Karakánul Kolozsvár műemlékeiért

Portré: Virgil Pop (1958) a Kolozs megyei kulturális és műemlékvédelmi hatóság munkatársa,

Kolozsvár műemlékeiért felelős műépítésze, a Nyugat-Erdélyi Területi Műemlékvédő Bizottság titkára. A Technikai Egyetem Építészet Karának elvégzését követően, 1990 után került az akkor átszerveződő regionális műemlékvédelmi hatósághoz, melynek azóta is munkatársa, 2004 óta pedig a Technikai Egyetem Építészet és Városrendezés Karának docense. Számos tanulmány és kötet, így Konzerválás története című alapvető munka szerzője.

1) Bár Virgil Pop nevét valószínűleg minden kolozsvári befektető ismeri és rettegi, az Ön intézménye – a Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság – ellenben ritkán kap publicitást az erdélyi magyar sajtóban és kevés kolozsvári tudja, mivel foglalkozik ez az intézmény és melyek a legfőbb feladatkörei. Hogyan foglalná össze az intézmény struktúráját és működését?

A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság valóban rosszul áll a nagyközönséggel való kommunikáció terén. Az intézmény honlapja immár hónapok óta nem működik és nagyon kevés alkalommal kapunk lehetőséget a közönséggel történő nyílt párbeszédre. Az intézet feladatköre igen szerteágazó és számos intézménnyel áll meglehetősen bonyolult viszonyban – amely többek között, a hatékony működést is megnehezíti. A kulturális örökségünkért felelős minisztérium (január óta: Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériuma) igen bonyolult struktúrával működik. Elkülönül az immobilis, mobilis és szellemi örökségér felelős szervezetek. Az immobil (épített) örökségért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság felel, amelynek kötelező jelleggel konzultálnia kell a Nemzeti

Régészeti Bizottsággal és a Történelmi Műemlékek Nemzeti Bizottságával. Ezek alá tartozik a 12 regionális műemléki bizottság. A mobilis (tárgyi) műemlékekért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság a nemzeti múzeumokkal együtt felel és a Múzeumok és Gyűjtemények Nemzeti Bizottságával kell konzultálnia. E bizottságnak is vannak regionális formái. A szellemi örökségért is külön bizottsággal kell konzultálnia a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóságnak. Ezek fő szervezetek alá tartoznak tehát a megyei hatóságok, amelyek együttesen felelnek egy megye épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségéért. Magyarán: a színházi előadásoktól, a múzeumi tárgyakon keresztül az épített örökségünkig a legváltozatosabb kulturális javakért is ez az intézmény felelős Kolozs megyében. A bonyolult bürokrácia nemcsak az olvasónak tűnhet átláthatatlannak: nemegyszer jómagam is csapdájába esek ennek a rendszernek, ami nagyban nehezíti az épített örökségünk hatékony védelmét Kolozs megyében.

2) Kolozsvár kevesebb, mint tíz év alatt óriási léptékben megváltozott, a város területileg és urbanisztikai szempontok szerint is nagyot változott. A több, mint négyszázezer lakosú város rengeteg külföldi befektetőt is vonz amelyek nemegyszer súlyos mértékben veszélyeztetik a város építészeti és kulturális összképét és örökségét. Ezek monitorizálásában az Ön intézményének óriási szerepe van. Hogyan történik a város épített örökségének védelme és milyen helyi hatóságokkal működnek együtt?

A legnagyobb gond, amivel az intézményünk küzd, az a társadalom hozzáállása az épített (immobilis) örökséghez. Ezen a téren nemcsak a Kolozsvárra került és a városhoz érzelmileg nem kötődő külföldi befektetők, de a helyi lakosságnak is óriási hiányosságai vannak. Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemléki épületet, mint egy híres festményt vagy egy arany tárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben. Intézetünk szoros kapcsolatot tart fent a városi és megyei rendőrséggel, ahol létezik egy kulturális szakosztály. Cristian Luca, a Kolozs Megyei Rendőrség munkatársa felel az épített és tárgyi örökséget ért visszaélésekről. A polgármesteri hivatalnak is van ilyen feladatkörrel megbízott szakbiztosa, így a helyi lakosság három intézményhez is fordulhat, amennyiben műemléki épületek rongálásáról vagy tárgyi örökséggel kapcsolatos visszaélésekről értesül. A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság a havonta egyszer összeülő regionális szakmai bizottsággal közösen dönt minden egyes kolozsvári és Kolozs megyei építkezésről és nagyberuházásról, amelyeknek tőlünk kell engedélyt kérniük.  Azokban az esetekben, amikor visszaélést vagy az épített örökség épségét fenyegető jelenséget tapasztalunk, a Hatóság jelentést küld a rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak, amelyek – elvileg – jogi hatalommal rendelkeznek, hogy az építkezéseket leállítsák vagy inspekciót végezzenek. Sajnos a gyakorlatban azonban ezek a pontosan meghatározott jogi folyamatok nem mindig működnek.

3) Az erdélyi magyar sajtóban legtöbbet a Házsongárdi Temetőben tapasztalt rongálások és visszaélésekről olvashatunk. Bár a temetőt ma már szinte minden, román vagy magyar nyelvű városi útikalauz, mint Kolozsvár egyik legfőbb történelmi emlékhelyét mutatja be, mégis, a temetőben tovább folyik az új sírok kialakítsa. Milyen szabályok vannak jelenleg érvényben a temetőre vonatkozóan?

A 2013 februárjában elfogadott új Városrendezési Terv (Plan Urbanistic General) szabályainak

értelmében, a temető teljes területe műemléki státusszal rendelkezik. Ennek értelmében a temetőben a felszín fölé 80 cm-re emelkedő (100 x 200 cm-es területű) sírokat nem szabad semmilyen formában módosítani vagy megrongálni. Nem engedélyezett ezekben, a jól látható síroknak az újrahasználása, amennyiben az nem üres. Az üresen álló sírokat ellenben a jelenleg érvényben lévő szabályok értelmében újrahasználhatják. Több esetben adtunk negatív jelentést és nem engedélyeztünk számos olyan síremlék építését, amely vagy a régi történelmi síremlékeket vagy a temető összképét, úthálózatát és hagyományos térrendezését módosította volna. A Házsongárdi temető esetében ugyanis nemcsak a régi síremlékek, de a temető úthálózata és struktúrája is védett.

4) Néha nagy visszhangot kelt néhány történelmi emlékműre helyezett otromba reklámfelirat vagy egy-egy épület homlokzatát megrongáló építkezés vagy felújítás. Melyek a jelenleg Kolozsváron észlelhető legjelentősebb műemlékvédelmi visszaélések és rongálások?

A ház eredeti homlokzata

Évente mintegy harminc olyan jelentést terjesztünk a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják.  Ezek közül kiemelendő az Unió utca 16. szám (Memorandumului nr. 16) esete. A XVIII. századi épület kiemelkedő műemléki értékkel bír (műemléki kódja: CJ-II- a-A- 07240), elsősorban barokk homlokzata miatt. Az épület 2007-ben még eredeti állapotában volt látható, 2010-ben azonban súlyos módosításokat

Az új homlokzat

észleltünk a homlokzaton. Bár a helyszíni kutatást megnehezítette a jelenlegi arab lakók közreműködésének hiánya és a velük tapasztalt nyelvi nehézségek (sem román, magyar vagy angol nyelven nem kommunikáltak velünk), légi fotókon és később Google térképes felvételeken kiderült, hogy nemcsak az épület homlokzata, de a teljes belső udvar is radikális átalakítást szenvedett. Ugyancsak eltűnt az épület szépen kialakított magas padlása is. A homlokzaton kialakított két újabb ablak é a padlás radikális átalakítása az eredeti homlokzatot és barokk épületet teljesen új, „balkáni” vonásokkal csúfította el. Minderre 2007 és 2010 között, a város egyik legforgalmasabb, több ezer ember által látogatott buszmegállójának közelében került sor. Az engedély nélkül kezdeményezett építkezést és a műemléki épület súlyos rongálásáról azonnal jelentést küldtem a polgármesteri hivatalnak, ám sajnos azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben.

Hasonlóan súlyos esetről számolhatunk be az Eötvös utcában (ma Str. Constanta) emelt Europa Business Center tizenkét emeletes monstruma esetén. A Iosif Pop és Matei Miko által építtetett hatalmas épület számos pontban sérti a város építészeti összképét. Az épület felépítésére 2009-ben a városi tanács adott engedélyt Sorin Apostu polgármestersége idején, kijátszva az akkor Regionális Városrendezési Tervet (PUZ), amelyben még az Eötvös utca a belváros részeként, műemlékvédelmi státusszal rendelkezett, így bármilyen építkezés esetében ezen a területen szükséges lett volna a mi intézetünk jóváhagyása és engedélye. A 2012-ben elindult építkezés már az Alin Tișe féle új Általános Városrendezési Terv értelmében indult, amely – a megyei tanács elnökének személyes érdekeltségei miatt – kivette az Eötvös utca környékét a műemlékvédelmi zónából, így az építkezésnek immár jogi akadálya sem volt.

Véleményem szerint, hasonlóan botrányos a Trencsén téren (Piata Cipariu) jelenleg emelkedő Görög – katolikus templom is. Az eredeti tervek – amelyeket majd negyed évszázada, még az 1990-es évek

elején nyújtottak be – egy jóval kisebb és egyszerűbb, görög kereszt alakú épületről szóltak. A jelenlegi forma egy az ázsiai pagodákra, a cigány barokkra és a balkáni felületességre utaló jegyeket is magán hordozza és súlyosan rontja a város építészeti összképét. Addig, amíg a helyi lakosság nem lesz érzékenyebb az épített örökség és a város építészeti arculatának védelmére és megőrzésére, sajnos az ilyen visszaélések csak szaporodni fognak. Bízom benne, hogy a fiatal generáció már másképp fog Kolozsvár történelmi emlékeire tekinteni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. február 4-i számában.

Tárgyi örökségünk és a fekete piac

Short summary of the last INTERPOL report on the black market of antiquities from Romania.  Only in 2015, more than 12800 objects were recovered by the police, most of them ancient objects (coins, statuettes, etc.). It shows the increasing market of antiquities and the problem of metal detecting in the country too. On a European scale however (in comparison with Bulgaria, Serbia, Italy or Turkey) the Romanian market is still a small one. 

Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.

Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének

felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeni Brukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.

A nemzetközi helyzet

Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos

Apamea kifosztása

Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb

A fekete piacról visszaszerzett márvány Mithras

becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.

A romániai helyzet

Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákből származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.

Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak

A troesmisi városi törvények bronztáblái

általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia) amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christies hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.

Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.

Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. január 14-i számában.

 

Régészet Romániában. Megjegyzés egy könyvbemutató margójára

New book of Mihai Barbulescu on the current state of Romanian archaeology. A work full with personal notes, memories and a lived experience of half a century on what is going on in archaeological research, public archaeology and law in Romania nowadays. 

Mihai Bărbulescu neves román régész, a Román Tudományos Akadémia levelező tagja és a római Román Akadémia volt elnöke az Idea kiadónál publikált új kötete „Régészet ma, Romániában” címmel jelent meg. A Giorgio de Chirico „Régészek” festményével díszített borító szem, száj nélküli, a múlt emlékeit belsejükben hordó alakokkal már előre jelzi, hogy ez a kötet bizony nem a szerzőtől elvárt vagy megszokott szakkönyv, hanem sokkal inkább egy esszé-sorozat, pamflet lett. A kötet az első vaskos összefoglalása a romániai régészet mai állapotának és problémáinak a szakmában fél évszázadot eltöltött és Európában jól ismert régész szemszögéből.

Az első ásatását 1966-ban a dák királyi központban, Gredistyén kezdő régész elsősorban a tordai római legiós erőd és a híres tordai gepida hercegnői sir felfedezőjeként ismert a nagyközönség számára. Régész és történész berkekben azonban jól ismert a negyed évszázadot felölelő egyetemi tanári, egykori dékáni tevékenysége, a romániai Régészeti Bizottság elnöki munkássága (2004-2008) és érces nyelvezetű, a szűk szakmában ritkán tapasztalt ironikus és rendkívül közvetlen megnyilatkozásai is. A magyar nyelven kiválóan értő, franciául, olaszul és angolul folyékonyan társalgó régész és ókortörténész érdekes színfoltja a romániai régész-szakmának. Nem véletlen, hogy sajátos stílusa, érces és ironikus természete, idősödő kora ellenére is kifogástalan memóriája és tudása valamint karizmatikus egyénisége, humora és diplomatikus készségei azon kevés régésszé tették akit a Román Tudományos Akadémia tagjaivá választott.  Az ő korában és az ő szakmai piedesztáljával már megengedett és kényelmes egy ilyen kötetet megírni amely a személyes élményeken túl egy igencsak éles és nemegyszer fájóan őszinte tükröt tart saját szakmájának.

A kötet első fejezetében Mihai Bărbulescu a klasszikus ókor és a mai társadalom kapcsolatáról

elmélkedik – mondhatni elmereng. A klasszikus (görög-latin) nyelvoktatás nekrológjának is tekinthető fejezetben a neves régész nagyon is megfogó érvekkel bizonyítja, hogy az elmúlt években megszaporodott petíciók ellenére a latin nyelvoktatás nemcsak a középiskolákból, de már az egyetemi oktatásból is kiszorulni látszik. Bár ez a jelenség sokaknak fáj, Bărbulescu példákkal igazolta, hogy ez a tendencia számos európai országban már a XIX. század végén jelen volt. Számos olyan példát is felelevenít ugyanakkor a klasszikus ókor történelmi hagyatékából, amely továbbra is szerves része tudott maradni mindennapjainknak. Elegáns csípősséggel ugyanakkor megkerülve bírálja azokat a projekt-gyáraknak nevezhető iskolákat, amelyek jól hangzó címszavakkal a kortárs politikai és gazdasági jelenségeket akarják látni és láttatni az ókori társadalmak elemzésében is – csak azért, hogy a válságban lévő vagy már – már haldokló humántudományokat fenntartsák az egyre globalizálódó és korporatistává lett tudománypolitika terén.

A következő nagy fejezet arról szól, hogyan „keletkezik” a romániai régész. Az egyetemi tanárként több, mint negyed évszázados tapasztalattal rendelkező régész részletezi, hogyan változott Romániában is a régész-oktatás a hetvenes évek óta. Míg közel fél évszázadon át csak Kolozsvár, Bukarest és Jászvásár adott régészeket az országnak, addigra ma már számos kis egyetem, így Gyulafehérvár, Szeben, Marosvásárhely, Craiova, Konstanca, Temesvár, Suceava is termeli az új régész-generációt. Bár a Nemzeti Régészeti Regiszterbe felvett romániai régészek száma hivatalosan 885, ezek között számos ma már nyugdíjazott vagy a szakmát idővel elhagyó egyént is találunk. A valóban a régészetben dolgozó szakemberek száma ennél jóval kisebb. Ez érthető is, hisz a jelenleg ennek a szakmának munkát adó intézmények száma (múzeumok, kutatóintézetek, egyetemek, régészeti cégek, műemlékvédelmi intézetek és polgármesteri hivatalok) nagyon szűk – a munkahelyeket pedig nemegyszer nepotizmus és ismeretségi hálózatok alapján lehet csak elnyerni.

Ilyen téren Románia meg sem közelíti az olaszországi vagy franciaországi régészek számát – igaz, előbbiek esetén mintegy 40%-ra tehető a munkanélküliek, vagy időszaki munkákból a túlélésért küzdők száma. Bărbulescu élesen bírálja a Bologna rendszert is, amely lehetetlenné teszi az alapos ismeretek elsajátítását és valódi szakemberek képzését. Míg a régi rendszerben egy doktori dolgozat megírása akár egy évtizedes kutatás eredményeként született meg és a kutató munkásságának egyik megkoronázása volt, a ma Romániában megvédett 56.000 doktori döntő többsége sajnos nem hasonlítható a húsz vagy harminc éve megírt doktori dolgozatokhoz. A szerző nem feltétlenül bűnbakokat keres (bár néhány lábjegyzetben találunk néhány nevet), hanem sokkal inkább a teljes rendszert bírálja, amely az oktatás minőségét rontotta. Véleménye szerint, az eleve a középiskolából is képzetlenül az egyetemre került fiatalok szűrésére lenne szükség, ehhez pedig elengedhetetlen a felvételi vizsgák visszaállítása.

A neves régész kitér a pályázatokból és rövid kutatási projektekből élők százaira is, akik ebben a szakmában csak úgy tudnak túlélni, ha egyik projektből a másikba tolakodnak. És valóban, a tolakodás helytálló szó: a rendkívül kevés kutatási projekt annál is kevesebb összegeiért több száz fiatal régész és doktorija után a munkanélküliséggel küzdő kutató tolakodik, nemegyszer embertelen körülmények és belső, szakmai csaták közepette. Ez a tendencia persze messze nem csak a romániai régészet problémája: az Európai Uniós projektekből élő Közel-Kelet európai kultúrák és fejlesztési programok ráerőszakolták a nyugodt, lassú és alapos kutatást igénylő tudományokra is a felgyorsult társadalom globalista korporalizmusát.

Mihai Bărbulescu részletesen elemzi egy idealizált régész erényeit és az általa tapasztalt hibákat is. Fél évszázados munkája során volt lehetősége látni azt, hogyan írtak történelmet régészek Romániában a késő sztálinizmus, majd a Ceausescu - diktatúra idején, a kilencvenes években és ma. Iránymutató elveként a 2005. december 13-án a Libération-ban közzé tett francia történészek közös nyilatkozatát idézte, amelyben Paul Veyne, Pierre Nora és számos más nagynevű francia történész követelte a történelem-írás szabadságát és politika-nélküliségét. Ettől az elvtől számos romániai régész még most, 2016-ban is távol áll, főleg amikor nyelvi kontinuitásról és népcsoportok régészeti azonosításáról beszélnek.

A kötetben külön fejezet foglalkozik a romániai régészek munkáját szabályozó és nemegyszer megnehezítő törvényekkel, intézetekkel, szervezetekkel és trendekkel. Mint a Nemzeti Régészeti Bizottság egykori elnöke aktív részese volt úgy a Verespatak kialakult társadalmi mozgalom és nemzetközi botránynak, mint a Kolozsvár főterén történt ásatások körül kialakult közvitának is. Mindkét példa esetén a politika és a régészet elválaszthatatlanul összekapcsolódott és szinte lehetetlen volt kizárólag a tudomány álláspontját képviselni – pedig a célja a régésztársadalomnak csakis ez kellene legyen.

Az utolsó előtti része a kötetnek a régészet és a nagyközönség romániai kapcsolatáról szól. Ahogy a többi rész, úgy ez sem egy vidám történet. Bărbulescu felsorakoztatja azokat a negatív példákat – dákómánia, ősi dák istenségek új kultusza, pszeudo-történelmi tárgyak, mint a híres sinaiai táblácskák – amelyeknek népszerűsítése nagyban rontja a régészekről kialakult közvélekedést. A régészeti helyszínek látogatói száma is messze elmarad a vallásos helyszínekétől vagy a külföldi példáktól. Kizárólag a múzeumok által rendezett történelmi vetélkedők és fesztiválok tudnak jelenleg nagyobb tömegeket vonzani – igaz, ez nemegyszer azzal jár, hogy történelmileg hiteltelen kosztümös maskaraként kell életben tartani a régészek munkáját, akik maguk is a beöltözött társaság részeként kell a nagyközönséget szolgálják. A könyv utolsó fejezete a kolozsvári román régészeti és ókortörténeti iskola nagy alakjai előtt tiszteleg a szerző személyes szemszögéből és saját élményeiből, anekdotikus történeteiből merítve.  

Mihai Bărbulescu kötetét nemrég mutatták be úgy Kolozsváron, mint Bukarestben. Egy olyan esszé-fűzérről van szó, amely dinoszaurusz-lépésként döngeti meg a régész-szakma repedező és ódon falait, figyelmeztetve a szakma válságára, globalizációval és gyorsuló, pénzügyisedett tudományos világ krízisére és számos, a romániai régészet sajátosságainak rákfenéire is. Egy teljes és szépen megöregedett, de még mindig fiatalos régész testamentuma ez, amelynek remélhetőleg lesz visszhangja és olvasója az elefántcsonttoronyba zárt régészeken túl is.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2016. december 19-i nyomtatott számában.