Zsebkalauznyi Róma I.

Róma, az Örök Város. Császárok és pápák, szenátori és nagy nemesi családok városa, a nyílt téri múzeum, amely évente több millió turistát vonz. Rómát látni és meghalni, minden út Rómába vezet – szokás sorolni a néha ókori gyökerekkel rendelkező közmondások sorát, amely az Urbs nagyságát hivatott szépíteni, hiperbolizálni. A Rómáról szóló legendák és az itt, közel 2700 év alatt felhalmozott épített örökségről könyvtárnyi szakirodalom és annál is nagyobb szépirodalom és ponyva gyűlt össze. A város zarándokhely volt már az ókorban is, ide sereglett a Római Birodalom lakossága, ha a Capitoliumi Jupiter templomát vagy a császári triumfusokat akarta látni, de Péter és Pál apostolok önfeláldozását követően, lassan 2000 éve a kereszténység fellegvára, valláspolitikai központja is. A XV. század óta a reneszánsz, a XVIII. század óta pedig a barokk művészet fővárosa lett, az ókori műemlékek iránti csodálat és a modern muzeológia és örökségvédelem is itt születik meg. Piranesi rajzai és Goethe utazása Rómában a város legendáját csak növelték, amely a tömegturizmus és tömegzarándoklat megjelenésével a XX. században már nem csak egy elérhetetlen Mekkává tette Rómát, hanem egy közkedvelt turista-látványossággá, nyílt téri múzeummá. Róma ezer arcát maga alakítja az idelátogató hívő zarándok, a múzeum-fogyasztó kultúrturista, a diaszpórává lett amerikai-olasz közösség, a divatvilágban csillámló elit, a szakkönyvtárakat látogató kutató és a mediterrán világra vágyó átlagturista is.  A többség valóban csak 2-3 napot tud eltölteni a városban, amelyre egy élet sem elég, így igen nagy kihívás a Rómába látogató számára, hogyan ossza be idejét és mit nézzen meg a Stendhal-effektus veszélyével csábító világvárosból. Az alábbiakban tehát egy olyan rövid Róma-túrát ajánlok, amely révén a 2-3 napra Rómába látogató, művelt, de nem szakbarbár turista valóban megízlelheti Róma minden szegmensét és valamelyest megbarátkozhat az örök város ezerféle arcával.

I.                   Az első nap

Rómában érdemes a szállást egy metró-megálló közelében lefoglalni, mivel a városnak számos olyan régiója van, ahová csak busszal lehet eljutni, azok pedig jelenleg egy felmérésben a boliviai tömegközlekedéssel került egy színvonalra: buszokra itt legalább 20-30 percet kell várni, spontán, órarend nélkül közlekednek, időpontra leszögezett találkozókat pedig csak metró-megálló mellett érdemes ígérni. Ez egy alapvetően fontos tényező akkor, amikor a várostúrát tervezzük, mert még ha a napi 15-18 km-t le is gyalogoljuk (nekem ez volt az átlagos, napi adagom) kellemetlen meglepetésekben lehet részünk ha csak a buszra számítunk. Az első napot tehát érdemes a Colosseo metrómegállónál kezdeni és Róma születésének helyszínével, a Forum Romanummal, a város 2800 éves szakrális központjával indítani. Azért is érdemes a város történetét kronológiai sorrendben kezdeni, mert – túl azon, hogy az ókori város szíve ma is, a város topográfiai központja és jól megközelíthető metróval is – így érthető meg legkönnyebben, hogyan vált néhány apró falu szövetségéből ez a város a világ köldökévé, a klasszikus, majd később a keresztény Európa és művészet központjává.

A Forum Romanum épületkomplexumát meglátogathatjuk ugyanazon jeggyel, amellyel a Palatinus császári palotáit és a Colosseum épületét is (12 euró). Érdemes a Fórummal kezdeni, bár a Colosseumnál csak időpontra kérhető jegy, tehát meglehet, ez a sorrend felborul. A Kr.e. VIII. században, néhány falu egyesüléséből és egy vaskori társadalom kezdetleges, proto-urbán vallási központjából elterjedő, később a környező népeket meghódító latinok legszentebb tere, a Fórum a királyság korába, az anyafarkas legendájának és Romulus idejébe vezeti az arra járót. A Lapis Niger, vagyis a Fekete Kő a római koros kutatók „mekkája” és „Kába köve”, a latin nyelv legrégebbi forrása. A Fekete Kő ott áll a ma már csak alapjaiban megmaradt Rostra-kő mellett, ahol a Római Köztársaság korában a pun háborúk győzelmeit ünnepelték a díszes hadvezérek, ahol Cicero beszédeit mondta és ahol később levágott kezeit – amelyek felbecsülhetetlen ókori forrásainkat adták és írták – kiszögezte Marcus Antonius. A Fórumra látogatónak érdemes megnéznie a Curia épületét is, ahol a római szenátus gyűlt össze – igaz nem akkor, amikor Caesart megölték, erre az eseményre a városnak egy másik pontján került sor. Sokan ellátogatnak a Fórum azon, furcsán fedett és kevésbé látványos részére is, ahol Iulius Caesart, minden populista politikus atyját és az első soha nem volt római császárt halála után imádták és a legenda szerint, eltemették. A Fórum további látványosságai közzé tartoznak a Vesta szüzek temploma és átriuma, ahol az örökké égő lángot, a Sybillák jóskönyveit és megannyi más ősi, 2500 éves tárgyat is őriztek egészen a Kr.u. V. század végéig. A zsidó közösség számára zarándokhellyé lett Titus diadalíve,  hisz az a Második Templom lerombolásának egyik ikonikus jelenetét, a Nagy Menóra elhurcolását ábrázolja. Ez adta a mai Izrael állam címerét is. De nem csak római történelem és zsidó kultúra iránt érdeklődők számára zarándokhely ez a hely: a Fórum a Kr.u. V. század után az átalakulás, a vegyes, pogány-keresztény szimbiózis mintaképe volt. A régi pogány templomokat – így Antoninus Pius és feleségének, Faustina templomát vagy Romulus templomát – keresztény kápolnává alakítják. Ezeket ma is látogathatjuk ritka alkalmakkor. Romulus templomának különlegessége, hogy az ókori Róma két, eredeti bronzajtajának egyikét őrzi. A Fórumból meglátogathatóak a császári paloták is: minden nyelvben a „palota” fogalma a Palatinus dombon álló császári palotákból ered. A „paloták anyja” azonban 2700 éve még igencsak más képet festett: kunyhók és viskók voltak itt, később itt állt

Romulus „háza” (egy pszeudo-emlékmű) és itt alakulnak ki a nagy szenátori villák. Emiatt dönt úgy Augustus, az első valódi császár (vagyis első számú szenátor, princeps), hogy házát kibővíti és ezt követte összes utóda is, akik végül egy egész domboldalt beépítettek a hatalmas palotákkal. Az itt kialakított múzeum ezek történetét meséli el, kertjében pedig láthatjuk, hogyan alakult át ez a városrész is a középkorban és reneszánsz korban.

A Fórum és Palatinus után (2 óra), a Colosseum kerül sorra: az eredetileg Amphiteatrum Flavium néven ismert, a Római Birodalom legnagyobb amfiteátrumaként épült hatalmas épületbe fél órás sorbaállás után lehet bejutni. A fénykorában 60-80.000 embert befogadó, szobrokkal, márványlapokkal díszített épület nevét a mellette álló, Nero, később Sol vagy Apollo óriási szobráról kapta (Colossus). Ennek ma már csak a talapzata van meg. Eltűnt mellőle Mussolini „jóvoltából” a Meta Sudans nevű emlékmű is, amelyről még szép, XIX. századi festmények maradtak fent. A Colosseum az egyik legzsúfoltabb látványossága Rómának, nyomasztóan sok turistával, akik csak manapság értik meg néhány száz eurós büntetés után, hogy a római emlékeket nem firkáljuk össze! A hely nemcsak az ókori gladiátorjátékok legfontosabb helyszíne, de egyben keresztény mártírium-hely is, ahol a nagypénteki misét tartja Róma püspöke, azaz a mindenkori pápa. A Colosseum mellett mindenképp érdemes megpihenni Constantinus császár diadalíve mellett, amely köztudottan úgy

épült fel, hogy a rajta lévő szobrokat – dákok ábrázolását például – és Hadrianust ábrázoló domborműveket Traianus császár fórumáról hordták össze, emlékezve az egykori „dicső” korszakra. Ezt követően érdemes végigsétálni a Via dei Fori Imperiali-n, Mussolini szörnyűséges sugárútján, amellyel kettészelte a császári fórumokat, tönkretéve számtalan római emlékművet. Most itt épül(ne) a harmadik metróvonal is, ám a római emlékek miatt ez gyakorlatilag egy sziszüphoszi munka. Itt megcsodálhatjuk Augustus fórumát, Nerva fórumának nyomait és végül a román történetirás számára szinte szakrális hellyé lett Traianus fórumát, melynek része az in situ álló, tökéletes állapotban megmaradt Traianus oszlopa. Az egykor a görög és latin könyvtárak között álló, szinesre festett és gyakorlatilag egy képeskönyvként szolgáló oszlop a dák-római háborúkat ábrázolja. A császár maga is az oszlop talapzatában kialakitott mauzóleumban nyugodott, sajnos sírját kifosztották. Egykori szobrát ledöntötték, helyére az „új Róma”, a keresztény világbirodalom alapítójának, Péternek a szobra került. Kontinuitás a legjavából, mi más: az egykori római pontifex maximus (főpap), azaz a császár helyét Rómában mindenhol az új pontifex maximus, Róma püspöke, a világ pápája váltja fel ikonográfiában, szobrászatban és építészetben is. Ahogy egykor néhány római család (Scipio, gens Iulia, gens Claudia), a reneszánsz korban nagy nemesi családok adják Róma vezetőit és a pápákat, újrarajzolva az Örök Város római emlékeit (Borghese, Barberini, Colonna, Farnese, Doria-Pamphili, Frangepán).

Szerencsére, az ókori Róma egykori dicsőségét ezerszer újraalkotó, újra-kisajátító történelmi korszakok közül a legszerencsésebb a reneszánsz kor volt, melynek remekműve és a kortárs múzeológia kezdete az egykori Jupiter nagytemplom romjain létrehozott Capitolini Múzeumokban indul. Ide kerülnek a még a középkorban talált, egy ideig a Lateráni Bazilikában őrzött felfoghatatlan szépségű kincsek: az Anyafarkas etruszk szobra, Marcus Aurelius lovasszobra, Constantinus császár bronz és márvány feje. A múzeumot is érdemes megnézni még az első nap egy kiadós ebéd és egy egy eurós, mesefinom espresso után, igaz erre 3-4 órát kell szánni. A nap ezzel (Forum Romanum, Palatinus, Colosseum, Musei Capitolini) gyakorlatilag véget is ért, a hátralévőkben érdemes sétálni a Velence térről a Rotonda térig, ahol az ókori Róma legcsodálatosabb épülete, a Pantheon található. Az épület 19 óra után zár, tehát ideális legalább fél órával zárás előtt már ott lenni. Az Agrippa bronz feliratát eredetiben megőrző, a legnagyobb bronz római ajtóval rendelkező épület kupolája a világ legnagyobb cementium (római beton) kupolája, „minden kupola anyja”, a római építészet és mérnöki innováció etalonja. Ez inspirálta a firenzei dóm és a római Szent Péter bazilika kupoláját is, de számos másolata volt már az ókorban is. Míg az ókorban „minden istenek temploma volt”, ma az olasz nemzeti identitás „panteonja”, benne a XIX. század végén létrejött Olasz Királyság atyjának, II. Viktor Emánuelnek sírjával.

A Pantheon után érdemes megkeresni a Frigidarium vagy Della Palma fagyizókat, majd azt követően a Navona téren megcsodálni az esti forgatagot és Bernini csodálatos, és nem kevésbé ironikus az egyháznak „beintő” szobrát. Vacsorázni igencsak ajánlott mellékutcákban, kevésbé főtéri helyeken, például a Navona Notte vendéglőben. Ezt követően – ha még van erő a lábakban – sétálni lehet a Tiberis partján, megcsodálni az Angyalvár kivilágitott épületét, felkeresni Giordano Bruno szobrát a Campo del Fiori-n vagy jobb híján fél órát szánni arra, hogy a legjobb buszt megtaláljuk ami hazavisz minket az első nap után.

Sétáink közben érdemes az olasz üzletek, narancs és kávéillatú kávézók, gyönyörű belső udvarok és szökőkutak szépségén elmerengeni, hisz ez adja meg valójában a „helyi”, az igazi Róma arcát és hangulatát.

folyt. köv.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2019. szeptember 4-i számában.

Zöld sziget az örök városban: Villa Doria Pamphilj

Short description of the Park of Villa Doria Pamphilj and the antique collection of the family. (own photos - saját fotók)

Egy világvárosban elengedhetetlen a hatalmas parkok vagy zöldövezetek kialakítása, ezek jelentik ugyanis a város tüdejét, levegőellátását, ugyanakkor kiváló pihenési lehetőséget jelentenek a helyiek és a városban bóklászó turisták számára. A janiculumi dombtól délre, távol a nyüzsgő város központjától már az ókorban is óriási erdők és ligetek húzódtak. A mai San Pancrazio kapu közelében, jóval az aurelianusi városfalon kívül egy temető húzódott az ókorban a Clivus Rutarius (CIL VI 7803) mentén. Az ókori temetőre később ráépült a vértanú püspök, Szent Pankárciusz tiszteletére emelt kolostor és templom. A hatalmas zöld övezet sokáig a kolostor vonzáskörzetét képezte. A XVII. század elején itt épült fel a „Villa Vecchia”. A térség igazán lüktető zöldövezetté és a római kulturális élet központjává csak 1630 – ban vált, amikor Pamfilio Pamphili feleségül vette a későbbi X. Ince pápa (Giambattista Pamphili) rokonát, a gazdagágáról híres Olimpia Maidalchinit. 1645 és 1653 között épül föl a ma Casino Belrespiro –ként ismert gyönyörű manierista villa, amely a családi szórakozások és pihenések helyszíneként szolgált. A Velazquez által is megfestett X. Ince révén a címerükben szereplő pálmaágas galamb ott díszelgett a város szinte minden jelentős épületén, köztük a későbbi Galleria Doria Pamphilj palotáján is.

Az impozáns park és a villa körül kialakított „giardino segreto”, azaz a titkos kert Róma

legnagyobb zöldövezete lett. A kertet a XVIII. században, amikor a Pamphili család frigyre lép a Doria családdal átalakítják angol kertté. A parkban a villán kívül több jelentős építészeti emlék is található, többek között a család, XIX. században épült személyes kápolnája is, melynek kriptájában több neves Pamphili is nyugszik. A kápolna sajnos nem látogatható a turisták számára.

A kertben sétálva ma is megcsodálhatjuk a család antikvitás iránti érdeklődésének emlékeit. A Pamphilj kollekcióként ismert ókori gyűjtemény a XVII. században kialakított antikvárius gyűjtemények legnagyobbika volt. Közel félezer (467 tárgy) emlék maradt fent ma a gyűjteményből, melynek többségét Róma területéről – korakeresztény templomokból, köztéri romokból és magánkollekciókból – gyűjtötte össze a család. A gyűjteményben találjuk Phramdon Amazon ábrázolását, több neves szarkofágot, igy a Meleagrosz és Prométeusz

mitoszát megörökitő alkotásokat is, de a hatalmas gyűjteményben találunk több istenszobrot (a knidoszi Afrodité másolatát, Mithras reliefet, Aszklépiosz szobrokat) és császárportrékat is. A gyűjtemény talán legérdekesebb eleme az a mára már elveszett urna lehetett, amelyet

Pietro Bartoli már a XVII. században leir Gli antichi sepolcri című monumentális művében. Az urna egy bizonyos Caius Iulius Caesarnak a hamvait tartalmazta (CIL VI 7793). Máig vita tárgyát képezi, hogy ez az emlék a nagy hadvezér vagy csak egy névrokonának emlékét hirdette –e.

A park a XIX. században a risorgimento, azaz Itália önállóságáért folyó küzdelmének az egyik székhelye lett. Giuseppe Garibaldi, a „haza atyja” itt rendezi be egyik főhadiszállását, ahonnan több véres csatát is vezényelt a Janiculum (Gianicolo) dombon. A szabadságharcnak számos emlékét  - így többek között Garibaldi szobrát, egy hatalmas, háromives kaput is – találunk a park közelében.

A hatalmas park (2 km²⁾ 1965 – 1971 között fokozatosan került Róma város tulajdonába. A pálmafák és babérfák övezte park közepén egy hatalmas tó is köszönti az oda látogatót. A kecses utakon a sportolók számára kialakított helyek és hirdetőtáblák mellett számtalan padot is találunk, ahol megpihenhetünk a több órás séta után. A parkban alig találni turistát: egyrészt igen távol esik a neves turistalátványosságoktól, másrészt túl nagy falat a fél órás fényképezésre felkészült látogatóknak. A friss levegő, a város zajától távol eső csendes sétányok és a antik szobrok társasága mégis elengedhetetlen római hangulatot teremt, amely több művészt, így Giuseppe Vasit, De Rubeist és Winckelmannt is alkotásra ihlette. 

História: pápák az ókorban

Brief history of "ancient popes" from Peter to the Synod of Chalchedon and the Fall of the Western Roman Empire

„És monda nékik: Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4, 18 – 19). Ezzel a galileai tengernél elhangzott mondattal vette kezdetét az európai civilizáció leghosszabb ideje működő intézményének, a pápaságnak a története, amelynek óriási szerepe volt az európai történelem és mentalitástörténet alakulásában.

Az egykor a Simon névre hallgató, a keleti mondákban Febronia férjeként ismert halászt, a későbbi Pétert (Kéfas – szikla) választotta ki Jézus egyházának legfőbb sziklájául. Életének főbb momentumait az újszövetségi könyveken túl több apokrif irat is megidézi, így Péter evangéliuma, Péter levele Fülöphöz illetve Péter apokalipszise.  A mester halálát követően, Péter először a zsidók körében keresztel, majd bejárva a Közel Kelet legfőbb városait, Pál apostollal együtt belátja, hogy a kereszténység jövője valójában a Római Birodalom összes lakosának – és legfőképp fővárosának, az örök városnak – a megtérítésében áll. Ezért választja Pálhoz hasonlóan, Péter is Rómát a térítés fő helyszínéül ahol Nero császár idejében (Kr.u. 64 körül) már egy erős közösség elöljárójaként és a krisztusi tanok teoretikusaként fog vértanúhalált halni a hagyomány szerint fordított kereszten, a császár születésnapján (Dies Imperii). A hagyomány őt tartja a római keresztény közösség – és egyben az egyetemes keresztény egyház - első pápájának.  A 476 –os barbár betörésekig és a Nyugat Római Birodalom bukásáig 47 pápa követte egymást a hamar szentként tisztelt Péter után. Ebből a korszakból öt ellenpápát ismerünk, míg a többiek a későbbiekben mind szentként vonultak be a történelembe. Életüket legendák, különböző mártiriológiumok és a Liber Pontificalis hagyományozta az utókorra, de többségükkel kapcsolatban igen sok a bizonytalanság.  Példának okáért, az első két évszázad pápáinak vértanúhaláláról csak Péter és a hetedik pápa, Teleszphorosz mártíromsága bizonyítható. A korai pápák közül kiemelkedik az egyházatyaként számon tartott I. Kelemen, a konklávét megalapító Evarisztosz, a szenteltvizet bevezető I. Sándor, az évenként megünneplő Húsvétot bevezető Szótér vagy a megbánt bűnök bocsánatát elrendelő I. Kallixtusz pápa. Nehéz rekonstruálni Róma város legkorábbi püspökeinek funkcióját, ám az bizonyos, hogy a legkorábbi „pápákat” egyszerű keresztény elöljáróként, házakban, villákban és rosszabb időkben katakombákban összesereglett keresztények szerény,de karizmatikus vezetőjeként kell elképzelnünk. Templomokat hivatalosan még nem is építhettek, az első nagyszabású épületet, a Santa Maria-t, I. Kallixtusz építteti 222 előtt. Ekkor lép fel az első ellenpápa is, a lovak által széthúzott, szörnyű kínhalált halt nagy filozófus, Hippolütosz is. Ahogy Anicét és I. Viktor is,

az első ellenpápa is a keleti és a nyugati püspökök közötti vitákban jeleskedett. A kor legfőbb kérdését – és egyben Nyugat és Kelet távolodásának az oka – a Húsvét dátumának meghatározása és Jézus, valamint a Szentháromság természetének kidolgozása jelentette. A korai időszak pápái és egyházuk több nagy keresztényüldözés áldozataivá lettek Nero (64 –ben), Marcus Aurelius (162 – 180), Septimius Severus (202 – ben), Decius (249 – 251), Valerianus (253 – 260), Aurelianus (274 –ben) és Diocletianus (297 – 305) idején. Több mártírhalált halt pápát a Callixtus vagy a Priscilla katakombába temettek. Nagy  Constantinus és Licinius 313 –as milánói ediktuma végül teret adott az egyetemes vallásgyakorlatnak, igy a keresztények is fellélegezhettek.  Ekkor Miltiadész, a máig egyetlen afrikai származású pápa regnált. A kor egyik legjelentősebb pápája I. Szilveszter, akinek idején gyűlt össze az első egyetemes zsinat 325 –ben Nicaenumban és az ő idején épül a lateráni Szent János bazilika is. A korai pápákat leginkább foglalkozások, hivatások vagy városok védőszentjeiként tisztelik, a legfurcsább talán I. Gyula esete, aki a csatornatisztítók védőszentjévé lett halála után. Damasus pápa, a régészek védőszentjének idején a római mártírok politikai propagálásával Róma püspöke primátust szerzett a nagy központok vezetőivel szemben. Sziriciusz pápa 385 –ös rendeletével alapozza meg a máig vitatott cölibátus szokását. A kor vallási viszonyait jól jelzi, hogy 410 –ben I. Ince a betörő gótoktól megrémült keresztényeknek állítólag engedélyezte a pogány istenek imádatát is.

Az ókori Róma végnapjainak legszilárdabb püspöke I. Nagy Leó volt, aki nemcsak az eretnekekkel, a keleti püspökökkel, de az egyre gyakrabban betörő barbárokkal, így a hun Attilával is farkasszemet nézett.

Amikor  az „ókor utolsó pápája”, Szimpliciusz 483 – ban meghalt, egy olyan keresztény közösséget hagyott maga után, amely barbár királyságokra szakadt és ahol az eretnekség és a széthúzás megkerülhetetlen volt. Jézus üzenete és Péter álma meginogni látszott…

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap Campus - História rovatában 2013. április 3 -án.