História: pápák az ókorban

Brief history of "ancient popes" from Peter to the Synod of Chalchedon and the Fall of the Western Roman Empire

„És monda nékik: Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4, 18 – 19). Ezzel a galileai tengernél elhangzott mondattal vette kezdetét az európai civilizáció leghosszabb ideje működő intézményének, a pápaságnak a története, amelynek óriási szerepe volt az európai történelem és mentalitástörténet alakulásában.

Az egykor a Simon névre hallgató, a keleti mondákban Febronia férjeként ismert halászt, a későbbi Pétert (Kéfas – szikla) választotta ki Jézus egyházának legfőbb sziklájául. Életének főbb momentumait az újszövetségi könyveken túl több apokrif irat is megidézi, így Péter evangéliuma, Péter levele Fülöphöz illetve Péter apokalipszise.  A mester halálát követően, Péter először a zsidók körében keresztel, majd bejárva a Közel Kelet legfőbb városait, Pál apostollal együtt belátja, hogy a kereszténység jövője valójában a Római Birodalom összes lakosának – és legfőképp fővárosának, az örök városnak – a megtérítésében áll. Ezért választja Pálhoz hasonlóan, Péter is Rómát a térítés fő helyszínéül ahol Nero császár idejében (Kr.u. 64 körül) már egy erős közösség elöljárójaként és a krisztusi tanok teoretikusaként fog vértanúhalált halni a hagyomány szerint fordított kereszten, a császár születésnapján (Dies Imperii). A hagyomány őt tartja a római keresztény közösség – és egyben az egyetemes keresztény egyház - első pápájának.  A 476 –os barbár betörésekig és a Nyugat Római Birodalom bukásáig 47 pápa követte egymást a hamar szentként tisztelt Péter után. Ebből a korszakból öt ellenpápát ismerünk, míg a többiek a későbbiekben mind szentként vonultak be a történelembe. Életüket legendák, különböző mártiriológiumok és a Liber Pontificalis hagyományozta az utókorra, de többségükkel kapcsolatban igen sok a bizonytalanság.  Példának okáért, az első két évszázad pápáinak vértanúhaláláról csak Péter és a hetedik pápa, Teleszphorosz mártíromsága bizonyítható. A korai pápák közül kiemelkedik az egyházatyaként számon tartott I. Kelemen, a konklávét megalapító Evarisztosz, a szenteltvizet bevezető I. Sándor, az évenként megünneplő Húsvétot bevezető Szótér vagy a megbánt bűnök bocsánatát elrendelő I. Kallixtusz pápa. Nehéz rekonstruálni Róma város legkorábbi püspökeinek funkcióját, ám az bizonyos, hogy a legkorábbi „pápákat” egyszerű keresztény elöljáróként, házakban, villákban és rosszabb időkben katakombákban összesereglett keresztények szerény,de karizmatikus vezetőjeként kell elképzelnünk. Templomokat hivatalosan még nem is építhettek, az első nagyszabású épületet, a Santa Maria-t, I. Kallixtusz építteti 222 előtt. Ekkor lép fel az első ellenpápa is, a lovak által széthúzott, szörnyű kínhalált halt nagy filozófus, Hippolütosz is. Ahogy Anicét és I. Viktor is,

az első ellenpápa is a keleti és a nyugati püspökök közötti vitákban jeleskedett. A kor legfőbb kérdését – és egyben Nyugat és Kelet távolodásának az oka – a Húsvét dátumának meghatározása és Jézus, valamint a Szentháromság természetének kidolgozása jelentette. A korai időszak pápái és egyházuk több nagy keresztényüldözés áldozataivá lettek Nero (64 –ben), Marcus Aurelius (162 – 180), Septimius Severus (202 – ben), Decius (249 – 251), Valerianus (253 – 260), Aurelianus (274 –ben) és Diocletianus (297 – 305) idején. Több mártírhalált halt pápát a Callixtus vagy a Priscilla katakombába temettek. Nagy  Constantinus és Licinius 313 –as milánói ediktuma végül teret adott az egyetemes vallásgyakorlatnak, igy a keresztények is fellélegezhettek.  Ekkor Miltiadész, a máig egyetlen afrikai származású pápa regnált. A kor egyik legjelentősebb pápája I. Szilveszter, akinek idején gyűlt össze az első egyetemes zsinat 325 –ben Nicaenumban és az ő idején épül a lateráni Szent János bazilika is. A korai pápákat leginkább foglalkozások, hivatások vagy városok védőszentjeiként tisztelik, a legfurcsább talán I. Gyula esete, aki a csatornatisztítók védőszentjévé lett halála után. Damasus pápa, a régészek védőszentjének idején a római mártírok politikai propagálásával Róma püspöke primátust szerzett a nagy központok vezetőivel szemben. Sziriciusz pápa 385 –ös rendeletével alapozza meg a máig vitatott cölibátus szokását. A kor vallási viszonyait jól jelzi, hogy 410 –ben I. Ince a betörő gótoktól megrémült keresztényeknek állítólag engedélyezte a pogány istenek imádatát is.

Az ókori Róma végnapjainak legszilárdabb püspöke I. Nagy Leó volt, aki nemcsak az eretnekekkel, a keleti püspökökkel, de az egyre gyakrabban betörő barbárokkal, így a hun Attilával is farkasszemet nézett.

Amikor  az „ókor utolsó pápája”, Szimpliciusz 483 – ban meghalt, egy olyan keresztény közösséget hagyott maga után, amely barbár királyságokra szakadt és ahol az eretnekség és a széthúzás megkerülhetetlen volt. Jézus üzenete és Péter álma meginogni látszott…

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap Campus - História rovatában 2013. április 3 -án.