25 éves a KoMaTe. Egy történész kör története

Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is, ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai, szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz.  A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész, levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.

A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei, akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András, Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást. Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,

KoMaTE csapat a 2000-es évek elején

amely 1995 májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek alkalmazottai.

 Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például Németh

György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és történészek egész generációt elvarázsolni.  Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák, éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári történészhallgatóknak.

A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek. A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.

A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente. Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással, Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is – meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt, hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt 2010-ben.

KoMaTe 15 éves. kiállitás

Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.

Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve. Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.

A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem, hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.

Vivat, crescat, floreat!

-          Elnöklista, Közgyűlések –

-          1995 május 11: Alakuló Közgyűlés

o   Ideiglenes elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu, Bajkó Melinda

-          1995 november 15: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 március 14: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Molnár Zsolt, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 november 13: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Lieb Zsolt, Tóth Szilárd, Bota Szilamér, Nagy Emese, Molnár Zsolt

-          1997 május 7: Rendes Közgyűlés

o   Alacsony részvételi arány miatt elnapolva

-          1997 május 14: Rendkívüli Közgyűlés

-          1997 november 18: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Bota Szilamér, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 május 21: Rendes Közgyűlés

-          1998 május 27: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Nagy Botond, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 november 3: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Csáki Árpád, Nagy Botond, Székely Sebestyén, Lakatos Attila

-          1999 június 2: Közgyűlés, Végzős Buli

-          1999 június 15: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Lakatos Attila, Székely Sebestyén, Nagy Botond, Gidó Attila

-          1999 november 4: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kosza Antal, Kádas Zoltán, Erős Gábor, Tóth Levente, Gidó Attila

-          2000 március: Közgyűlés (a jelek szerint ekkor lesz Bíró Emese az elnök)

-          2000: Biró Emese elnök

-          2001-2002 körül: Orbán János elnök

2003 nov. -2004 április: Magyari Levente elnök, Simon Katalin alelnök

2004 ápr. – 2007 május: Simon Katalin elnök, Bálint Ildikó alelnök, titkár Tóth Csilla

2007: Bolyai Csaba elnök, Varga Burkhardt Levente alelnök

2007-2010: Szabó Csaba elnök, Bajusz Mátyás alelnök, Sidó Katalin titkár

2010-2011: Széman Csilla elnök, alelnökök Fodor János és Simon Norbert, titkár Laczkó Nándor
2011-2012: Markaly Aranka elnök, Simon Norbert alelnök

2013-2014: Mákszem Hunor elnök, Nagy-Menyhárt Szidónia alelnök, Major Renáta alelnök

2014-2015: Oláh Szabolcs elnök, alelnökök Belényesi Hunor, Győrbíró Kunigunda

2015-2016: Szilágyi Adrienn, alelnökök Karikás Balázs és Orbán Tamás

2016-2017: Belényesi Hunor elnök, alelnök Orbán Tamás és Telegdi Imre, jegyző Molnár Beáta

2017: Telegdi Imre elnök, alelnök Orbán Tamás és Balog Apollónia

2017-2018: Balog Apollónia elnök, alelnökök Gotsman Annabella, Kénesi János

2018-2020: Nagy József Zsolt elnök, alelnök Teleki Botond és Sipos Ottilia

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2020. május 11-12. számában.

A KoMaTE egykori honlapja: https://komate.wordpress.com/

A KoMaTe Facebook oldala 

Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.

Napoca, az ókori Kolozsvár. I.

A rómaiak nyomában: Kolozsvár ókori múltjának kutatása

In a series of ten posts and articles (published in the local newspaper Szabadság, from Cluj-Kolozsvár), I will present the first synthesis on the  history of Napoca (Colonia Aurelia Napocensis) the Roman city lying under the modern hearth of Cluj-Kolozsvár. After the work of Jakab Elek from 1870 and the seminal work of András Bodor from 1957, there were no attempts for a detailed analysis of the city (short remarks were published in 1993 and 2004 too). Each post will deal with different topics and aspects of the Roman urban life of Napoca, presenting the heritage of the Romans for the greater public, who live or visit Cluj-Kolozsvár. The articles will be later published also in form of a booklet for the greater public. This article presents the historiography of research from the work of Zamosius from 1598 till the latest excavations in 2014.

Pestisjárvány (15. századi metszet)

Kolozsváron 1574-ben pestis pusztított. A fekete halál félelemben tartotta a várost és 

számos halott között ott találjuk Heltai Gáspár nevét is. Szamosközy István ekkor négyéves kolozsvári kisfiúként a csodával határos módon élhette túl a szörnyű járványt. Szülővárosában sétálva az ifjú Szamosközy láthatta az éppen akkor kiszélesített és felújított Malomárkot, amelyből valószínűleg számos érdekes kő kerülhetett elő. A város középkori falában és a dominikánusok templomában kopott, nehezen olvasható latin betűk százai sorakoztak márványköveken, nemegyszer kopott, torz arcokkal díszítve. Ezeket naponta láthatták a kolozsváriak, de olyan kíváncsiskodók is, mint a francia Pierre Lescalopier, aki nem sokkal a pestis-járvány előtt járt a városban.

 A kíváncsi és hamar az értelmiségi pályára lépett Szamosközyt hamar elkapta a korszellem, amely a római múlt iránti érdeklődést sarkalta. Nemcsak Báthori fejedelem gyűjtötte a lysimachosi érméket és a római feliratokat a gyulafehérvári fejedelmi palotában, hanem Szamosközy művelt nevelője, Kovacsóczky Farkas kancellár is jól ismerte a római auktorokat és irodalmi forrásokat. Tragikus sorsát a kancellár nemegyszer a köztársaságkori római hadvezérekével vetette össze. Az ifjú kolozsvári humanista talán még halhatta azt a történetet, amelyet Megyericsei János, az erdélyi epigráfia atyja jegyzett le az első, teljesen érintetlen római szarkofág felfedezéséről Kolozsvárott (CIL III 866). A humanista szellem hatása és a római múlt látható és bizonyos emlékei a kincses városban nagy hatást gyakoroltak Szamosközyre, aki alig 23 évesen megírta Antonio Bonfini, Megyericsei János és Mihail Siegler nyomán az első jelentős művet Erdély ókori történetéről és feliratos emlékeiről. Ezt követte aztán 1598-ban Inscriptiones Romanae című munkája, amely bár

Szamosközy fő műve

elsősorban a gyulafehérvári feliratokat veszi számba, kolozsvári emlékeket is felsorol. Szamosközy nagy érdeme volt, hogy egy, a város falában talált Fortuna istennőnek ajánlott oltár feliratából rájött arra, hogy az állító, Ulpius Masculinus, az V. Macedonia legio zászlóvivője (signifer legionis) leszerelését követően nem Apulum, azaz az ókori Gyulafefehérvár (Colonia Aurelia Apulensis), hanem az ókori Kolozsvár (Colonia Napocensis) előljárója (decurio) volt. Minderre a 28 éves humanista úgy jött rá, hogy gyakorlott epigráfusként a római által gyakran használt hármas ligatúrát, azaz rövidítést elsőként oldotta fel helyesen. A nehezen olvasható felirat a városfalon belül mindenki által jól látható volt, ám a hármas betűösszeírás (ligatúra) feloldása nem volt egyértelmű a szakavatatlan szemek számára. Szamosközy 1598-ban kiadott munkájában viszont már bátran meri kijelenteni, hogy „az AVP (NAP) sokkal inkább Napocának, mintsem Apulumnak értelmezném […]. Ezért úgy gondolom, hogy Napoca

CIL III 854

Colonia csakis ott állhatott ahol a mai Claudiopolis városa vagy ahol Gyalu opiduma van”. Szamosközy zseniális sejtése azonban két és fél évszázadon át a feledésbe merült. A későbbi történetírók közül csupán Bethlen Farkas 1789-es műve említi Szamosközy megállapítását. Benkő József nagy történeti munkájában ugyan megemlíti, hogy „mások Kolozsvárt az ókori Napocával azonosítják”, de nem találja megbízhatónak ezt a feltételezést. A Szamosközyt követő történészek többsége, így a Kolozsváron 1700-ban megfordult angol utazó, Edmund Chishull vagy Huszty András 1791-es munkája is még a Ptolemaios féle térképen szereplő Zeugmával azonosítja a várost. Chishull figyelmét elkerülte az, hogy bár látott egy szépen vésett sírfeliratot Kolozsvár városfalába beépítve (CIL III 869), nem vette figyelembe hogy a 40 éves korában elhunyt augustalis, M. Aurelius Papia valójában Col(onia) Nap(ocensis) elöljárója volt.

Mivel a római városból szinte semmi sem volt már látható a XVI-XVII. században, egyedüli forrásként a kevesebb, mint húsz epigráfiai forrás és az antikvárius szakirodalom által állandóan idézett ptolemaioisi térkép állt a humanisták és felvilágosult történészeink rendelkezésére. Az soha nem volt kérdés a helyi lakosok számára sem, hogy Kolozsvár alatt a rómaiaknak egy nagy városa nyugszik. Benkő József megörökített egy helyi hagyományt is, amely szerint a dominikánusok temploma (ma Ferenciek temploma) egy „pogány római szentélyre épült”. Egy másik hagyomány – amelyet már Szamosközy is nevetségesnek tartott – úgy vélte, hogy Kolozsvárt Claudius császár alapította, innen kaphatta a Claudiopolis

"Claudiopolis" 1617-ben

nevet. A római múlt állandóan jelen volt a középkori és újkori város kollektív mentalitásában, ám a nagy rejtély továbbra is az maradt, mi volt a római város valódi neve. A köztudatot ez a kérdés egyre inkább foglalkoztatta a XIX. században. Számos jelentős felfedezésre került sor a század első felében, amely serkentette a római múlt iránti érdeklődést is. 1801-ben például egy monumentális római felirat került elő a mai Bob utcában, a görög katolikus templom építése közben, amely minden bizonnyal egy kisázsiai közösség kollégiumi házára épült rá (CIL III 870). Ugyanitt találják

Priapus

1846 végén a híres kolozsvári Priapus szobrot és egy trónoló Jupiter szobrot is. A romantika
korában, amikor már az igényesebb kolozsvári nagyközönség napi rendszerességgel olvasta a helyi sajtót, a város területén történő építkezések során előkerült régészeti felfedezések híre egyre több emberhez eljutottak. Az 1840-es években számos helyen történtek jelentős felfedezések a városban, ezek közül kiemelkedik az ún. Tauffer ház alatt talált római fürdő valamint számos, az akkori belső-Monostor utcai épület pincéjében feltárt római oltár.

1851-ben, J.F. Neigebaur már félszáz római emléket sorol fel Kolozsvár területéről, ám továbbra is mint Zeugmát említi a város római neveként. Szerinte Napoca a Maros-megyei Pókával volt azonos. Kolozsvár római történetének kutatásában a mérföldkő Theodor Mommsen, a legendás epigráfus erdélyi látogatásával érkezik el. A neves német történész 1857-ben Kolozsváron is megfordult és az addig rendelkezésére álló feliratok és topográfiai

Torma Károly

források alapján bebizonyította, hogy Colonia Napocensis a mai Kolozsvárral azonosítható. Elméletét aztán erdélyi kollegája és a Dacia-kutatás úttörője, Torma Károly honosította meg 1865 után, aki 1880-ban a provincia északi erődítményeiről irt munkájában már a római város topográfiáját is megpróbálta behatárolni viszonylag nagy pontossággal.  Ebben nagy szerepet játszott az 1859 és 1860 között a mai Cipariu téren (akkor Czigány sor) feltárt számos római szarkofág, amely a római város számos temetőjének egyikét határolta. A feltárt szarkofágok egyike Jakab Elek leírása szerint érméket és további leleteket is tartalmazott. Ugyancsak a neves helytörténész 1870-es munkája sorolja fel azokat a főbb ásatásokat, amelyek a XIX. század második felében radikálisan átváltozott Kolozsváron folytak. Összefoglaló munkája a város római kori történetéről ugyan mára már elavultnak számit, mégis közel egy évszázadon át az egyetlen munka volt a város római múltjáról.

Az 1822 és 1870 közötti időszak fontosabb építkezései során előkerült római emlékek nagy száma jól jelzi az ebben az időszakban elveszett információ mennyiségét is. Kolozsvár városképének radikális átalakulása a XIX. század második felében nemcsak a középkori városfal és erődítményrendszerének teljes felszámolásával, de számos még megmenthető

1860-ban felfedezett szarkofág

római emlék elpusztításával is járt. Ahogy Apulum (ma Gyulafehérvár) és Brigetio (Ó-Szőny) esetén is, a kolozsvári vasút építése során is oltárok és római emlékek kerültek elő 1867-ben (CIL III 7658). A Trencsén (majd Bocskai) téri hatalmas építkezések is a század végén érintették az egykori római temető területét (CIL III 7667). Erről a területről számos további sírfelirat és funerális emlék fog előkerülni a XX század folyamán is (ILD 558, 561, 563).

Valamikor a boldog békeidők utolsó éveiben, 1913 előtt az Unió utca (Memorandumului) 6-os szám alatt fedeztek fel egy jelentős feliratot, amely a szíriai istennő, Dea Syria Magna Caelestis templomából származhatott. Az impérium-váltást követően, a két világháború közötti időszakban Kolozsvár a Dacia kutatás és az epigráfia egyik fellegvára lett. Mindez a Torma Károly és Pósta Béla régészeti iskola hagyatékára ráépült C. Daicoviciu féle új múzeum és egyetemi oktatás jóvoltából történhetett. A neves román ókortörténész jóvoltából, a város római múltja is közelebb került és számos részletére derült fény. 1943-ban a Szent Mihály templom körülötti ásatások több római emléket hoztak a felszínre, többek között egy Hercules Farnese szobor-töredéket is. Ez a lelet igazolhatja Jakab Elek feltételezését, aki az 1822-es fürdő felfedezése alapján a mai Szent Mihály templom környékére tette a város római fürdőjét.

A Második Világháborút követő pusztítások és ismételt rezsimváltás újra nagyszabású építkezési hullámot indított el, újabb radikális arculatváltást eredményezve Kolozsváron. A

Fortuna-Tyché

Postapalota építésekor az 1950-es években egy nagyméretű Fortuna szobor került elő az Emil Zola utcában. A Ferencesek templomába befalazott számos Fortuna Augusta feliratból ítélve nem kizárt, hogy ezen a területen valóban egy szentély állhatott, ahogy azt Benkő József is lejegyezte még a XVIII. században. Az egyre gyarapodó régészeti emlékek lehetővé tették, hogy 1957-ben Bodor András, az erdélyi ókortudomány jeles alakja megírja nagy tanulmányát „Napoca a feliratok tükrében” címmel, amely mai napig a legteljesebb – ám kiegészítésekre szoruló – összefoglalója a város római múltjának. 1975-ben a Central Áruház építésekor számos római oszlop és egy 1,5 m magas római oltár is előkerült, amely egy szentély jelenlétére utal. A helyszínen azóta további oltár igazolja, hogy a via decumana mentén egy szentély állhatott. Ugyancsak ekkor kerül sor a város névváltoztatására, amely bár a kommunista diktátor birodalmi megalomniáját és nacionalista történetírás sikerességét bizonyította, ad absurdum módon, hozzájárult Kolozsvár római múltjának hangsúlyozására. A kolozsvári történészek egy része, így Bodor András és Hadrian Daicoviciu is számos cikkben hangsúlyozták ekkor a város római múltjának jelentőségét.

 A XX. század második felében megszaporodtak a városi régészet sajátosságának mondható mentőásatások, amelyek során számos műhely nyoma is előkerült. A Jókai utca 9-es szám alatt, a Caragiale parkban, a Technikai Egyetem alagsorában és a Bábszínház alatt sikerült azonosítani a római városfalnak számos részét. A városfalon kívül, a mai Cipariu tér és Brăncuși utca találkozásánál számos római emlék került elő, amely egy későrómai temető nyomairól tanuskodnak. A legújabb ásatásoknak sikerült úgy a cardo, mint a decumana

Deleu utcai ásatás

utakat azonositani a Bánffy palota udvarán valamint a Central áruház alagsorában történt ásatások során. A Főtéren folytatott botrányba fulladt ásatások és a Malomárok közelében, a mai Deleu utcában folyó ásatások a római városnak eddig három fafázisát állapitották meg, amely jól jelzi, hogy a város lassan gyarapodott és számos fejlődésen és átalakuláson ment keresztül már a rómaiak korában is. A Petőfi utca 25. szám alatt és a Kétágú Református templom mögött zajló ásatások során nemrég sikerült újabb római temető részleteket azonositani, igy a várost körülvevő nekropoliszok száma immár jóval több, mint eddig sejteni lehetett.

Amikor Megyericsei János és Szamosközy István a XVI. században elkezdték gyűjteni a Kolozsváron fellelhető római emlékeket, merni sem gondolták, hogy fél évezreddel később már közel száz felirat és megannyi jelentős szobrászati emlék, épületrész válik ismertté a város alatt nyugvó egykori római településből. Mig Szamosközynek még csak egyetlen felirat állt rendelkezésére, hogy a római városnak egyáltalán a nevét megfejtse, addig mára lehetőség nyilt, hogy Napoca ókori történetét és a Kis-Szamos partján élő rómaiak életét tüzetesebben megismerjük. Több, mint fél évszázaddal Bodor András mérföldkőnek számitó tanulmánya után, ez a sorozat elősként kivánja Kolozsvár római múltját az Olvasók elé tárni.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap augusztus 27-i számában.

(folyt. köv.)

 Jelmagyarázat a térképhez (lásd még az AMN 49.I, 2012 -es számát)

 (Visconti 1691-es térképe Kolozsvárról. Bartos-Elekes 2012 nyomán):

Nr.1: a római fórum és fürdő feltételezett  helye

Nr.2: városi villa (domus urbana)

Nr.3: a deleu utcai ásatás (domus urbana)

Nr.4: Fortuna Augusta szentély?

Nr.5: via decumana és Silvanus-szentély

Nr.6: a Dea Syria Magna Caelestis szentély épitési feliratának helye

Nr.7: a kisázsiai collegium gyülekező-terme (Priapus Pantheus szentély?)

Nr.8: Liber Pater szentély feltételezett helye

Nr.9-13: római temetők