2020. május 11., hétfő

25 éves a KoMaTe. Egy történész kör története



Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is, ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai, szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz.  A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész, levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.
A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei, akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András, Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást. Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,
KoMaTE csapat a 2000-es évek elején
amely 1995 májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek alkalmazottai.
 Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például Németh

György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és történészek egész generációt elvarázsolni.  Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák, éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári történészhallgatóknak.

A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek. A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.
A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente. Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással, Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is – meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt, hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt 2010-ben.
KoMaTe 15 éves. kiállitás
Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.
Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve. Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.
A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem, hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.

Vivat, crescat, floreat!


-          Elnöklista, Közgyűlések –


-          1995 május 11: Alakuló Közgyűlés
o   Ideiglenes elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu, Bajkó Melinda

-          1995 november 15: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 március 14: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Molnár Zsolt, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 november 13: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Lieb Zsolt, Tóth Szilárd, Bota Szilamér, Nagy Emese, Molnár Zsolt

-          1997 május 7: Rendes Közgyűlés
o   Alacsony részvételi arány miatt elnapolva

-          1997 május 14: Rendkívüli Közgyűlés
-          1997 november 18: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Bota Szilamér, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 május 21: Rendes Közgyűlés
-          1998 május 27: Rendkívüli Közgyűlés
o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Nagy Botond, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 november 3: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Csáki Árpád, Nagy Botond, Székely Sebestyén, Lakatos Attila

-          1999 június 2: Közgyűlés, Végzős Buli
-          1999 június 15: Rendkívüli Közgyűlés
o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Lakatos Attila, Székely Sebestyén, Nagy Botond, Gidó Attila

-          1999 november 4: Rendes Közgyűlés
o   Elnökség: Kosza Antal, Kádas Zoltán, Erős Gábor, Tóth Levente, Gidó Attila
-          2000 március: Közgyűlés (a jelek szerint ekkor lesz Bíró Emese az elnök)
-          2000: Biró Emese elnök
-          2001-2002 körül: Orbán János elnök

2003 nov. -2004 április: Magyari Levente elnök, Simon Katalin alelnök
2004 ápr. – 2007 május: Simon Katalin elnök, Bálint Ildikó alelnök, titkár Tóth Csilla
2007: Bolyai Csaba elnök, Varga Burkhardt Levente alelnök
2007-2010: Szabó Csaba elnök, Bajusz Mátyás alelnök, Sidó Katalin titkár
2010-2011: Széman Csilla elnök, alelnökök Fodor János és Simon Norbert, titkár Laczkó Nándor
2011-2012: Markaly Aranka elnök, Simon Norbert alelnök
2013-2014: Mákszem Hunor elnök, Nagy-Menyhárt Szidónia alelnök, Major Renáta alelnök
2014-2015: Oláh Szabolcs elnök, alelnökök Belényesi Hunor, Győrbíró Kunigunda
2015-2016: Szilágyi Adrienn, alelnökök Karikás Balázs és Orbán Tamás
2016-2017: Belényesi Hunor elnök, alelnök Orbán Tamás és Telegdi Imre, jegyző Molnár Beáta
2017: Telegdi Imre elnök, alelnök Orbán Tamás és Balog Apollónia
2017-2018: Balog Apollónia elnök, alelnökök Gotsman Annabella, Kénesi János

2018-2020: Nagy József Zsolt elnök, alelnök Teleki Botond és Sipos Ottilia

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2020. május 11-12. számában.

A KoMaTE egykori honlapja: https://komate.wordpress.com/

2020. május 10., vasárnap

Merengés korona-időben

Ez egy nagyon személyes hangvételű bejegyzés, tehát nem kell sem szakmai, sem tudományos véleményként felfogni.
Világjárvány van, hivatalosan is már vagy hatvan napja. A mi kis életünkben, személyes, egyéni és közösségi szinten is rendkivüli állapot ez: ilyesmit mi, európaiak, vagy úgy általában, a "nyugati civlizáció" néven ismert politikai és kulturális konstrukció nem élt még át. Nekünk tehát, a luxushoz és kényelemhez szokott embereknek, háborús helyzettől idegen, járványt, mélyszegénységet soha nem tapasztalt generációnak ez valóban sokkoló élmény. Eddigi életünk radikálisan megváltozott és nem fog ez jobb lenni május 15. után sem, sőt, talán egy év múlva sem. Egy ilyen esemény hatása évekre szól, ha nem egy egész emberöltőre. Ez utóbbira még nem esküdnék azért meg. Minden esetre az emberek döntő többsége nehezen éli meg ezt az időszakot, bár óriási különbségek vannak a nyugati civilizáció csoportjai között is. Akik munkájukat elvesztették - csak Romániában 1,1 millió ember - azoknak ez a járvány szörnyűbb, mint annak a 15.000 fertőzöttnek, akikből minden bizonnyal legalább 13.000 élve fog túlesni ezen és néhány éven belül már csak halovány, rossz emlékként fogja felidézni a 10-20 napos kórházi kinokat. Ők tehát a legfőbb elszenvedői ennek az időszaknak. A munkanélkül maradottak és a betegek. Nem kellemes persze a helyzetük azoknak sem, akiknek rokonaik betegedtek meg, vagy haltak meg: ez máris Románia szintjén több tizezer embert érint közvetlen módon. Jómagam közel 3000 ismerősömből szerencsére csak egyetlen egyet ismerek - egy madridi fiatal nőt - aki átesett a koronaviruson, minden komolyabb probléma nélkül.  Több ismerősömet - főleg politikusokat- teszteltek is, negativak lettek.  Nem kellemes azoknak a helyzete sem, akiknek a karantén radikálisan új élethelyzetet hozott. A karantén mást jelent mindenki számára. Másképp éli ezt meg, az, akinek nagy háza, természetközeli, kertes, erdős környezete van, másképp éli meg az, aki eddig is home officeból dolgozott és családjával van összezárva vagy az, akinek eddig gazdag, szociális élete, kirándulásokkal, konferenciákkal teli, kutatói életstilúsa volt és most  egy betonrengetegben, négy fal közzé zárva kell megtalálni önmagunkhoz az útat. Jó nagy tükör, szembenézés, lehetőség a befeleforduláshoz, mondhatni egy nem kért, nem önmagunk által vállalt kötelező lelki gyakorlat ez. 
Ha kicsit kinézünk luxushoz szokott európai életünkből, máris látjuk, hogy a világ közel nyolcmilliárd lakójának fele eddig is járványoktól, szegénységtől és állandósult krizishelyzettől veszélyeztetve élte hétköznapjait. A halál, a halál tudata, a halál közelsége és banalitása ott a hétköznapok része. Az emberi élet és lét természetes eleme. Mifelénk, valami furcsa transzformáció révén, a "progressziv" társadalom és a jóléti, felgyorsult, fiatalságkultuszban és szinte az örök életben hivő társadalomban a halál ki lett iktatva a lehetséges opciók közül. A halál rendszeridegen lett mifelénk: rettegünk tőle, jobban mint bármikor. Nem látjuk naponta, nem vettünk tudomást róla, nem volt része a mentalitásunknak már. Pedig a halál nagyon is jelen van, itt van köztünk. Része sejtjeinknek, akik naponta millárdszámra halnak el, változnak át. Része a természetnek, része az előttünk lehulló madaraknak, elhaló állatoknak. A halál annyira természet-ellenes lett az európai, "nyugati" mentalitásban, hogy ha éppen felbukkan - most egy közepes kategóriába sorolt, nagyon fertőző, de nagyon alacsony mortalitású virus formájában - akkor azonnal bepánikolunk és totálisan, teljesen leállitjuk az életünket. Kicsit abszurd ez: félretesszük legalább a 80%-át annak, amit az életnek, életünk értelmének mondunk, csak azért, hogy "túléljünk". De biztos ez a helyes megoldás? Ez a hihetetlen halálfélelem normális? 
A témát mostanában 2-3 cikk komolyan vizsgálta. Egyrészt a progressziv oldal nagy prófétái, mint Harari, aki erről nemrég egy nagy visszhangot keltett cikket irt. Szerinte normális az, ha a halált teljesen kiiktatjuk az életünkből és az emberi fejlődés nagy útján elérünk majd oda, hogy a halál közelésége, természetessége még rendszeridegenebb lesz. Mert a tudomány, az orvostudomány fejlődése ide vezet. Stb. stb. Másik részről azonban, felhozták azokat a tudományos, antropológiai példákat, amelyek a régmúlt és a közelmúlt halál-értelmezéseit és az idősgondozás problémáját elemezték.  Az öregek feláldozásának problémája egy állandó jelensége az emberi fajnak, ami persze egy fontos, de nagyon érzékeny antropológiai téma. 
A megszámlálhatatlan konteo-elméleteken túl, amelyeket felsorolni is nehéz - ezek közül talán a legelterjedtebb a laborban kifejlesztett és hibrid-háborút feltételező "fake-pandemy" elmélet amelyet az oltásellenes csoportok és érdekszférák terjesztenek  - az ma már bizonyosnak tűnik, hogy a karantén valóban segitett a járvány-kontrollban és a hires görbe féken tartásában, legalábbis Olaszország és Spanyolország példája ezt mutatja. Az is reménykeltő, hogy ma már legalább száz laborban folyik az oltás iránti verseny és egy éven belül biztos meglesz az oltás, vagy legalább egy hatékony anti-virális gyógymód. Azt is tudjuk azonban, hogy az országok amelyek már lassan megnyitottak, újból elindult a virus terjedése, tehát lehetetlen a teljes nyitás, de a teljes kontrol is kizárt és értelmetlen bezárkózni. Bele kell tehát nyugodni, hogy igen, halnak majd meg emberek, az élet veszélyes, de szerintem - és itt fognak sokan kiakadni - jobb élni, mint bezárva lenni. 
Az élet rizikó. Az élet veszélyes. De ez a szép benne. Bezárkózni, rettegni, félni, a pánikot ilyen szinten terjeszteni az immunrendszer legnagyobb ellensége. Annak az immunrendszernek a tönkretételében ügyködünk intézményes formában, amely még mindig - főleg oltás hiányában - a legfőbb és legfontosabb ellenszere a virusnak. Ehhez sem konteó, sem "hit" nem kell: ez szintiszta tudomány. A napfény-hiány, a bezárkózás, a bizonytalanság, a szociális élet hiánya az immunrendszer legfőbb ellensége, tehát a karantén nem megoldás hosszú távon. Dél-Korea ezt már jól tudja, ott a massziv, akár a teljes társadalmat tesztelő rendszerben hisznek. Milliónyi teszt kell, amely révén csakis azokat fogjuk elkülöniteni, akik biztosan pozitivak. A többieknek pedig folytatni kell a normális, emberhez méltó életet. 
A karantén - amely az olasz quarantena, azaz "negyven" szóból ered, nem véletlenül 40 napra lett tervezve. 
Remélem, hogy a józan ész visszatér majd a politikába és ez a járvány - amely tudjuk jól, hogy történelmi perspektivákban egyáltalán nem a legsúlyosabb és messze nem a legveszélyesebb még a jelenleg is duló járványok közül sem - kellően lesz kezelve majd. Még mindig mázlisták vagyunk, hogy a 21. század második évtizedében tört ránk egy ilyen járvány és nem száz éve. Óriási mázli most is, hogy Európában tört ránk és nem Afrika kellős közepén, ahol még vagy 3-4 másik járvány is pusztit - már ha túléled a vizfertőzést, éhinséget és polgárháborúkat. 
Tartsuk meg a józan észt, pánik nélkül. A halállal pedig talán kicsit többet kellene foglalkozzunk, úgy érzem ez sokaknak teljesen rendszeridegen fogalom lett.  Kiváló alkalom, hogy olvassunk például Philippe Aries munkáit, tanulmányait vagy Camus klasszikusát, a Pestist



2020. május 1., péntek

Mitul Ardealului furat



Declarația președintelui Klaus Werner Iohannis a stârnit furia tuturor maghiarilor din Transilvania. O raritate în cadrul comunității. Mânia, vehemența și pasiunea președintelui, vocabularul și expresivitatea cuvintelor evocă un caz de manual pentru discursuri populiste. Așa cum majoritatea cetățenilor de rând nu știu ce se întâmplă în spatele scenelor politice, nici eu nu pot să înțeleg exact ce se pregătește pe plan extern și intern, ce fel de strategii politice sunt prevăzute de Viktor Orbán, de PSD sau de PNL. Sunt de acord, că propunerea legislativă despre autonomia teritorială a fost inutilă, neavând absolut nici o șansă constituțională. Ceea ce mi s-a părut șocant sau chiar trist, era însă reîntoarcerea țapului ispășitor istoric, inamicul mitic, comun: ungurii care fură Ardealul. Nu în discursul unui vecin, nu într-o postare privată, personală ci în discursul oficial, prezidențial. Cum am ajuns aici iarăși?
Ardealul e mai mare de Secuimea si
Transilvania globala/ actuala si mai mare
Este un an greu. Foarte greu. Centenarul tratatului de la Trianon, 30 de ani de la incidentul din Târgu Mureș, epidemia ”secolului”, an electoral și catastrofa economică. Ar fi fost suficient de greu și fără epidemie sau catastrofa economică cauzată de această. Epidemia însă a schimbat radical politica și mecanismele democrației. Statul și sistemul democratic, relația între stat și cetățean s-a schimbat radical datorită epidemiei, iar sistemul economic și financiar este în colaps: avem peste 1 milion de șomeri noi. E firesc, că în acest context, toate partidele politice au foarte mult de pierdut: ”poporul„ când suferă și are probleme financiare reprezintă un pericol pentru elita politică. Singura soluție de a transforma tragicul în potențial electoral este diversiunea. Repetarea mantrei istorice, folosirea țapului ispășitor multisecular, inamicul mitic comun: ungurii. Ungurii, care fură Ardealul, reprezintă o amenințare pentru securitatea națională și integritatea țării. Ungurii, care reprezintă acel ”rău” comun și omniprezent și în politica externă și în cea internă. Acest motiv și strategie politică există de cel puțin din epoca lui Ion I. C. Brătianu. Motivul Ardealului furat există și în epoca ceaușistă, mai ales după 1971, faimoasele teze din iulie și se intensifică în 1982 cu tratatul programatic al poetului de curte Ion Lăncrănjean, ”Cuvânt despre Transilvania”. Această lucrare va fi simbolul unei istoriografii care prezintă Transilvania ca un pământ exclusiv românesc, amenințat  constant de dușmanul etern, mitic – ungurii. Ideologia lui Lăncrănjean devine strategia oficială ceaușistă mai ales în 1986 după publicarea celor trei volume de Istoria Transilvaniei editată de Academia Maghiară care a stărnit un conflict diplomatic atunci. 
Frica freudiană de pierderea Transilvaniei provine din frustrările istorice nevindecate. România devenea o țară multietnică și multiconfesională în 1920, ceea ce era  mai puțin obișnuit în fostul Regat al României (caz excepțional fiind situația Dobrogei, dar e important să menționăm și moștenirea evreilor, aromânilor,armenilor, secuiilor din Muntenia sau Moldova). O parte din orașele din Transilvania erau predominant maghiare și săsești, clădirile construite de arhitecți maghiari, austrieci, italieni sau germani. Era un fenomen cultural greu de acceptat: istoria Ardealului multietnic nu intra în discursul oficial bucureștean și în noul proiect de țară simbolizată de primul pasaj al constituției din 1923: stat național, unitar și indivizibil. Era un vis, era un plan romantic, măreț, dar realitatea demografică, culturală și istorică era diferită. Asta știau și Brătianu și Ceaușescu. Frica freudiană de a pierde Ardealul devine o realitate pentru români în 1940, iar pierderea Ardealului - reflectată și în titlul cărțiirecent publicată de Ignác Romsics - în 1945. 
Ceaușescu s-a străduit enorm pentru a schimba demografia orașelor din Transilvania și de a transforma cultural, ideologic, istoriografic zona istorică în tărâmul etern dacic, într-o Dacia mitică multimilenară unde evident, el este urmașul legitim a lui Burebista, Decebal, Mihai Viteazul. Mitul Ardealului furat intra perfect în acest mit al Daciei eterne, al României multimilenare: Ardealul era furat de maghiari în secolul 9-10., apoi de austrieci, apoi iarăși de maghiari în epoca dualistă și horthystă. Acest mit era un mit unificator, supra-politic: orice diferență politică, economică, orice criză actuală se dizolva și brusc, se ”rezolva” prin hiperbolizarea problemei. 

Pierderea Ardealului este o traumă istorică. O frică freudiană care reflectă cel mai expresiv ceea ce recent a fost interpretată ca și ”mentalitatea colectivă rânită” a popoarelor central/est europene de András Máté-Tóth. Teoria cercetătorului preia o abordare bine cunoscută deja în antropologia culturală și în istoriografie contemporană: trecutul este un tărăm necunoscut, alunecos, periculos. Trecutul istoric devine foarte ușor un penitenciar al mentalităților colective, iar noi, prizonierii lui. Ardealul este un penitenciar ideologic, istoric pentru maghiari și români. Maghiarii plâng la nesfărșit pentru pierderea paradisului inexistent și al Ungariei Mari în timp ce demografia populației arată o scădere radicală, prognozând populația maghiară din Transilvania în 2030 la 950.000 de locuitori. Românii – sau o mare parte din ei – trâiesc și acum, după o sută de ani de la marea unire cu trauma atribuită lui Brătianu: ce să facem cu maghiarii în România? Deși Brătianu a primit un răspuns foarte clar de la Alexandru Vaida-Voievod și Iuliu Maniu, din păcate mentalitatea lui s-a răspândit și în restul populației datorită lui Ceaușescu, care a transformat problema minorităților în țapul ispășitor, soluția perfectă pentru mușamalizarea oricărei probleme internă sau externă. Nici românii, nici maghiarii nu s-au străduit pentru rezolvarea problemelor istorice. Traumele istorice din trecut, dilema lui Brătianu persistă și a devenit programul, discursul oficial al politicienilor populiste și naționaliste din Ungaria și România și din nefericire, s-a transmis ca un virus și lui Iohannis. 
Este inacceptabil să folosești limba celei mai mari minorități istorice într-un discurs vehement, ofensiv și să folosești aceași mit istoric pe care-l rostogolim de o sută de ani. Cum ar fi dacă Macron ar fi vorbit în germană - limba maternă a unei părți importante a locuitorilor din Alsacia - atacând un adversar politic intern sau extern?
Reconcilierea istorica: Mitterand și Kohl. Când și Orbán cu Johannis?

Lipsa reconcilierii istorice, nerezolvarea traumelor istorice, hrănirea miturilor istorice în Ungaria și în România este vina tuturor. Este nu numai vina politicienilor, dar e și vina noastră, a istoricilor, care nu vorbim direct. Nu nu oferim pilula roșie, adică foarte clar punând pe masă tot ce nu ne place, tot ce nu este adevărat. Istoricii maghiari rar vorbesc direct despre greșelile epocale ale marilor personalități istorice maghiare: despre tendințele de maghiarizare a minorităților în epoca dualistă, despre procesul Memorandiștilor, despre motivele istorice de neînțelegerea între maghiari și sași,  despre atrocitățile etnice din Transilvania în 1848-49 sau 1940-44. Nimeni nu a cerut scuze oficiale pentru traumele, durerile istorice amintite. La fel, nici românii nu vorbesc despre masacrul din Aiud în 1849, despre Tărcaia și Grădinari din 1919 și persecuția intelectualilor clujeni în 1919-20, activitatea gărzii Maniu sau românizarea sistematică a orașelor în epoca comunistă. 
Cuvintele lui Iohannis și motivul, toposul Ardealului furat reflectă lipsa reconcilierii istorice. Reflectă această imaturitate comună, dureri istorice folosite constant ca un card politic în vremuri grele, uneori chiar pandemice. Faptul, că vehemența lui Iohannis a fost primită de suportul majorității arată foarte clar, că fără muncă comună, fără un proiect de țară radical nouă, fără reconciliere istorică vom rămăne tot prizonieri al trecutului, care – așa cum a spus David Lowenthal în cartea lui paradigmatică – este o țară străină.

Bibliografie despre temă:

  • Schwab G (2010). Haunting Legacies: Violent Histories and Transgenerational Trauma. Columbia University Press.