Öt év Szegeden: személyes mérlegelések

 2021 augusztusában egy furcsa román söfőr kis furgonja Nagyszebenből Szegedig robogtatta az ott eltöltött három évem (2018-2021) alatt felgyűlt közel háromszáz kötetem, ruháim, csecsebecséim és minden olyan felesleges apróságot, amelyet egy gyűjtögető- félnomád mint én összehordott három év alatt. Nagy csomag volt, amit igencsak hanyagul az út mentén kirakott, majd felvette a busás összeget és elhúzott. Ott álltam a tikkasztó melegben, egy városban, ahol 2018 ősze óta elég jól ismertem már az OTKA (NKFI) posztdoktorim miatti ideutazásaim miatt, mégis, egy költözés az beavatás, egy határkő: valaminek vége van, valami új kezdődik. Egy éles különbség, szakadék és híd egy ember életében. Néhány héttel a költözés előtt iszonyat szerencsém volt, hogy a belvároshoz viszonylag közel, a bölcsészkartól alig 200 méterre találtam egy szép kis kiadó lakást egy régi, eléggé leromlott, de melankolikus állapotában is elegáns, szecessziós lépcsőházzal rendelkező nagypolgári házban. Azóta is itt élek. 

A beköltözés, a város felfedezése, egy új világ új fejezeteinek lassú ismergetése hetekig, hónapokig tartott. Az idegenségérzet furcsán felerősödött, pedig nem idegen, nem új városban voltam, Szegeden akkor már vagy fél tucatszor jártam, mégis, a költözésnek ez a furcsa, már-már mitikus ereje most elementáris erőkkel hatott. Hamar rá kellett jöjjek arra, amire Buday Árpád, az 1920 után ide költözött régész, ókortörténész is leírt cikkeiben, leveleiben: erdélyiként, bár magyarul beszélünk, identitásunk annyira sajátos, hogy annak lenyomata érzékelhető lesz az anyaországban - ha akarjuk, ha nem. 

2021 őszén még néhány hónapig az NKFI projektemből éltem és az azt lezáró monográfián dolgoztam, amely Oxfordban, az Oxbow Books kiadónál jelent meg 2022 tavaszán. Emelett már aktívan tanitottam a Vallástudományi Tanszéken, bár biztos állásom még nem volt - és mint később kiderült sajnos, ez még jó ideig igy is maradt. Az a bizonytalanság várt rám tehát, amelytől 2016 óta rettegtem, a doktorim leadását követően. A posztdoktori lét 2-3 évente változó nomadizmusa, a projektből projektbe repülés és pályázatok tömkelege, amely külföldi kollégáimat még negyvenes éveikben is állandó teher és stressz alatt tartják. Én ezt nem akartam, nem bírtam volna hosszú távon. Közöltem is, hogy ha 1-2 éven belül nem találunk itt valamit, akkor leléptem. Harminc felett kell ennyire tökös legyen az ember, hogy tudja mit akar az életével, merre akar menni, legalább 1-2 év távlatában lássa és alakítsa a maga jövőjét. 

A szakmai bizonytalanságok, a honvágy, az ismerős idegen paradoxonát valamelyest enyhitette az első évben szerzett nagyszámú barátságok, új ismerősök, kollégák, az egyetemi pörgés, a könyvtár és az egyetemi események kavalkádja, ami szerencsére igen aktiv szociális életet és ritkábban ugyan, de szakmai kihivásokat is adott. Főleg külföldi doktoranduszokkal, fiatal kutatókkal és diákokkal barátkoztam, amelynek hátránya az elmúlt 5 év távlatából nézve az lett, hogy sokan elmentek Szegedről: a 2021 óta megismert 20-30 embernek legalább fele már nincs sajnos Szegeden. Sajnos a város nem tudja itt tartani a fiatalokat, ami a vízfejű ország rákfenéje és talán Szeged egyik nagy dilemmája is. 

Az ESN partik, az iráni barátaim, a diákesemények, kirándulások napfényes emlékek, amelyeket nem feledek, még ha főhőseik már nem részei hétköznapjaimnak. Szerencsémre - de tényleg, ez egy felfoghatatlan véletlen - hogy szatmári és kolozsvári énem és életem két jól ismert szereplője és barátja - végül Szegeden kötött ki, igy az otthonérzet, az otthon élő élménye a nehezen itthonná váló Szegeden is jelen volt. Néha a véletlenek is hoztak barátokat, egy-egy kocsmázás során, véletlen beszélgetések, de egy-egy jól sikerült kurzus is vonzott olyan diákokat, akikből néhányat ma már barátomnak mondhatok. 

2022 nyarán a szakmai bizonytalanság és a fél évente változó szerződéseim után sikerült egy bécsi habilitációs ösztöndíjat elnyernem, amely elképesztő segítséget jelentett szakmailag és egzisztenciálisan is ebben a bizonytalanságban, amelyet nem enyhitett a 2022 tavaszi katasztrofális választási eredmény sem. Az ország agonizált, az emberek pszichológiai, lelki állapota látványosan romlott napról napra. Néha éreztem, hogy innen jó 2-3 havonta vagy legalább félévente elmenni, mert másképp bekattanunk itt. A kiruccanás célja 2022 ősze óta aztán Bécs lett, ahol 2024 nyaráig végül összesen majdnem hét hónapot töltöttem a habilitációs ösztöndíj, CEEPUS, Erasmus (később Pannonia) és a JESH akadémiai ösztöndíj jóvoltából. Az ott szerzett szakmai hálózatom, kapcsolataim, a város és könyvtárai nyújtotta szellemi élmény és számos új barát máig élő kapocs az életemben.

2023 nyarán végül, hosszú türelem és kitartás után összejött az, amire évek óta vágytam: egy határozatlan idejű szerződést kaptam, egyetemi adjunktus lettem. Az akkor készült fotón valami végtelen fáradtság, de nyugalom van az arcomon. Beleőszültem, de megérte? Ki tudja. Nem is akarok ezen gondolkodni. Kortársaim nagy része az út feléig se jut, kiszállnak az akadémiai élet furcsán lötyögő odüsszeiájából és szakmát váltanak. Nekem negyvenhez közel, de még mindig a harmincas éveimben már késő lett volna, bár nagyon közel voltam 2022 körül én is, hogy az egészet a hátam mögött hagyjam. Végül, a türelem, a kitartás, valami "karmikus" vágy megtérült. Be kell vallanom, valamikor 2021 körül Kolozsváron egy nő ezt megjósolta nekem, de hát a racionalitás és az intuició néha nem barátok. Utóbbinak lett igaza. 

2023 azért is különleges év volt a szegedi életemben, mert januárban egy transzformatív, meghatározó élményben volt részem Malaga- Cordoba-Fuengirola-i kirándulásom alkalmával. Malaga szépsége, a januári 18 fok, a napfény, az ott tapasztalat nyugalom, vidámság, életkedv és egy felejthetetlen buli élménye, amelyből egy argentin múzsa arca fakadt mosolyra, felejthetetlen marad. Ez a kirándulás annyira feltöltött, hogy az azt követő heteimben valami emberfeletti erővel sikerült megírnom az Akadémia Lendület pályázatát, amelyet aztán három alkalommal kellett leadni, módosítani, utoljára 2025 januárjában. Fájdalmasan nehéz munka volt, sok frusztrációval és bosszúsággal, de 2023 tele olyan energiákat adott, amiből épitkezni tudtam sokáig. Ezért is fontos, hogy tudjunk pihenni, tudjunk feltöltődni és keressük azokat a természetközeli vagy emberi világokat, ahol a szépség, a vidámság, a szenvedély olyan szinten találkozik, ami aztán hónapokig megajándékoz erővel, energiával.  2024-ben végül sikerült a szatmári könyvtáramat is elhozni Szegedre, amely egyféle egzisztenciális, szellemi letelepedésnek a máig, napi szinten gyönyörködtető jele.

2025 végül a beérés, a megérkezés és szakmai életem eddigi csúcsa volt. Habilitáció (február) után 2025 július első napjaiban jött a hír, hogy elnyertük a Lendület pályázatot és először a bölcsészkaron Lendület kutatócsoportot indithatok. Öt év, vagy 50-60 múzeum, féltucat ország...felfogni is nehéz a feladat és a megtiszteltetés is. Cumont és Vermaseren után ez az eddigi legnagyobb Mithras ókori kultuszát és újkori, jelenkori recepcióját kutató projekt. Az már csak ráadás volt 2025-ben, hogy elnyertem az Év Fiatal Kutatója díjat is és végül augusztusban jött a hír, hogy megkaptam a Humboldt excellence kutatói ösztöndíjat is Mainzba. Máig nem fogtam fel ezt az égi kegyességet, nem is lehet. Igyekszem munkával meghálálni. Végül talán ennek a sorozatnak a zárásaként, 2026 nyarán lezárult a docensi kinevezésem folyamata is. Hálás vagyok barátaimnak, kollégáimnak, diákjaimnak és a sorsnak, hogy ezekben segítettek, támogattak. Persze olyan is akadt és akad, aki kevésbé, de az irigyek jelenléte csak annak jele, hogy az ember dolgozik és jól csinálja azt. 

Öt év: lett azóta 3 kötetem, 37 tanulmányom, négy nagy és több kisebb sikeres kutatási pályázatom és jártam azóta sokadjára Rómában, Erfurtban, Grazban, Bécsben, Splitben, Ljubljanaban, Athénban, Münsterben, Krakkóban, Zágrábban, Belgrádban, Madridban és visszatértem Gyulafehérvárra, Szebenbe, Kolozsvárra és Mainzban is szakmai úton. De hová értem azóta emberként? Ez sok kapu nyitogatását igényli, amit ez a blog nem kíván feltárni. Olyan ez, mint a kékszakálú herceg mesés várának hetedik kapuja: jobb ezt csak annak nyitogatni, aki a bent lévőket ismeri, tudja, zabolázva tartja. Nem volt könnyű 5 év, sok kompromisszumot, kitartást, türelmet igényelt. Részben a budapesti kiruccanásaim és félig-meddig ottlétem, részben néhány szegedi ismerős, barát jelenléte tette elviselhetőbbé, no meg 1-2 apollói szépségű múzsa. A Nagy Kaland része ez, ami beépült már mint alapkő életem falába. Meglátjuk, hogy alakul majd a következő években, az tény, hogy talán a 2016 vége óta velem történt folyamatok nem teljesen véletlenük vezettek ide, Szegedre.

Mainzi napjaim

 Sokan ugyan nem, de néhányan érdeklődtek, hogy telnek mainzi napjaim és mit keresek ismét Németországban, ahol 10 éve éltem egy kis időt (2014-2016 között Erfurtban és 2-3 hónapot Mainzban és Frankfurtban is). Röviden ventilálok erről, igy nekem is könnyebb és az érdeklődő ismerőseimnek is talán részletesebben tudok egy-egy blogbejegyzés formájában válaszolni.

2007 óta nem élek szülővárosomban, azóta öt ország hét városában éltem hosszabb-rövidebb ideig. Világpolgárnak nem mondanám magam, mert alapvetően a klasszikus Mitteleurópát jártam be, kis itáliai kiruccanással, de alapvetően csupán két idősávban mozogtam Nagyszeben (legkeletibb), Frankfurt (legnyugatibb) és Róma (legdélibb) között.  Huszonévesen ez még könnyebben ment, bár soha nem voltam egy gyors alkalmazkodó, de mostanság úgy érzem, hogy az ilyen hosszabb külföldi szakmai útak már nagyobb mentális és fizikai megterhelést rónak rám. Lehet a "korosodás" vagy a kényelem az oka, fene tudja. Új emberekhez alkamazkodni, éghajlatot, időjárást, társadalmat, ágyat, lakást váltani, új rutint létrehozni kétségtelenül nehezebb negyvenhez közeledve mint huszonévesen, legalábbis én magamon most ezt érzem. Néhány ember, a szegedi hétköznapjaim bizony hiányzanak - 1-2 éve még nem gondoltam ezt.

Mainzban 9 hónapot töltök majd, igaz, nem egyszerre, hanem három különálló szakaszban idén nyáron, télen és jövő nyáron.  A világ egyik legjelentősebb régészeti szakkönyvtárában és régészeti intézetében, az egykori RGZM (ma Leibniz Institute of Archaeology - LEIZA) Humboldt ösztöndíjas kutatója vagyok. Ez egy elképesztően nagy megtiszteltetés, hisz ritkán adódik lehetősége egy közép-kelet európai kutatónak, hogy humboldtiánus legyen. Mindez ráadásul alig néhány hónappal azután történt, hogy elnyertem életem első kutatócsoporti támogatását az MTA Lendület programjának keretében. Panaszra tehát semmi okom nincs, legalábbis szakmailag ez valóban a hála és a kegyesség ideje. A 9 hónap alatt (valójában 14 lesz, mivel szakaszokra bomlik) remélhetőleg elkészül Pannonia provincia Mithras kultuszáról az első angol nyelvű monográfia és számos tanulmány, amelyet ebben, a közel 200.000 kötetet számláló könyvtárban fogok megírni. A viszonyokról: a nyilászárók tökéletesek, túl drágák is talán. A könyvtárban a világ vezető kiadóitól ömlenek a drágábbnál drágább kötetek, amelyeket általában csak kalauz oldalakon szoktunk látni otthon. Irodát is kaptam, bár ritkán használom. Az intézetben a világ vezető római korral foglalkozó régészei és ókortörténészei vannak, így Dominik Maschek vagy Alexandra Busch, de nagyon sokat köszönhetek Martin Schönfeldernek, aki már 10 éve a mainzi barátom és szakmai támaszom itt.

Napjaim nagy részét most július végéig tehát a könyvtárban töltöm. Ha szép, napsütéses, kék eges nyár lenne, ezért igen nagy kár lenne, de "mázlimra", Németországban nincs valódi nyár, főleg júniusban: két hete vagyok itt, de csupán 2 nap volt, amikor a nap órákra kisütött és a hőmérséklet 25 fok felé kúszott. Állandóan borult, felhős, néha napsütéssel tarkított idő, aminek egyetlen haszna, hogy az ember jobban tud aludni és nem kívánkozik ki a munkából. Hosszú távon biztos nem birnám, nekem egy adott szélességi foktól északra nem való az élet. 2-3 hónapot talán ki lehet birni, de egy újabb 3 évet mint doktori éveim alatt biztos nem vállalnék be ("nincs az a pénz" - ahogy mondanánk). Egy rövid kutatási időszakra azonban elviselhető, bár a mentális gyakorlat, felkészülés erre fontos. Ugyanakkor, a ritka napos időt a város gyakorlatilag ünnepként fogadja hétvégén: elképesztő forgatag van a Rajna partján. Mainz római város, tele római emlékekkel, lenyűgöző római templommal (Isis et Magna Mater), romokkal, Augustus kora óta álló emlékkel ("Drususstein"), késő középkori és barokk emlékekkel. A belváros szép, érdekes, izgalmas, de a háború szörnyű nyomai, az 50-60-as évek épitészetének funkcionalista, pragmatikus és lélektelen kockái, szürkeségei sajnos itt is erősen érzékelhetőek. Ezeket a monstrumok ugyan lassan átalakulnak, de lélektelen jellegük nagyban hozzájárul egy-egy német város bizarr, távolságtartó hangulatához. 

Mainz tíz évvel ezelőtt is 30%-os bevándorolt lakosságból állt, ma ez az arány 40% feletti és ez nagyon is érzékelhető a tömegközlekedésben, a város minden pontján. Van itt etióp, perzsa, libanoni, szíriai és persze évtizedek óta török étterem és termék, minden mennyiségben és minőségben. Egy magyarnak, aki monoetnikus közegben nőtt fel persze ez valódi kultúrsokk, számomra kevésbé az, bár kétségtelen, hogy akadnak furcsaságok, amivel nehéz megbarátkozni vagy ami világnézeti különbségekből fakadnak. 2-3 hónapig az ember ezek mellett gond nélkül elvan, nem zavar, hisz nem az én hétköznapi világom részei.

A város pörög, sok esemény van (bár többségük itt is az alkoholról és töménytelen étel és ital fogyasztásról szól), hétköznapjaim nagy része az intézet és az ottani emberek körül forog. 1-2 helyi ismerősöm maradt 10 évvel ezelőttről, velük majd nosztalgiázok és kiváncsian hallgatom majd őket, hogyan látják a városban történt változásokat 2016 távlatában. 

Az árak tűrhetőek, alig találom drágábbnak az ételt, italt, mint Budapesten vagy akár Szegeden. A lakásárak, albérleti árak persze sokkal borsosabbak, az nagyban megnehezíti az életet, de a fizetések kétszer annyiak, mint Magyarországon (a kutatói ösztöndíjak pedig háromszoros szorzóval működnek). A jólét érzékelhető az utcán, bár kérdés, meddig marad ez igy, sok a kritikus és aggódó hang is. 

Két hét alatt főleg a belvárost jártam be, néhány olyan helyet, ahol már 2016-ban is voltam (a római templom, a katedrális). Sikerült bejutnom a Johanniskirche ásatás alatt álló kiállitására is és elmentem Heidelbergbe, ami lenyűgöző város minden tekintetben. E rövid idő alatt három tanulmányom sikerült befejeznem, amely már rég várt rám, de még van kettő legalább és azt követően nekilátom a monográfiának is.

Post scriptum: a Humboldt ösztöndíjam kilenc hónapjából most 2,5 hónapot töltöttem Mainzban. Ebből a június 15-július 1 elképesztően nehéz volt: megterhelő fizikai, lelki és minden más szempontból is. Az Európát idén elképesztő erővel sújtó hőkupolák első, talán legerősebbike elsősorban Németországra és Franciaországra csapott le. Mainzban voltak 37-38 fokos napok is, ami ott legalább tíz fokkal több, mint a szokásos és mivel az országban alig 5% a lakásoknak van felszerelve légkondival, így ez az időszak igazi pokol volt. Megterhelt, nem tagadom és rányomta bélyegét az ottlétemre. Szerencsére a július már valamivel enyhébb volt, könyebben tudtam dolgozni és sikerült befejezni nagyjából amit elterveztem. Tervben van egy nemzetközi konferencia és egy nagy szerkesztett kötet is, ez majd ősszel derül ki, hogy megvalósul-e. Összebarátkoztam egy kedves szerb és spanyol restaurátorral és néha kimentünk közösen ebédelni, iszogatni. Kondiba is jártam, amikor. tudtam. A honvágy - érdekes módon, talán először - most Szeged felé orientált. Széparcú múzsám, a nyugodt város, az otthoni nagy könyvtáram, a komfortzónák nyugodt, unalmas világa és topográfiája - most felértékelődött a mainz demográfiai és zeitgeisti káoszban. 

Érdekes tapasztalat volt, a téli időszakra már felkészültebben tudok visszamenni. 

Hol van az otthon? Szemelvények egy vándor világából

A havi fő teendőimet, tudományos munkám fő mérföldköveit egy szép, elegáns kék jegyzetfüzetbe írogatom immár évek óta. Egy ügyvédnek tanuló német fiútól kaptam még 2016-ban Berlinben, bár mi Mainzban találkoztunk néhány hónappal korábban. Csak nemrég tudatosult bennem, hogy ez a kék füzet - amelyben az elmúlt tíz évem tudományos tevékenységének minden terve, vágya, gondolata benne van - ugyanahhoz a városhoz köt, amelyhez szakmai karrierem egyik csúcsa, a Humboldt kutatói ösztöndíj fog kötni ismét idén és jövőre is több hónapon át.  

Mainz városát 2015-2016-ban többször meglátogattam a lenyűgöző régészeti könyvtára miatt. Akkor egy egzisztenciális válság kapujában álló, karrierje kezdetén lévő doktorandusz voltam: nagy vágyakkal, álmokkal, de végtelenül sok bizonytalansággal és kusza gondolatokkal. Jövőm nem tudtam, utak végtelensége állt előttem, amelynek helyes választása egy életreszóló döntés volt. El kellett döntenem, hogy maradok-e Németországban, vagy visszajövök Közép-Kelet Európába. Ha maradok, nem lesz stabil állásom, az akadémiai nomadizmus számomra már huszonévesen is fárasztó életmódja áll majd előttem (ahogy akkori kollégáim előtt sokszor még ma is). Ha visszatérek Erdélybe, az ősi otthonba, akkor mi várhat rám ott? Lesz-e egyetemi állásom? Megmaradhatok-e a tudományos pályán, vagy a sok karriert váltó és az akadémiai életnek hátat fordító friss doktorok egyike leszek (ahogy kolozsvári exem is például). A döntés nehéz volt 2016 nyarán, pontosan tíz évvel ezelőtt. 

Végül hosszas vívódás után csak Erdély mellett döntöttem. Megpróbálni visszatérni oda, ahol jó negyedévszázadot éltem. Már tíz évvel ezelőtt is sok város volt mögöttem: szülővárosom, Szatmárnémeti (1987-2007), Kolozsvár, egyetemi éveim és legszebb ifjúságom szerelmes évei (2007-2013), Róma (hét hónap 2013-ban) és végül Erfurt (2014-2016). Már akkor is nomád voltam a javából, de mégis, az otthonérzet az egyértelműen valahol a Szatmár-Kolozsvár tengely között mozgott, bár nyugalmat, szépséget, felejthetetlen élményt és az otthonérzés melegét, az ősbiztonság ősiségét megtapasztalhattam Rómában is, intellektuális önmagam szent városában, de még Weimarban is, kora őszi sétáim alatt. Visszatértem tehát oda, ahol – Eliade szavai szerint – minden utcának mítosza és személyes mitológiája van, oda, ahol épületek falain, kis sikátorokban és egy-egy kocsma hangulatában is emlékek ezrei keverednek régi és új arcokkal. Kolozsváron éltem ismét 2016 és 2018 között. Nehéz, szörnyű két év volt, ma már felfoghatatlan, hogy is bírtam végig menni az úton. Személyes nehézségek, válságok és szakmai küzdelmek sorozata omlott rám abban a 1,5 évben, ugyanakkor a sajtóban akkor eltöltött hosszú hónapjaimnak köszönhetően Erdély-szerte ismert közértelmiségivé lettem, amely szerepkört azóta is próbálom ápolni. Egyetemen viszont nem kaptam állást. Esélyem se volt belépni azokon a kapukon, amelyek talán 2013-as távozásomkor végérvényesen bezárultak. Ez máig fájó seb és keserűség, bár az idő és az azóta eltelt évek enyhitették ezt a személyes kudarcot. 

2018 tavaszán felmondtam tévés munkámból és életem egyik leginspirálóbb hónapját töltöttem szülővárosomban, ahol sikerült befejeznem a hónapok óta porosodó doktorim könyv-változatát, amelyet aztán év végén Oxfordban adtak ki. Azóta egy tucat recenziót kapott, közel száz idézettséggel. Az otthoni hónap ugyanakkor inspirált másra is: 2018 kora tavasza óta pályáztam a legkülönbözőbb helyekre (közel 30 posztdoktori pályázatot adtam le 2016-2018 között). Munka után, hulla fáradtan, reggel, este, úton, szünetekben....határozottan azért küzdöttem, hogy a tudományos életbe visszatérjek. Két évembe telt, de 2018 nyara csodát hozott: volt mesteris témavezetőm javaslatára pályáztam egy nagyszebeni állásra és csodák csodájára, 2018 júniusában felvettek: megkaptam első egyetemi állásom.

A boldogságom leírhatatlan volt. Rá két hónapra jött a hír: februári pályázatom – amelyet szegedi tanárbarátaim javaslatára adtam be Szegedre – sikert aratott, elnyertem egy NKFI (egykori OTKA) posztdoktorit. A siker valahogy mindig duplán jön az életemben (hosszú sikertelenségek után). 2018 és 2021 között Szeged és Nagyszeben között ingáztam és vittem a vállamon a nagyszebeni egyetemi oktatói állást és a szegedi posztdoktori kutatásom, amelynek gazdag eredményei lettek végül. Ennek meg lett az ára is: három év alatt húsz kiló plusz (nagyrészt az időközben beköszönő disztopikus pandémia miatt is, amely engem mély lelki válságba is sodort). Nagyszeben rengeteg barátot, élményt és főleg városi történelmet, urbánus esztétikai tapasztalatot adott nekem. Sokadik városom volt, ahol ráadásul kétszer is költöztem, de a város esztétikája és az ottani barátok segítettek túlélni a pandémiából és az egyetemi munkából fakadó nehézségeket. 

2021 nyarán, öt évvel ezelőtt végül ismét költöztem, ezúttal Szegedre. Majdnem két éven át ideiglenes állásban, szerződések sokaságában, de végül 2023-ban állandó egyetemi státuszt kaptam. 2023 óta rendszeresen járok Budapestre is, ahol sikerült egy baráti társaságba is bekerülnöm. 2023-2024 között hónapokat töltöttem két ösztöndíj miatt Bécsben, 2025-ben pedig karrierem alighanem csúcsán habilitáltam, egy Lendület és Humboldt támogatást is kaptam. Fel se fogom, sose felejtem a pillanatot, amikor a két emailt elolvastam, amelyben tájékoztattak. Nehezen ugyan, de sikerült egy kis baráti társaságot kialakítanom a városban, ahol már százakat ismerek talán - látásból.

De ezek tükrében, ennyi város, ennyi költözés, ennyi távolban maradt barát és ennyi ottmaradt helyi mítosz után: hol is van az otthon? Talán ott, ahol az ember ezt érzi? A kényelmes, nyugodt, az ősbiztonságot sugárzó ágyakban, utcákban, ölelésekben, arcokban, baráti pillanatokban? A családi, gyermekkori fészekben? A szerelmes diákévek mitikus városában? A doktori évek fiatal reményeinek dicső városaiban? A stabil tudományos pálya kispolgári nyugalmában? Talán mindenhol van egy kis otthon, amely leginkább arcokban, emberekben, élményekben nyilvánul meg. Ha látom őket, ha találkozhatok velük, az otthonérzet is felélénkül, még ha egy pillanatra, rövid percekre is, de elragad az a varázslat, amellyel ezt a fogalmat azonosítjuk: melegség, nyugalom, biztonság, mosolygós csend, a nyári nyugalom ismerős fényárja.  Nekem ez az érzés fragmentált, széttöredezett, szétszórt, három-négy ország vagy féltucat városában, barátaim mosolyában, anyámék drága arcában, egykori és mostani szerelmek és szeretők, szép utcák, templomok, egyetemek és kocsmák hangulatában. Ha egyszer egy helyre lehetne sűríteni ezt, az a hely maga lenne a paradicsom, maga lenne a csoda, de ilyen legfeljebb a mítoszokban van. Azt meg kutatom, tanulom, olvasom – örök okulásomra.