Zsebkalauznyi Róma I.

Róma, az Örök Város. Császárok és pápák, szenátori és nagy nemesi családok városa, a nyílt téri múzeum, amely évente több millió turistát vonz. Rómát látni és meghalni, minden út Rómába vezet – szokás sorolni a néha ókori gyökerekkel rendelkező közmondások sorát, amely az Urbs nagyságát hivatott szépíteni, hiperbolizálni. A Rómáról szóló legendák és az itt, közel 2700 év alatt felhalmozott épített örökségről könyvtárnyi szakirodalom és annál is nagyobb szépirodalom és ponyva gyűlt össze. A város zarándokhely volt már az ókorban is, ide sereglett a Római Birodalom lakossága, ha a Capitoliumi Jupiter templomát vagy a császári triumfusokat akarta látni, de Péter és Pál apostolok önfeláldozását követően, lassan 2000 éve a kereszténység fellegvára, valláspolitikai központja is. A XV. század óta a reneszánsz, a XVIII. század óta pedig a barokk művészet fővárosa lett, az ókori műemlékek iránti csodálat és a modern muzeológia és örökségvédelem is itt születik meg. Piranesi rajzai és Goethe utazása Rómában a város legendáját csak növelték, amely a tömegturizmus és tömegzarándoklat megjelenésével a XX. században már nem csak egy elérhetetlen Mekkává tette Rómát, hanem egy közkedvelt turista-látványossággá, nyílt téri múzeummá. Róma ezer arcát maga alakítja az idelátogató hívő zarándok, a múzeum-fogyasztó kultúrturista, a diaszpórává lett amerikai-olasz közösség, a divatvilágban csillámló elit, a szakkönyvtárakat látogató kutató és a mediterrán világra vágyó átlagturista is.  A többség valóban csak 2-3 napot tud eltölteni a városban, amelyre egy élet sem elég, így igen nagy kihívás a Rómába látogató számára, hogyan ossza be idejét és mit nézzen meg a Stendhal-effektus veszélyével csábító világvárosból. Az alábbiakban tehát egy olyan rövid Róma-túrát ajánlok, amely révén a 2-3 napra Rómába látogató, művelt, de nem szakbarbár turista valóban megízlelheti Róma minden szegmensét és valamelyest megbarátkozhat az örök város ezerféle arcával.

I.                   Az első nap

Rómában érdemes a szállást egy metró-megálló közelében lefoglalni, mivel a városnak számos olyan régiója van, ahová csak busszal lehet eljutni, azok pedig jelenleg egy felmérésben a boliviai tömegközlekedéssel került egy színvonalra: buszokra itt legalább 20-30 percet kell várni, spontán, órarend nélkül közlekednek, időpontra leszögezett találkozókat pedig csak metró-megálló mellett érdemes ígérni. Ez egy alapvetően fontos tényező akkor, amikor a várostúrát tervezzük, mert még ha a napi 15-18 km-t le is gyalogoljuk (nekem ez volt az átlagos, napi adagom) kellemetlen meglepetésekben lehet részünk ha csak a buszra számítunk. Az első napot tehát érdemes a Colosseo metrómegállónál kezdeni és Róma születésének helyszínével, a Forum Romanummal, a város 2800 éves szakrális központjával indítani. Azért is érdemes a város történetét kronológiai sorrendben kezdeni, mert – túl azon, hogy az ókori város szíve ma is, a város topográfiai központja és jól megközelíthető metróval is – így érthető meg legkönnyebben, hogyan vált néhány apró falu szövetségéből ez a város a világ köldökévé, a klasszikus, majd később a keresztény Európa és művészet központjává.

A Forum Romanum épületkomplexumát meglátogathatjuk ugyanazon jeggyel, amellyel a Palatinus császári palotáit és a Colosseum épületét is (12 euró). Érdemes a Fórummal kezdeni, bár a Colosseumnál csak időpontra kérhető jegy, tehát meglehet, ez a sorrend felborul. A Kr.e. VIII. században, néhány falu egyesüléséből és egy vaskori társadalom kezdetleges, proto-urbán vallási központjából elterjedő, később a környező népeket meghódító latinok legszentebb tere, a Fórum a királyság korába, az anyafarkas legendájának és Romulus idejébe vezeti az arra járót. A Lapis Niger, vagyis a Fekete Kő a római koros kutatók „mekkája” és „Kába köve”, a latin nyelv legrégebbi forrása. A Fekete Kő ott áll a ma már csak alapjaiban megmaradt Rostra-kő mellett, ahol a Római Köztársaság korában a pun háborúk győzelmeit ünnepelték a díszes hadvezérek, ahol Cicero beszédeit mondta és ahol később levágott kezeit – amelyek felbecsülhetetlen ókori forrásainkat adták és írták – kiszögezte Marcus Antonius. A Fórumra látogatónak érdemes megnéznie a Curia épületét is, ahol a római szenátus gyűlt össze – igaz nem akkor, amikor Caesart megölték, erre az eseményre a városnak egy másik pontján került sor. Sokan ellátogatnak a Fórum azon, furcsán fedett és kevésbé látványos részére is, ahol Iulius Caesart, minden populista politikus atyját és az első soha nem volt római császárt halála után imádták és a legenda szerint, eltemették. A Fórum további látványosságai közzé tartoznak a Vesta szüzek temploma és átriuma, ahol az örökké égő lángot, a Sybillák jóskönyveit és megannyi más ősi, 2500 éves tárgyat is őriztek egészen a Kr.u. V. század végéig. A zsidó közösség számára zarándokhellyé lett Titus diadalíve,  hisz az a Második Templom lerombolásának egyik ikonikus jelenetét, a Nagy Menóra elhurcolását ábrázolja. Ez adta a mai Izrael állam címerét is. De nem csak római történelem és zsidó kultúra iránt érdeklődők számára zarándokhely ez a hely: a Fórum a Kr.u. V. század után az átalakulás, a vegyes, pogány-keresztény szimbiózis mintaképe volt. A régi pogány templomokat – így Antoninus Pius és feleségének, Faustina templomát vagy Romulus templomát – keresztény kápolnává alakítják. Ezeket ma is látogathatjuk ritka alkalmakkor. Romulus templomának különlegessége, hogy az ókori Róma két, eredeti bronzajtajának egyikét őrzi. A Fórumból meglátogathatóak a császári paloták is: minden nyelvben a „palota” fogalma a Palatinus dombon álló császári palotákból ered. A „paloták anyja” azonban 2700 éve még igencsak más képet festett: kunyhók és viskók voltak itt, később itt állt

Romulus „háza” (egy pszeudo-emlékmű) és itt alakulnak ki a nagy szenátori villák. Emiatt dönt úgy Augustus, az első valódi császár (vagyis első számú szenátor, princeps), hogy házát kibővíti és ezt követte összes utóda is, akik végül egy egész domboldalt beépítettek a hatalmas palotákkal. Az itt kialakított múzeum ezek történetét meséli el, kertjében pedig láthatjuk, hogyan alakult át ez a városrész is a középkorban és reneszánsz korban.

A Fórum és Palatinus után (2 óra), a Colosseum kerül sorra: az eredetileg Amphiteatrum Flavium néven ismert, a Római Birodalom legnagyobb amfiteátrumaként épült hatalmas épületbe fél órás sorbaállás után lehet bejutni. A fénykorában 60-80.000 embert befogadó, szobrokkal, márványlapokkal díszített épület nevét a mellette álló, Nero, később Sol vagy Apollo óriási szobráról kapta (Colossus). Ennek ma már csak a talapzata van meg. Eltűnt mellőle Mussolini „jóvoltából” a Meta Sudans nevű emlékmű is, amelyről még szép, XIX. századi festmények maradtak fent. A Colosseum az egyik legzsúfoltabb látványossága Rómának, nyomasztóan sok turistával, akik csak manapság értik meg néhány száz eurós büntetés után, hogy a római emlékeket nem firkáljuk össze! A hely nemcsak az ókori gladiátorjátékok legfontosabb helyszíne, de egyben keresztény mártírium-hely is, ahol a nagypénteki misét tartja Róma püspöke, azaz a mindenkori pápa. A Colosseum mellett mindenképp érdemes megpihenni Constantinus császár diadalíve mellett, amely köztudottan úgy

épült fel, hogy a rajta lévő szobrokat – dákok ábrázolását például – és Hadrianust ábrázoló domborműveket Traianus császár fórumáról hordták össze, emlékezve az egykori „dicső” korszakra. Ezt követően érdemes végigsétálni a Via dei Fori Imperiali-n, Mussolini szörnyűséges sugárútján, amellyel kettészelte a császári fórumokat, tönkretéve számtalan római emlékművet. Most itt épül(ne) a harmadik metróvonal is, ám a római emlékek miatt ez gyakorlatilag egy sziszüphoszi munka. Itt megcsodálhatjuk Augustus fórumát, Nerva fórumának nyomait és végül a román történetirás számára szinte szakrális hellyé lett Traianus fórumát, melynek része az in situ álló, tökéletes állapotban megmaradt Traianus oszlopa. Az egykor a görög és latin könyvtárak között álló, szinesre festett és gyakorlatilag egy képeskönyvként szolgáló oszlop a dák-római háborúkat ábrázolja. A császár maga is az oszlop talapzatában kialakitott mauzóleumban nyugodott, sajnos sírját kifosztották. Egykori szobrát ledöntötték, helyére az „új Róma”, a keresztény világbirodalom alapítójának, Péternek a szobra került. Kontinuitás a legjavából, mi más: az egykori római pontifex maximus (főpap), azaz a császár helyét Rómában mindenhol az új pontifex maximus, Róma püspöke, a világ pápája váltja fel ikonográfiában, szobrászatban és építészetben is. Ahogy egykor néhány római család (Scipio, gens Iulia, gens Claudia), a reneszánsz korban nagy nemesi családok adják Róma vezetőit és a pápákat, újrarajzolva az Örök Város római emlékeit (Borghese, Barberini, Colonna, Farnese, Doria-Pamphili, Frangepán).

Szerencsére, az ókori Róma egykori dicsőségét ezerszer újraalkotó, újra-kisajátító történelmi korszakok közül a legszerencsésebb a reneszánsz kor volt, melynek remekműve és a kortárs múzeológia kezdete az egykori Jupiter nagytemplom romjain létrehozott Capitolini Múzeumokban indul. Ide kerülnek a még a középkorban talált, egy ideig a Lateráni Bazilikában őrzött felfoghatatlan szépségű kincsek: az Anyafarkas etruszk szobra, Marcus Aurelius lovasszobra, Constantinus császár bronz és márvány feje. A múzeumot is érdemes megnézni még az első nap egy kiadós ebéd és egy egy eurós, mesefinom espresso után, igaz erre 3-4 órát kell szánni. A nap ezzel (Forum Romanum, Palatinus, Colosseum, Musei Capitolini) gyakorlatilag véget is ért, a hátralévőkben érdemes sétálni a Velence térről a Rotonda térig, ahol az ókori Róma legcsodálatosabb épülete, a Pantheon található. Az épület 19 óra után zár, tehát ideális legalább fél órával zárás előtt már ott lenni. Az Agrippa bronz feliratát eredetiben megőrző, a legnagyobb bronz római ajtóval rendelkező épület kupolája a világ legnagyobb cementium (római beton) kupolája, „minden kupola anyja”, a római építészet és mérnöki innováció etalonja. Ez inspirálta a firenzei dóm és a római Szent Péter bazilika kupoláját is, de számos másolata volt már az ókorban is. Míg az ókorban „minden istenek temploma volt”, ma az olasz nemzeti identitás „panteonja”, benne a XIX. század végén létrejött Olasz Királyság atyjának, II. Viktor Emánuelnek sírjával.

A Pantheon után érdemes megkeresni a Frigidarium vagy Della Palma fagyizókat, majd azt követően a Navona téren megcsodálni az esti forgatagot és Bernini csodálatos, és nem kevésbé ironikus az egyháznak „beintő” szobrát. Vacsorázni igencsak ajánlott mellékutcákban, kevésbé főtéri helyeken, például a Navona Notte vendéglőben. Ezt követően – ha még van erő a lábakban – sétálni lehet a Tiberis partján, megcsodálni az Angyalvár kivilágitott épületét, felkeresni Giordano Bruno szobrát a Campo del Fiori-n vagy jobb híján fél órát szánni arra, hogy a legjobb buszt megtaláljuk ami hazavisz minket az első nap után.

Sétáink közben érdemes az olasz üzletek, narancs és kávéillatú kávézók, gyönyörű belső udvarok és szökőkutak szépségén elmerengeni, hisz ez adja meg valójában a „helyi”, az igazi Róma arcát és hangulatát.

folyt. köv.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2019. szeptember 4-i számában.

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.

Top 10 Róma: szubjektiven

Elég nehéz Rómát tiz fogalomba sűriteni, de egy kedves ismerősöm kérésére mégis megtenném. Kiválasztani néhány havi római élet legszebb emlékeit, apró pillanatokat egy örök városból és egy szubjektiv lencsén keresztül beletekinteni abba, amiról annyi költő, utazó, iró és politikus regélt már. Rövid és személyes mustra egy Örök Városról.

I. A legszebb tér 

Számomra minden kétséget kizáróan a Piazza del Rotonda, a Pantheon tere nyerte el ezt a megtisztelő cimet. Első találkozásunk 2010 tavaszán volt, amikor eltévedve a narancsillatba burkolt, kora reggeli utcácskákból egyszer csak teljesen véletlenül nekibotlottunk a kupolájával, kerekeded alakjával, óriási gránitoszlopaival mindent uraló, Pantheonba. Azóta akárhányszor látom, megkönnyezem. Gránitoszlopai, amelyeket Egyiptomból cipeltek hajók, elefántok és fene tudja hány római katona vagy rabszolga ma is simogatnivalók. Annyira nagy és annyira szép ez az épület - a valaha épült legnagyobb cementkupolájú templom - hogy belépve oda semmi se számit már. A tér is gyönyörű, aranyos, kicsi és tele élettel: van egy kötelező obeliszk is (lehet számolni, hogy a 12 -ből ez épp a hanyadik a várostúra folyamán), állandó zeneszó, sok turista, részegség, óriási fagyik, Thomas Mann ablaka, galambok, egy - egy sirály, pizza illat és sok fotós. Minden, ami Róma. 

II) A legszebb park

Bár koszos, büdös, milliók által lakott és bejárt világváros, megszámlálhatatlanul sok park van a városban, ami élhetőbbé és lüktetőbbé teszi. Ez mindig is igy volt, hisz az arisztokrácia - amely a római kortól napjainkig  - mindig szeretett elzárkózva élni a köznéptől, óriási palotákat és azt körülvevő zöldövezetet hozott létre. A sok nemesi park közül bár a legnépszerűbb a Borghese Park, számomra mégis a Pamphilj család parkja nyerte el a "legszebb" cimet. Hatalmas, sok pálmafa, leirhatatlan zöldség, távol a város zajától, kevés turistával, rengeteg sétálóutcával. Kellően nagy, hogy akár el is tévedjünk és meglepetésszerűen bukkanjon elénk egy barokk palota. Tele szép emberekkel, sirályokkal és néha citrommal is. 

III) A legszebb domb

Szinte szentségsértés választani a hét dombra épült Városban egyet a dombok közül. Ám mivel már a római korban is rég kinőtte önmagát a hét domb közül - és eleve, a hét domb is eltűnt az ókori városarculat - tervezés közepette - igy bátran megtehetem ezt. Bár az Aventinus apró utcái, nagy villái és gyönyörű fái is lenyűgözőek, számomra itt a nyertes a Janiculum (Gianicolo). Egykor a Birodalom minden szegletéből ide vándorolt népességek - zsidók, sziriaiak, palmyr és távol keleti kereskedők - lakták ezt a dombot. Egy kivételes szentélyt is hagytak maguk után, amit fene nehéz a Dandolo daloló nevű uctájában megtalálni, de ha megvan, öröm. Garibaldi itt vivta csatáját Rómáért és manapság itt gyűl össze az ókor iránt érdeklődő értelmiség krémje: itt van az amerikai, a finn és a spanyol akadémia székháza is, mind jeles ókoros könyvtárakkal. A kilátás, a domb kellemes lejtése, Garibaldi szobra és a sok pálmafa teszi különlegessé ezt a helyet. 

IV) A legjobb fagyizó 

A város tele van fagyizókkal. Ez érthető, hisz a világ minden táján a "gelato" olasz fogalom, a fagyi pedig csakis itt lehet olyan krémes, finom és izes. Mindenhol máshol - főleg egy rövid római tartózkodás után - a fagyi már csak utánzatként fog olvadni a szájban. A legjobb fagyizót kiválasztani pénztárca kérdése. "Szegényeknek" a legjobb és legmonumentálisabb azonban vitathatatlanul a Della Palma fagyizó. 150 iz várja az oda betévedőt. A legnehezebb a választás és esély sincs még fél év alatt sem, hogy az összes fagyit kipróbáld, mert minden nap vannak "extra" izek. 

V) A legszebb kupola

Ha a város számos kilátójából rátekintünk Róma arulatára, tucatnyi óriási kupolát fogunk látni. Ott fog magasodni Borromini Sant'Ivo csavart kupolája, a kecses Szent András kupolája, a Pantheon dagi és összetéveszthetetlen monumentális teteje...mégis, egy, nagy mindent visz: a Szent Péter bazilika kupolája. Nemcsak a legmagasabb és legnagyobb átmérőjű kupola, amely templomot diszit, de számomra - az eddig látottak közül - a legszebb is. A téren észre sem lehet venni, nem is igazán érvényesül fél kilométers távolságon belül. De oldalról, a januculumról vagy épp a Fornaci utca felől este, reggel, délbe, esőben, szélben - mindig - monumentális. Nem győztem betelni vele. Magával ragadott. Michelangelo mesterműve jelzi ennek az embernek a géniuszát és egy olyan kornak állit emléket, ahol az esztétika még tudott barátsággal párosulni a monumentalitással, gazdagsággal és hatalommal. 

VI) A legszebb városnegyed

Ha a Gianicolo a legkedvesebb domb, akkor a Trastevere a legkedvesebb városnegyed számomra. Augustus császár egykori XIV. régiója, a bevándorlók, kereskedők, a leszegényebbek és leggazdagabbak  viskóinak és villáinak helyszine ma egy élettől kirobbanó, állandóan nyűzsgő, szines világrész. Van itt a világ minden emberéből egy kevés, finom pizzákkal, pastákkal, tavasz örök illatával. A kis utcákban nyűzsölődő turistákat már csak a köztük futkározó robogók és az olasz szó mindent elárasztó muzsikája tudja felűlmulni. Itt elmerülhet az ember az ökumenikus kórus énekében a Santa Maria in Trasevere ódon templomában, de csakis itt eheti a legjobb pizzát a városban. Ha pedig figyelmes, a szép szemek mindig valakire rácsillognak a Trastevere éjszakájában.

VII) A legszebb sétám

Sétálni sok helyen lehet Rómában. Parkokban, aprócska utcákban, paloták között, a korzón, nagy főtereken, dombokon. Mégis, valamilyen egészen más hatása van a város legrégebbi utján, a Via Appián sétálni egy csendes, kocsiktól mentes szombati napon. Amikor túlvergődi magát az ember a Via Appia Antica első felén - amely valóban, kegyetlen séta a sok kocsi miatt - elérkezik oda, ahol az idő nem úr. Csak sirkövek, ódon feliratok, Róma egykori nagyjainak, feltörekvő szabadosainak, szónokainak és vezetőinek sirjai és emlékei. A fák itt is hatásosak és a hatalmas kövek, amelyeket a sok szekér, autó és láb fényessé csiszolt jelzik az appiai út korát. Nekem itt sétálni -ráadásul kellően költői társaságban - egy szeptemberi, későnyári napon, örök élmény marad.

VIII.) A legszebb múzeum

Elég nehéz egy régészet és ókortörténet iránt érdeklődőnek kiválasztani egyet a sok múzeum közül. Mégis, az épülethez és látogatásához kötődő emlékek és az ott kiállitott tárgyak csodaszépsége miatt nekem menthetetlenül a Palazzo Massimo alla Therme a kedvenc római múzeumom. A tágas terek, részletes bemutatása a tárgaknak, az egykori villák szines termei, gyönyörű freskói és a görög - római szobrászat gyöngyszemei nemcsak mennyiségi, de - ami Rómában ritka - minőségi kivitelezésben tárja elénk a város és a Birodalom legszebb emlékeit. 

IX) A legszebb templom

Rómában becslések szerint több, mint 800 templom van (és ebbe csak a ma is álló, keresztény templomokat számolják be). Ezek közül kiválasztani a "legszebbet" gyakorlatilag egy értelmetlen dolog, de mint ahogy ez az egész lista az én véleményemről és élményeimről szól, igy ez is ide tartozik. Számomra ezt a cimet az Il Gesú kapja, amely ugyan csordultig barokk, de az úgy tud lenni, hogy megmaradt esztétikusnak és csodálnivalónak. A naponta fél órán át megvilágitott templom és a megvilágitást emgelőző fényshow valóságos szinházi előadássá, kattarzisélménnyé teszi a látogatást.

X) A legjobb könyvesbolt

Számos helyen lehet könyvet vásárolni - kétségtelenül, a Porta Portese vasárnapi zsigvásárai is versenybe szállhatnánk a "legjobb" cimért, nekem mégis a legérdekesebb hely a Victor Emmanuelle hid mellett található könyvesbolt volt. Nemcsak antikvár, régi illatú, igazi ritkaságok (például Lanciani Forma Urbis Romae) de új könyvek, olcsó giccsek és recycle bar szabású kávézó, teázó is egy helyben köszönti az oda betévedőt. Épp csak a nevét felejtettem el a könyvesboltnak, de legközelebb azt is megnézem.

Miért örök Róma?

"Roma, urbs aeterna" - a fogalom már a császárkorban is nagyon divatos volt, Vergilius és Titus Livius is számos alkalommal igy nevezi az akkor épülő és pontosan az ő műveik által ideologizált fővárost. A császárkorban aztán többen - igy Augustus, a várost máványba öltöztető "első polgár" és a milliarium aureum épittetője is törekszik arra, hogy Rómát valóban a világ köldökévé, az örök  várossá tegye. A Severusok korában a felújitott - vagy újraépitett - umbilicus urbis Romae lesz az új szimbóluma annak, hogy "minden út Rómába vezet" és hogy ez a világ közepe. De miért is örök Róma még ma is? Elmélkedés négy hónap távlatában.

Számomra sokáig felfoghatatlan városnak tűnt és sok hónap kell még Rómától távol elteljen, hogy valóban értékelni és érzékelni tudjam nagyságát. Amikor ide bekerülsz, más világba csöppensz. Úgy jársz, mint Goethe, Stendhal, Thomas Mann vagy a többi gondolkodó aki az itt töltök hónapok alatt eszeveszetten rohangáltak a városban, hogy fogják fel merre is vannak, mit is lássanak....meg akarták enni a várost Trasteveréstől, Janiculumostól, Pantheonostól és ezernyi templomával, utcácskájával, pálmafájával együtt. Haza akarták vinni a levegőt, a hangulatot - de eloszlott az illúzió, mint a Szent Pál omladozó hamvai a szélben, amit Stendhal végignézett. Rómát nem lehet felfogni és hazavinni. Ittmarad, mint a márványépületei, amelyért ma is milliók járnak még csodájára évente és fognak még sokáig. 

Az olasz emberek számomra rendkivül idegenül és furcsán ható mentalitása sokáig zavaró volt: hogy lehet úgy élni, hogy délig alszol, öltönyben fél órákon keresztül csak beszélsz és beszélsz az utcán munkaidőben pazar eleganciával, este tiz után kezded a rituális vacsorakészitést - és jaj neked, ha nem tiszteled a pastát! Furcsa szokások, amelyeket lustaságnak, dögségnek könyvel el a sztereotipia, olasz habitusnak a kultúrkönyvek. De....mi a köze az örök városnak ehhez? Talán annyi, hogy ez a város már a pun háborúk után, tehát közel 2200 éve már arra lett szánt szándékkal hivatva és alkotva, hogy a kőbe vésett emberi értékeket, nagyságot és esztétikát dicsérje határokon túl. A határok és az üzenet ugyan  változott - hol Római Köztársaságnak, hol Principátusnak, Dominátusnak, Pápai Államnak vagy Itáliának hivták - de a lényeg ugyanaz volt. Márványba és gyönyörködtetésbe önteni a napfényt, ami itt annyira ,de annyira természetes és meghatározó. A piramisformában, pálmafák és zöld ligetek alól ránkzúdúló napfény a felfele törekvés toposz -szerű szimbóluma. A felfele haladás, a nagyság, a törekvés, büszkeség jele, de az áhitaté, hité is. Rómában ez mind benne van. A Forum Romanum legrégebbi, robosztus kövei ugyanazt az elvet szolgálják mint a Vittorio mindent elronditó, mégis monumentális tömbje: Róma örök. Ebben az "örökségben" úszó városban egyszerűen nem is lehetne másképp élni, mint ahogy a helyi rómaiak teszik: lazulva, szinte az időtől mármorosan, tébolyultan csak "lenni". Annyi itt a szépség és olyan sokszor adódik az embernek esztétikai élménye, hogy megrészegül ettől és a napfénytől, a jó boroktól, a kis utcák narancsillatától. Hogyan is élhetnéd túl ezt a várost, ha nem úgy ahogy ők? A várost amiben mindig is zarándokok, pelegrinusok, vándorok és kereskedők, művészek és tudósok hada jött okulni, bambulni, csodát látni? Ez megy itt már 2200 éve legalább.

Rómában tanulni a világ legnagyobb kutatókönyvtáraiban, naponta sétálni a császári fórumok mellett, vagy hétvégenként fagyizni és csodálni a Pantheon semmihez sem hasonlitó kupoláját....leirhatatlan élmény. Kicsit úgy érzem most, hogy márványkövet viszek magamon, mert még haza akarom cipelni a város "örökségét". Csakhogy ez lehetetlen. Ez ide be van ágyazva, mélyen a földbe, amit Romulus ekéje vésett a pomerium

nyomvonalás időtlen idők előtt. Akkor véste be a gyökerekig, hogy Róma örök kell legyen.

És az is.

Mindenki aki ide jön - néhány napra, hónapra, évre vagy egy életet leélve - vándor és zarándok ebben a városban. Sose birtokosa, lakosa a városnak, hanem vándora valami csodának, amit úgy terveztek, hogy csodálni kelljen. 

Ezért örök Róma, nekem. 

Peter Brown Rómában

Róma és a világ nagy kutatókönyvtáraival büszkélkedhető városokban azért is jó tanulni, mert nagyobb eséllyel találkozhat a nebuló olyan élő legendákkal, szakirodalmi dinoszauruszokkal, akik "provinciális" közegben ritkán fordulnak elő. Legutóbb az ókeresztény kor és a késő antikvitás kutatásának élő legendájával, iskolateremtő szakemberével találkozhattam. Peter Brown Rómában járt. És beszélt. Nem is akárhogy.

Peter Brownt nem kell bemutatni a történészhallgatóknak, de még a kicsit jártas értelmiségieknek sem. Iskolateremtő munkássága, Szent Ágostonról irt, többszörösen dijazott és számtalan alkalommal, tucatnyi nyelvre leforditott könyve, tudománytörténeti alapműként számontartott Szentek kultusza közismert szerzővé és történésszé tette. Azon kevés ókorászok egyike, akik a legmagasabb amerkai, állami kitüntetéseket is megkapták. Népszerűsége nemcsak brilliáns kérdésfelvetéseivel, nyelvtudásával, forrásismeretével és egyedülálló irói vénájával magyarázható, hanem ahogy mostmár személyesen láthattam, pozitiv kisugárzásával, lehengerlően kedves, közvetlen személyiségével is, amelyhez nagy orátori tehetség is párosul. Ahogy ez egy nagyformátumú történészhez illik is. 

Peter Brown most a Római Amerikai Akadémia meghivására a Patricia H. Labelme Friends of the Academy megtisztelő előadását tartotta. Amerikai szokás, hogy egy nagy, évente egyszer tartott előadást- amelynek természetesen óriási eseményként hirdetnek szerteszét - nevet adnak. Ezt az előadás az akadémia támogatói ("friends and benefactors") tiszteletére tartanak, akik ez alkalommal is szép számmal összegyűltek. Kicsit feszélyeztetve is éreztem magam a római amerikai közösség legkrémesebbjei között, akik természetesen nem akartak túlságosan lemaradni az egymás előtti nyájas, de érzékelhető, konzervativ hivalkodásban. Mindennek tökéletes keretet adott a patinás, valóban lenyűgöző Villa Aurelia diszterme.

Peter Brownt az akadémia elnöke és a könyvtár igazgatója konferálta fel. Az idős, sajnos mostmár egyre nehezebben beszélő, de még mindig rendkivüli szellemi frisseségével hivalkodó és végtelenül kedves professzor Eusebios és Constantinus korába kalauzolta a jelenlévőket. Azt a kérdést járta körül közel egy órás előadásában, hogy mit tudott és hogyan láthatta a neves történetiró és maga a császár a kereszténység jövőjét. Peter Brown először is kijelentette, hogy szerinte - és a kutatás jelenlegi állása szerint - Constantinus valóban keresztény volt. Ezzel máris besorolta magát a nagy történészek (igy Alföldi András is) sorába, akik évszázadok óta vitatkoznak ezen a talán megoldhatatlan problémán. A kutató hangsúlyozta, hogy Eusebios műve valójában egy kissebbségben lévő, de "nagyszájú" és önmaga új horizontját felismerő, ideologizálást és megerősitést igénylő vallásos közösség hivatalos szószólója. Úgy véli, hogy Eusebios hevesen tagadja Celsus és más, kortárs  - különösen pogány szerzők - filozófiáját. Ellentétbe helyezi a kor asztrológiai felfogását és a vallások szimbolikáját azzal a nézettel, ami a történetiró több művéből is sugárzik. Számos további, kopt és szir forrást is hozott - többségüket eredeti nyelven olvasva - amelyeket úgy értelmez, hogy a kereszténység 313 körül új dimenzióba, "világkorszakba" lépett Eusebius szerint. Egy korszakba, amelyet ugyanazzal az asztrológiai narrativával magyaráz a szerző, mint a korabeli pogány társai. Peter Brown úgy véli, hogy a kereszténység győzelme valójában Hadrianus korában kezdődik, aki betiltja az emberáldozatokat...ezt a kijelentését kevésbé értettem, de talán utánna kellene járnom, mikor is történik a római emberáldozatok hivatalos tiltása és melyik az a törvény, amely ezt kimondja (az tény, hogy gyakorolni már a pun háborúkat követően nem fogják- lásd Várhelyi Zsuzsa cikkét).Azt kétlem azért, hogy Hadrianus korában a kereszténységnek lett volna már ilyen hatása, hogy jogi döntéseket a császár miattuk hoz. Ez eleve ellentétben állna Brown önön kijelentésével, amelyet többször hangoztatott: Eusebios jövőképe bizonytalan, alig körvonalazható és egyáltalán nem látta előre a kereszténység felemelkedését, viszont azt már mint a démoni erők (értsd: pogányság és ikonok) hanyatlása és az új erő felemelkedését hirdette.

Többször idézte Timothy Barnest is - akihez ugyancsak volt szerencsém ezen a héten - akinek néhány tézisét ugyan birált, de egyet értett abban vele, hogy a késő antikvitást és a kereszténység felemelkedését nem szabad egy 313 utáni gyorsitott folyamatként látni. Hibaként emlitette, hogy számos szerző átugrik Constantinusról Theodosiusra....miközben a 313 és 395 közötti időszak, az akkori keresztények önmagukról alkotott jövőképe, sorsa és ideológiai kerete nagyon is bizonytalan volt. Pontosan ez az a "leghosszabb évszázad" amely alapjaiban határozza meg a kereszténységet. Ennek motorja volt Constantinus és első hivatalos rétora Eusebius.

Mondja Peter Brown, aki hozzátette: Constantinus felfedezte a hajzselét is.

Zseniális személyiség...óriási történész.

Zöld sziget az örök városban: Villa Doria Pamphilj

Short description of the Park of Villa Doria Pamphilj and the antique collection of the family. (own photos - saját fotók)

Egy világvárosban elengedhetetlen a hatalmas parkok vagy zöldövezetek kialakítása, ezek jelentik ugyanis a város tüdejét, levegőellátását, ugyanakkor kiváló pihenési lehetőséget jelentenek a helyiek és a városban bóklászó turisták számára. A janiculumi dombtól délre, távol a nyüzsgő város központjától már az ókorban is óriási erdők és ligetek húzódtak. A mai San Pancrazio kapu közelében, jóval az aurelianusi városfalon kívül egy temető húzódott az ókorban a Clivus Rutarius (CIL VI 7803) mentén. Az ókori temetőre később ráépült a vértanú püspök, Szent Pankárciusz tiszteletére emelt kolostor és templom. A hatalmas zöld övezet sokáig a kolostor vonzáskörzetét képezte. A XVII. század elején itt épült fel a „Villa Vecchia”. A térség igazán lüktető zöldövezetté és a római kulturális élet központjává csak 1630 – ban vált, amikor Pamfilio Pamphili feleségül vette a későbbi X. Ince pápa (Giambattista Pamphili) rokonát, a gazdagágáról híres Olimpia Maidalchinit. 1645 és 1653 között épül föl a ma Casino Belrespiro –ként ismert gyönyörű manierista villa, amely a családi szórakozások és pihenések helyszíneként szolgált. A Velazquez által is megfestett X. Ince révén a címerükben szereplő pálmaágas galamb ott díszelgett a város szinte minden jelentős épületén, köztük a későbbi Galleria Doria Pamphilj palotáján is.

Az impozáns park és a villa körül kialakított „giardino segreto”, azaz a titkos kert Róma

legnagyobb zöldövezete lett. A kertet a XVIII. században, amikor a Pamphili család frigyre lép a Doria családdal átalakítják angol kertté. A parkban a villán kívül több jelentős építészeti emlék is található, többek között a család, XIX. században épült személyes kápolnája is, melynek kriptájában több neves Pamphili is nyugszik. A kápolna sajnos nem látogatható a turisták számára.

A kertben sétálva ma is megcsodálhatjuk a család antikvitás iránti érdeklődésének emlékeit. A Pamphilj kollekcióként ismert ókori gyűjtemény a XVII. században kialakított antikvárius gyűjtemények legnagyobbika volt. Közel félezer (467 tárgy) emlék maradt fent ma a gyűjteményből, melynek többségét Róma területéről – korakeresztény templomokból, köztéri romokból és magánkollekciókból – gyűjtötte össze a család. A gyűjteményben találjuk Phramdon Amazon ábrázolását, több neves szarkofágot, igy a Meleagrosz és Prométeusz

mitoszát megörökitő alkotásokat is, de a hatalmas gyűjteményben találunk több istenszobrot (a knidoszi Afrodité másolatát, Mithras reliefet, Aszklépiosz szobrokat) és császárportrékat is. A gyűjtemény talán legérdekesebb eleme az a mára már elveszett urna lehetett, amelyet

Pietro Bartoli már a XVII. században leir Gli antichi sepolcri című monumentális művében. Az urna egy bizonyos Caius Iulius Caesarnak a hamvait tartalmazta (CIL VI 7793). Máig vita tárgyát képezi, hogy ez az emlék a nagy hadvezér vagy csak egy névrokonának emlékét hirdette –e.

A park a XIX. században a risorgimento, azaz Itália önállóságáért folyó küzdelmének az egyik székhelye lett. Giuseppe Garibaldi, a „haza atyja” itt rendezi be egyik főhadiszállását, ahonnan több véres csatát is vezényelt a Janiculum (Gianicolo) dombon. A szabadságharcnak számos emlékét  - így többek között Garibaldi szobrát, egy hatalmas, háromives kaput is – találunk a park közelében.

A hatalmas park (2 km²⁾ 1965 – 1971 között fokozatosan került Róma város tulajdonába. A pálmafák és babérfák övezte park közepén egy hatalmas tó is köszönti az oda látogatót. A kecses utakon a sportolók számára kialakított helyek és hirdetőtáblák mellett számtalan padot is találunk, ahol megpihenhetünk a több órás séta után. A parkban alig találni turistát: egyrészt igen távol esik a neves turistalátványosságoktól, másrészt túl nagy falat a fél órás fényképezésre felkészült látogatóknak. A friss levegő, a város zajától távol eső csendes sétányok és a antik szobrok társasága mégis elengedhetetlen római hangulatot teremt, amely több művészt, így Giuseppe Vasit, De Rubeist és Winckelmannt is alkotásra ihlette. 

Egy konferencia margójára

Idén szeptember 22 és 28. között Rómában ismét régész és ókortörténész - tumultus lett: a XVI. nemzetközi ókeresztény régészeti konferenciának hat napon át ad otthont az

örök város, amely az idén 1700 éves mediolanumi edictum (313) miatt Constantinus császárnak és korának van szentelve. A konferencián közel kétszáz neves résztvevő van jelen, amely ezáltal a legrangosabb nemzetközi fóruma az ókeresztény régészeti kutatásoknak. A szervezők között ott találjuk a Katolikus Kongregáció Kutatói Intézményét, A Szentszék Kultúráért felelős Konsziliumát, az ókeresztény emlékek régészeti ásatásaiért felelős vatikáni intézményt (Pontificia Commissione Di Arheologia Sacra) valamint a Nemzetközi Klasszika – archaeológiai Szövetséget is. Természetesen a szervezésben aktív részt vállalt Róma városa is. A hat napos konferenciának számtalan előadása több tematikát ölel át, többek között ezeket találhatjuk a rendkívül bájos és kellemes küllemű programfüzetben: szakrális topográfia a constantinusi Rómában és a provinciákban, a constantinusi építészet újításai, funerális művészet pogányság és kereszténység között, ókeresztény epigráfia keleten és nyugaton (Rómát is beleértve) valamint két napon át az új régészeti eredmények és a fiatal kutatóknak szánt előadások sorakoznak a füzetben. Ehhez járul még hozzá a kávészünetekben böngészhető poszterek, amelyek között megtaláljuk Szerbia ókeresztény emlékeit bemutató Marko Kaplarevic valamint Patrizio Pensabene és Javier Á. Domingo a constantinusi Szent Péter bazilika anyagi költségeit megbecsülő alkotását is.

A konferenciát tematikus várostúrák színezik, természetesen a Rómában található constantinusi emlékekre koncentrálva. A csoportokat neves régészek és művészettörténészek, többek között a számomra ikonikus Filippo Coarelli vagy Claudio Parisi Presicce vezetik.

Coarelli és Guidobaldi

Mivel a kutatási projekt amin dolgozok valamint egy már nagyon is elmaradóban lévő régebbi munkám nem enged mostmár aludni sem (tényleg nem!), sajnos nem tudok részt venni a konferencia minden előadásán. Volt szerencsém azonban a keddi nap első szesszióját végig ülnöm. Nem titkoltan Filippo Coarelli, Róma városának talán legnevesebb régésze miatt ültem be a klérustól hemzsegő közönségbe, ahol  - jaj nekem ismét – mindenki 3-4 nyelven ért és olvas. A mellettem ülő hölgy például minden előadást (olaszul, franciául, angolul és spanyolul) az elhangzott nyelven jegyzetelte.

Az első előadás Federico Guidobaldié volt, aki a bazilika, mint kora – keresztény építészeti tömeg és stílus ókori gyökereire és fejlődésének útjára világított rá, néhány új eredményt, rekonstrukciót és hipotézist bemutatva. Olasz nyelvű előadása érthető, szépen felépített és logikus volt, szigorúan követve a húsz perces időbeosztást. Előadásában kiemelte, hogy a császárkori bazilikákban – így a Basilica Iulia, Aemilia vagy a treviri Aula Palatina esetén is – a hajók árkádos kialakítása volt az egyik döntő elem, amely átkerül a kora keresztény bazilikák építészetébe – mi több, filozófiájába. A szekció minden előadója kihangsúlyozta, hogy bár előadásukban egy – egy épületről vagy épülettípusról beszélnek, itt nemcsak egy építészeti hagyomány átörökítéséről van szó, hanem az azt hordozó üzenetről, filozófiáról is, amely már a szellemi és vallási szinkretizmus tematikája felé terelte az előadások tartalmát.

A második előadás az általam olyannyira várt Filippo Coarellié volt. Az örök várost, annak Mithras szentélyeit és topográfiáját évtizedeken át kutató perugiai professzor egyféle ikon számomra. Szakirodalmi dinoszaurusz, ha úgy tetszik, akit az ember többet lát könyvek címlapján, mint élőben. Nos, most mázlim volt őt élőben is látni és hallani. Az előadás az elején kissé feszülten zajlott, az idős generáció rendszerint rosszul bánik a technika olyan „vívmányaival”, mint a power point vagy a laptop. A kezdeti bajok után azonban már gond nélkül és olaszos elánnal tudott megfiatalodni az előadó. A tudósi religio belőle is előjött: a fáradt, hetvenes évei végén járó ókorkutató valósággal lángolt az előadás végére. Szines

bemutatójában a constantinusi mauzóleumok (elsősorban a Santa Constanza és Santa Elena) császárkori (II – III. századi) prototípusairól, előfutárairól beszélt. A neves kutató kiemelte, hogy a rotondális szerkezet és a kupolás megoldás egyértelműen a pogánykori „tomba” szerkezetére utal. Kijelentését számos példával illusztrálta, többek között Maxentius mauzóleumával, Romulus mauzóleumával és természetesen Augustus majd Hadrianus mauzóleumával. Véleménye szerint az etruszk eredetre visszavezethető tomba, azaz császársir (vagy egyszerűen, a nemesség sírja, ahogy a Via Appia számos példája mutatja) szerkezeti formáját megtalálhatjuk néhány császári család, így a Flaviusok családi templomában is, amely - szerinte – családi kriptaként is szolgálhatott. A „templum”, mint szakrális fogalom (caellus – égi szféra a disciplina etrusca szerint) tükröződik a kupolával fedett, kerek alaprajzot követő mauzóleumokban is, amely a túlvilágra jutott császár vagy neves személyiség „égi templomát”, nyughelyét jeleníti meg. Innen öröklődik át a forma számos constantinusi – de még előtte – maxentiusi épületbe. Külön érdekesség volt számomra megtudni azt, hogy a Pantheon kupolája és szerkezete hogyan lett a diocletianusi korra valódi építészeti prototípusa nemcsak bazilikáknak, de mauzóleumoknak is. Egy félreeső zárójelben elegáns szarkazmussal elvetette az egyik híres kutató elméletét, miszerint a „Pantheon” nem is „pantheon” azaz, minden istenek temploma volt, hanem Marsé és Vénuszé lehetett. Bizonyítékként nemes egyszerűséggel a Septimius Severus féle újraépítési feliratot említette, amely egyértelműen megnevezi az épület akkori nevét: Pantheon. Másik bizonyíték, a nemrég letisztult alaprajz és belső szerkezet, amely nyolc fülkés épületet tükröz. Coarelli szerint itt a tizenkét főisten állhatott (Dii Consentes), de nem kizárt, hogy a Hadrianus előtti megistenült császárok szobrai állhattak itt. Zseniális párhuzamként a Santa Constanza és a Basilica Apostolorum rotondális szerkezetét hozta, amely már nem a tizenkét főistennek, hanem a tizenkét apostolnak állit emléket. Zárásként kiemelte: hülyeségnek tartja jövőre Augustus 2000 éves halálát „megünnepelni” Rómában (márpedig megünneplik!), mivel a császárok mindig az életet ünnepelték és az imperátor születésnapját.

A harmadik előadó Elzbieta Jastrzebowska volt, aki angolul bemutatott előadásában arról beszélt, hogyan „manipulálta” Constantinus a történelmet azzal, hogy elődjét, Maxentiust gyakorlatilag pogánynak és vérszomjas diktátornak mutatta be, önmagát pedig restitutor imperii et urbis- nak, azaz a város és a Birodalom megújítójának. Az előadó rámutatott, hogy a constantinusinak vélt nagy építkezések jelentős része – igy többek között a lateráni és a vatikáni bazilikák is – a maxentiusi hatalmas épitkezési projektek folytatásaként értelmezhetőek, mi több, a ma is Maxentius bazilikájaként ismert Basilica Nova alaprajza több, mint egy évszázadra meghatározta a római templomok építészetét.  A damnatio memoriae ez esetben tehát valódi történelem – hamisítás volt Constantinus részéről és bár őt ünnepeljük idén, érdemes megemlékezni elődjéről, a valószínűleg „ugyanannyira” keresztény Maxentiusról is.

Michel Yves Perrin előadásából sajnos alig értettem valamit. Gyönyörű francia anyanyelvén előadott filológiai értekezéséből annyi volt egyértelmű számomra, hogy egy euszébioszi passzust újraértelmezve sikerült azonosítani egy ókeresztény templomot az irodalmi források tükrében. Ritka találkozása ez régészetnek és filológiának.

A szekció utolsó előadója volt a legbőbeszédűbb. A spanyol Rafael Hidalgo Prieto a cordobai ásatásokról tartott – egyetlenként szabadon – egy nagyon színes és lenyűgöző előadást. Cordoba várost kettészelő régészeti ásatások során egy hatalmas, több kilométer hosszú szakaszon kerültek elő a korakeresztény kor emlékei. Egy hatalmas árkádos kialakitású épület köré szerveződő komplexumról van szó, amelyben találunk bazilikákat, villákat és feltételezhetően, akár császári palotát is. A nagy baj ugyanis ezekkel a valóban lenyűgöző méretű és leletanyagában gazdag épületekkel, hogy túlságosan nehéz a funkcionalitásukat azonosítani.

Az öt előadás csekélység volt a konferencia nyújtotta érdekes témákból, amelyet jómagam kihagyok, egy hét túlságosan hosszú most erre (ha római vallástörténet vagy császárkori történelem lenne, akkor természetesen mindegyik előadáson ott lennék). Szomorú tény, hogy egyetlen magyar előadó, de még poszter sem képviselte Magyarországot (Martin Kovács neve sajnos nekem nem sokat mond). Román előadó is csak a visszatérő vendégnek számító Irina Achim valamint Octavian Bounegru volt. Nagy kíváncsisággal várjuk a konferencia kötetét!

Róma, az örök város: első impressziók

Rég készültem már egy bejegyzésre, ahol barátaim temérdek kérdéseire tömör és lehetőleg kultúrédes választ tudok adni arról, milyen is az élet az örök városban. Elég nehéz lesz összefoglalni két olyan hetet, amelyben megközelitőleg 100 km -t sétáltam, közel 30 helyet pipálhattam ki az általam kijelölt hosszú látványosság - listán és közel 3000 oldalt fényképeztem a világ egyik leggazdagabb régészeti könyvtárában. A fáradtság úgy ül ki az arcomra, mint Göethének vagy annak a közel két tucat kalandornak, akiknek római élményeiket megtaláltam összefoglalva egy nagyon aranyos kis angol nyelvű könyvesboltban. A város a kultúrára éhes embereknek egy kincsesbánya. A római kor, a pápák uralmának emlékei, a barokk paloták és a Risorgimento emlékei minden sarkon ott leselkednek ránk, szinte várva egy -egy lehulló zöld moha alól a csodálkozó arcokat. Az utcák ezreit járva már nem is csodálkozunk azon, hogy Thomas Mann a Pantheonnal szembe választotta ki lakását, vagy Aba Novák Vilmos festőiskolát hozott itt létre. Ahogy azon sem csodálkozunk, hogy a barokk kortól a romantikán át minden kor adott egy helyi festőt, költőt, irót aki megénekelte ezeknek az utcáknak a történetét, legyen szó a Trastevere festőiről vagy az EUR furcsa vidékeit megéneklő Passoliniről. 

Az első napokban természetesen az éppen (még) aktuális lakóhelyem környékét fedeztem fel, hisz igy dukál ez:  hol vásárol az emberfia, mit esznek itt, hol lehet telefonszámot venni és hogyan lehet a vilávégéről a világ köldökének számitó fórumokig vagy könyvtárakig eljutni. A kérdésre a választ néha azóta is felteszem és mérgesen keresem. Rómában ugyanis - bár öröm gyönyörködni az épületekben, emberekben, szokásokban, szinekben és szagokban - a tömegközlekedés erre bőséggel ad "lehetőséget", az ugyanis siralmasan lassú és kaotikus. Amikor fél órát kell gyalogolni a buszig, amely aztán fél órán át tolakodik a motrok, biciklik és furikázó kocsik sorában hogy elérjen a legközelebbi metrómegállóig....már csak az olvasás és a zene segit. Mivel nemcsak a föld felett, de különösen a föld alatt elképesztő mennyiségben és minőségben tömörül az ókor, érthető, hogy a városban csak két metróvonal van (egy -egy megállóban, igy a Cipróban is római szarkofágot csodálhatunk meg, bár soha egy érdeklődőt sem látok a paraván előtt). A harmadik most készül 3 milliárdból - valószinüleg pesti sebességgel, óriási kárt okozva a régészetnek és az emberiségnek. Két hét még nem volt elég, hogy megszokjam, Rómában az idő valóban örök, itt a napsütés, a szép bőrszin, a pálmafák, a beszéd szépsége és élvezetes művelése - megélése, ahogy Ritoók Zsigmond mondta - az emberek agyára ment. Annyira más az emberek mentalitása, hogy ezt egy Közép - Európában, protestáns szigorral nevelt jómagamnak elég nehéz megszokni. A késés általános, mitöbb, itt természetes. Az adminisztráció olyan kaotikus, mint a janiculumi sziriai szentélyt benövő burjánzó. Az utcán bármikor elüthetnek (különösen ha zöld jelzésnél mész át) és azon a helyiek meg sem botránkoznak, ha a járókelők között hajt el egy robogó. Az emberek alapjában véve nem túlságosan kedvesek, különösen hétfőn reggel...és amúgy sem. Engem rendszeresen néznek koldusnak, kéregetőnek, ha kérdéssel fordulok hozzájuk, amin nem is csodálkozok, a város tele van román, indiai, pakisztáni koldusokkal és furcsábbnál furább emberekkel. Románból valóban sok van, garantáltan több román szót hallottam itt, mint Székelyföldön. Többségük egyértelműen nem turista, bár olyannal is találkoztam. Magyar is akad rengeteg - ha itt élnek már néhány napja, azonnal sznobokká vagy undoritóakká válnak, viszont amig turisták, nagyon aranyosak. Az olaszokról egyelőre nem is irok, túlságosan sok impresszió ért velük kapcsolatban, ők megérnek egy teljes bejegyzést.

A bejárt tájakról, emlékekről röviden: leirhatatlanok. Ezzel el is ástam a blogom és ennek a bejegyzésnek a létjogosultságát is, de kétlem, hogy a több ezer (valóban, több ezer!) várostúráztató és városbemutató könyvet, monográfiát, szintézist felülmúlhatom saját élményeimmel. Megirták már százak versben, regényben azt, milyen a Doria Pamphili család villája körül kialakitott ligetben sétálni, milyen egy kis utcából kiruccanva a Pantheon monumentális homlokzatát meglátni vagy a Santa Maria in Trastevere ókeresztény feliratait böngészni nagy áhitattal. Leirni a hangulatot, amit a több tucat lejárt kilóméter, a százszámra megismert új útca, vagy az olasz fagyi ize ad egy -egy könyvtárazás utáni esti sétának...nem lehet. A város még mélyen éli a turistaszezont, ezt a helyiek a legjobb periódusnak nevezik, "vénasszonyok nyarának". Ezt érezni is lehet, nemcsak a 25  -30 fokos hőség és kellemes szellők miatt, de az utcákat megtöltő turisták tömege miatt is.

Számomra a legérdekesebb  - és turisták által nem igazán látogatott hely kétségtelenül a Trastevere kis utcái, az ottani spanyol nagykövetség épülete mellől nyiló gyönyörű kilátás és a zóna adta kultúrális sokszinűség jelentette. Ez a vidék, már Augustus császár korában is a kultúrális szokszinűség helye volt: amikor a 8 -as villamosra felszálló bangladeshi, pakisztáni vagy éppen román szegények szagát érzem, eszembe jut, hogy itt vagyunk a janiculumi dombon, ahol már 2000 évvel ezelőtt is sziriaiak, palymr, arámiai, zsidó közösségek - magyarán bevándorolt, a rómaiaknak is furcsán ható, "más" emberek - éltek. A szines, szokszinű, kultúrájában, nyelvében radikálisan más világ hagyatéka tehát ma is él, és ez óriási hitelességet ad a környék több ezer bevándorlójának - még ha ők nem is feltétlenül tudnak erről. Nagyon érdekes még a Citta Universitaria is. Ez Kolozsvárról nekünk kicsit hiányzott, legfejlebb a Hasdeu (Kőkert) adta ezt a hangulatot, bár nem hasonlitható semmihez az, amikor egy helyen találunk könyvtárakat, egyetemi épületeket és bentlakásokat is. Egy helyen van a mérnöki kar és a filozófia, a matematika és az epigráfia is. Ez az igazi interdiszciplinaritás, ahol Bartókról tudtam beszélni egy muzikológus szépséggel (múzsai...) és ahol a görög feliratok mellett rögtön a vallástörténeti tanszékre fordulsz. Kiráz a hideg...különösen akkor, amikor megláttam Jancsó Miklós "Szegénylegények" cimű filmét reklámozó plakátot.

Szép természetesen az összes templom...Bernini szobrai, a folyékony márvány, amihez a világon semmi se fogható. Gyönyörű. Nem is szaporitom a szót....

Sokszor érzem, hogy a kultúrsokk annyira nagy itt, hogy nem tudom eléggé kifejezni a hatásukat. Mit is kezdjek ezzel a sok világörökséggel és impresszióval? Jobb időkben az emberek erről festettek, irtak. Manapság lehet, hogy megteszi egy szerény blog is. Tudományos téren is sokkal több kérdést tudok feltenni, a gazdag bibliográfia miatt pedig sokkal több érdekes téma jut eszembe, ami a kutatásra is termékenyen hat.

A következő bejegyzések már tematikusak lesznek, Róma egy – egy nevezetességét fogja bemutatni, saját élményeimmel, meglátásommal fűszerezve.