Pénz beszél, Pelso ugat: Sevso Magyarországon

The Seuso treasure is one of the biggest silver hoard from the Late Roman period (65,5 kg of pure silver). It's appeared on the black market in the 80's and then 1990 on he Sotheby auction in New York, in the custody of Lord Northampton. In 1993 a trial in New York tried to clarify the origin of the treasure and the heritage  - state of it. Hungary, Croatia and Libanon was also present, but the most obvious evidences came from Hungary: the Roman name of the Lake Balaton (Pelso), the style and typology of the objects, the costumes of the personae on the plates and the Celtic - Pannonian name of Seuso also was an evidence. More, the Polgárdi quadripus and the mysterious death of Sümegh József, who probably found the treasure in the 70's made from this treasure one of the most controversial in history of heritage trade. After many attempts, Hungary now bought 7 of the most valuable obejcts paying a "little compensation" (15 million EURO) for the treasure. With this act, the treasure  - first time in history - can be adored by everyone and examined by world researchers and big projects. But: the international law of heritage and monument protection failed a fatal accident with this.  

A Seuso – kincsek a mai Magyarország területén valaha előkerült legjelentősebb régészeti leletnek számítanak. Értéke felbecsülhetetlen. A 65,5kg összsúlyú lelet sokáig a magyar műemlékvédelem és kriminalisztika egyik legvitatottabb tárgya volt. Megszámlálhatatlan cikk, könyv és sajtótermék vette zászlajára a kincset, melynek történetét a nagyközönség szinte évre pontosan ismeri a hatalmas médiafigyelem miatt. Hét darabjának hazatértével azonban új fejezet nyílt nemcsak a kincs történetében de a magyar és nemzetközi műemlékvédelem is. A kincs regénybe illő történetének rövid összefoglalóján túl érdemes azonban azt a furcsa kérdést is megvizsgálni: kié manapság az ókor és milyen szerep jut a kis országoknak a műkincskereskedelem egyre vadabb viharaiban.

A Seuso kincsek története szinte minden kétséget kizáróan a mai Magyarország területén elterülő Pannoniában, a rómaiak által jóval az erdélyi tájak bevétele előtt meghódított provinciában kezdődik. A Kr.u. 350 – 400 között zajló gyors geopolitikai változások hatására rejthette el a hatalmas ezüstkincset Seuso, egy más forrásból eddig nem ismert, bizonyára a helyi, romanizált kelta elit tagjának számító férfi. Ez a jelenség igen gyakori ebben a korban, számos példa ismert ehhez hasonló ezüst – depókra úgy Közép mint Nyugat Európában. A kincs – ahogy a legnagyobb ezüsttál latin szövege is megemlíti – személyesen Seusonak készül, valószínűleg megrendelésre vagy adományként: „őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, ó Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. A nyugati és keleti típusú ornamentikával, lenyűgöző kidolgozással készült ötvösmunka a Késő – Római kor egyik legszebb műalkotás – csoportjává teszik a kincset. Dionysos, a bor istene, Achilleus a trójai hős ugyanúgy megtalálható, mint egzotikus állatok, majmok, gepárdok és lakomázó nemes rómaiak – talán maga Seuso és udvara. A kincs legnagyobb tárgyán ott egy tónak látszó elnyúlt forma is, amelyen a „Pelso” szó szerepel. A kincs egy teljes étkészlet kellett legyen, a római lakoma minden szükséges elemével: kézmosó tállal, óriási, 70 – 72 cm átmérőjű tálcákkal, díszes kancsókkal, vödrökkel és amforával. Ahogy a többi külföldi analógia is mutatja, Seuso hatalmas kincsének számos további elemet – kanalakat, evőeszközöket, merőkanalakat, poharakat, csészéket  - is kellett volna tartalmaznia. Annyi bizonyos, hogy a római korban is ritkának számító kincset föld alá rejtik a IV. század végén.

A történet majdnem másfél ezer évvel később folytatódik, amikor 1878 május 2 –án Polgárdi falu melletti Kőszárhegy déli lejtőjén Molnár János szőlősgazda kiásott egy összecsukható római állványt. Hampel József a neves korabeli régész még ásatásokat is végzett a helyszínen, de semmi mást nem talált.  A leletet sokáig egy háromlábú tripusnak tartották egészen 2004 –ig, amikor Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa bebizonyította, hogy egy négylábú állványról, ún. quadripusról van szó. A tárgy sokáig különösebb figyelem nélkül, a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában nyugodott darabjaira törve.

1980 –ban Polgárdiban felakasztva találják a nem sokkal azelőtt leszerelt fiatal helyi lakost, Sümegh Józsefet. A fiú amatőr műgyűjtőként volt ismert, számos rokona tudott érmegyűjteményéről. Az 1970 –es években a család több tagja tudott arról, hogy a fiatal férfi óriási kincsre bukkant. Némelyikük magát a kincset is látta, de nem tartották túl sokra a cipelni is lehetetlen ezüsttálakat és kancsókat. Az, hogy Sümegh József kikkel került kapcsolatban abban a néhány évben, amig a kincset pincéjében rejtegette, sajnos ma sem tisztázott, pedig nagy valószínűséggel azok az emberek felelnek úgy az ő haláláért, mint a kincs fokozatos kicsempészéséért, amely végül Halim Korbanhoz, egy líbiai műkincskereskedőhöz jutott. Hosszú útját 1980 és 1987 között nem lehet pontosan rekonstruálni, így egyes kutatók feltételezése szerint az akár 200 apró ezüsttárgyat is tartalmazó kincslelet kevésbé látványos, de ugyanolyan rendkívüli részei külön tulajdonost kaptak. 1984 –ben a malibui Getty

Museumban tartózkodó neves ókortörténész, Szilágyi János György egy eladásra odavitt óriási ezüstkincset vizsgálhatott meg. A kincs egyik darabján ott szerepelt a már említett „Pelso” latin szó. A Kerényi tanítványként nevelkedett kiváló latinista azonnal rájött: a Balaton római elnevezése szerepel a tárgyon, amely magyarországi eredetre utal. Az általa készített fényképet elküldte Mócsy András régésznek is, akinek sajnos már nem jutott elég ideje, hogy bebizonyítsa: a Seuso név kelta – pannon eredetű és a Pelso valóban, a Balatont jelöli.

1990 –ben a Sotheby aukciós ház New Yorkban mutatta be az akkor már 15 darabra kiegészült kincset, amelyek akkor már Sir Peter Wilson, majd Lord Northampton tulajdonában voltak. A kincsről készült felvételek és az elsődleges vizsgálat eredményei alapján Marlia Mundell Mango készítette el a máig legteljesebb kutatást a tárgyakról. 1993 –ban Magyarország, Horvátország és Libanon is pert nyújtott be a kincsek birtokosaként, ám a New yorki perben egyiküknek sem sikerült megnyugtatóan tisztázni az eredetet tényét. A magyar fél számos bizonyítékát – így a paleobotanikai vizsgálatokat, a Sümegh József rokonainak

meghallgatását és a polgárdi négyláb valamint a lingvisztikai és stilisztikai érveket – nem is hallgatták meg.

Az ügy sokáig hallgatott, míg 2006 –ban az angol lord ismét áruba akarta bocsájtani a tárgyakat a Bonhams Aukciós Házon keresztül. A TV2 ekkor készíthette híres felvételeit a tárgyakról, amelyek illusztrációját képezték a tavaly, 2013 –ban megjelent Visy Zsolt és Mráv Zsolt által szerkesztett magyar és angol nyelvű tanulmánykötetnek. A magyar állam még ekkor is, hevesen tiltakozott az ellen, hogy a kincset eladják, mondván, hogy egyetlen jogos tulajdonosa a magyar állam. A nemzetközi visszhang és a papírok tisztázatlan volta miatt a lordnak ezúttal sem sikerült hivatalos aukción eladni a tárgyakat, ám más módon, mégis sikerült. Egy testvérpár vette meg a hét visszakerült tárgyat 2006 –ot követően. A többi feltételezhetően a lord birtokában maradt.

Visy Zsolt régészprofesszor számos alkalommal – így 2008 –ban a londoni székhelyű Society of Antiquaries előtt is – bemutatta a tudományos bizonyítékokat a tárgyak magyarországi eredetéről. Az ügyet olyan neves szakértők is felkarolták, mint Colin Renfrew, az angol régészet doyenje. Ennek ellenére, nemzetközi műemlékvédelemnek nem sikerült hivatalos úton visszaszerezni a kincseket, amelyek ha Magyarország

tulajdonát képezik, költségek nélkül, kötelező módon kellett volna maradéktalanul az országba kerülniük.  A kincsek felvásárlásának ötletével 2012 –ben hozakodott elő Zelnik István műkereskedő. Az öltet azonban meghiúsult, egyrészt az ötletgazda tisztázatlan jogi helyzete, másrészt az ötlet jogi következményei miatt: ha a kincset egy magánszemély veszi meg, azzal Magyarország hivatalosan is lemond a kincs tulajdonjogáról és ezáltal minden más, feketepiacon terjengő kincsének birtoklásáról is, továbbá jogi precedenst teremtett volna más országok számára is. Ezt követően indulhatott el a magyar állam 1,5 éven át folytatódó egyeztetése, amelyben  - ahogy Orbán Viktor miniszterelnök hivatalos sajtótájékoztatójában megnevezte – Baán Lászlónak a Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatójának volt kulcsszerepe. Baán László – aki egyébként közgazdász végzettségű – úgy nyilatkozott magyar sajtóorgánumoknak, hogy azért volt szükség 15 millió eurót (4,7 milliárd forintot) kifizetni a brit testvérpárnak, mert nem volt perdöntő tudományos bizonyíték arra nézve, hogy a leletek Magyarországról kerültek volna elő.  Ennek köszönhető tehát, hogy Magyarország gyakorlatilag azzal, hogy alkut kötött a

feketepiac egyik főszereplőjével fejet hajtott a műkincs-kereskedelem aktuális szabályainak és vezető elveinek és gyakorlatilag lemondott a leletanyag pannoniai származásának bizonyításáról. Úgy a kormányfő, mint Baán László hangsúlyozta, hogy Magyarország valójában tulajdonosként birtokoscserében részesítette a kincseket, egyféle „jutányos, kompenzációs” díjat adott a testvérpárnak. Érdekesség a történetben, hogy a Magyar Régész Szövetség 2014. január 24 –én benyújtott egy kérést a Magyar Nemzeti Bankhoz (amely 30 milliárdnyi összeget különített el idén műkincsek visszaszerzésére) a Seuso kincsek visszaszerzésére, pedig ekkor már a magyar állam tavaly decemberben aláírta a szerződésvételt.

A történetnek csak egyetlen szépséghibája van tehát: Magyarország lemondott arról, hogy perben, tudományos érvekkel bizonyítsa tulajdonjogát és a nemzetközi műemlékvédelem eszközeivel vegye vissza jogos tulajdonába a tárgyakat. Erre azonban manapság látunk mást példát is: Románia is több millió dollárt fizetett a régészek által is gyakran kutatott Sarmizegetusa Regiában előkerült dák aranykarperecekért. Míg az olyan „családi kincsek”, mint a Nofertiti fejszobor vagy az Elgin márványok, netalán a Győzedelmes Ifjú

bronzszobra neves múzeumokban vannak és a jogtulajdonos országok legfeljebb kulturális „bojkottal” tudnak harcolni visszaszerzésükért, addig a fekete piacon, magántulajdonban lévő műkincsek visszaszerzésének ma már – a Seuso kincsek visszavásárlását követően – gyakorlatilag precedenst teremtően csakis a vásárlás útján lesz lehetőség. Egyeztetésre, tudományos bizonyítékok felsorakoztatására ezután már felesleges is hivatkozni. A nemzetközi műemlékvédelem a Seuso ügy után alapos önvizsgálatra szorul és feltehetjük a kérdést: hogyan is tudunk egyáltalán harcolni a műkincskereskedelem mindent behálózó ereje ellen, amely már államokkal is lepaktál?

Pénz beszél….Pelso ugat, mondhatnánk. Mert a kelta kutyáról elnevezett tó első említését viselő tál – ilyen, olyan úton  de Magyarországon  van. Látogatása és kutatása most már mindenki számára lehetséges lesz, ami valóban, óriási marketingfogás a kampányidőszakban és azt követően a magyar tudomány és muzeológia számára is.

Ehhez hasonló régészeti kincs és ezzel járó szenzáció a Kárpát – medencében utoljára talán 1889 –ben történt, amikor az apahidai lelet előkerült. Akkor, Finály Henrik Kolozsváron ezeket a sorokat vetette le nagy lelkesedésében:” mi pedig szemlélve e gyönyörű tárgyakat csodáljuk azt a tökélyt, amelyet az ötvösök méltán szabad művészetnek minősített műipara elért volt már ezelőtt ezernégyszáz esztendővel és hálát adunk az anyaföldnek a mely a kegyelettől egykor rábízott kincse ennyi ideig megóvta és most oly körülmények közt adta vissza, hogy továbbra mi is kegyeletesen megőrizzük mostani és jövendőbeli észlelőinek tanulságára és épülésére”. 

közlés: Kolozsvár, Szabadság, 2014. március 28.

Cluj és Napoca: egy névcsere története

Cluj (Klozsvár, Klausenburg) was transformed in 1974 by the communist leaders into "Cluj - Napoca" which is the actual name of the city. They argued that "Napoca" is the name of the Roman city, a real and direct heritage of the actual population. However, we know now, that "Napuka" was probably a Dacian fortress or name of a region which is not yet identified by archaeologists. The Roman city - which has nothing do to with the medieval Cluj (Kolozsvár) - was known as Colonia Aurelia Napocensis.This is the reason why now Györke Zoltán initiated a movement to change the name of the city to the old Medieval one.

Györke Zoltán volt prefektus – helyettes nemrég közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15 –i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával - többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municipiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj – Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.

A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124 –ben a település municipiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj – Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.

Szamosközy azonositja a várost Napocával

Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható. Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott. A

rómaiak már a 106 –ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar. Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.

CIL III 860 mention the name of the Municipium

Bár az 1950 –es és 60 –as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe. Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.

A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.

Kolozsvár - Cluj 1666

1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170

Cluj Napoca in the 70's

között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.

1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.

Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztrativ következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön - London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. március 25 -i számának vezércikkeként. 

Szétszakadó Európa

A határ, mint geopolitikai és jogi fogalom a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint minden jogállam szuverén természetének legelemibb szimbóluma. Egyes országok – így Románia is – a  nemzetközi konvenciók által szentesített határvonalat, mint egy ősi pomériumot, alkotmányos úton is védik és sérthetetlenségét az időtlenségbe kívánják helyezni. A jelenleg Európában kibontakozó geopolitikai, gazdasági és kulturális jelenségek azonban radikális színnel írják újra mindazt, amit eddig tudtunk a határ fogalmáról.

Egy jól ismert közösségi hálón igen népszerű az a rövid kis videó, amely Európa 1000 éves történelmének határmódosulásait két perces videóban ábrázolja. Az országok nevei, színei, határai pillanatok alatt módosulnak, ahogy az évtizedek pörögnek a kisfilmben. Gyorsított mechanizmusa ez egy állandó jelenségnek, amely különösen Európát, ezt az etnikailag, gazdaságilag és különösen kulturális identitásában ilyen sokszínű kontinenst mindig is jellemezte. Jelenleg, a gazdasági válságot követően két, régi folyamat látszik felgyorsulni az identitás – krízissel küszködő kontinens berkeiben: az egyik a geopolitikai és gazdasági határok gyors, néha radikális módosulása, a másik pedig a mikro - regionális határok és kulturális identitások felerősödése.

A Krím – félsziget elszakadása és Oroszországhoz történő csatlakozása (vagy csatolása) egy éles geopolitikai húzása volt annak az Oroszországnak, amely megfelelő gazdasági helyzetben érezheti magát ahhoz, hogy a jelenleg érvényben lévő összes nemzetközi normát áthágva, gyakorlati következmények – legfeljebb apró fenyítések révén – politikai határmódosítást kezdeményezzen egy olyan övezetben, ahol biztosnak érezheti még támogatottságát. A Krím félsziget elszakítása a geopolitikában csupán megerősítette, amit már sokan – így Zbigniew Brzezinski is – évekkel ezelőtt leirt: Oroszország kellően erős kártyákat tart a zsebében ahhoz, hogy az önmagába roskadt Európát és a jelenleg egy pacifista elnök által vezetett Egyesült Államokat sakkban tartsa. Mindezt Kína megnyugtató támogatásával, akit Vladimir Putyin hosszú perceken át dicsért legutóbbi beszédében. A tatárok öröme ebben az esetben másodlagos, hisz ők kizárólag bábuivá l

ettek ennek a jóval nagyobb sakktáblán játszott játéknak, de a kulturális identitásnak ez a határcsúszása máshol már erősebben érzékelhető.

Példának okáért, ott van Skócia. A már 2000 éve is külön történeti sajátosságokkal bíró vidék a történelem folyamán mindig is az angolok „székelysége” volt, erős függetlenségi törekvéssekkel, nemegyszer terrorista eszközökhöz is folyamodva. A folyamat mondhatni csúcsa 2012. október 15 –én következett be, amikor Edinburghban David Cameron és a Skót Parlament első minisztere, Alex Salmond aláírta Skócia függetlenségéről szóló referendum hivatalos igényét. A referendumra 2014. Szeptember 18-án kerül majd sor. A szakadással Skócia veszélyezteti Európai Uniós tagságát is, amelyet az ugyancsak szakadár részekkel küszködő Spanyolország - és most már valószínűleg Románia is – elutasít majd. A viták jelenleg odáig fajultak, hogy Skócia már 2016 –ban sem akarja a Union Jack zászlaja alatt olimpikonjait látni, sőt az M15 titkosszolgálati csoport tagjaitól is meg akar szabadulni.

Ehhez hasonló kezdeményezés látott napvilágot Veneto tartományban is, Olaszországban. A tartomány közel ezer éven át önálló államisággal rendelkezett a napóleoni háborúk végéig, amikor Ausztria, majd 1866 után, Itália része lett. Ennek ellenére, a tartományi törvények ma is „venetói népnek” határozzák meg a régió lakóit. Az „észak” és „dél”, mint gazdasági fogalmak jól ismertek Olaszországban és 2009 óta ezt egyre gyakrabban hallani úgy a helyi politikában, mint a közvéleményben is. Az északi államok - melyek közül kiemelkedik Veneto – gazdasági húzóereje túlságosan is kettéosztotta Olaszországot, amely jelen pillanatban a legutolsó felmérések szerint, az államcsőd széléhez közeledik. 2009 –ben hat helyi párt egyesülésével létrejött a Veneto-i Egység Pártja (Veneto Libertá), amely idén márciusban referendumot kezdeményezett a tartomány függetlenségének szavazásáról. Előre láthatóan, a szavazás eredménye pozitív lesz és az amúgy is válságban lévő olasz kormány nehéz feladat előtt fog állni.

Ilyen körülmények között a Székelyek Nagy Menete és a Székely Szabadság Napjának idei megünneplése nem tűnik különösen furcsának, hisz egy általános, európai tendenciának a része, ahol az egykor szentnek és sérthetetlennek megismert határok ma már gyakorlatilag megszűntek. Az négy példát látva azt is mondhatnánk, hogy a száz éve kirobbant Első Világháború következményeként újrarajzolt

Európa most ért meg arra, hogy saját magát újjászülje. Sem gazdasági, sem geopolitikai és kulturális határokat sem jelölnek már az államok konvencionális határai. Nagy kérdés, hogy milyen következményei lesznek a kulturális önrendelkezésnek ebben a virágkorában, ahol ugyan a demokratikus jogok érvényesülésének rég látott szabadságát láthatjuk, de ezzel egy időben ez az Európa kezdi ismét elveszteni uralmát saját maga alkotta törvényei felett.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. március 21 -i számában. 

Top 10 Róma: szubjektiven

Elég nehéz Rómát tiz fogalomba sűriteni, de egy kedves ismerősöm kérésére mégis megtenném. Kiválasztani néhány havi római élet legszebb emlékeit, apró pillanatokat egy örök városból és egy szubjektiv lencsén keresztül beletekinteni abba, amiról annyi költő, utazó, iró és politikus regélt már. Rövid és személyes mustra egy Örök Városról.

I. A legszebb tér 

Számomra minden kétséget kizáróan a Piazza del Rotonda, a Pantheon tere nyerte el ezt a megtisztelő cimet. Első találkozásunk 2010 tavaszán volt, amikor eltévedve a narancsillatba burkolt, kora reggeli utcácskákból egyszer csak teljesen véletlenül nekibotlottunk a kupolájával, kerekeded alakjával, óriási gránitoszlopaival mindent uraló, Pantheonba. Azóta akárhányszor látom, megkönnyezem. Gránitoszlopai, amelyeket Egyiptomból cipeltek hajók, elefántok és fene tudja hány római katona vagy rabszolga ma is simogatnivalók. Annyira nagy és annyira szép ez az épület - a valaha épült legnagyobb cementkupolájú templom - hogy belépve oda semmi se számit már. A tér is gyönyörű, aranyos, kicsi és tele élettel: van egy kötelező obeliszk is (lehet számolni, hogy a 12 -ből ez épp a hanyadik a várostúra folyamán), állandó zeneszó, sok turista, részegség, óriási fagyik, Thomas Mann ablaka, galambok, egy - egy sirály, pizza illat és sok fotós. Minden, ami Róma. 

II) A legszebb park

Bár koszos, büdös, milliók által lakott és bejárt világváros, megszámlálhatatlanul sok park van a városban, ami élhetőbbé és lüktetőbbé teszi. Ez mindig is igy volt, hisz az arisztokrácia - amely a római kortól napjainkig  - mindig szeretett elzárkózva élni a köznéptől, óriási palotákat és azt körülvevő zöldövezetet hozott létre. A sok nemesi park közül bár a legnépszerűbb a Borghese Park, számomra mégis a Pamphilj család parkja nyerte el a "legszebb" cimet. Hatalmas, sok pálmafa, leirhatatlan zöldség, távol a város zajától, kevés turistával, rengeteg sétálóutcával. Kellően nagy, hogy akár el is tévedjünk és meglepetésszerűen bukkanjon elénk egy barokk palota. Tele szép emberekkel, sirályokkal és néha citrommal is. 

III) A legszebb domb

Szinte szentségsértés választani a hét dombra épült Városban egyet a dombok közül. Ám mivel már a római korban is rég kinőtte önmagát a hét domb közül - és eleve, a hét domb is eltűnt az ókori városarculat - tervezés közepette - igy bátran megtehetem ezt. Bár az Aventinus apró utcái, nagy villái és gyönyörű fái is lenyűgözőek, számomra itt a nyertes a Janiculum (Gianicolo). Egykor a Birodalom minden szegletéből ide vándorolt népességek - zsidók, sziriaiak, palmyr és távol keleti kereskedők - lakták ezt a dombot. Egy kivételes szentélyt is hagytak maguk után, amit fene nehéz a Dandolo daloló nevű uctájában megtalálni, de ha megvan, öröm. Garibaldi itt vivta csatáját Rómáért és manapság itt gyűl össze az ókor iránt érdeklődő értelmiség krémje: itt van az amerikai, a finn és a spanyol akadémia székháza is, mind jeles ókoros könyvtárakkal. A kilátás, a domb kellemes lejtése, Garibaldi szobra és a sok pálmafa teszi különlegessé ezt a helyet. 

IV) A legjobb fagyizó 

A város tele van fagyizókkal. Ez érthető, hisz a világ minden táján a "gelato" olasz fogalom, a fagyi pedig csakis itt lehet olyan krémes, finom és izes. Mindenhol máshol - főleg egy rövid római tartózkodás után - a fagyi már csak utánzatként fog olvadni a szájban. A legjobb fagyizót kiválasztani pénztárca kérdése. "Szegényeknek" a legjobb és legmonumentálisabb azonban vitathatatlanul a Della Palma fagyizó. 150 iz várja az oda betévedőt. A legnehezebb a választás és esély sincs még fél év alatt sem, hogy az összes fagyit kipróbáld, mert minden nap vannak "extra" izek. 

V) A legszebb kupola

Ha a város számos kilátójából rátekintünk Róma arulatára, tucatnyi óriási kupolát fogunk látni. Ott fog magasodni Borromini Sant'Ivo csavart kupolája, a kecses Szent András kupolája, a Pantheon dagi és összetéveszthetetlen monumentális teteje...mégis, egy, nagy mindent visz: a Szent Péter bazilika kupolája. Nemcsak a legmagasabb és legnagyobb átmérőjű kupola, amely templomot diszit, de számomra - az eddig látottak közül - a legszebb is. A téren észre sem lehet venni, nem is igazán érvényesül fél kilométers távolságon belül. De oldalról, a januculumról vagy épp a Fornaci utca felől este, reggel, délbe, esőben, szélben - mindig - monumentális. Nem győztem betelni vele. Magával ragadott. Michelangelo mesterműve jelzi ennek az embernek a géniuszát és egy olyan kornak állit emléket, ahol az esztétika még tudott barátsággal párosulni a monumentalitással, gazdagsággal és hatalommal. 

VI) A legszebb városnegyed

Ha a Gianicolo a legkedvesebb domb, akkor a Trastevere a legkedvesebb városnegyed számomra. Augustus császár egykori XIV. régiója, a bevándorlók, kereskedők, a leszegényebbek és leggazdagabbak  viskóinak és villáinak helyszine ma egy élettől kirobbanó, állandóan nyűzsgő, szines világrész. Van itt a világ minden emberéből egy kevés, finom pizzákkal, pastákkal, tavasz örök illatával. A kis utcákban nyűzsölődő turistákat már csak a köztük futkározó robogók és az olasz szó mindent elárasztó muzsikája tudja felűlmulni. Itt elmerülhet az ember az ökumenikus kórus énekében a Santa Maria in Trasevere ódon templomában, de csakis itt eheti a legjobb pizzát a városban. Ha pedig figyelmes, a szép szemek mindig valakire rácsillognak a Trastevere éjszakájában.

VII) A legszebb sétám

Sétálni sok helyen lehet Rómában. Parkokban, aprócska utcákban, paloták között, a korzón, nagy főtereken, dombokon. Mégis, valamilyen egészen más hatása van a város legrégebbi utján, a Via Appián sétálni egy csendes, kocsiktól mentes szombati napon. Amikor túlvergődi magát az ember a Via Appia Antica első felén - amely valóban, kegyetlen séta a sok kocsi miatt - elérkezik oda, ahol az idő nem úr. Csak sirkövek, ódon feliratok, Róma egykori nagyjainak, feltörekvő szabadosainak, szónokainak és vezetőinek sirjai és emlékei. A fák itt is hatásosak és a hatalmas kövek, amelyeket a sok szekér, autó és láb fényessé csiszolt jelzik az appiai út korát. Nekem itt sétálni -ráadásul kellően költői társaságban - egy szeptemberi, későnyári napon, örök élmény marad.

VIII.) A legszebb múzeum

Elég nehéz egy régészet és ókortörténet iránt érdeklődőnek kiválasztani egyet a sok múzeum közül. Mégis, az épülethez és látogatásához kötődő emlékek és az ott kiállitott tárgyak csodaszépsége miatt nekem menthetetlenül a Palazzo Massimo alla Therme a kedvenc római múzeumom. A tágas terek, részletes bemutatása a tárgaknak, az egykori villák szines termei, gyönyörű freskói és a görög - római szobrászat gyöngyszemei nemcsak mennyiségi, de - ami Rómában ritka - minőségi kivitelezésben tárja elénk a város és a Birodalom legszebb emlékeit. 

IX) A legszebb templom

Rómában becslések szerint több, mint 800 templom van (és ebbe csak a ma is álló, keresztény templomokat számolják be). Ezek közül kiválasztani a "legszebbet" gyakorlatilag egy értelmetlen dolog, de mint ahogy ez az egész lista az én véleményemről és élményeimről szól, igy ez is ide tartozik. Számomra ezt a cimet az Il Gesú kapja, amely ugyan csordultig barokk, de az úgy tud lenni, hogy megmaradt esztétikusnak és csodálnivalónak. A naponta fél órán át megvilágitott templom és a megvilágitást emgelőző fényshow valóságos szinházi előadássá, kattarzisélménnyé teszi a látogatást.

X) A legjobb könyvesbolt

Számos helyen lehet könyvet vásárolni - kétségtelenül, a Porta Portese vasárnapi zsigvásárai is versenybe szállhatnánk a "legjobb" cimért, nekem mégis a legérdekesebb hely a Victor Emmanuelle hid mellett található könyvesbolt volt. Nemcsak antikvár, régi illatú, igazi ritkaságok (például Lanciani Forma Urbis Romae) de új könyvek, olcsó giccsek és recycle bar szabású kávézó, teázó is egy helyben köszönti az oda betévedőt. Épp csak a nevét felejtettem el a könyvesboltnak, de legközelebb azt is megnézem.