munkájából egyszerre hármat ábrázol egy szobron. A szobor jól jelzi az Apulumban széles körben elterjedt Hercules kultusz népszerűségét is, a neves hős ugyanis főleg a katonaság körében volt igen népszerű.

A szobrot idén szeptemberben sikerült a gyulafehérvári rendőrségnek visszaszerezni, amikor a kincsvadászok értékesíteni próbálták a fekete piacon 6000 euróért. A miheztartás végett: a világ vezető régiségkereskedői árverésein (Sotheby’s, Christie’s) az ókori szobrokat, domborműveket legkevesebb

20.000 euróért kezdik árverezni. A rekordösszeg, amelyet ókori márványszoborért adtak a Christie’s aukciós ház árverésén történt: az ún. Jenkins Venus-t közel 11,7 millió dollárért vette meg jelenlegi tulajdonosa. Ugyancsak ez az aukciós ház adta el a Farnese Hercules XVIII. században készült bronzmásolatát 318000 dollárért (további példák: I,II,III.). Ennek tükrében érthető, hogy a mi gyulafehérvári szobrunk becsült összege is több százezer euróra rúgna. A tettesek 3 és 15 év közötti börtönbüntetésre számíthatnak a jelenleg érvényben lévő jogszabályok (leg. 182/2000) ugyanis egyértelműen előírják, hogy minden, Románia földjében talált régészeti leletet 72 órán belül át kell nyújtani a hivatalos hatóságoknak.

A jelenlegi példa is mutatja, hogy sajnos ez nem mindig történik így.  Idén júniusban Bukarestben hatalmas ünnepség és sajtóvisszhang keretében ünnepelték az amerikai nagykövetségben az UNIDROIT(International Institute for the Unification of Private Law) szerződés sikerét, amelynek Románia is tagja. Ez a nemzetközi szervezet a külföldre került régészeti leletek és tárgyak visszaszolgáltatásáért ügyködik. Romániának így sikerült – botrányos körülmények között ugyan – visszaszerezni a dák aranykarpereceket valamit nemrég 49 ezüst kosont (dák érmét). A néhány sikertörténethez azonban hozzátartozik az is, hogy felbecsülhetetlen mennyiségű és minőségű lelet azonban mai napig a hiányzó leletek listáján szerepel. Ugyan a romániai régészet messze nem ad olyan szenzáció leleteket, mint a szomszédos Bulgária - amely jelenleg Európa fő „exportőre” a régészeti fekete – piacon (évi 25 millió font) –mégis, a kommunizmus bukása óta a régészeti leletek ezrei kerülnek a maffia kezébe. Kinek a „hibája” ez? Aligha vonható felelősségre ezért a keveset ásó, alig publikáló vagy személyes

A neves Farnese Herkules (Nápoly)

kapcsolatok botrányába kerülő régészek, ahogy a hivatalos hatóságok és a rendőrség sem tud minden erdőben, dombon, régészeti lelőhelyen jelen lenni (14200 lelőhely Romániában). Mégis, elgondolkodtató a tény, hogy az igazán szenzációs leleteket szinte kivétel nélkül mindig a fémkeresők, kincsvadászok és a feketepiac nagyágyúi találják. Ritka az manapság, ami a XVIII. vagy XIX. században még elterjedt volt Erdélyben, hogy a nagy kincsleleteket egyszerű parasztok, kertjüket gondozó bácsik találják.

A régészeti feketepiac ma már milliárdos üzletté nőtt világszerte. Bulgáriában ez már olyan mértéket öltött, hogy vetekszik a prostitucióval és a kábitószerkereskedelemmel. Valóban égető kérdés, hogy a tucatszámra születő charták, nemzetközi szerződések és műemlékvédelmi szabályok mennyiben tudnak hatékonyak lenni egy ilyen iparággal szemben.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2013. szeptember 27- i számában. 

Erdélyből Rómába: egy ókori útazásról

Manapság az ember repülővel néhány óra alatt Rómába, az örök városba utazhat. De kocsival vagy vonattal sem kerül egy napnál több időbe ha az egykori Római Birodalom európai területéről indulna útnak a kalandor. Tekintsük vissza most a római császárkor idejére és egy jól ismert példán keresztül, képzeljük el, milyen lehetett két római polgár útja a mai Erdély területéről az akkori korok legnagyobb városába. 

Az öt utazó oltára

Kr.u. 153 -ban öt római polgár - Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens - a vizek isteneinek és erőinek (dis et numinibus aquarum) állitanak hálából oltárt a mai  Herkulesfürdő (római nevén Ad Mediam) területén, amely már  a római korban is gyakran látogatott üdülő volt. Az öt küldött (legatus) Marcus Sedatius Severianus consulá avatási ünnepségére kisérték az egykor Dacia Superior tartományt kormányzó szenátort. 

Amikor az öt bátor római úgy döntött, hogy elkiséri szeretett kormányzóját a birodalom fővárosába, nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. Bár az egykori Dacia provinciában több mint 700 km -es szakaszon volt kiépitve a katonaság által létrehozott, kiválló minőségű császári út és további 4000 km- es mellékút - hálózat segitette a ereskedők, katonák és gyorsfutárok munkáját, ezeken sem lehetett gond és baj nélkül utazgatni. Nemcsak a több napos út, az akkor még vad természet rejtette veszélyek, de az úton leselkedő félelmetes latrok és útonállók (latrones, praedo) is veszélyeztették a vándorok és kalandorok vállalkozásait támadásaikkal (incursus latronum), melyeknek többször estek áldozatául neves személyiségek is. Nem véletlen, hogy számos felirat maradt Daciából is, amely arról tanuskodik, hogy számos dáciai előljáró is áldozatául esett egy -egy veszélyes útazásnak. Az útak annyira veszélyesek voltak, hogy Commodus császár elrendelte az útak mellett állomásozó helyőrségek (stationes) birodalmi szintű rendszerének létrehozását. Bizonyos helyeken külön vezető felelt az utazók biztonságáért (praefectus arcendis latrocinis, orophylakes). Ezzel kivánták megelőzni az akkor már csapatokban kószáló banditák (latrunculi) támadásait. Juvenalis szerint a legokosabb döntés az volt, ha üres kézzel és zsebbel indultunk el útunkra, hisz igy megmenekülhettünk. A banditák leginkább erdőkben, sziklás vidékekeken, nehezen ellenőrizhető tájakon leselkedtek és várták ki áldozataikat. Semmi sem tartotta őket vissza, hisz ők jobban ismerték a tájat, mint az arra utazó. Ismert tény, hogy vakmerőségük a legfelső rétegek tagjait is veszélybe sodorta: az utazó császár, Hadrianus  97 -ben akkor még tribunusként Traianushoz, az újdonsült császárhoz sietett Nerva halálhirével Mogontiacumból (Mainz) Kölnbe (Colonia Claudia) amikor a germánok vidékén támadás érte. A latrok nem kiméltek sem gyermekeket, sem nőket. Ismert olyan példa is, amikor egy tiz éves leányt öltek meg ékszerei miatt.

Carruca dormitoria

Ulpia Traiana Sarmizegetusából Rómáig az út igen hosszú volt, közel 1000.000 láb (passum) amely a kitérőket is beleszámitva több, mint 2500 km -t jelent. Hőseink, mikor erre a hosszú útra készültek, talán felidézték Publius Aelius Ariortus nevét, akit ötven évesen Drobeta város előljárójaként öltek meg az útonállók. Bár ebben az időszakban Antoninus Pius bőségszarúval és Fortuna istennő alakjával diszitett érméket hoz a forgalomba, az útazásra készülők mégis elfeledték a pax romana fogalmát. Mielőtt útnak indultak, az öt bátor dáciai talán imát mormolt Silvanus Viator, az erdőbeli útak istenének tiszteletére. Az, hogy az útazás milyen nagy dolog volt az ókorban és mennyi veszélyt hordozott magában jól jelzi a szombathelyi (Savaria) Itunus és Ituna isteneknek (Dii Itinerarii) állitott oltár, amely egyedülálló forrásként emliti az útazás isteneit. Az öt vándor első állomása Pons Augusti tábora és vicus volt. Az erdők és a  hátszegi hegyek vad szurdokában meghúzódó helyen talán megpihentek az Aelius Diogenes által újraépitett Nemesis szentélynél is. Amikor eljutottak Tibiscum táboráig és civil településig, talán kicsit fellélegeztek, hogy kiértek a Bisztranagyvölgy hegyes és veszélyekkel teli vidékéről. Az utazók itt eldönthették, milyen irányban haladnak tovább: a hegyeken, erdőkön átvezető Tibiscum - Ad Mediam úton, vagy a császári főútnak számitó Tibiscum - Lederata főúton, amely azonban már a Barbaricum, a rómaiak fennhatóságának határmezsgyéjén haladt. A veszély elkerülhetetlen volt tehát az öt dáciai követnek és népes csapatának, akik elkisérhették őket útjúkra. Az útazás minden bizonnyal szekéren (carpentum, raeda, carruca, cisium, birotum, pilentum, basterna) történt, melynek tucatnyi fajtája ismert a római korból. Öszvérek vagy itáliai és afrikai lovak húzták a nemegyszer diszes, megtömött és nagyon hangos kocsikat. Mivel az öt követet minden bizonnyal katonák és segitők is kisérték, nem kizárt, hogy carruca dormitoria- val, azaz hálókocsival indultak el a hosszú útra. Ez az alkalmatosság ugyan nagyon pragmatikus, de igen sötét és kényelmetlen volt. A későbbi források (Edictum Diocletianii de pretiis) pedig jól mutatják, hogy bizony óriási összegekbe került. Útjuk során találkozhattak a cursus publicus, azaz a római "pósta" számos futárával, gyors kereskedő - kocsikkal, menetelő hadtestekkel, utazó követekkel vagy vándorló görög tudósokkal, orvosokkal és szerencsét próbáló teljes családokkal. Mivel Severianust 153 nyarán iktatták be consul suffecti poziciójába, az öt vándor minden bizonnyal lenge öltözetet, az útazásra használt fehér, rövid tógát viselhetett. Éjszakánként, vagy a hidegebb, erdős vidékek viszontagságai miatt lacernát, köpenyt is vittek, de akár a gallok által használt cucullust is viselhettek - hisz szeretett kormányzójuk, Severianus gall származású volt. Mivel hivatalos úton vettek részt (evectio), esténként a cursus publicus köteles volt mansiókat, azaz kocsmákat és fogadókat biztositania számukra. lovaikat a lóváltó állomásokon (mutatio) pihentették és cserélték. Egy - egy ilyen éjszakázás nemegyszer váltott egetrengető tivornyázásba is, ahogy az egyik aeserniai felirat is bizonyitja.

Aeserniai felirat: fogadós és vendég vitája

 A hivatalos küldöttségek útazási költségeit (viaticum) közpénzekből fedezték. Útjukban itinerariumok vagy festet térképek (tabula picta) segitette őket, de az útak mentén álló mérföldkövek (milliarium) is segitették a vándorokat. 

Tibiscum és Berzobis táborai mellett elhaladva értek a szarmatákhoz már igen közel eső, 153 -ban már talán elhagyatottan álló Centum Putei castrumához. Innen már csak egy fél napi távolságra esett Lederata, ahol elérték a Dunát és elhagyták Dácia provinciát. Innen a moesiai fővárosba, Viminaciumba vezetett az útjuk. Mivel itt a via militaris, a császárok útján mehetett az öt útazó szekere,, a legiók közelsége egyféle biztonságot adott a dalmátok egykori földjén. Sirmium városába érve eldönthették ismét, hogy merre tovább: ha a bányászközpont, Ad Matricem felé veszik az útat, akkor a gyorsabb tengeri út mellett törnek lándzsát, hisz ez az út vezetett Salona városa felé, ahonnan hajóra szállva hamar átjuthattak a ma már a történelem homályába veszett kikötő, Ostia Eterni (talán a mai Pescara) kikötőjébe. Ez az út ugyan rövidebb volt, de hegyeken, erdőkön vezetett keresztül, ami igen sok veszélyt jelentett a Silvanus kultusz őshazájában, ahol az erdő az úr. Megtehették volna azt is, hogy Salonába Seruttio városán keresztül érnek el, amely talán kevésbé veszélyes megoldás lehetett. Ha mégsem a tengeri út mellett döntöttek, akkor Sirmiumból Siscia felé vették az irányt. Ez ugyan hosszabb, fárasztóbb út volt, de taln biztonságosabb, hisz auxiliáris táborok és forgalmasabb kereskedőútak mellett vezetett a vándorok útja. Igy juthattak Aquileia, majd Ravenna és végezetül az örök város, Róma kapuihoz. Az öt követ nyáron ért Rómába, pedig a consuli beiktatások rendszerint január 1 -én történtek. A városkapun belépve a hosszú útat tett öt követ végre megpillanthatta talán életében először és utoljára azt a várost, amely egy egész birodalom fővárosaként tört márvány palotáival és szobraival az ég felé.
Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens bizonyára eltöltött néhány kellemes napot az örök városban és a consuli beavatást követő ünnepségeken, majd ismét nekivágott a visszaútnak. Hazatérésük alkalmával megpihentek az  akkor már consulként szolgáló Severianus által is jól ismert Ad Mediam gyógyitó vizeiben hálát adva minden vizi istenségnek, hogy hazaértek.
Útjuk történelmi érdekesség egy olyan provinciából, ahonnan kevés forrást találunk utazókról, utazásokról.

Az öt utazót felsoroló felirat szövege:

Dis et Numinib(us)/Aquarum/Ulp(ius) Secundinus/Marius Valens/Pomponius 

Haemus/Iul(ius) Carus Val(erius) Valens/legati Romam ad/consulatum Seve/riani c(larissimi) v(iri) missi incolu/

mes reversi ex voto/E A

Felhasznált irodalom:

• Clauss - Slaby Epigraphic Database, EDCS  - 26600757
• Grünewald, Thomas: Bandits in the Roman Empire. Routledge, 2004
• Fodorean, Florin: Drumurile din Dacia romana. Cluj, 2006
• Idem, Thermal water resources in Roman Dacia. IN: Ephemeris Napocensis XXIII, 2012, 211 - 221.
• Tilburg, von Cornelis,  Traffic and Congestion in the Roman Empire.  Routledge, 2007
• Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Budapest, 1979
• http://www.omnesviae.org/ - Tabula Peutingeriana online, interaktiv verzió

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2013. szeptember 21 -i számában. 

Egy ásatás margójára

Lassan öt éve, hogy úgy döntöttem a gyerekkori szerelmem, az ókor hatalmas palettájából kiválasztok egy szeletet és római vallástörténettel kezdek el foglalkozni. Nem túl pragmatikus döntés, de magam mindig is az elméleti oldal embere voltam, igy érthető is volt a választás. Öt év után végül sikerült kikötnöm egy olyan ásatáson, amely valóban a legszorosabb értelemben a szakmámba vág és fene tudja, de lehet hogy a karrierem során ez lesz az első és utolsó olyan ásatás, ahol szűkebb kutatási területem, a Mithras kultusz dáciai sajátsságait most a régészet szemszögéből is kutathattam. 

A munkamódszerekről ,emberekről és az ásatás hangulatáról nem irnék, a képek magukért beszélnek a projektünk honlapján. Öröm volt a kezdeti kellemetlenségek ellenére, hogy egy másik kontinens új mentalitású embereivel ásahattam, ráadásul sok ember ha összegyűl a legjobb dolog mindig az új kapcsolatok, intézményhálózatok kialakulása: bővül a háló, ahogy Barabási mondaná. 

Az ásatás ugyanakkor számomra azért is volt rendkivüli, mert egy római szentélyt áshattam, ráadásul nem is akármilyet. Mithras kultuszt kutatva már néhány éve, algha lehetne egy magamfajtának nagyobb öröm és lehetőség látni a kultusz helyi, valódi, "inflagranti" megnyilvánulását és tárgyiasulását. Az ásatás anyagában ugyan nem hasonlitható az elmúlt évek leghiresebb mithreumaihoz  mégis sok érdekes jelenséget és kérdést felvetett. Számomra a legélvezetesebb élmény az volt, hogy mig könyveket bújva alig félévente jött egy - egy jó, inspirativ és akár tanulmányra érett kérdés, egy mithreumot ásva máris sokkal élőbb, a múlt embereinek hétköznapjait, a provinciális környezetben sajátos elemekkel megnyilvánuló urbánus vallást érintő kérdések rohamoztak meg.  Ilyen élmény óriási szellemi pezsgést okoz és valóban termékennyé teszi a kutatni, irni vágyó elméleti gondolkodókat. A valós régészet és az elméleti ókortörténetnek igy kell találkoznia. Sok helyen Európában az ókorörténet, vallástörténet és a régészet teljesen különálló módszertannal operáló diszciplinákká váltak. Legszerecsétlenebb esetben az ókortörténeti kutatások már a klasszika - filológiától is teljesen külön váltak. Ennek köszönhetően, a régészet eredményei nagyon sokszor teljesen párhuzamos dimenziókban rostokolnak. Egy olyan kutatási téma esetén, mint Mithras kultusza és helyi megnyilvánulása, vagy akár birodalmi ellemzése, elengedhetetlen a vallástörténet, ókortörténet, klasszika filológia és természetesen a régészet együttes kooperációja. Egy valódi, modern ásatásnak - melynek ne feledjük, az igazi célja mindig  a nemzetközi publikáció és a régészeti műemlékvédelem körforgásába bevinni az objektumot - csakis interdiszciplinaritással, többfél szakértő bevonásával működik. Túlságosan hangsúlyozni azt, hogy "mi régészek", egy modern ásatáson ma már irreleváns. Meglehet jól fetárni valóban pragmatikus emberek jelenlétével lehet (ez nem én vagyok), de a régészeti kutatás utolsó két, három fázisában (elemzés, publikálás, bemutatás a szakma és a nagyközönség számára, majd műemlékvédelmi objektummá alakitás) már szükség van más szakemberekre is. Egy mithraeum esetén vallástörténészre, epigráfusra, múzeumpedagógiban jártas szakemberre, restaurátorok hadára, néhány jó menedzserre.....Egy egész sor olyan szakemberre, amely talán - jó esetben - ennél az ásatásnál létrejöhet, de sok más esetben nem történt ez meg. 

Remélem, sikerül ennek az ásatásnak méltóan beilleszkednie a város vallási életének felpezsdült kutatástörténetébe és természetesen a nemzetközi Mithras - kutatásba is. Mindezekért jómagam is igyekszem kardoskodni.  

 További képek az ásatásról: ITT.

Gyulafehérvár rejtett kövei

Másfél hónapon át egy nemcsak számomra, de a romániai Mithras kutatás számára is fontos régészeti ásatáson veszek részt Gyulafehérváron. Bár a város most égő katlanná változott a tébolyult hőségtől (árnyékban 30 - 33 C), azért az esőcseppenként hulladozó izzadság alól is élvezetes megtekinteni az egykori kettős római város, Apulum romjait, a rá épült Erdélyi Vajdaság majd később Fejedelemség fővárosát, püspöki, majd érseki végezetül pedig katonai központját. Ahogy Kovács András cikke is mutatja és ahogy több tanulmány is rávilágított már, a mai Gyulafehérvár modern (értsd: újkori) épületei telis tele vannak az egykori dicső Apulum római köveivel, közel 2000 éves emlékeivel.Sétálva a Vauban vár gyönyörűen felújított kapui között, néhány a régészek számára bizonyára ismert, de a turista szemei előtt meglapuló kőre bukkantunk a kollégáimmal. Néhányat itt bemutatok: 

A várfalba beépitett bélyeges katonai téglák egyike