Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

  VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom legerősebb férfijait tudta

Liz Taylor

meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és  európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze  27.000 kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is). A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete.

Netflix sorozat

Kleopátra bőrszine és származása, különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját.  A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is. Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre

25. dinasztia uralkodója

természetesen számitani is lehet egy olyan vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.  Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát. Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak. Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is. 

Kleopátra portré Berlinből

Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul el a történeti Kleopátra külső vonásairól. Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as „Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában.  Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik. A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.

Fayum múmia portrék a római korból

Barangolások régészeti múzeumokban II: Villa Giulia Etruszk Nemzeti Múzeum

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy 2013 óta, amikor hat hónapot töltöttem az Örök Városban ismét egy hónapon át csodálhatom az Urbs gyönyörű örökségét és leírhatatlan szépségeit. Annyi sok szép emlék, palota, park, templom és ember van itt, hogy a Stendhal-effektus szinte naponta leterítheti az embert. 

Elhatároztam, hogy ebben az egy hónapban - a kötelező kutatásom mellett - ha időm engedi, ellátogatok olyan múzeumokba is, ahol eddig még nem jártam Rómában (első utam 2010-ben volt itt néhány napra, 2013-ban hat hónapot, 2014 és 2016-ban pedig ismét néhány napot itt töltöttem). 

Az első ilyen múzeum a Villa Giulia volt.

A XVI. században, III. Gyula pápa rendelésére épült gyönyörű, manierista palota Giorgio Vasari egyik tanítványának a munkája, de a munkálatok kezdetén dolgozott itt még Michelangelo is. A palota akkor még a város peremén, az aurelianusi falakon kívülre esett, igy mondhatni egy villa suburbana, "vidéki" villa volt a pápák számára. A mintegy három évszázadon át pápai tulajdonban lévő hatalmas palota, belső udvarával, nymphaeumával, kertjével és gyönyörű freskóival a XIX. század végén az új olasz állam tulajdonába került. Ekkor alakítják át az etruszk civilizáció múzeumává. 

Az etruszkokat persze nem ekkor fedezték fel a rómaiak: az etruszk civilizáció lenyűgöző sírjait és zsúfolásig, bronztárgyakkal és görög festett kerámiákkal megrakott sírjait már az ókorban is fosztogatták, ám ez elsősorban a középkor végén gyorsul fel. A háborús időszakban, a Rómától délre és északra is elhúzódó, hatalmas etruszk temetőket sorra fosztják ki, néha egészen lenyűgöző mennyiségű kincsre bukkanva. Megbecsülni sem lehet azt a bronz-mennyiséget, amelyet a XI-XVII. század között elpusztítottak az etruszk temetők kifosztásával. Az etruszk sírok és kultúra felfedezése a reneszánsz korban aztán nagy hatást gyakorolt úgy Petrarcára, mint Giotto művészetére, ezt követően pedig óriási magángyűjtemények jelentek meg, amelyek elsősorban etruszk sírok gazdag leletanyagát gyűjtötték. Ezek közül kiemelendő a neves tudós, Athanasius Kircher által alapított Kircherianum, amely - a lateráni gyűjtemény és később, a vatikáni múzeumi gyűjteményt követően - egyike volt az első nagy privát gyűjteményeknek Rómában. A Kircherianumban óriási mennyiségű ókori anyag szerepelt, többek között etruszk bronzszobrocskák és bronz-urnák is. Ez a gazdag anyag sajnos a XVIII. század végén szétszóródott, egy részük azonban bekerült a Villa Giulia ma is látható gyűjteményébe. 

A Villa Giulia etruszk nemzeti múzeuma alig látogatott: legfeljebb egy tucat turista jön, megy a hatalmas épületben, pedig az itt bemutatott anyag a Kr.e. X. századtól a Kr.u. I. századig élő etruszk civilizáció legszebb emlékeit mutatja be. 

Olyan gyönyörűségek vannak itt, mint például a Hitvesek szarkofágja, az etruszk funerális művészet egyik remekműve, de számos jelentős fejedelmi, királyi családi sir hatalmas anyaga is megtalálható itt. Lenyűgözőek továbbá az etruszk templomokat díszítő terrakotta szobrok is, amelyek szinte élő tekintettel néznek vissza ránk két és félezer év távlatából.

  

Ime néhány fotó, amely bizonyitja ennek a múzeumnak a gyönyörűségét:

Barangolások régészeti múzeumokban: A British Museum I.

Nagyon rég nem irtam a blogomra, kicsit lelkiismeret-furdalásom lett ettől, ezért úgy döntöttem, hogy havi egyszer legalább irok néhány soros, rövid szösszenetet ide.

Leginkább azért is, mert idén várhatóan sokat fogok utazni szakmai és tudományos okok miatt (is) és az elmúlt 5-6 évben felgyűlt fotóimat és tapasztalatomat örömmel megosztom majd.

Leginkább a kortárs régészeti örökségvédelem és muzeológia sajátos problémáira fókuszálok majd egy-egy neves régészeti múzeum anyagának bemutatásával. 

Mivel néhány napot ismét Londonban töltök majd, elkerülhetetlen, hogy harmadjára is meglátogassam a British Museum lenyűgöző antik gyűjteményét, amely úgy az ókori kelet (Egyiptom, Sumér, Assziria, Babilon), mint a klasszikus ókor (görögök, etruszkok, rómaiak) és a középkori Anglia lenyűgöző tárgyi kultúráját tartja hatalmas, XVIII. századi palotájának modern kupolája alatt.

Az évi 13 millió turista által látogatott múzeumba a belépés ingyenes (kivételt képeznek az időszaki kiállitások - amelyek legtöbbször muzeológiai etalonként vonulnak be a múzeumpedagógia egyetemes történetébe, gondoljunk csak a nagy kinai kiállitásra, amely meghozta Neil McGregor, a legendás meleg művészettörténész világsikerét). 

A múzeum hivatalos honlapja ITT található.

Igencsak aktivak Facebookon is, gyönyörű fotókat posztolnak naponta. 

Youtube csatornájukon lenyűgöző videókat láthatunk, kiemelendő a világ történelme 100 tárgyon keresztül cimű nagysikerű sorozatuk, amelyet ugyanaz a McGregor kezdményezett, aki leköszönése óta Berlinben él és az ottani nagy mega-múzeum új igazgatója lett.  Hasonlóan sikeres a kurátorok munkáját bemutató kisvideóik is. 

A múzeum egy óriási anyagi forrásokkal dolgozó szerződés révén, a Google jóvoltából immár online is végigjáható ITT.

Ime néhány fotó, még több jövő héten!

Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.

Régészet és az új technológiák

Több mint fél évszázada írta Bodor András, Erdély talán legnevesebb ókortörténésze a Korunk hasábjain tanulmányát, amely a történettudományok és a tudományos forradalom vívmányainak kapcsolatát elemezte (A klasszikus tudományok a tudományos-műszaki forradalom korában, Korunk 26, 1967, 643-650). A neves történész lelkesen csodálkozott az 1950-es és 60-as évek technikai vívmányain, amelyek a Második Világháború után forradalmasították a történettudományokat, így a régészetet is, amelyet szokás ma már különálló tudományként említeni – igaz, erről is ezernyi vita indult már. A kémia, fizika, orvostudomány gyors fejlődése és a számítástechnika megjelenése olyan új utakat nyitott a régészet számára már Bodor cikkének megírása idején, amelyek radikálisan megváltoztatták a kutatás folyamatát, de egész történelemszemléletünket, tárgy és ember viszonyát is újraértelmezték. Az elmúlt 1-2 évtized azonban radikális gyorsasággal változtatta át a régészettudományt és kapcsolta össze a kortárs műszaki és új technológiákkal, függővé téve ezáltal a régészetet az új technikai megoldásoktól és lehetőséget biztosítva ugyanakkor a történettudományoknak, mint humántudománynak a túlélésére, „piaci” átalakulására. A régészettudományban jelenleg alkalmazott legfőbb technikai vívmányok és tudományágak (röviden: archaeometria) ma már megkerülhetetlenek és gyökeresen átváltoztatták ember, tárgy és környezetük vizsgálatát.

A régészeti munkafolyamatból a sajtóból értesülők legtöbbször két-három fázist látnak: a terepen dolgozó, ásó régészek munkáját, az eredményekről beszámoló kutató előadását és a múzeumba került tárgy újraindult életét. A régészeti munka azonban ezeknél jóval bonyolultabb, hosszadalmasabb folyamat és egyre ritkábban jut el magához az ásatás fázisához, amelynek legfőbb veszélye, hogy ha elindul, visszafordíthatatlan folyamattá, be nem zárható történelemkönyvvé teszi a földet. Hosszadalmas bürokratikus folyamatok, aktakukac labirintusok, tudományos előtanulmányok és terepbejárások előznek meg egy-egy régészeti feltárást – legyen szó a hirtelen jött és gyorsan zajló mentőásatásokról vagy a hosszadalmasabb szisztematikus (terv)ásatásokról. A régészek munkájának már ebben az első fázisában számos olyan technológia segíti a kutatást, amelyet még néhány évtizede elképzelni sem tudtak volna. A terepbejárást követően egy terület felmérése és régészeti kutatása ma már legtöbb esetben kapavágás nélkül zajlik.

Ez nagyrészt az ún. pusztításnélküli (non-distruktiv)  technikáknak köszönhető, amelyek az

geofizikai mérések

1950-es években jelennek meg és ma már számos módszerük ismert. A legelterjedtebb formáik az ún. geofizikai mérések (elekromos rezisztencia-mérés, elektromágneses mérés – EM, magnetométeres vizsgálatok, talaj-radar – GPR, fémdetektoros keresés) amelyeket már szinte minden régészeti ásatáson használnak Romániában is. Ezek előnye, hogy viszonylag kis csapattal és nem túl megterhelő költségvetéssel, a régészeti tanszékek és intézmények a műszaki egyetemekkel együtt dolgozva viszonylag gyorsan képesek nagy területeket átvizsgálni. Ezek eredményeképp olyan geofizikai térképek keletkeznek, amelyek alapján megállapitható egy-egy régészeti objektum (épület, föld alatti „anomália”) helye, formája, kiterjedése. Mindezt anélkül, hogy egy kapavágást végeznénk a földben. Számos római erődöt és őskori telepet sikerült igy azonositani már. A fent emlitett technikák azonban nem igazán alkalmazhatóak erdős vidékeken. Ezekben az esetekben segit az anyagilag már sokkal

LIDAR kutatás eredménye

költségesebb és bonyolultabb LIDAR technológia, amely gyakorlatilag egy repülő segitségével lézerrel végigpásztázza az erdővel fedett óriási területeket. Ennek a technikának köszönhetően sikerült például a németországi római határvonal számos, ismeretlen épitészeti emlékét felfedezni, de ugyanennek a módszernek köszönhetően fedeztek fel egy teljes maja várost nemrég Guatelamalában.  Ezeket a terepen használt technikai eszközöket értelemszerűen egészitik ki azok a számitógépes programok, amelyek a felvett adatokat vizuális formában visszaadják és elemzik, de ide sorolhatjuk a terepen ilyen módon azonositott objektumok lokalizálásában használt GIS (földrajzi információs rendszer) és GPS technológiákat is. Ezek közül ma igen népszerű a digitális elevációs model (DEM), amely háromdimenziós tereket képes digizális formában, igen látványosan rekonstruálni. Ez a technika kiválóan alkalmas a magaslatokon azonositott régészeti objektumok (erődök, várak, városok) térvizualizációjára és természettel való viszonyának megértésére.

Mig a geofizikai mérések a földet pásztázva tárják fel a földalatti létesitményeket, a légirégészeti technológiák az égből kémlelve képesek azonositani régmúlt korok emlékeit. A légirégészet ma az egyik legfőbb forrása a régészeti topográfiának. Ezek eredménye például a GIS

kartográfiai módszerekben használt rendkivül nagyfelbontású orthofotók, amelyek rendkivüli részleteket képesek felfedni és egységesiteni térképen. Még ennél is részletesebb technológia az ún. Space Satellite Archaeology, amely több, egymásra helyezett műholdfelvétel és rendkivül részletes katonai felvételt felhasználva képes óriási területeken igen látványos eredményt elérni. Értelemszerűen, ez a technika megfizethetetlen mifelénk, de látványos eredményeit mutatja, hogy 2011-ben csak Egyiptomban sikerült 17 új piramist és 3000 régészeti  helyszint azonositani ezzel a módszerrel. Még mindig a nempusztitásos módszerek arzenáljába tartoznak azok a szondázások, amelyeket a történeti földrajzi kutatásokban használnak és amelyek mélyfurásokból, mocsár-elemzésekből, vizminta és jégminta elemzésekből állnak. Ezeknek köszönhetően ma már a  történeti klimatológia és történeti földrajz, vagyis a régmúlt korok időjárási és geológiai viszonyai sokkal jobban megismerhetőek.  Ilyen jellegű kutatásokat is végeztek Erdélyben, elsősorban a középkori történeti klimatológiában számolhatunk be átütő eredményekről az elmúlt évek kutatásai alapján. De ennek a technikának köszöhető az is, hogy az Izlandon és Grönlandon végzett jégmélyfurásoknak köszönhetően sikerült évre, hónapra pontosan azonositani az európai történelem nagy vulkánkitöréseinek időpontjait is. Kiemelendőek itt még a talajkémiai vizsgálatok (pXRF), amelyek forradalmasitották a régmúlt korok talajelemzéseit.

Amennyiben a nempusztitásos módszerek nem vezetnek eredményre, vagy nem állapitható meg pontosan egy épület funkciója egy légifotó vagy geofizikai mérés alapján – ahogy erre számos példát

ismerünk Magyarországról és Erdélyből is – akkor elengedhetetlen a hagyományos, régészeti ásatás. Ennek is ma már számos modern módszertana ismert, elsősorban angolszász (Londoni Régészeti Múzeum) hatásra. Az ásatások folyamán is ma már tucatnyi modern eszköz szolgálja a régészt, amely egyrészt a helyszin, másrészt a felfedezett régészeti tárgyak kartográfiai felmérésére szolgál. Ezek közül kiemelendőek a változatos geodéziai műszerek (teodolitok), robot mérőállomások. Bonyolultabb és költségesebb ásatásokon rendszerint használnak ma már fémkereső radart, vizelszivókat, robotokat és drónt is. A régészeti helyszin minden változásának és az emberi tevékenység legapróbb mozzanatainak dokumentálására egy-egy jól felszerelt és nagyköltségvetésű ásatáson egy hadsereg szakember vesz részt: kémikusok, restaurátorok, tehnikusok, informatikusok, épitészek. A helyszini dokumentálás részeként 3D fotós panorámák és élő videók is készithetőek. Bonyolultabb vagy rendkivül törékeny tárgyak, igy falfestmények, mozaikok kielemlése esetén sajátos módszereket és eszközöket kell ma már bevetni, amelyhez elengedhetetlen egy jól felszerelt restaurátor és kémikus csapat is. De ugyanilyen felszerelt kell legyen egy, például fertőzésben elhunytak temetőjét feltáró régészeti ásatás is, ahol neemgyszer orvosi vizsgálatok és eszközök is szükségesek.

Mindezek után még csak most jutunk el oda, hogy a régész a régmúlt tárgyaival kerül kapcsolatba. Miután részletesen dokumentálta (lerajzolta, lefotózta, neemgyszer levideózta és drónnal, foto 3D technikákkal rögzitette) a tárgyat, eltávolitja azt eredeti, történeti környezetéből. Ez az ásató régész legnagyobb felelőssége: azáltal hogy kiemeli a földből egy régmúlt kor tárgyát, végérvényesen kiragadja azt történelmi kontextusából. Olyan ez, mintha egy lapot kitépnénk a történelemkönyvből. Emiatt, minden régészeti tevékenységet a lehető legnagyobb oda figyeléssel kell végezni. Emiatt is nem ajánlott például az amatőr fémkeresősök tevékenysége, mivel ők soha nem a régészek módszere szerint ásnak, kutatnak.

A tárgyak, épületek korának megállapitásában ma már tucatnyi technika segiti a régészeket. Ezek közül kiemelendőek a relativ kronológia módszerei (Harris mátrix, tárgy-tipológiák, szeriációk, paleográfiai, ikonográfiai, epigráfiai, morfológiai vizsgálatok) és  az ún. abszolút kronológiai

módszerek (legalább 15 ismert ma már, ezek közül a leggyakrabban használtak:  uránium-thorium datálás, radiokarbon datálás, dendrokronológia – a fából készült tárgyak esetén, potasium-argon datálás, thermolumineszcens datálás –TL). A tárgyak és kontextusuk kronológiájának megállapitását számos további tárgyvizsgálat követheti. Fémtárgyak és textiltárgyak, csontok és növények esetén ma már külön tudományágak (archeometalurgia, archaeozoológia, archaeobotanika, archaeobiológia) foglalkoznak. Ezek technikai szinvonaláról elég csak egy példa: egy nemrég felfedezett jordániai kora-arab (VII-VIII. századi) ólom átoktáblát a régészek úgy tudtak elolvasni, hogy az összesodort és rendkivül törékeny ólomdarabkát lézerrel átvilágitották. Hasonlóan fenomenális kutatásokat végeztek Tutonhamon és Ötzi mumiáján is, amelynek immár a belső része is teljes mértékben átjárható digitálisan.

 Ezt követi az ásatás és az onnan előkerült tárgyak részletes dokumentálása, katalogizálása, amelyet leginkább a számitástechnika segit ma már számos programmal és online adatbázissal. Nagy mennyiségű tárgyak esetén, például egy berlini múzeumban a több

százezerre tehető mezopotámiai agyagtáblácskákat hologramos és 3D formában digitalizálták, igy azok az interneten is elérhetőek és forgathatóak, minden egyes részletükben elemezhetőek. Hasonló adatbázisokkal rendelkezünk ma már a Római Birodalom szinte teljes epigráfiai anyagát feldolgozó HeidelbergiEpigráfiai Adatbázis esetén is, igaz ott még nem sikerült háromdimenziós formában digitalizálni a feliratokat.

A földből előhozott tárgyak utolsó fázisa – és egyben új életének kezdete – a múzeumban kezdődik. Itt a lehető leglátványosabb módon kellene bemutatni a tárgyakat és történeti környezetüket, használati kontextusukat. Egy tárgy ugyanis nem tömegestől áll, lóg, „van” ahogy ezt sajnos a XIX. század végéről örökölt agyonzsúfolt múzeumi tárlóink mifelénk mutatják, hanem egy dinamikus, változó emberi és természeti környezet, atmoszféra részeként szolgált bizonyos célokat. Egy múzeum szerepe, hogy ezt a dinamikát bemutassa – érthető és látványos módon, lehetőleg az összes érzékeszervünkre hatva.

A régészet az elmúlt fél évszázadban randikálisan megváltozott. Egyrészt a technika vivmányainak is köszönhetően, létezése ma már elválaszthatatlan a műszaki és reáltudományoktól, másrészt a humántudományok válságát pontosan ez, a multidiszciplináris együttműködés fogja megmenteni, átalakitani. A reál kontra humántudományos felfogás már most kezd összemosódni és szerintem hamarosan el kell felejtenünk ezt a kettősséget. A régészet jövője a digitális világban és a laborokban fog zajlani, bár kutatási céljánál fogva mindig is a régmúlt tárgyait, történeti kontextusait, társadalmait fogja kutatni – terepen, mezőkön, városokban. Legalábbis, reméljük.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018.07.25-i számában.

Dacia provincia nagyon rövid története

Manapság a rövid és frappáns információ-átadás korát éljük. Az emberek döntő többsége bizonyitottan nem olvas többet egy hiranyagból öt-tiz percnél többet. Mindez igen sajnálatos és nekünk, humántudományok gyakorlóinak tisztünk és feladatunk, hogy azért népszerűsitsük az olvasást. Most mégis kicsit eltérek ettől a céltól és egy általam készitett infografikonban próbálom bemutatni  - nem történészeknek - Dacia provincia rövid (nagyon rövid) történetét.

A nagyfelbontású fotó INNEN tölthető le.

Homérosz öröksége

The world press was very loud of the discovery of the "oldest possible fragment of the Odyssey" discovered recently in Olympia. The reality is that the oldest known fragments of the epic are from Egypt, preserved on Ptolemaic papyri and later after the "vulgate" version was established by Zenodotus and others, another papyri (Od.p.28) from the 3rd-4th century AD preserved already the canonic version. The recently discovered inscription actually is the oldest carved inscription of the Odyssey. Still, an amazing discovery.

Öröm volt látni és hallani, hogy a világ összes nagy hírügynöksége részletesen beszámolt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti felfedezéséről, az olimpiai játékok névadó és az ókor egyik legfontosabb jóshelyeként ismert Olümpia területén felfedezett Homérosz idézetről. Az Odüsszeia

Homérosz idealizált arcképe

14. énekének 13 sora volt felvésve egy töredékesen fennmaradt kőre. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Kr.u. III. századból, Olümpia római korszakából származó Odüsszeia-részlet az eddigi legrégebbi, kőre vésett görög nyelvű részlet Homérosz második eposzából – legalábbis annak Vulgata, vagyis kanonizált változatából. A lelet egyedülálló jellegén túl ugyanakkor kiválóan példázza: a régészeti felfedezések még a XXI. században is lázba tudnak hozni egy országot, de akár a nemzetközi, globális társadalmat is.

Homérosz két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mai napig kötelező olvasmány, legalábbis a világirodalmat oktató középiskoláinkban. Európa történetének talán legrégebbi idők óta kötelező olvasmánya ez a két mű, nemcsak az ókori görög, de a későbbi Római Birodalom nebulói is betéve tudták a vak vátesz, a mitikus időkbe vesző és bizonytalan történelmi háttérrel rendelkező bárd, Homérosz két eposzát. A hagyományosan a Kr.e. VIII. század környékére datált epikus alkotás nagyon sokáig – mint minden nagy irodalmi mű – szóban, énekben terjedt a görög városállamokban, igaz vannak olyan elméletek is, miszerint magát a görög ábécét is azért találták ki 2800 évvel ezelőtt, hogy az akkoriban terjedő nagy irodalmi alkotásokat leírhassák.  Ebben, a több évszázadig tartó bizonytalan szakaszban Homérosz (már ha létezett ilyen nevű költő) két eposza több változtában is létezhetett. Minden városnak, közösségnek megvolt a maga saját Homérosz-változata, amely aztán a Kr.e. V. században átesik egy rendszerezésen, legalábbis ekkor választhatták ketté a két nagy eposzt. Ám a mifelénk, az iskolákban még tanított változattal ellentétben, a két eposz ma ismert, kanonikus változatait nem Peiszisztratosz 

idején, hanem a Nagy Sándor féle kulturális egyesítést és a görög világ globálissá válását követően a

Homéroszi papirusz a Ptolemaios korból

hellenizmus idején, Alexandriában állítják össze a kor nagy irodalmárai és könyvtárosai. Zenodotus, az alexandriai könyvtár tudósa és szamothrakéi Arisztarkhusz tudnivalón nagy szerepet játszott abban, hogy Homérosz két eposza a hellenizmus idején már a ma ismert, kanonikus („Homéroszi vulgata”) változatban terjedt a mediterrán világban. Ennek ellenére, nagyon sokáig az átlagemberek és diákok az ókorban is színházi játékok, pantomimek és énekek formájában találkozott Homérosz alkotásával. Hasonlóan fontos szerep jutott persze a vázafestészetnek és más, figuratív ikonográfiai megoldásoknak is, amelyek évszázadokon át örökítették a két nagy eposz történetét. Az Egyiptomban fennmaradt felbecsülhetetlen értékű papirusz-töredékek a Kr.e. III és Kr.u. VII. századból számos töredéket tartalmaznak a két eposzból, ami jól jelzi, hogy ezek már a kanonizált formában, írásban is terjedtek és iskolákban tanították őket. Leginkább az Iliász terjedt, ennek ma már 1800 kézirata ismert az ókorból és kora-középkorból. A késő ókori kéziratokat szorgosan másolták a középkorban is, részletes iskolai kommentárokkal, elemzésekkel, irodalmi és kutatástörténeti elemzésekkel (scholia) ellátva. A leghíresebb és máig egyik legteljesebb változatra 1779-ben bukkantak Velencében az ún. Venetus Akéziratban (Codex  Marcianus Graecus 822), amely egy X. századból származó változata Homérosz Iliászának. Ez a felfedezés váltotta ki az ún. Homérosz-kutatást és az azóta 1800-ra nőtt kéziratok kutatását, kronológiai felállítását, melynek egyik legnevesebb kortárs szakértője egy magyar származású, amerikai klasszika-filológus, Gregory Nagy (Nagy Gergely).

Bizonyos sajtóorgánumok persze úgy hozták le a hírt, hogy ez a legrégebbi fennmaradt változata Homérosz Odüsszeiájának, ami persze nem igaz.

A most felfedezett olympiai felirat

Az Odüsszeia szöveg-részletei ismertek voltak már egyiptomi papirusz-töredékeken jóval az alexandriai kanonizáció előtti időszakból is és későbbi, X. századi középkori másolatai is ismertek. Ismert egy, a Kr.u. III. századból származó papirusz is (M-P 1106 papirusz), amely az Odüsszeia ma ismert változatának apróbb részleteit tartalmazza. A most felfedezett olümpiai felirat jelentősége valójában abban áll, hogy ez a legrégebbi kőbe vésett és a kanonizáció utáni változatban keletkezett részlet. A felirat az Odüsszeia 14. énekének részleteit tartalmazza, amely a főhős Odüsszeusz és barátja, Eumaiosz közötti párbeszédet idézi.

A felfedezés több szempontból jelentős. Egyrészt megmutatta a nagyvilágnak, hogy Homérosz kanonikus művei továbbra is az európai civilizáció alapvető irodalmi alkotásai, amelyek népszerűsége a modern akciófilmeknek és kortárs filmsorozatoknak köszönhetően is töretlen. Másrészt arra is kiváló példa, hogy egy olyan, közel kétszáz éve kutatott terepen, mint az ókori Olümpia városa is találhatnak még a régészek szenzációs, az egyetemes emberi kultúra számára is jelentős felfedezéseket. Ez talán azért is fontos, mert a régészettudománynak sajnos nap mint nap „bizonyítania” kell létjogosultságát a kapitalizált neoliberális gazdasági rendszerben és kortárs mentalitásban. A régészet „haszna” és fenntartásának biztosítása ilyen lenyűgöző leletekkel bizonyítható és ebben kulcsfontosságú szerepe van a sajtónak is, hogyan tálalja a régészek munkáját és a felfedezések jelentőségét.

Megjelent a Szabadság napilap 2018.07.18-i számában.

Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.