Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

  VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom legerősebb férfijait tudta

Liz Taylor

meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és  európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze  27.000 kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is). A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete.

Netflix sorozat

Kleopátra bőrszine és származása, különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját.  A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is. Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre

25. dinasztia uralkodója

természetesen számitani is lehet egy olyan vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.  Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát. Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak. Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is. 

Kleopátra portré Berlinből

Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul el a történeti Kleopátra külső vonásairól. Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as „Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában.  Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik. A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.

Fayum múmia portrék a római korból

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.