Az ókor és a párizsi olimpia

 Azt mondják, hogy amit az olimpián láttunk, az a klasszikus ókor felidézése, tisztelgés az ókor előtt.

Nem igazán igy van ez.

A klasszikus ókorban az istenek megjelenitése szigorú szabályhoz kötött: Az Olimpiai játékok szakrális események, Zeusznak ajánlott ünnepség, ahol az istenek ábrázolása a legnagyobb művészek, a vátesszé lett szobrász, Phidiasz feladata. Nem akárhogy és nem akármilyen módon lehetett ábrázolni isteneket, igaz, azok ábrázolási módja sokat változott az archaikus kortól a hellenisztikus korig, az istenek arca, képe, teste változik, ahogy a társadalom is (Praxitelész meztelen istenei forradalmiak az archaikus kor merev és puritán isteneihez képest). Mindenesetre a sporteseményeken a bacchanáliának nem sok szerep jutott, mivel ott pontosan az emberi test más módon volt kihasználva és felhasználva (Bouvrie 2004, 378): a fizikai szépség, az eszményi, isteni arányok és a test határainak dicséretéről szólt ez.

Ugyanakkor a szinházakban az istenek hibái, gyarlóságai, antropomorf sajátosságainak minden esendősége megjelenik: Az istenek a szinházban lehetnek groteszkek, kigúnyolhatjuk őket Arisztophanésszel, nevethetünk rajtuk, láthatjuk halálukat is, de az is egy vallásos tér, ahol a szinpad tere lezárja a lehetőségek tárházát, azon túl aki az isteneket gúnyolja, úgy járhat mint Szókratész.

Az ókoriak ugyanakkor a férfi és női szépségideálban az arányosságot, az esztétikát emelték szinte filozófiai magasságokba: ami arányos, az szép. Az aranyszabály fontos szerepet tölt be a szépség filozófiájában és vallásos szerepében is. Apollo istenség sokszor nőies kecsessége és az androgün jegyek a szimmetria, az arányosság kultuszának jegyei.

Az amit Párizsban láttunk tehát, nem az ókor hiteles felélesztése, nem a hiteles ókor iránti tisztelethajtás, hanem egy "újraalkotott hagyomány", a reinvented traditions kategóriája: az ókor, mint motivum ki- és felhasználása, abuzúsa egy kortárs ideológia és mozgalom legitimizálására.

Egy szinházban ennek helye lenne, hisz ott Thalia keretei között a művészet szabad, a tér kéri és akarja ezt. Olimpiai megnyitó nem erről szól (lásd Athén 2004, Peking 2008 vagy London 2012 klasszikus, de ugyanakkor ötletes, kreativ, nyugodt és elegáns ikonográfiáit, programját).

Ha már nagyon klasszikusok akartak volna lenni, inkább kellett volna Fernando Lindezt vagy valami hozzá hasonló francia modellt mutogatni, mert a klasszikus görög eszményhez, a sporthoz és az esztétikai, ókori élményhez jóval közelebb állna.

De ahogy mondják: izlések és pofonok, helyette kaptunk Apollónak öltözött túlsúlyos drag DJ-t aki a 90-es évek legolcsóbb zenéjét játszotta miközben bevonult a kék, hindu Dionüszosz.

Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

  VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom legerősebb férfijait tudta

Liz Taylor

meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és  európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze  27.000 kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is). A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete.

Netflix sorozat

Kleopátra bőrszine és származása, különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját.  A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is. Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre

25. dinasztia uralkodója

természetesen számitani is lehet egy olyan vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.  Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát. Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak. Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is. 

Kleopátra portré Berlinből

Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul el a történeti Kleopátra külső vonásairól. Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as „Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában.  Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik. A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.

Fayum múmia portrék a római korból

Barangolások régészeti múzeumokban II: Villa Giulia Etruszk Nemzeti Múzeum

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy 2013 óta, amikor hat hónapot töltöttem az Örök Városban ismét egy hónapon át csodálhatom az Urbs gyönyörű örökségét és leírhatatlan szépségeit. Annyi sok szép emlék, palota, park, templom és ember van itt, hogy a Stendhal-effektus szinte naponta leterítheti az embert. 

Elhatároztam, hogy ebben az egy hónapban - a kötelező kutatásom mellett - ha időm engedi, ellátogatok olyan múzeumokba is, ahol eddig még nem jártam Rómában (első utam 2010-ben volt itt néhány napra, 2013-ban hat hónapot, 2014 és 2016-ban pedig ismét néhány napot itt töltöttem). 

Az első ilyen múzeum a Villa Giulia volt.

A XVI. században, III. Gyula pápa rendelésére épült gyönyörű, manierista palota Giorgio Vasari egyik tanítványának a munkája, de a munkálatok kezdetén dolgozott itt még Michelangelo is. A palota akkor még a város peremén, az aurelianusi falakon kívülre esett, igy mondhatni egy villa suburbana, "vidéki" villa volt a pápák számára. A mintegy három évszázadon át pápai tulajdonban lévő hatalmas palota, belső udvarával, nymphaeumával, kertjével és gyönyörű freskóival a XIX. század végén az új olasz állam tulajdonába került. Ekkor alakítják át az etruszk civilizáció múzeumává. 

Az etruszkokat persze nem ekkor fedezték fel a rómaiak: az etruszk civilizáció lenyűgöző sírjait és zsúfolásig, bronztárgyakkal és görög festett kerámiákkal megrakott sírjait már az ókorban is fosztogatták, ám ez elsősorban a középkor végén gyorsul fel. A háborús időszakban, a Rómától délre és északra is elhúzódó, hatalmas etruszk temetőket sorra fosztják ki, néha egészen lenyűgöző mennyiségű kincsre bukkanva. Megbecsülni sem lehet azt a bronz-mennyiséget, amelyet a XI-XVII. század között elpusztítottak az etruszk temetők kifosztásával. Az etruszk sírok és kultúra felfedezése a reneszánsz korban aztán nagy hatást gyakorolt úgy Petrarcára, mint Giotto művészetére, ezt követően pedig óriási magángyűjtemények jelentek meg, amelyek elsősorban etruszk sírok gazdag leletanyagát gyűjtötték. Ezek közül kiemelendő a neves tudós, Athanasius Kircher által alapított Kircherianum, amely - a lateráni gyűjtemény és később, a vatikáni múzeumi gyűjteményt követően - egyike volt az első nagy privát gyűjteményeknek Rómában. A Kircherianumban óriási mennyiségű ókori anyag szerepelt, többek között etruszk bronzszobrocskák és bronz-urnák is. Ez a gazdag anyag sajnos a XVIII. század végén szétszóródott, egy részük azonban bekerült a Villa Giulia ma is látható gyűjteményébe. 

A Villa Giulia etruszk nemzeti múzeuma alig látogatott: legfeljebb egy tucat turista jön, megy a hatalmas épületben, pedig az itt bemutatott anyag a Kr.e. X. századtól a Kr.u. I. századig élő etruszk civilizáció legszebb emlékeit mutatja be. 

Olyan gyönyörűségek vannak itt, mint például a Hitvesek szarkofágja, az etruszk funerális művészet egyik remekműve, de számos jelentős fejedelmi, királyi családi sir hatalmas anyaga is megtalálható itt. Lenyűgözőek továbbá az etruszk templomokat díszítő terrakotta szobrok is, amelyek szinte élő tekintettel néznek vissza ránk két és félezer év távlatából.

  

Ime néhány fotó, amely bizonyitja ennek a múzeumnak a gyönyörűségét:

Barangolások régészeti múzeumokban: A British Museum I.

Nagyon rég nem irtam a blogomra, kicsit lelkiismeret-furdalásom lett ettől, ezért úgy döntöttem, hogy havi egyszer legalább irok néhány soros, rövid szösszenetet ide.

Leginkább azért is, mert idén várhatóan sokat fogok utazni szakmai és tudományos okok miatt (is) és az elmúlt 5-6 évben felgyűlt fotóimat és tapasztalatomat örömmel megosztom majd.

Leginkább a kortárs régészeti örökségvédelem és muzeológia sajátos problémáira fókuszálok majd egy-egy neves régészeti múzeum anyagának bemutatásával. 

Mivel néhány napot ismét Londonban töltök majd, elkerülhetetlen, hogy harmadjára is meglátogassam a British Museum lenyűgöző antik gyűjteményét, amely úgy az ókori kelet (Egyiptom, Sumér, Assziria, Babilon), mint a klasszikus ókor (görögök, etruszkok, rómaiak) és a középkori Anglia lenyűgöző tárgyi kultúráját tartja hatalmas, XVIII. századi palotájának modern kupolája alatt.

Az évi 13 millió turista által látogatott múzeumba a belépés ingyenes (kivételt képeznek az időszaki kiállitások - amelyek legtöbbször muzeológiai etalonként vonulnak be a múzeumpedagógia egyetemes történetébe, gondoljunk csak a nagy kinai kiállitásra, amely meghozta Neil McGregor, a legendás meleg művészettörténész világsikerét). 

A múzeum hivatalos honlapja ITT található.

Igencsak aktivak Facebookon is, gyönyörű fotókat posztolnak naponta. 

Youtube csatornájukon lenyűgöző videókat láthatunk, kiemelendő a világ történelme 100 tárgyon keresztül cimű nagysikerű sorozatuk, amelyet ugyanaz a McGregor kezdményezett, aki leköszönése óta Berlinben él és az ottani nagy mega-múzeum új igazgatója lett.  Hasonlóan sikeres a kurátorok munkáját bemutató kisvideóik is. 

A múzeum egy óriási anyagi forrásokkal dolgozó szerződés révén, a Google jóvoltából immár online is végigjáható ITT.

Ime néhány fotó, még több jövő héten!

Dacia provincia nagyon rövid története

Manapság a rövid és frappáns információ-átadás korát éljük. Az emberek döntő többsége bizonyitottan nem olvas többet egy hiranyagból öt-tiz percnél többet. Mindez igen sajnálatos és nekünk, humántudományok gyakorlóinak tisztünk és feladatunk, hogy azért népszerűsitsük az olvasást. Most mégis kicsit eltérek ettől a céltól és egy általam készitett infografikonban próbálom bemutatni  - nem történészeknek - Dacia provincia rövid (nagyon rövid) történetét.

A nagyfelbontású fotó INNEN tölthető le.

Homérosz öröksége

The world press was very loud of the discovery of the "oldest possible fragment of the Odyssey" discovered recently in Olympia. The reality is that the oldest known fragments of the epic are from Egypt, preserved on Ptolemaic papyri and later after the "vulgate" version was established by Zenodotus and others, another papyri (Od.p.28) from the 3rd-4th century AD preserved already the canonic version. The recently discovered inscription actually is the oldest carved inscription of the Odyssey. Still, an amazing discovery.

Öröm volt látni és hallani, hogy a világ összes nagy hírügynöksége részletesen beszámolt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti felfedezéséről, az olimpiai játékok névadó és az ókor egyik legfontosabb jóshelyeként ismert Olümpia területén felfedezett Homérosz idézetről. Az Odüsszeia

Homérosz idealizált arcképe

14. énekének 13 sora volt felvésve egy töredékesen fennmaradt kőre. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Kr.u. III. századból, Olümpia római korszakából származó Odüsszeia-részlet az eddigi legrégebbi, kőre vésett görög nyelvű részlet Homérosz második eposzából – legalábbis annak Vulgata, vagyis kanonizált változatából. A lelet egyedülálló jellegén túl ugyanakkor kiválóan példázza: a régészeti felfedezések még a XXI. században is lázba tudnak hozni egy országot, de akár a nemzetközi, globális társadalmat is.

Homérosz két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mai napig kötelező olvasmány, legalábbis a világirodalmat oktató középiskoláinkban. Európa történetének talán legrégebbi idők óta kötelező olvasmánya ez a két mű, nemcsak az ókori görög, de a későbbi Római Birodalom nebulói is betéve tudták a vak vátesz, a mitikus időkbe vesző és bizonytalan történelmi háttérrel rendelkező bárd, Homérosz két eposzát. A hagyományosan a Kr.e. VIII. század környékére datált epikus alkotás nagyon sokáig – mint minden nagy irodalmi mű – szóban, énekben terjedt a görög városállamokban, igaz vannak olyan elméletek is, miszerint magát a görög ábécét is azért találták ki 2800 évvel ezelőtt, hogy az akkoriban terjedő nagy irodalmi alkotásokat leírhassák.  Ebben, a több évszázadig tartó bizonytalan szakaszban Homérosz (már ha létezett ilyen nevű költő) két eposza több változtában is létezhetett. Minden városnak, közösségnek megvolt a maga saját Homérosz-változata, amely aztán a Kr.e. V. században átesik egy rendszerezésen, legalábbis ekkor választhatták ketté a két nagy eposzt. Ám a mifelénk, az iskolákban még tanított változattal ellentétben, a két eposz ma ismert, kanonikus változatait nem Peiszisztratosz 

idején, hanem a Nagy Sándor féle kulturális egyesítést és a görög világ globálissá válását követően a

Homéroszi papirusz a Ptolemaios korból

hellenizmus idején, Alexandriában állítják össze a kor nagy irodalmárai és könyvtárosai. Zenodotus, az alexandriai könyvtár tudósa és szamothrakéi Arisztarkhusz tudnivalón nagy szerepet játszott abban, hogy Homérosz két eposza a hellenizmus idején már a ma ismert, kanonikus („Homéroszi vulgata”) változatban terjedt a mediterrán világban. Ennek ellenére, nagyon sokáig az átlagemberek és diákok az ókorban is színházi játékok, pantomimek és énekek formájában találkozott Homérosz alkotásával. Hasonlóan fontos szerep jutott persze a vázafestészetnek és más, figuratív ikonográfiai megoldásoknak is, amelyek évszázadokon át örökítették a két nagy eposz történetét. Az Egyiptomban fennmaradt felbecsülhetetlen értékű papirusz-töredékek a Kr.e. III és Kr.u. VII. századból számos töredéket tartalmaznak a két eposzból, ami jól jelzi, hogy ezek már a kanonizált formában, írásban is terjedtek és iskolákban tanították őket. Leginkább az Iliász terjedt, ennek ma már 1800 kézirata ismert az ókorból és kora-középkorból. A késő ókori kéziratokat szorgosan másolták a középkorban is, részletes iskolai kommentárokkal, elemzésekkel, irodalmi és kutatástörténeti elemzésekkel (scholia) ellátva. A leghíresebb és máig egyik legteljesebb változatra 1779-ben bukkantak Velencében az ún. Venetus Akéziratban (Codex  Marcianus Graecus 822), amely egy X. századból származó változata Homérosz Iliászának. Ez a felfedezés váltotta ki az ún. Homérosz-kutatást és az azóta 1800-ra nőtt kéziratok kutatását, kronológiai felállítását, melynek egyik legnevesebb kortárs szakértője egy magyar származású, amerikai klasszika-filológus, Gregory Nagy (Nagy Gergely).

Bizonyos sajtóorgánumok persze úgy hozták le a hírt, hogy ez a legrégebbi fennmaradt változata Homérosz Odüsszeiájának, ami persze nem igaz.

A most felfedezett olympiai felirat

Az Odüsszeia szöveg-részletei ismertek voltak már egyiptomi papirusz-töredékeken jóval az alexandriai kanonizáció előtti időszakból is és későbbi, X. századi középkori másolatai is ismertek. Ismert egy, a Kr.u. III. századból származó papirusz is (M-P 1106 papirusz), amely az Odüsszeia ma ismert változatának apróbb részleteit tartalmazza. A most felfedezett olümpiai felirat jelentősége valójában abban áll, hogy ez a legrégebbi kőbe vésett és a kanonizáció utáni változatban keletkezett részlet. A felirat az Odüsszeia 14. énekének részleteit tartalmazza, amely a főhős Odüsszeusz és barátja, Eumaiosz közötti párbeszédet idézi.

A felfedezés több szempontból jelentős. Egyrészt megmutatta a nagyvilágnak, hogy Homérosz kanonikus művei továbbra is az európai civilizáció alapvető irodalmi alkotásai, amelyek népszerűsége a modern akciófilmeknek és kortárs filmsorozatoknak köszönhetően is töretlen. Másrészt arra is kiváló példa, hogy egy olyan, közel kétszáz éve kutatott terepen, mint az ókori Olümpia városa is találhatnak még a régészek szenzációs, az egyetemes emberi kultúra számára is jelentős felfedezéseket. Ez talán azért is fontos, mert a régészettudománynak sajnos nap mint nap „bizonyítania” kell létjogosultságát a kapitalizált neoliberális gazdasági rendszerben és kortárs mentalitásban. A régészet „haszna” és fenntartásának biztosítása ilyen lenyűgöző leletekkel bizonyítható és ebben kulcsfontosságú szerepe van a sajtónak is, hogyan tálalja a régészek munkáját és a felfedezések jelentőségét.

Megjelent a Szabadság napilap 2018.07.18-i számában.

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.

Bodor András, az elfeledett ókortudós

András Bodor (1915-1999), one of the few historians of ancient history from Transylvania, who was well known in foreign academic circles too, was born 100 years ago. His rich intellectual heritage (more than 400 articles, translations, books and manuals) are still waiting for a detailed analysis and proper presentation. 

Magyarszovát

Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5 – én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.

Bodor András még az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5 –én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően

két éven át, 1939 –ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester Collegeben” tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg, nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit– melyet éveken át irt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.

Szabó T. Attila

A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio  cimű munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943 –ban a Századokban közölte.

Unitárius
Gimnázium

 1941 és 1945 között, a legzivatarosabb időszakban, tanárát és egyik példaképét, az ugyancsak klasszika-filológus és rendkívül művelt Gálffy Zsigmondot váltja az Unitárius Gimnázium tanári gárdájában, majd 1945 és 1948 között annak igazgatói székében is. 1947-től már a Bolyai Egyetemen tanít angol nyelvet, majd 1948-tól ókortörténetet. Ezekben az években ismerkedik meg Szabó György irodalomtörténésszel is, aki nemcsak jóbarátja, de hosszú éveken át szerző és műfordító-társa is lesz. Ebben, az utókor által sokat bírált és sötét korszakban a tanszék dékánja is volt. 1969 –től válik az ókortudomány professzorává az akkor már Babeș-Bolyai Tudományegyetemként ismert intézményben.

Tudományos munkássága közel 400 tanulmányból, ismeretterjesztő cikkből, esszéből, műforditásból, tankönyvből és kulturális írásból áll. Bibliográfiáját ő maga is figyelemmel vezette, de igen részletesen megmaradt az Erdélyi Régészeti Múzeum adattárában is. Ókortörténészi munkásságának hatását és jelentőségét az erdélyi és általában véve, romániai ókortudomány területén máig nem térképezték fel, remélhetőleg ezt a mulasztást hamarosan letudhatjuk. Tanulmányait nemcsak román és magyar, de angol, német és francia nyelven is közölte. Tudományos kapcsolatai

Bodor András (balról első), D. Protase, R. Étienne és
H. Daicoviciu társaságában

olyan személyiségekkel kötötték össze, mint a legendás angol régész és ókortörténész, Eric Birley vagy a nemrég elhunyt francia középkorász, Jacques Le Goff. Ennek is köszönhető, hogy egyike volt azon kevés romániai ókortörténésznek, akiket felkértek az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt cimű többkötetes, monumentális munka megírására. Bodor a daciai ún. görög-római vallás emlékanyagát mutatta be. Ez a tanulmánya – amely alighanem a legtöbbet idézett külföldön is – máig pótolhatatlan munka a romániai ókorkutatásban. Kolozsvári berkekben jól ismert a Napoca név felvételekor irt tanulmánya vagy az erdélyi ókorkutatás történetét összefoglaló munkája.

Tanári munkásságáról már életében legendák keringtek. Sajátos hangulata, néha zárkózott természete, de mindig elegáns, karizmatikus és jellegzetes előadásmódja sokakat meghatározott. 1990 után egyike volt a magyar nyelvű felsőoktatás úttörőinek, a Bolyai Társaság egyik oszlopos tagjaként pedig sokat tett a megújhodó erdélyi tudományosságért. Élete utolsó évében is tanított latint, igaz, akkor már húsz éve nyugdíjazott tanárként. Több száz diákja és hallgatója közül sokan ma már a BBTE oktatói.

Műfordítóként, olyan műveket ültetett át magyarra, mint Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete”, Aiszóposz meséi, Francis Bacon – Az új Atlantisz vagy M. Gandhi, Hind Szvarádzs cimű, 2010-ben posthumus kiadott munkáját.  Műforditásainak nagy részét a Téka sorozat adta ki, számos munkáját Szabó György és tanára, Gálffy Zsigmond segítette.

Bodor sirja a Házsongárdi temetőben

Bodor András 1999 október 4 –én hunyt el, alig egy évvel vegyész fia, Bodor A. András halálát követően. Temetésén Csucsuja István hangsúlyozta, hogy a kolozsvári egyetem „Nestora, korunk legnagyobb tudású tanára” távozott. Bodor munkássága mindezen túlmutat azonban. Egy olyan korban tudott Erdély talán első és máig leghíresebb magyar ókortörténésze lenni, amikor a Pósta Béla iskola már rég megvetette a klasszika-régészet biztos pillérét Kolozsváron. Kortársai, László Gyula és Ferenczi István ezt a hagyományt vitték tovább. Bodor viszont, az Alföldi András és Kerényi Károly által Magyarországon meghonosított egyetemes és interdiszciplináris ókortudomány irányvonalának egyetlen, talán túlságosan is magányos, magának való titánja volt. Egy olyan korban oktatott magyar és román diákokat, majd karolta fel a magyar régészet és ókoroktatást, amikor meg kellett küzdenie többszörös kisebbségiként számos politikai és kulturális ideológiával. Annak megítélése, hogy ki, hogyan állta a sarat ezekben az években, nem a mi generációnk feladata.

2009-ben, Bodor halálának tízedik évfordulója alkalmából e sorok szerzője egy emlékkötetet próbált létrehozni Erdély legnagyobb ókortudósának emlékére. A kötet előkészületét a BBTE számos tanára, így Vekov Károly, Bajusz István is lelkesen támogatták. Ez alkalommal került sor az Unitárius Gimnázium által őrzött Bodor hagyaték feldolgozására és Bodor István, a történész fiával készült interjúra is. Sajnos, néhány nagynevű, gátló erő – mely azóta elcsitult – nem tette lehetővé az emlékkötet létrejöttét.

Bodor András munkássága megérdemelne egy emlékkonferenciát vagy egy doktori dolgozatot. Ahogy Imreh István, Constantin Daicoviciu vagy Cserni Béla munkássága is feldolgozásra került, úgy a száz éve született Bodor András szellemi hagyatéka is égető feladatként kiállt és vár a következő generációk szorgalmasabb és a kolozsvári egyetemi intézmény iránt elkötelezett tagjaira.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. november 14-i számában.

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.