2013. szeptember 27., péntek

Fekete régészet

Nemrég hatalmas visszhangot keltett a gyulafehérvári és országos román sajtóban egy rendkívüli régészeti lelet előkerülése. Ez eddig nem is lenne rendkívüli egy olyan, régészeti leletekben gazdag városban, mint az egykori Apulum (Gyulafehérvár), a szomorú hír csak az, hogy a lelet a fekete piacról került elő. A Farnese – Hercules talán legszebb hazai példájának előkerülése azonban csak egy apró szelete a Romániában is sziporkázó régészeti feketekereskedelemnek.
Kezdjük a történetet 1700 évvel ezelőttről, amikor a mai Gyulafehérvár déli részét elterülő Colonia Aurelia Apulensis polgárvárosát és annak szentélykörzetét (Marospartos) a római lakosság jelentős része minden bizonnyal elhagyta. A márványból és nemegyszer impozáns kövekből kialakított épületek és szentélyek
Apulumi  "Farnese"
üresen álltak a be –betörő vagy ideiglenesen a városfalak védelmét igénylő barbárok betelepedéséig. Az egykor közel hatvan istenségnek közel ezer oltárt, szobrot és más votiv emléket állító vallásos közösségek imái elhallgattak. Így került a föld alá, az utókorra hagyva az a 87 centiméter magas, rendkívül finom kiképzésű, minden bizonnyal Kis ázsiai márványból készült Hercules szobor is, amelyet 2012 júniusában a 38 éves Ioan Ciprian
Şoaită és társai felfedeznek a Marospartos régészeti leletekben rendkívül gazdag területén. A szobor több darabban került elő, de a „felfedezők” – akik egyértelműen jártasak kellett legyenek Apulum régészeti topográfiájában – helyesen felismerték a szobor rendkívüli jelentőségét. A Farnese – Herculest (Lysippos görög szobrász munkájáról készült római szobormásolat) imitáló, minden bizonnyal a Kr.u. II. század végén készült szobor nem erdélyi márványból készült. Ez a tény már eleve ritka régészeti leletté teszi a szobrot, kevés ilyen példa ismert Dacia provinciából. A lelet értékét azonban emeli annak rendkívül finom kidolgozása, részletessége és különösen ikonográfiai sajátosságai: ez az egyetlen olyan Farnese – Hercules szobortípus, amely az olimposzi istenné lett hős tizenkét munkájából egyszerre hármat ábrázol egy szobron. A szobor jól jelzi az Apulumban széles körben elterjedt Hercules kultusz népszerűségét is, a neves hős ugyanis főleg a katonaság körében volt igen népszerű.
A szobrot idén szeptemberben sikerült a gyulafehérvári rendőrségnek visszaszerezni, amikor a kincsvadászok értékesíteni próbálták a fekete piacon 6000 euróért. A miheztartás végett: a világ vezető régiségkereskedői árverésein (Sotheby’s, Christie’s) az ókori szobrokat, domborműveket legkevesebb
20.000 euróért kezdik árverezni. A rekordösszeg, amelyet ókori márványszoborért adtak a Christie’s aukciós ház árverésén történt: az ún. Jenkins Venus-t közel 11,7 millió dollárért vette meg jelenlegi tulajdonosa. Ugyancsak ez az aukciós ház adta el a Farnese Hercules XVIII. században készült bronzmásolatát 318000 dollárért (további példák: I,II,III.). Ennek tükrében érthető, hogy a mi gyulafehérvári szobrunk becsült összege is több százezer euróra rúgna. A tettesek 3 és 15 év közötti börtönbüntetésre számíthatnak a jelenleg érvényben lévő jogszabályok (leg. 182/2000) ugyanis egyértelműen előírják, hogy minden, Románia földjében talált régészeti leletet 72 órán belül át kell nyújtani a hivatalos hatóságoknak.
A jelenlegi példa is mutatja, hogy sajnos ez nem mindig történik így.  Idén júniusban Bukarestben hatalmas ünnepség és sajtóvisszhang keretében ünnepelték az amerikai nagykövetségben az UNIDROIT(International Institute for the Unification of Private Law) szerződés sikerét, amelynek Románia is tagja. Ez a nemzetközi szervezet a külföldre került régészeti leletek és tárgyak visszaszolgáltatásáért ügyködik. Romániának így sikerült – botrányos körülmények között ugyan – visszaszerezni a dák aranykarpereceket valamit nemrég 49 ezüst kosont (dák érmét). A néhány sikertörténethez azonban hozzátartozik az is, hogy felbecsülhetetlen mennyiségű és minőségű lelet azonban mai napig a hiányzó leletek listáján szerepel. Ugyan a romániai régészet messze nem ad olyan szenzáció leleteket, mint a szomszédos Bulgária - amely jelenleg Európa fő „exportőre” a régészeti fekete – piacon (évi 25 millió font) –mégis, a kommunizmus bukása óta a régészeti leletek ezrei kerülnek a maffia kezébe. Kinek a „hibája” ez? Aligha vonható felelősségre ezért a keveset ásó, alig publikáló vagy személyes
A neves Farnese Herkules (Nápoly)
kapcsolatok botrányába kerülő régészek, ahogy a hivatalos hatóságok és a rendőrség sem tud minden erdőben, dombon, régészeti lelőhelyen jelen lenni (14200 lelőhely Romániában). Mégis, elgondolkodtató a tény, hogy az igazán szenzációs leleteket szinte kivétel nélkül mindig a fémkeresők, kincsvadászok és a feketepiac nagyágyúi találják. Ritka az manapság, ami a XVIII. vagy XIX. században még elterjedt volt Erdélyben, hogy a nagy kincsleleteket egyszerű parasztok, kertjüket gondozó bácsik találják.
A régészeti feketepiac ma már milliárdos üzletté nőtt világszerte. Bulgáriában ez már olyan mértéket öltött, hogy vetekszik a prostitucióval és a kábitószerkereskedelemmel. Valóban égető kérdés, hogy a tucatszámra születő charták, nemzetközi szerződések és műemlékvédelmi szabályok mennyiben tudnak hatékonyak lenni egy ilyen iparággal szemben.

2013. szeptember 25., szerda

Egy konferencia margójára

Idén szeptember 22 és 28. között Rómában ismét régész és ókortörténész - tumultus lett: a XVI. nemzetközi ókeresztény régészeti konferenciának hat napon át ad otthont az
örök város, amely az idén 1700 éves mediolanumi edictum (313) miatt Constantinus császárnak és korának van szentelve. A konferencián közel kétszáz neves résztvevő van jelen, amely ezáltal a legrangosabb nemzetközi fóruma az ókeresztény régészeti kutatásoknak. A szervezők között ott találjuk a Katolikus Kongregáció Kutatói Intézményét, A Szentszék Kultúráért felelős Konsziliumát, az ókeresztény emlékek régészeti ásatásaiért felelős vatikáni intézményt (Pontificia Commissione Di Arheologia Sacra) valamint a Nemzetközi Klasszika – archaeológiai Szövetséget is. Természetesen a szervezésben aktív részt vállalt Róma városa is. A hat napos konferenciának számtalan előadása több tematikát ölel át, többek között ezeket találhatjuk a rendkívül bájos és kellemes küllemű programfüzetben: szakrális topográfia a constantinusi Rómában és a provinciákban, a constantinusi építészet újításai, funerális művészet pogányság és kereszténység között, ókeresztény epigráfia keleten és nyugaton (Rómát is beleértve) valamint két napon át az új régészeti eredmények és a fiatal kutatóknak szánt előadások sorakoznak a füzetben. Ehhez járul még hozzá a kávészünetekben böngészhető poszterek, amelyek között megtaláljuk Szerbia ókeresztény emlékeit bemutató Marko Kaplarevic valamint Patrizio Pensabene és Javier Á. Domingo a constantinusi Szent Péter bazilika anyagi költségeit megbecsülő alkotását is.
A konferenciát tematikus várostúrák színezik, természetesen a Rómában található constantinusi emlékekre koncentrálva. A csoportokat neves régészek és művészettörténészek, többek között a számomra ikonikus Filippo Coarelli vagy Claudio Parisi Presicce vezetik.
Coarelli és Guidobaldi
Mivel a kutatási projekt amin dolgozok valamint egy már nagyon is elmaradóban lévő régebbi munkám nem enged mostmár aludni sem (tényleg nem!), sajnos nem tudok részt venni a konferencia minden előadásán. Volt szerencsém azonban a keddi nap első szesszióját végig ülnöm. Nem titkoltan Filippo Coarelli, Róma városának talán legnevesebb régésze miatt ültem be a klérustól hemzsegő közönségbe, ahol  - jaj nekem ismét – mindenki 3-4 nyelven ért és olvas. A mellettem ülő hölgy például minden előadást (olaszul, franciául, angolul és spanyolul) az elhangzott nyelven jegyzetelte.
Az első előadás Federico Guidobaldié volt, aki a bazilika, mint kora – keresztény építészeti tömeg és stílus ókori gyökereire és fejlődésének útjára világított rá, néhány új eredményt, rekonstrukciót és hipotézist bemutatva. Olasz nyelvű előadása érthető, szépen felépített és logikus volt, szigorúan követve a húsz perces időbeosztást. Előadásában kiemelte, hogy a császárkori bazilikákban – így a Basilica Iulia, Aemilia vagy a treviri Aula Palatina esetén is – a hajók árkádos kialakítása volt az egyik döntő elem, amely átkerül a kora keresztény bazilikák építészetébe – mi több, filozófiájába. A szekció minden előadója kihangsúlyozta, hogy bár előadásukban egy – egy épületről vagy épülettípusról beszélnek, itt nemcsak egy építészeti hagyomány átörökítéséről van szó, hanem az azt hordozó üzenetről, filozófiáról is, amely már a szellemi és vallási szinkretizmus tematikája felé terelte az előadások tartalmát.
A második előadás az általam olyannyira várt Filippo Coarellié volt. Az örök várost, annak Mithras szentélyeit és topográfiáját évtizedeken át kutató perugiai professzor egyféle ikon számomra. Szakirodalmi dinoszaurusz, ha úgy tetszik, akit az ember többet lát könyvek címlapján, mint élőben. Nos, most mázlim volt őt élőben is látni és hallani. Az előadás az elején kissé feszülten zajlott, az idős generáció rendszerint rosszul bánik a technika olyan „vívmányaival”, mint a power point vagy a laptop. A kezdeti bajok után azonban már gond nélkül és olaszos elánnal tudott megfiatalodni az előadó. A tudósi religio belőle is előjött: a fáradt, hetvenes évei végén járó ókorkutató valósággal lángolt az előadás végére. Szines
bemutatójában a constantinusi mauzóleumok (elsősorban a Santa Constanza és Santa Elena) császárkori (II – III. századi) prototípusairól, előfutárairól beszélt. A neves kutató kiemelte, hogy a rotondális szerkezet és a kupolás megoldás egyértelműen a pogánykori „tomba” szerkezetére utal. Kijelentését számos példával illusztrálta, többek között Maxentius mauzóleumával, Romulus mauzóleumával és természetesen Augustus majd Hadrianus mauzóleumával. Véleménye szerint az etruszk eredetre visszavezethető tomba, azaz császársir (vagy egyszerűen, a nemesség sírja, ahogy a Via Appia számos példája mutatja) szerkezeti formáját megtalálhatjuk néhány császári család, így a Flaviusok családi templomában is, amely - szerinte – családi kriptaként is szolgálhatott. A „templum”, mint szakrális fogalom (caellus – égi szféra a disciplina etrusca szerint) tükröződik a kupolával fedett, kerek alaprajzot követő mauzóleumokban is, amely a túlvilágra jutott császár vagy neves személyiség „égi templomát”, nyughelyét jeleníti meg. Innen öröklődik át a forma számos constantinusi – de még előtte – maxentiusi épületbe. Külön érdekesség volt számomra megtudni azt, hogy a Pantheon kupolája és szerkezete hogyan lett a diocletianusi korra valódi építészeti prototípusa nemcsak bazilikáknak, de mauzóleumoknak is. Egy félreeső zárójelben elegáns szarkazmussal elvetette az egyik híres kutató elméletét, miszerint a „Pantheon” nem is „pantheon” azaz, minden istenek temploma volt, hanem Marsé és Vénuszé lehetett. Bizonyítékként nemes egyszerűséggel a Septimius Severus féle újraépítési feliratot említette, amely egyértelműen megnevezi az épület akkori nevét: Pantheon. Másik bizonyíték, a nemrég letisztult alaprajz és belső szerkezet, amely nyolc fülkés épületet tükröz. Coarelli szerint itt a tizenkét főisten állhatott (Dii Consentes), de nem kizárt, hogy a Hadrianus előtti megistenült császárok szobrai állhattak itt. Zseniális párhuzamként a Santa Constanza és a Basilica Apostolorum rotondális szerkezetét hozta, amely már nem a tizenkét főistennek, hanem a tizenkét apostolnak állit emléket. Zárásként kiemelte: hülyeségnek tartja jövőre Augustus 2000 éves halálát „megünnepelni” Rómában (márpedig megünneplik!), mivel a császárok mindig az életet ünnepelték és az imperátor születésnapját.
A harmadik előadó Elzbieta Jastrzebowska volt, aki angolul bemutatott előadásában arról beszélt, hogyan „manipulálta” Constantinus a történelmet azzal, hogy elődjét, Maxentiust gyakorlatilag pogánynak és vérszomjas diktátornak mutatta be, önmagát pedig restitutor imperii et urbis- nak, azaz a város és a Birodalom megújítójának. Az előadó rámutatott, hogy a constantinusinak vélt nagy építkezések jelentős része – igy többek között a lateráni és a vatikáni bazilikák is – a maxentiusi hatalmas épitkezési projektek folytatásaként értelmezhetőek, mi több, a ma is Maxentius bazilikájaként ismert Basilica Nova alaprajza több, mint egy évszázadra meghatározta a római templomok építészetét.  A damnatio memoriae ez esetben tehát valódi történelem – hamisítás volt Constantinus részéről és bár őt ünnepeljük idén, érdemes megemlékezni elődjéről, a valószínűleg „ugyanannyira” keresztény Maxentiusról is.
Michel Yves Perrin előadásából sajnos alig értettem valamit. Gyönyörű francia anyanyelvén előadott filológiai értekezéséből annyi volt egyértelmű számomra, hogy egy euszébioszi passzust újraértelmezve sikerült azonosítani egy ókeresztény templomot az irodalmi források tükrében. Ritka találkozása ez régészetnek és filológiának.
A szekció utolsó előadója volt a legbőbeszédűbb. A spanyol Rafael Hidalgo Prieto a cordobai ásatásokról tartott – egyetlenként szabadon – egy nagyon színes és lenyűgöző előadást. Cordoba várost kettészelő régészeti ásatások során egy hatalmas, több kilométer hosszú szakaszon kerültek elő a korakeresztény kor emlékei. Egy hatalmas árkádos kialakitású épület köré szerveződő komplexumról van szó, amelyben találunk bazilikákat, villákat és feltételezhetően, akár császári palotát is. A nagy baj ugyanis ezekkel a valóban lenyűgöző méretű és leletanyagában gazdag épületekkel, hogy túlságosan nehéz a funkcionalitásukat azonosítani.

Az öt előadás csekélység volt a konferencia nyújtotta érdekes témákból, amelyet jómagam kihagyok, egy hét túlságosan hosszú most erre (ha római vallástörténet vagy császárkori történelem lenne, akkor természetesen mindegyik előadáson ott lennék). Szomorú tény, hogy egyetlen magyar előadó, de még poszter sem képviselte Magyarországot (Martin Kovács neve sajnos nekem nem sokat mond). Román előadó is csak a visszatérő vendégnek számító Irina Achim valamint Octavian Bounegru volt. Nagy kíváncsisággal várjuk a konferencia kötetét!


2013. szeptember 23., hétfő

Erdélyből Rómába: egy ókori útazásról

Manapság az ember repülővel néhány óra alatt Rómába, az örök városba utazhat. De kocsival vagy vonattal sem kerül egy napnál több időbe ha az egykori Római Birodalom európai területéről indulna útnak a kalandor. Tekintsük vissza most a római császárkor idejére és egy jól ismert példán keresztül, képzeljük el, milyen lehetett két római polgár útja a mai Erdély területéről az akkori korok legnagyobb városába. 
Az öt utazó oltára
Kr.u. 153 -ban öt római polgár - Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens - a vizek isteneinek és erőinek (dis et numinibus aquarum) állitanak hálából oltárt a mai  Herkulesfürdő (római nevén Ad Mediam) területén, amely már  a római korban is gyakran látogatott üdülő volt. Az öt küldött (legatus) Marcus Sedatius Severianus consulá avatási ünnepségére kisérték az egykor Dacia Superior tartományt kormányzó szenátort. 
Amikor az öt bátor római úgy döntött, hogy elkiséri szeretett kormányzóját a birodalom fővárosába, nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. Bár az egykori Dacia provinciában több mint 700 km -es szakaszon volt kiépitve a katonaság által létrehozott, kiválló minőségű császári út és további 4000 km- es mellékút - hálózat segitette a ereskedők, katonák és gyorsfutárok munkáját, ezeken sem lehetett gond és baj nélkül utazgatni. Nemcsak a több napos út, az akkor még vad természet rejtette veszélyek, de az úton leselkedő félelmetes latrok és útonállók (latrones, praedo) is veszélyeztették a vándorok és kalandorok vállalkozásait támadásaikkal (incursus latronum), melyeknek többször estek áldozatául neves személyiségek is. Nem véletlen, hogy számos felirat maradt Daciából is, amely arról tanuskodik, hogy számos dáciai előljáró is áldozatául esett egy -egy veszélyes útazásnak. Az útak annyira veszélyesek voltak, hogy Commodus császár elrendelte az útak mellett állomásozó helyőrségek (stationes) birodalmi szintű rendszerének létrehozását. Bizonyos helyeken külön vezető felelt az utazók biztonságáért (praefectus arcendis latrocinis, orophylakes). Ezzel kivánták megelőzni az akkor már csapatokban kószáló banditák (latrunculi) támadásait. Juvenalis szerint a legokosabb döntés az volt, ha üres kézzel és zsebbel indultunk el útunkra, hisz igy megmenekülhettünk. A banditák leginkább erdőkben, sziklás vidékekeken, nehezen ellenőrizhető tájakon leselkedtek és várták ki áldozataikat. Semmi sem tartotta őket vissza, hisz ők jobban ismerték a tájat, mint az arra utazó. Ismert tény, hogy vakmerőségük a legfelső rétegek tagjait is veszélybe sodorta: az utazó császár, Hadrianus  97 -ben akkor még tribunusként Traianushoz, az újdonsült császárhoz sietett Nerva halálhirével Mogontiacumból (Mainz) Kölnbe (Colonia Claudia) amikor a germánok vidékén támadás érte. A latrok nem kiméltek sem gyermekeket, sem nőket. Ismert olyan példa is, amikor egy tiz éves leányt öltek meg ékszerei miatt.
Carruca dormitoria
Ulpia Traiana Sarmizegetusából Rómáig az út igen hosszú volt, közel 1000.000 láb (passum) amely a kitérőket is beleszámitva több, mint 2500 km -t jelent. Hőseink, mikor erre a hosszú útra készültek, talán felidézték Publius Aelius Ariortus nevét, akit ötven évesen Drobeta város előljárójaként öltek meg az útonállók. Bár ebben az időszakban Antoninus Pius bőségszarúval és Fortuna istennő alakjával diszitett érméket hoz a forgalomba, az útazásra készülők mégis elfeledték a pax romana fogalmát. Mielőtt útnak indultak, az öt bátor dáciai talán imát mormolt Silvanus Viator, az erdőbeli útak istenének tiszteletére. Az, hogy az útazás milyen nagy dolog volt az ókorban és mennyi veszélyt hordozott magában jól jelzi a szombathelyi (Savaria) Itunus és Ituna isteneknek (Dii Itinerarii) állitott oltár, amely egyedülálló forrásként emliti az útazás isteneit. Az öt vándor első állomása Pons Augusti tábora és vicus volt. Az erdők és a  hátszegi hegyek vad szurdokában meghúzódó helyen talán megpihentek az Aelius Diogenes által újraépitett Nemesis szentélynél is. Amikor eljutottak Tibiscum táboráig és civil településig, talán kicsit fellélegeztek, hogy kiértek a Bisztranagyvölgy hegyes és veszélyekkel teli vidékéről. Az utazók itt eldönthették, milyen irányban haladnak tovább: a hegyeken, erdőkön átvezető Tibiscum - Ad Mediam úton, vagy a császári főútnak számitó Tibiscum - Lederata főúton, amely azonban már a Barbaricum, a rómaiak fennhatóságának határmezsgyéjén haladt. A veszély elkerülhetetlen volt tehát az öt dáciai követnek és népes csapatának, akik elkisérhették őket útjúkra. Az útazás minden bizonnyal szekéren (carpentum, raeda, carruca, cisium, birotum, pilentum, basterna) történt, melynek tucatnyi fajtája ismert a római korból. Öszvérek vagy itáliai és afrikai lovak húzták a nemegyszer diszes, megtömött és nagyon hangos kocsikat. Mivel az öt követet minden bizonnyal katonák és segitők is kisérték, nem kizárt, hogy carruca dormitoria- val, azaz hálókocsival indultak el a hosszú útra. Ez az alkalmatosság ugyan nagyon pragmatikus, de igen sötét és kényelmetlen volt. A későbbi források (Edictum Diocletianii de pretiis) pedig jól mutatják, hogy bizony óriási összegekbe került. Útjuk során találkozhattak a cursus publicus, azaz a római "pósta" számos futárával, gyors kereskedő - kocsikkal, menetelő hadtestekkel, utazó követekkel vagy vándorló görög tudósokkal, orvosokkal és szerencsét próbáló teljes családokkal. Mivel Severianust 153 nyarán iktatták be consul suffecti poziciójába, az öt vándor minden bizonnyal lenge öltözetet, az útazásra használt fehér, rövid tógát viselhetett. Éjszakánként, vagy a hidegebb, erdős vidékek viszontagságai miatt lacernát, köpenyt is vittek, de akár a gallok által használt cucullust is viselhettek - hisz szeretett kormányzójuk, Severianus gall származású volt. Mivel hivatalos úton vettek részt (evectio), esténként a cursus publicus köteles volt mansiókat, azaz kocsmákat és fogadókat biztositania számukra. lovaikat a lóváltó állomásokon (mutatio) pihentették és cserélték. Egy - egy ilyen éjszakázás nemegyszer váltott egetrengető tivornyázásba is, ahogy az egyik aeserniai felirat is bizonyitja.
Aeserniai felirat: fogadós és vendég vitája
 A hivatalos küldöttségek útazási költségeit (viaticum) közpénzekből fedezték. Útjukban itinerariumok vagy festet térképek (tabula picta) segitette őket, de az útak mentén álló mérföldkövek (milliarium) is segitették a vándorokat. 
Tibiscum és Berzobis táborai mellett elhaladva értek a szarmatákhoz már igen közel eső, 153 -ban már talán elhagyatottan álló Centum Putei castrumához. Innen már csak egy fél napi távolságra esett Lederata, ahol elérték a Dunát és elhagyták Dácia provinciát. Innen a moesiai fővárosba, Viminaciumba vezetett az útjuk. Mivel itt a via militaris, a császárok útján mehetett az öt útazó szekere,, a legiók közelsége egyféle biztonságot adott a dalmátok egykori földjén. Sirmium városába érve eldönthették ismét, hogy merre tovább: ha a bányászközpont, Ad Matricem felé veszik az útat, akkor a gyorsabb tengeri út mellett törnek lándzsát, hisz ez az út vezetett Salona városa felé, ahonnan hajóra szállva hamar átjuthattak a ma már a történelem homályába veszett kikötő, Ostia Eterni (talán a mai Pescara) kikötőjébe. Ez az út ugyan rövidebb volt, de hegyeken, erdőkön vezetett keresztül, ami igen sok veszélyt jelentett a Silvanus kultusz őshazájában, ahol az erdő az úr. Megtehették volna azt is, hogy Salonába Seruttio városán keresztül érnek el, amely talán kevésbé veszélyes megoldás lehetett. Ha mégsem a tengeri út mellett döntöttek, akkor Sirmiumból Siscia felé vették az irányt. Ez ugyan hosszabb, fárasztóbb út volt, de taln biztonságosabb, hisz auxiliáris táborok és forgalmasabb kereskedőútak mellett vezetett a vándorok útja. Igy juthattak Aquileia, majd Ravenna és végezetül az örök város, Róma kapuihoz. Az öt követ nyáron ért Rómába, pedig a consuli beiktatások rendszerint január 1 -én történtek. A városkapun belépve a hosszú útat tett öt követ végre megpillanthatta talán életében először és utoljára azt a várost, amely egy egész birodalom fővárosaként tört márvány palotáival és szobraival az ég felé.
Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens bizonyára eltöltött néhány kellemes napot az örök városban és a consuli beavatást követő ünnepségeken, majd ismét nekivágott a visszaútnak. Hazatérésük alkalmával megpihentek az  akkor már consulként szolgáló Severianus által is jól ismert Ad Mediam gyógyitó vizeiben hálát adva minden vizi istenségnek, hogy hazaértek.
Útjuk történelmi érdekesség egy olyan provinciából, ahonnan kevés forrást találunk utazókról, utazásokról.


Az öt utazót felsoroló felirat szövege:

Dis et Numinib(us)/Aquarum/Ulp(ius) Secundinus/Marius Valens/Pomponius 
Haemus/Iul(ius) Carus Val(erius) Valens/legati Romam ad/consulatum Seve/riani c(larissimi) v(iri) missi incolu/
mes reversi ex voto/E A

Felhasznált irodalom:

  • Clauss - Slaby Epigraphic Database, EDCS  - 26600757
  • Grünewald, Thomas: Bandits in the Roman Empire. Routledge, 2004
  • Fodorean, Florin: Drumurile din Dacia romana. Cluj, 2006
  • Idem, Thermal water resources in Roman Dacia. IN: Ephemeris Napocensis XXIII, 2012, 211 - 221.
  • Tilburg, von Cornelis,  Traffic and Congestion in the Roman Empire.  Routledge, 2007
  • Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Budapest, 1979
  • http://www.omnesviae.org/ - Tabula Peutingeriana online, interaktiv verzió

2013. szeptember 14., szombat

Róma, az örök város: első impressziók

Rég készültem már egy bejegyzésre, ahol barátaim temérdek kérdéseire tömör és lehetőleg kultúrédes választ tudok adni arról, milyen is az élet az örök városban. Elég nehéz lesz összefoglalni két olyan hetet, amelyben megközelitőleg 100 km -t sétáltam, közel 30 helyet pipálhattam ki az általam kijelölt hosszú látványosság - listán és közel 3000 oldalt fényképeztem a világ egyik leggazdagabb régészeti könyvtárában. A fáradtság úgy ül ki az arcomra, mint Göethének vagy annak a közel két tucat kalandornak, akiknek római élményeiket megtaláltam összefoglalva egy nagyon aranyos kis angol nyelvű könyvesboltban. A város a kultúrára éhes embereknek egy kincsesbánya. A római kor, a pápák uralmának emlékei, a barokk paloták és a Risorgimento emlékei minden sarkon ott leselkednek ránk, szinte várva egy -egy lehulló zöld moha alól a csodálkozó arcokat. Az utcák ezreit járva már nem is csodálkozunk azon, hogy Thomas Mann a Pantheonnal szembe választotta ki lakását, vagy Aba Novák Vilmos festőiskolát hozott itt létre. Ahogy azon sem csodálkozunk, hogy a barokk kortól a romantikán át minden kor adott egy helyi festőt, költőt, irót aki megénekelte ezeknek az utcáknak a történetét, legyen szó a Trastevere festőiről vagy az EUR furcsa vidékeit megéneklő Passoliniről. 
Az első napokban természetesen az éppen (még) aktuális lakóhelyem környékét fedeztem fel, hisz igy dukál ez:  hol vásárol az emberfia, mit esznek itt, hol lehet telefonszámot venni és hogyan lehet a vilávégéről a világ köldökének számitó fórumokig vagy könyvtárakig eljutni. A kérdésre a választ néha azóta is felteszem és mérgesen keresem. Rómában ugyanis - bár öröm gyönyörködni az épületekben, emberekben, szokásokban, szinekben és szagokban - a tömegközlekedés erre bőséggel ad "lehetőséget", az ugyanis siralmasan lassú és kaotikus. Amikor fél órát kell gyalogolni a buszig, amely aztán fél órán át tolakodik a motrok, biciklik és furikázó kocsik sorában hogy elérjen a legközelebbi metrómegállóig....már csak az olvasás és a zene segit. Mivel nemcsak a föld felett, de különösen a föld alatt elképesztő mennyiségben és minőségben tömörül az ókor, érthető, hogy a városban csak két metróvonal van (egy -egy megállóban, igy a Cipróban is római szarkofágot csodálhatunk meg, bár soha egy érdeklődőt sem látok a paraván előtt). A harmadik most készül 3 milliárdból - valószinüleg pesti sebességgel, óriási kárt okozva a régészetnek és az emberiségnek. Két hét még nem volt elég, hogy megszokjam, Rómában az idő valóban örök, itt a napsütés, a szép bőrszin, a pálmafák, a beszéd szépsége és élvezetes művelése - megélése, ahogy Ritoók Zsigmond mondta - az emberek agyára ment. Annyira más az emberek mentalitása, hogy ezt egy Közép - Európában, protestáns szigorral nevelt jómagamnak elég nehéz megszokni. A késés általános, mitöbb, itt természetes. Az adminisztráció olyan kaotikus, mint a janiculumi sziriai szentélyt benövő burjánzó. Az utcán bármikor elüthetnek (különösen ha zöld jelzésnél mész át) és azon a helyiek meg sem botránkoznak, ha a járókelők között hajt el egy robogó. Az emberek alapjában véve nem túlságosan kedvesek, különösen hétfőn reggel...és amúgy sem. Engem rendszeresen néznek koldusnak, kéregetőnek, ha kérdéssel fordulok hozzájuk, amin nem is csodálkozok, a város tele van román, indiai, pakisztáni koldusokkal és furcsábbnál furább emberekkel. Románból valóban sok van, garantáltan több román szót hallottam itt, mint Székelyföldön. Többségük egyértelműen nem turista, bár olyannal is találkoztam. Magyar is akad rengeteg - ha itt élnek már néhány napja, azonnal sznobokká vagy undoritóakká válnak, viszont amig turisták, nagyon aranyosak. Az olaszokról egyelőre nem is irok, túlságosan sok impresszió ért velük kapcsolatban, ők megérnek egy teljes bejegyzést.
A bejárt tájakról, emlékekről röviden: leirhatatlanok. Ezzel el is ástam a blogom és ennek a bejegyzésnek a létjogosultságát is, de kétlem, hogy a több ezer (valóban, több ezer!) várostúráztató és városbemutató könyvet, monográfiát, szintézist felülmúlhatom saját élményeimmel. Megirták már százak versben, regényben azt, milyen a Doria Pamphili család villája körül kialakitott ligetben sétálni, milyen egy kis utcából kiruccanva a Pantheon monumentális homlokzatát meglátni vagy a Santa Maria in Trastevere ókeresztény feliratait böngészni nagy áhitattal. Leirni a hangulatot, amit a több tucat lejárt kilóméter, a százszámra megismert új útca, vagy az olasz fagyi ize ad egy -egy könyvtárazás utáni esti sétának...nem lehet. A város még mélyen éli a turistaszezont, ezt a helyiek a legjobb periódusnak nevezik, "vénasszonyok nyarának". Ezt érezni is lehet, nemcsak a 25  -30 fokos hőség és kellemes szellők miatt, de az utcákat megtöltő turisták tömege miatt is.
Számomra a legérdekesebb  - és turisták által nem igazán látogatott hely kétségtelenül a Trastevere kis utcái, az ottani spanyol nagykövetség épülete mellől nyiló gyönyörű kilátás és a zóna adta kultúrális sokszinűség jelentette. Ez a vidék, már Augustus császár korában is a kultúrális szokszinűség helye volt: amikor a 8 -as villamosra felszálló bangladeshi, pakisztáni vagy éppen román szegények szagát érzem, eszembe jut, hogy itt vagyunk a janiculumi dombon, ahol már 2000 évvel ezelőtt is sziriaiak, palymr, arámiai, zsidó közösségek - magyarán bevándorolt, a rómaiaknak is furcsán ható, "más" emberek - éltek. A szines, szokszinű, kultúrájában, nyelvében radikálisan más világ hagyatéka tehát ma is él, és ez óriási hitelességet ad a környék több ezer bevándorlójának - még ha ők nem is feltétlenül tudnak erről. Nagyon érdekes még a Citta Universitaria is. Ez Kolozsvárról nekünk kicsit hiányzott, legfejlebb a Hasdeu (Kőkert) adta ezt a hangulatot, bár nem hasonlitható semmihez az, amikor egy helyen találunk könyvtárakat, egyetemi épületeket és bentlakásokat is. Egy helyen van a mérnöki kar és a filozófia, a matematika és az epigráfia is. Ez az igazi interdiszciplinaritás, ahol Bartókról tudtam beszélni egy muzikológus szépséggel (múzsai...) és ahol a görög feliratok mellett rögtön a vallástörténeti tanszékre fordulsz. Kiráz a hideg...különösen akkor, amikor megláttam Jancsó Miklós "Szegénylegények" cimű filmét reklámozó plakátot.
Szép természetesen az összes templom...Bernini szobrai, a folyékony márvány, amihez a világon semmi se fogható. Gyönyörű. Nem is szaporitom a szót....
Sokszor érzem, hogy a kultúrsokk annyira nagy itt, hogy nem tudom eléggé kifejezni a hatásukat. Mit is kezdjek ezzel a sok világörökséggel és impresszióval? Jobb időkben az emberek erről festettek, irtak. Manapság lehet, hogy megteszi egy szerény blog is. Tudományos téren is sokkal több kérdést tudok feltenni, a gazdag bibliográfia miatt pedig sokkal több érdekes téma jut eszembe, ami a kutatásra is termékenyen hat.
A következő bejegyzések már tematikusak lesznek, Róma egy – egy nevezetességét fogja bemutatni, saját élményeimmel, meglátásommal fűszerezve.