Mainzi napjaim I.

 Sokan ugyan nem, de néhányan érdeklődtek, hogy telnek mainzi napjaim és mit keresek ismét Németországban, ahol 10 éve éltem egy kis időt (2014-2016 között Erfurtban és 2-3 hónapot Mainzban és Frankfurtban is). Röviden ventilálok erről, igy nekem is könnyebb és az érdeklődő ismerőseimnek is talán részletesebben tudok egy-egy blogbejegyzés formájában válaszolni.

2007 óta nem élek szülővárosomban, azóta öt ország hét városában éltem hosszabb-rövidebb ideig. Világpolgárnak nem mondanám magam, mert alapvetően a klasszikus Mitteleurópát jártam be, kis itáliai kiruccanással, de alapvetően csupán két idősávban mozogtam Nagyszeben (legkeletibb), Frankfurt (legnyugatibb) és Róma (legdélibb) között.  Huszonévesen ez még könnyebben ment, bár soha nem voltam egy gyors alkalmazkodó, de mostanság úgy érzem, hogy az ilyen hosszabb külföldi szakmai útak már nagyobb mentális és fizikai megterhelést rónak rám. Lehet a "korosodás" vagy a kényelem az oka, fene tudja. Új emberekhez alkamazkodni, éghajlatot, időjárást, társadalmat, ágyat, lakást váltani, új rutint létrehozni kétségtelenül nehezebb negyvenhez közeledve mint huszonévesen, legalábbis én magamon most ezt érzem. Néhány ember, a szegedi hétköznapjaim bizony hiányzanak - 1-2 éve még nem gondoltam ezt.

Mainzban 9 hónapot töltök majd, igaz, nem egyszerre, hanem három különálló szakaszban idén nyáron, télen és jövő nyáron.  A világ egyik legjelentősebb régészeti szakkönyvtárában és régészeti intézetében, az egykori RGZM (ma Leibniz Institute of Archaeology - LEIZA) Humboldt ösztöndíjas kutatója vagyok. Ez egy elképesztően nagy megtiszteltetés, hisz ritkán adódik lehetősége egy közép-kelet európai kutatónak, hogy humboldtiánus legyen. Mindez ráadásul alig néhány hónappal azután történt, hogy elnyertem életem első kutatócsoporti támogatását az MTA Lendület programjának keretében. Panaszra tehát semmi okom nincs, legalábbis szakmailag ez valóban a hála és a kegyesség ideje. A 9 hónap alatt (valójában 14 lesz, mivel szakaszokra bomlik) remélhetőleg elkészül Pannonia provincia Mithras kultuszáról az első angol nyelvű monográfia és számos tanulmány, amelyet ebben, a közel 200.000 kötetet számláló könyvtárban fogok megírni. A viszonyokról: a nyilászárók tökéletesek, túl drágák is talán. A könyvtárban a világ vezető kiadóitól ömlenek a drágábbnál drágább kötetek, amelyeket általában csak kalauz oldalakon szoktunk látni otthon. Irodát is kaptam, bár ritkán használom. Az intézetben a világ vezető római korral foglalkozó régészei és ókortörténészei vannak, így Dominik Maschek vagy Alexandra Busch, de nagyon sokat köszönhetek Martin Schönfeldernek, aki már 10 éve a mainzi barátom és szakmai támaszom itt.

Napjaim nagy részét most július végéig tehát a könyvtárban töltöm. Ha szép, napsütéses, kék eges nyár lenne, ezért igen nagy kár lenne, de "mázlimra", Németországban nincs valódi nyár, főleg júniusban: két hete vagyok itt, de csupán 2 nap volt, amikor a nap órákra kisütött és a hőmérséklet 25 fok felé kúszott. Állandóan borult, felhős, néha napsütéssel tarkított idő, aminek egyetlen haszna, hogy az ember jobban tud aludni és nem kívánkozik ki a munkából. Hosszú távon biztos nem birnám, nekem egy adott szélességi foktól északra nem való az élet. 2-3 hónapot talán ki lehet birni, de egy újabb 3 évet mint doktori éveim alatt biztos nem vállalnék be ("nincs az a pénz" - ahogy mondanánk). Egy rövid kutatási időszakra azonban elviselhető, bár a mentális gyakorlat, felkészülés erre fontos. Ugyanakkor, a ritka napos időt a város gyakorlatilag ünnepként fogadja hétvégén: elképesztő forgatag van a Rajna partján. Mainz római város, tele római emlékekkel, lenyűgöző római templommal (Isis et Magna Mater), romokkal, Augustus kora óta álló emlékkel ("Drususstein"), késő középkori és barokk emlékekkel. A belváros szép, érdekes, izgalmas, de a háború szörnyű nyomai, az 50-60-as évek épitészetének funkcionalista, pragmatikus és lélektelen kockái, szürkeségei sajnos itt is erősen érzékelhetőek. Ezeket a monstrumok ugyan lassan átalakulnak, de lélektelen jellegük nagyban hozzájárul egy-egy német város bizarr, távolságtartó hangulatához. 

Mainz tíz évvel ezelőtt is 30%-os bevándorolt lakosságból állt, ma ez az arány 40% feletti és ez nagyon is érzékelhető a tömegközlekedésben, a város minden pontján. Van itt etióp, perzsa, libanoni, szíriai és persze évtizedek óta török étterem és termék, minden mennyiségben és minőségben. Egy magyarnak, aki monoetnikus közegben nőtt fel persze ez valódi kultúrsokk, számomra kevésbé az, bár kétségtelen, hogy akadnak furcsaságok, amivel nehéz megbarátkozni vagy ami világnézeti különbségekből fakadnak. 2-3 hónapig az ember ezek mellett gond nélkül elvan, nem zavar, hisz nem az én hétköznapi világom részei.

A város pörög, sok esemény van (bár többségük itt is az alkoholról és töménytelen étel és ital fogyasztásról szól), hétköznapjaim nagy része az intézet és az ottani emberek körül forog. 1-2 helyi ismerősöm maradt 10 évvel ezelőttről, velük majd nosztalgiázok és kiváncsian hallgatom majd őket, hogyan látják a városban történt változásokat 2016 távlatában. 

Az árak tűrhetőek, alig találom drágábbnak az ételt, italt, mint Budapesten vagy akár Szegeden. A lakásárak, albérleti árak persze sokkal borsosabbak, az nagyban megnehezíti az életet, de a fizetések kétszer annyiak, mint Magyarországon (a kutatói ösztöndíjak pedig háromszoros szorzóval működnek). A jólét érzékelhető az utcán, bár kérdés, meddig marad ez igy, sok a kritikus és aggódó hang is. 

Két hét alatt főleg a belvárost jártam be, néhány olyan helyet, ahol már 2016-ban is voltam (a római templom, a katedrális). Sikerült bejutnom a Johanniskirche ásatás alatt álló kiállitására is és elmentem Heidelbergbe, ami lenyűgöző város minden tekintetben. E rövid idő alatt három tanulmányom sikerült befejeznem, amely már rég várt rám, de még van kettő legalább és azt követően nekilátom a monográfiának is.

Hol van az otthon? Szemelvények egy vándor világából

A havi fő teendőimet, tudományos munkám fő mérföldköveit egy szép, elegáns kék jegyzetfüzetbe írogatom immár évek óta. Egy ügyvédnek tanuló német fiútól kaptam még 2016-ban Berlinben, bár mi Mainzban találkoztunk néhány hónappal korábban. Csak nemrég tudatosult bennem, hogy ez a kék füzet - amelyben az elmúlt tíz évem tudományos tevékenységének minden terve, vágya, gondolata benne van - ugyanahhoz a városhoz köt, amelyhez szakmai karrierem egyik csúcsa, a Humboldt kutatói ösztöndíj fog kötni ismét idén és jövőre is több hónapon át.  

Mainz városát 2015-2016-ban többször meglátogattam a lenyűgöző régészeti könyvtára miatt. Akkor egy egzisztenciális válság kapujában álló, karrierje kezdetén lévő doktorandusz voltam: nagy vágyakkal, álmokkal, de végtelenül sok bizonytalansággal és kusza gondolatokkal. Jövőm nem tudtam, utak végtelensége állt előttem, amelynek helyes választása egy életreszóló döntés volt. El kellett döntenem, hogy maradok-e Németországban, vagy visszajövök Közép-Kelet Európába. Ha maradok, nem lesz stabil állásom, az akadémiai nomadizmus számomra már huszonévesen is fárasztó életmódja áll majd előttem (ahogy akkori kollégáim előtt sokszor még ma is). Ha visszatérek Erdélybe, az ősi otthonba, akkor mi várhat rám ott? Lesz-e egyetemi állásom? Megmaradhatok-e a tudományos pályán, vagy a sok karriert váltó és az akadémiai életnek hátat fordító friss doktorok egyike leszek (ahogy kolozsvári exem is például). A döntés nehéz volt 2016 nyarán, pontosan tíz évvel ezelőtt. 

Végül hosszas vívódás után csak Erdély mellett döntöttem. Megpróbálni visszatérni oda, ahol jó negyedévszázadot éltem. Már tíz évvel ezelőtt is sok város volt mögöttem: szülővárosom, Szatmárnémeti (1987-2007), Kolozsvár, egyetemi éveim és legszebb ifjúságom szerelmes évei (2007-2013), Róma (hét hónap 2013-ban) és végül Erfurt (2014-2016). Már akkor is nomád voltam a javából, de mégis, az otthonérzet az egyértelműen valahol a Szatmár-Kolozsvár tengely között mozgott, bár nyugalmat, szépséget, felejthetetlen élményt és az otthonérzés melegét, az ősbiztonság ősiségét megtapasztalhattam Rómában is, intellektuális önmagam szent városában, de még Weimarban is, kora őszi sétáim alatt. Visszatértem tehát oda, ahol – Eliade szavai szerint – minden utcának mítosza és személyes mitológiája van, oda, ahol épületek falain, kis sikátorokban és egy-egy kocsma hangulatában is emlékek ezrei keverednek régi és új arcokkal. Kolozsváron éltem ismét 2016 és 2018 között. Nehéz, szörnyű két év volt, ma már felfoghatatlan, hogy is bírtam végig menni az úton. Személyes nehézségek, válságok és szakmai küzdelmek sorozata omlott rám abban a 1,5 évben, ugyanakkor a sajtóban akkor eltöltött hosszú hónapjaimnak köszönhetően Erdély-szerte ismert közértelmiségivé lettem, amely szerepkört azóta is próbálom ápolni. Egyetemen viszont nem kaptam állást. Esélyem se volt belépni azokon a kapukon, amelyek talán 2013-as távozásomkor végérvényesen bezárultak. Ez máig fájó seb és keserűség, bár az idő és az azóta eltelt évek enyhitették ezt a személyes kudarcot. 

2018 tavaszán felmondtam tévés munkámból és életem egyik leginspirálóbb hónapját töltöttem szülővárosomban, ahol sikerült befejeznem a hónapok óta porosodó doktorim könyv-változatát, amelyet aztán év végén Oxfordban adtak ki. Azóta egy tucat recenziót kapott, közel száz idézettséggel. Az otthoni hónap ugyanakkor inspirált másra is: 2018 kora tavasza óta pályáztam a legkülönbözőbb helyekre (közel 30 posztdoktori pályázatot adtam le 2016-2018 között). Munka után, hulla fáradtan, reggel, este, úton, szünetekben....határozottan azért küzdöttem, hogy a tudományos életbe visszatérjek. Két évembe telt, de 2018 nyara csodát hozott: volt mesteris témavezetőm javaslatára pályáztam egy nagyszebeni állásra és csodák csodájára, 2018 júniusában felvettek: megkaptam első egyetemi állásom.

A boldogságom leírhatatlan volt. Rá két hónapra jött a hír: februári pályázatom – amelyet szegedi tanárbarátaim javaslatára adtam be Szegedre – sikert aratott, elnyertem egy NKFI (egykori OTKA) posztdoktorit. A siker valahogy mindig duplán jön az életemben (hosszú sikertelenségek után). 2018 és 2021 között Szeged és Nagyszeben között ingáztam és vittem a vállamon a nagyszebeni egyetemi oktatói állást és a szegedi posztdoktori kutatásom, amelynek gazdag eredményei lettek végül. Ennek meg lett az ára is: három év alatt húsz kiló plusz (nagyrészt az időközben beköszönő disztopikus pandémia miatt is, amely engem mély lelki válságba is sodort). Nagyszeben rengeteg barátot, élményt és főleg városi történelmet, urbánus esztétikai tapasztalatot adott nekem. Sokadik városom volt, ahol ráadásul kétszer is költöztem, de a város esztétikája és az ottani barátok segítettek túlélni a pandémiából és az egyetemi munkából fakadó nehézségeket. 

2021 nyarán, öt évvel ezelőtt végül ismét költöztem, ezúttal Szegedre. Majdnem két éven át ideiglenes állásban, szerződések sokaságában, de végül 2023-ban állandó egyetemi státuszt kaptam. 2023 óta rendszeresen járok Budapestre is, ahol sikerült egy baráti társaságba is bekerülnöm. 2023-2024 között hónapokat töltöttem két ösztöndíj miatt Bécsben, 2025-ben pedig karrierem alighanem csúcsán habilitáltam, egy Lendület és Humboldt támogatást is kaptam. Fel se fogom, sose felejtem a pillanatot, amikor a két emailt elolvastam, amelyben tájékoztattak. Nehezen ugyan, de sikerült egy kis baráti társaságot kialakítanom a városban, ahol már százakat ismerek talán - látásból.

De ezek tükrében, ennyi város, ennyi költözés, ennyi távolban maradt barát és ennyi ottmaradt helyi mítosz után: hol is van az otthon? Talán ott, ahol az ember ezt érzi? A kényelmes, nyugodt, az ősbiztonságot sugárzó ágyakban, utcákban, ölelésekben, arcokban, baráti pillanatokban? A családi, gyermekkori fészekben? A szerelmes diákévek mitikus városában? A doktori évek fiatal reményeinek dicső városaiban? A stabil tudományos pálya kispolgári nyugalmában? Talán mindenhol van egy kis otthon, amely leginkább arcokban, emberekben, élményekben nyilvánul meg. Ha látom őket, ha találkozhatok velük, az otthonérzet is felélénkül, még ha egy pillanatra, rövid percekre is, de elragad az a varázslat, amellyel ezt a fogalmat azonosítjuk: melegség, nyugalom, biztonság, mosolygós csend, a nyári nyugalom ismerős fényárja.  Nekem ez az érzés fragmentált, széttöredezett, szétszórt, három-négy ország vagy féltucat városában, barátaim mosolyában, anyámék drága arcában, egykori és mostani szerelmek és szeretők, szép utcák, templomok, egyetemek és kocsmák hangulatában. Ha egyszer egy helyre lehetne sűríteni ezt, az a hely maga lenne a paradicsom, maga lenne a csoda, de ilyen legfeljebb a mítoszokban van. Azt meg kutatom, tanulom, olvasom – örök okulásomra.