Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.

Napoca, az ókori Kolozsvár II. Hová lettek a dákok?

Second part of the story of the Roman city of Napoca. While in the first part I presented the historiography of the research and how local memory preserved the Roman city under Cluj, in this part I try to answer on the secular question: where are the Dacians in Napoca?

Görög és latin források sokasága említi, hogy közvetlenül a római hódítás előtt a mai Erdély területén a trákokkal és gétákkal rokon népesség, a dákok éltek. A „rokonságról” talán eleget mond az, hogy az ókori görög szerzők többségének olyan általános és nemegyszer felületes tudása volt az Európa perifériáján élő népességekről, hogy azokat fej nélküli, hasukon óriási szemmel elképzelt lényeknek nézték. Függetlenül attól, hogy milyen nyelvi vagy kulturális rokonság állapítható meg a Dunától északra élő dákok és a már Hésziodosz által is megénekelt folyó déli részén élő sokfajta trák népesség között, az ókori etnográfiai jellegű leírások azonban mind kiemelik, hogy a mai Erdély területén valóban, a dákoknak nevezett népesség élt. Ez a népesség azonban számos kisebb-nagyobb

Dák települések feltételezett topográfiája

törzsből állt, amelyek időközönként – így elsősorban Burebista és Decebal királyok uralkodása idején – egy viszonylag egységes államentitásba tömörültek a domináns hatalmi csoportosulás késztetésére. A dák törzsek és települések nevei elsősorban a görög származású Kr.u. II. században író Ptolemaios földrajztudományi munkájának köszönhetően maradt fönt. A dákok gazdag kultúrájáról – bár rengeteg kétes forrás terjeng a mai köztudatban és vált a szélsőjobboldali román történetírás egyik vesszőparipájává – egyre több, hiteles régészeti forrás tanúskodik. Közismert ma már, hogy ezek, a több törzsből és etnikumból, de valószínűleg hasonló tárgyi kultúrával, társadalmi struktúrával és településrendszerrel rendelkező népességek erődített települések (dávák) és városias jellegű, kistelepülések (protourbán telepek) formájában éltek egy Erdélynél jóval nagyobb területen. A romániai történetírás és régészeti kutatások elsősorban az erődített várakat és a két dák háborúban kulcsszerepet játszó hátszegi erődítményeket kutatták amelyek irodalmi forrásokban és Traianus oszlopán is láthatóak – így érthető, hogy ezek ma már a világörökség részét képezik. Ám nem minden dák település volt hasonlatos a Gredistyei dák fővároshoz, Sarmizegetusa Regia monumentális építményeihez, templomaihoz és a hátszegi erődítményekhez. Az ott alkalmazott külföldi építésmód és kézműves technika jól jelzi, hogy ezek a települések egy rövid időszak elit csoportjának és egy hatalmi entitásnak a reprezentatív központja, centruma volt. Ezzel szemben, a Kárpát-medence és környékének minden szegletében lehettek apróbb, falusias vagy protourbán települések, ahol néhány száz dák élte hétköznapi életét.

Ezek egy részét – elsősorban a Szeret menti városokat, így a híres Piroboridávát – azóta

Argedava hipotetikus rekonstrukciója

sikerült régészetileg is azonosítani. Piroboridava (ma Galați megye) esete jól mutatja, hogy nézhetett ki egy átlagos dák település: mintegy 310 kisméretű, 10 és 30 m² területű házakból álló település tárult fel a régészeti munka során. A házak többsége két szobából állt, akadt néhány nagyobb, három térből álló, kemencével ellátott ház is. A település bizonyos részein földbe mélyített, szegényes házakat is sikerült találni, ami jól jelzi egyrészt a település változatos épülettípusait, másrészt utal különböző társadalmi rétegek jelenlétére is. Ugyanitt sikerült azonosítani például a településhez tartozó fémfeldolgozó műhelyt is. A ritka gazdagságú településen találtak olyan kerámia töredéket is, amelyen görög és latin betűket karcoltak egy helyi tál peremére. Ez – ahogy számos más éremlelet és dák kincs is jelzi – a helyi lakosság jóval a római előtt és azt követően is élénk gazdasági és kulturális kapcsolatban állt a görög-római és sztyeppei népekkel is.

 Ptolemaios görög földrajztudós több dák városias településről is beszámol Erdély területéről, megadva azoknak földrajzi pozícióját is, igaz, a ránkmaradt kiadásokban ezek eltérő számokkal jelennek meg. A Ptoleimaios féle rejtélyes település-listából kevés dák települést sikerült eddig régészetileg azonosítani. Ezek közül azonban kiemelendő az Arcobadara vagy Arcobada (Ἀρκοβάδαρα) nevű falu (“bada – a dávával ellentétben talán falvat jelent). Ez a mai Beszterce megyei Alsóilosva határánál lévő település még a Kr.u. III. század közepén, alig húsz évvel a rómaiak kivonulása előtt is őrizte az eredeti dák település nevét. A görög földrajztudóstól azt is megtudjuk, hogy amikor Traianus császár Kr.u. 106-ban végérvényesen legyőzi Decebal seregét és fokozatosan bevonul dél-Erdélyből egészen a mai Szilágy megye északi határáig, még számos dák települést és törzset talál itt. Az akkori dák régiók egy része települések neveit viselik (Predavenses, Potulatenses, Albocenses), míg mások a környékükön élő törzsekét (Anarti, Teurisci, Costoboci, Apulii, stb.).

Menekülő dákok a második háború után

A rómaiak alig két évvel a győztes csata után elértek a háromszáz kilométerrel északabbra fekvő vidékekre, megépítve a későbbi provincia fő ütőerének számító császári útvonalat, elkezdve az erdőirtást, új, ideiglenes katonai táborokat és településeket hozva létre. Egy olyan, több ezer katonát mozgósító, tökéletesen megszervezett gépezet mozgott az egykori dák törzsek világában, amely akkor már fél Európát meghódította és a birodalom határait kiterjesztette a ködös Avalontól a forró arábiai sivatagig. Túl sok meglepetést nem okozott tehát a rómaiaknak a mai Kolozsvár környéki dombok és hegyek, valamint a Kis-Szamos völgye sem. Dákok ezen a környéken is éltek, erre utaló nyomokra bukkantak Egeres-gyártelepen és Szamosfalván is, de kisebb-nagyobb dák leletekre bukkantak a megye további 25 helyszínen is.  A régészeti adatok arról tanúskodnak, hogy Kolozs megye területén már 2 évszázaddal a rómaiak érkezése előtt is éltek dákok, igaz, ezeknek a korai leleteknek a pontos kontextusát ma már nehéz rekonstruálni. Az sem ismert, hogy a mai Kolozs megye területén létező dák települések és várak milyen kapcsolatban voltak, volt –e köztük bármilyen hatalmi, törzsi, gazdasági kapcsolat.

Ami bizonyos, az az, hogy Kr.u. 108-ban az Ajtony mellett felfedezett római mérföldkő már arról

számol be, hogy a mai Torda és Kolozsvár közötti római út elkészült. A két modern település a római feliraton Potaissa és Napoca néven szerepel. Mindkét név egyértelműen dák eredetű, tehát nem latin. Azt viszont mindkét esetben nehéz lenne megmondani, hogy ez a két név az ottani dák telepre vagy a környéken élő törzsre utalhat.

A mai Kolozsvár területére érkező rómaiak tehát bizonyosan találhattak itt dákokat, hisz erre utal a dák eredetű Napoca név is, amelyet számos ókori forrásból, így a Tabula Peutingeriana nevű térképről, Ptolemaiostól és Ulpianus ókori szerzőktől is ismerünk. Az viszont, hogy hol is terült el ez a dák település, sajnos másfél évszázados kutatás után is rejtély maradt. A humanisták és felvilágosodás korabeli magyar írók, így Huszti András is meggyőződéssel írta, hogy a rómaiak Kolozsmonostoron találtak dákokra, „akiknek ott volt ősi vára vala”. Ám a XIX. század vége óta tartó epigráfiai és régészeti kutatások sajnos semmi olyan biztos adatot nem szolgáltak, amely egy kiterjedt, a Piroboridavához hasonló dák településre utalnának. A dákok előszeretettel éltek dombokon, magaslatokon, míg a rómaiak rendszerint völgyekben, folyók mentén alakították ki civil településeiket. Ezzel magyarázható az is, hogy Porolissum és Apulum római erődjei mellett kialakult települések nem dombon, hanem azok alatt, néhány kilométerre az egykori dák váraktól helyezkedtek el.

Sokáig feltételezték, hogy a 108-ban még létező dák település, Napoca valahol a Fellegvár környékén létezett. Már-már régészeti legendaként kerül rendszeresen idézésre Virgil Vătășianu neves művészettörténész fellegvári kutatása, aki – állítólag – dák kerámia töredékekre bukkant a Fellegváron. Sajnos az egykori osztrák erődítmény építésekor minden bizonnyal elpusztult az utolsó nyoma is egy esetleges dák telepnek vagy erődítménynek, így ennek kutatása ma már szinte teljességgel kizárt. Ugyancsak kevés bizonyítékkal rendelkezünk a Főtér környékén 1941-ben történt régészeti ásatásokról, amelyek – Bodor András szerint – forrásként szolgáltak egy esetleges dák település létéről. Nem tűnik valószínűnek az sem, hogy a szamosfalvi dák telep neve lett volna Napoca, hisz az a mai Óvár környékén kialakult első római településtől mintegy 6 km távolságra helyezkedik el. 1912-ben a kolozsmonostori ásatások alkalmával azonban valóban sikerült egy vaskori település nyomaira is bukkanni, ami érdekes módon, igazolhatja Huszti András és a legkorábbi antikváriánus irodalom feltételezését, miszerint a dákok Napocája Kolozsmonostoron lenne. Érdekes leletre bukkantak a legutóbbi belvárosi ásatások során, a Sora bevásárlóközpont alatt is, ahol három, rendkívül jó állapotban megmaradt kézzel készült korongolt kerámiára bukkantak. A feltáró régész szerint ez, a római város előtt a földben hagyott emlékanyag utalhat arra, hogy az egykori római Napoca területén is létezett egy dák telep.

Az Óvár környékén kialakult római település – amely, szokatlan módon, kizárólag civil település volt, bizonyított katonai jelenlét nélkül – tehát valamikor Kr.u. 108 után jöhet létre. A római település (vicus) első 15 évében nagy valószínűséggel a környéken élő dákok tehát együtt éltek az újonnan

érkezett rómaiakkal, akik elsősorban a szomszédos Pannónia, Noricum területéről érkeztek hozzánk, igaz, már a legkorábbi időkből is ismertek kis-ázsiai, azaz a ami Törökország területéről idekerült galitiai közösségek is. A mai belváros területéről származó kerámia-anyag mintegy tíz százaléka készült olyan módon és tartalmaz olyan diszitőelemeket, amelyek utalhatnak – de nem bizonyítják egyértelműen – a dákok helyi jelenlétét vagy legalább a római lakosokkal való kereskedelmet.  Nem sokat segítenek a feliratok sem, bár az egyik óriási fejtörés okoz a történészeknek immár négy évszázada.

A ma már elveszett, Szamosközy István által még a város hídja melletti várfalba beépített sírfelirat (CIL III 867) két fiatalon elhunyt fiúnak lett állítva. Az egyikük, Publius Aelius Traianus 28 éves korában halt meg, míg Aelius Liber 3 éves korában halt meg. Mindkettőjüknek állította a halotti emlékművet Publius Aelius Dacianus, aki Napoca, a római város (colonia) elöljárója volt. A

családnév arra utal, hogy valamikor Hadrianus császár idején (Kr.u. 117-138) kaptak állampolgári címet. Amennyiben a Dacianus cognomen valóban a dák eredetre utal (az egész Római Birodalomban ez az egyetlen ilyen név,), akkor lehetséges, hogy Dacianus egy olyan dák család első tagja volt, aki római állampolgárságot kapott. Egyedülálló neve unikális forrása maradt egy kultúrának, amely bár valószínűleg még sokáig jelen volt a rómaiakkal való kereskedelem miatt, de rejtélyes módon eltűnt a történészek szeme elől.

Mindezt alig 1-2 évtizeddel azután történt, hogy a rómaiak megérkeztek a Kis-Szamos partjára és elkezdték építeni az első házakat. Kezdetét vette a Szamos-parti Róma története.

(folyt. köv.)

 

Napoca, az ókori Kolozsvár. I.

A rómaiak nyomában: Kolozsvár ókori múltjának kutatása

In a series of ten posts and articles (published in the local newspaper Szabadság, from Cluj-Kolozsvár), I will present the first synthesis on the  history of Napoca (Colonia Aurelia Napocensis) the Roman city lying under the modern hearth of Cluj-Kolozsvár. After the work of Jakab Elek from 1870 and the seminal work of András Bodor from 1957, there were no attempts for a detailed analysis of the city (short remarks were published in 1993 and 2004 too). Each post will deal with different topics and aspects of the Roman urban life of Napoca, presenting the heritage of the Romans for the greater public, who live or visit Cluj-Kolozsvár. The articles will be later published also in form of a booklet for the greater public. This article presents the historiography of research from the work of Zamosius from 1598 till the latest excavations in 2014.

Pestisjárvány (15. századi metszet)

Kolozsváron 1574-ben pestis pusztított. A fekete halál félelemben tartotta a várost és 

számos halott között ott találjuk Heltai Gáspár nevét is. Szamosközy István ekkor négyéves kolozsvári kisfiúként a csodával határos módon élhette túl a szörnyű járványt. Szülővárosában sétálva az ifjú Szamosközy láthatta az éppen akkor kiszélesített és felújított Malomárkot, amelyből valószínűleg számos érdekes kő kerülhetett elő. A város középkori falában és a dominikánusok templomában kopott, nehezen olvasható latin betűk százai sorakoztak márványköveken, nemegyszer kopott, torz arcokkal díszítve. Ezeket naponta láthatták a kolozsváriak, de olyan kíváncsiskodók is, mint a francia Pierre Lescalopier, aki nem sokkal a pestis-járvány előtt járt a városban.

 A kíváncsi és hamar az értelmiségi pályára lépett Szamosközyt hamar elkapta a korszellem, amely a római múlt iránti érdeklődést sarkalta. Nemcsak Báthori fejedelem gyűjtötte a lysimachosi érméket és a római feliratokat a gyulafehérvári fejedelmi palotában, hanem Szamosközy művelt nevelője, Kovacsóczky Farkas kancellár is jól ismerte a római auktorokat és irodalmi forrásokat. Tragikus sorsát a kancellár nemegyszer a köztársaságkori római hadvezérekével vetette össze. Az ifjú kolozsvári humanista talán még halhatta azt a történetet, amelyet Megyericsei János, az erdélyi epigráfia atyja jegyzett le az első, teljesen érintetlen római szarkofág felfedezéséről Kolozsvárott (CIL III 866). A humanista szellem hatása és a római múlt látható és bizonyos emlékei a kincses városban nagy hatást gyakoroltak Szamosközyre, aki alig 23 évesen megírta Antonio Bonfini, Megyericsei János és Mihail Siegler nyomán az első jelentős művet Erdély ókori történetéről és feliratos emlékeiről. Ezt követte aztán 1598-ban Inscriptiones Romanae című munkája, amely bár

Szamosközy fő műve

elsősorban a gyulafehérvári feliratokat veszi számba, kolozsvári emlékeket is felsorol. Szamosközy nagy érdeme volt, hogy egy, a város falában talált Fortuna istennőnek ajánlott oltár feliratából rájött arra, hogy az állító, Ulpius Masculinus, az V. Macedonia legio zászlóvivője (signifer legionis) leszerelését követően nem Apulum, azaz az ókori Gyulafefehérvár (Colonia Aurelia Apulensis), hanem az ókori Kolozsvár (Colonia Napocensis) előljárója (decurio) volt. Minderre a 28 éves humanista úgy jött rá, hogy gyakorlott epigráfusként a római által gyakran használt hármas ligatúrát, azaz rövidítést elsőként oldotta fel helyesen. A nehezen olvasható felirat a városfalon belül mindenki által jól látható volt, ám a hármas betűösszeírás (ligatúra) feloldása nem volt egyértelmű a szakavatatlan szemek számára. Szamosközy 1598-ban kiadott munkájában viszont már bátran meri kijelenteni, hogy „az AVP (NAP) sokkal inkább Napocának, mintsem Apulumnak értelmezném […]. Ezért úgy gondolom, hogy Napoca

CIL III 854

Colonia csakis ott állhatott ahol a mai Claudiopolis városa vagy ahol Gyalu opiduma van”. Szamosközy zseniális sejtése azonban két és fél évszázadon át a feledésbe merült. A későbbi történetírók közül csupán Bethlen Farkas 1789-es műve említi Szamosközy megállapítását. Benkő József nagy történeti munkájában ugyan megemlíti, hogy „mások Kolozsvárt az ókori Napocával azonosítják”, de nem találja megbízhatónak ezt a feltételezést. A Szamosközyt követő történészek többsége, így a Kolozsváron 1700-ban megfordult angol utazó, Edmund Chishull vagy Huszty András 1791-es munkája is még a Ptolemaios féle térképen szereplő Zeugmával azonosítja a várost. Chishull figyelmét elkerülte az, hogy bár látott egy szépen vésett sírfeliratot Kolozsvár városfalába beépítve (CIL III 869), nem vette figyelembe hogy a 40 éves korában elhunyt augustalis, M. Aurelius Papia valójában Col(onia) Nap(ocensis) elöljárója volt.

Mivel a római városból szinte semmi sem volt már látható a XVI-XVII. században, egyedüli forrásként a kevesebb, mint húsz epigráfiai forrás és az antikvárius szakirodalom által állandóan idézett ptolemaioisi térkép állt a humanisták és felvilágosult történészeink rendelkezésére. Az soha nem volt kérdés a helyi lakosok számára sem, hogy Kolozsvár alatt a rómaiaknak egy nagy városa nyugszik. Benkő József megörökített egy helyi hagyományt is, amely szerint a dominikánusok temploma (ma Ferenciek temploma) egy „pogány római szentélyre épült”. Egy másik hagyomány – amelyet már Szamosközy is nevetségesnek tartott – úgy vélte, hogy Kolozsvárt Claudius császár alapította, innen kaphatta a Claudiopolis

"Claudiopolis" 1617-ben

nevet. A római múlt állandóan jelen volt a középkori és újkori város kollektív mentalitásában, ám a nagy rejtély továbbra is az maradt, mi volt a római város valódi neve. A köztudatot ez a kérdés egyre inkább foglalkoztatta a XIX. században. Számos jelentős felfedezésre került sor a század első felében, amely serkentette a római múlt iránti érdeklődést is. 1801-ben például egy monumentális római felirat került elő a mai Bob utcában, a görög katolikus templom építése közben, amely minden bizonnyal egy kisázsiai közösség kollégiumi házára épült rá (CIL III 870). Ugyanitt találják

Priapus

1846 végén a híres kolozsvári Priapus szobrot és egy trónoló Jupiter szobrot is. A romantika
korában, amikor már az igényesebb kolozsvári nagyközönség napi rendszerességgel olvasta a helyi sajtót, a város területén történő építkezések során előkerült régészeti felfedezések híre egyre több emberhez eljutottak. Az 1840-es években számos helyen történtek jelentős felfedezések a városban, ezek közül kiemelkedik az ún. Tauffer ház alatt talált római fürdő valamint számos, az akkori belső-Monostor utcai épület pincéjében feltárt római oltár.

1851-ben, J.F. Neigebaur már félszáz római emléket sorol fel Kolozsvár területéről, ám továbbra is mint Zeugmát említi a város római neveként. Szerinte Napoca a Maros-megyei Pókával volt azonos. Kolozsvár római történetének kutatásában a mérföldkő Theodor Mommsen, a legendás epigráfus erdélyi látogatásával érkezik el. A neves német történész 1857-ben Kolozsváron is megfordult és az addig rendelkezésére álló feliratok és topográfiai

Torma Károly

források alapján bebizonyította, hogy Colonia Napocensis a mai Kolozsvárral azonosítható. Elméletét aztán erdélyi kollegája és a Dacia-kutatás úttörője, Torma Károly honosította meg 1865 után, aki 1880-ban a provincia északi erődítményeiről irt munkájában már a római város topográfiáját is megpróbálta behatárolni viszonylag nagy pontossággal.  Ebben nagy szerepet játszott az 1859 és 1860 között a mai Cipariu téren (akkor Czigány sor) feltárt számos római szarkofág, amely a római város számos temetőjének egyikét határolta. A feltárt szarkofágok egyike Jakab Elek leírása szerint érméket és további leleteket is tartalmazott. Ugyancsak a neves helytörténész 1870-es munkája sorolja fel azokat a főbb ásatásokat, amelyek a XIX. század második felében radikálisan átváltozott Kolozsváron folytak. Összefoglaló munkája a város római kori történetéről ugyan mára már elavultnak számit, mégis közel egy évszázadon át az egyetlen munka volt a város római múltjáról.

Az 1822 és 1870 közötti időszak fontosabb építkezései során előkerült római emlékek nagy száma jól jelzi az ebben az időszakban elveszett információ mennyiségét is. Kolozsvár városképének radikális átalakulása a XIX. század második felében nemcsak a középkori városfal és erődítményrendszerének teljes felszámolásával, de számos még megmenthető

1860-ban felfedezett szarkofág

római emlék elpusztításával is járt. Ahogy Apulum (ma Gyulafehérvár) és Brigetio (Ó-Szőny) esetén is, a kolozsvári vasút építése során is oltárok és római emlékek kerültek elő 1867-ben (CIL III 7658). A Trencsén (majd Bocskai) téri hatalmas építkezések is a század végén érintették az egykori római temető területét (CIL III 7667). Erről a területről számos további sírfelirat és funerális emlék fog előkerülni a XX század folyamán is (ILD 558, 561, 563).

Valamikor a boldog békeidők utolsó éveiben, 1913 előtt az Unió utca (Memorandumului) 6-os szám alatt fedeztek fel egy jelentős feliratot, amely a szíriai istennő, Dea Syria Magna Caelestis templomából származhatott. Az impérium-váltást követően, a két világháború közötti időszakban Kolozsvár a Dacia kutatás és az epigráfia egyik fellegvára lett. Mindez a Torma Károly és Pósta Béla régészeti iskola hagyatékára ráépült C. Daicoviciu féle új múzeum és egyetemi oktatás jóvoltából történhetett. A neves román ókortörténész jóvoltából, a város római múltja is közelebb került és számos részletére derült fény. 1943-ban a Szent Mihály templom körülötti ásatások több római emléket hoztak a felszínre, többek között egy Hercules Farnese szobor-töredéket is. Ez a lelet igazolhatja Jakab Elek feltételezését, aki az 1822-es fürdő felfedezése alapján a mai Szent Mihály templom környékére tette a város római fürdőjét.

A Második Világháborút követő pusztítások és ismételt rezsimváltás újra nagyszabású építkezési hullámot indított el, újabb radikális arculatváltást eredményezve Kolozsváron. A

Fortuna-Tyché

Postapalota építésekor az 1950-es években egy nagyméretű Fortuna szobor került elő az Emil Zola utcában. A Ferencesek templomába befalazott számos Fortuna Augusta feliratból ítélve nem kizárt, hogy ezen a területen valóban egy szentély állhatott, ahogy azt Benkő József is lejegyezte még a XVIII. században. Az egyre gyarapodó régészeti emlékek lehetővé tették, hogy 1957-ben Bodor András, az erdélyi ókortudomány jeles alakja megírja nagy tanulmányát „Napoca a feliratok tükrében” címmel, amely mai napig a legteljesebb – ám kiegészítésekre szoruló – összefoglalója a város római múltjának. 1975-ben a Central Áruház építésekor számos római oszlop és egy 1,5 m magas római oltár is előkerült, amely egy szentély jelenlétére utal. A helyszínen azóta további oltár igazolja, hogy a via decumana mentén egy szentély állhatott. Ugyancsak ekkor kerül sor a város névváltoztatására, amely bár a kommunista diktátor birodalmi megalomniáját és nacionalista történetírás sikerességét bizonyította, ad absurdum módon, hozzájárult Kolozsvár római múltjának hangsúlyozására. A kolozsvári történészek egy része, így Bodor András és Hadrian Daicoviciu is számos cikkben hangsúlyozták ekkor a város római múltjának jelentőségét.

 A XX. század második felében megszaporodtak a városi régészet sajátosságának mondható mentőásatások, amelyek során számos műhely nyoma is előkerült. A Jókai utca 9-es szám alatt, a Caragiale parkban, a Technikai Egyetem alagsorában és a Bábszínház alatt sikerült azonosítani a római városfalnak számos részét. A városfalon kívül, a mai Cipariu tér és Brăncuși utca találkozásánál számos római emlék került elő, amely egy későrómai temető nyomairól tanuskodnak. A legújabb ásatásoknak sikerült úgy a cardo, mint a decumana

Deleu utcai ásatás

utakat azonositani a Bánffy palota udvarán valamint a Central áruház alagsorában történt ásatások során. A Főtéren folytatott botrányba fulladt ásatások és a Malomárok közelében, a mai Deleu utcában folyó ásatások a római városnak eddig három fafázisát állapitották meg, amely jól jelzi, hogy a város lassan gyarapodott és számos fejlődésen és átalakuláson ment keresztül már a rómaiak korában is. A Petőfi utca 25. szám alatt és a Kétágú Református templom mögött zajló ásatások során nemrég sikerült újabb római temető részleteket azonositani, igy a várost körülvevő nekropoliszok száma immár jóval több, mint eddig sejteni lehetett.

Amikor Megyericsei János és Szamosközy István a XVI. században elkezdték gyűjteni a Kolozsváron fellelhető római emlékeket, merni sem gondolták, hogy fél évezreddel később már közel száz felirat és megannyi jelentős szobrászati emlék, épületrész válik ismertté a város alatt nyugvó egykori római településből. Mig Szamosközynek még csak egyetlen felirat állt rendelkezésére, hogy a római városnak egyáltalán a nevét megfejtse, addig mára lehetőség nyilt, hogy Napoca ókori történetét és a Kis-Szamos partján élő rómaiak életét tüzetesebben megismerjük. Több, mint fél évszázaddal Bodor András mérföldkőnek számitó tanulmánya után, ez a sorozat elősként kivánja Kolozsvár római múltját az Olvasók elé tárni.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap augusztus 27-i számában.

(folyt. köv.)

 Jelmagyarázat a térképhez (lásd még az AMN 49.I, 2012 -es számát)

 (Visconti 1691-es térképe Kolozsvárról. Bartos-Elekes 2012 nyomán):

Nr.1: a római fórum és fürdő feltételezett  helye

Nr.2: városi villa (domus urbana)

Nr.3: a deleu utcai ásatás (domus urbana)

Nr.4: Fortuna Augusta szentély?

Nr.5: via decumana és Silvanus-szentély

Nr.6: a Dea Syria Magna Caelestis szentély épitési feliratának helye

Nr.7: a kisázsiai collegium gyülekező-terme (Priapus Pantheus szentély?)

Nr.8: Liber Pater szentély feltételezett helye

Nr.9-13: római temetők