Mainzi napjaim

 Sokan ugyan nem, de néhányan érdeklődtek, hogy telnek mainzi napjaim és mit keresek ismét Németországban, ahol 10 éve éltem egy kis időt (2014-2016 között Erfurtban és 2-3 hónapot Mainzban és Frankfurtban is). Röviden ventilálok erről, igy nekem is könnyebb és az érdeklődő ismerőseimnek is talán részletesebben tudok egy-egy blogbejegyzés formájában válaszolni.

2007 óta nem élek szülővárosomban, azóta öt ország hét városában éltem hosszabb-rövidebb ideig. Világpolgárnak nem mondanám magam, mert alapvetően a klasszikus Mitteleurópát jártam be, kis itáliai kiruccanással, de alapvetően csupán két idősávban mozogtam Nagyszeben (legkeletibb), Frankfurt (legnyugatibb) és Róma (legdélibb) között.  Huszonévesen ez még könnyebben ment, bár soha nem voltam egy gyors alkalmazkodó, de mostanság úgy érzem, hogy az ilyen hosszabb külföldi szakmai útak már nagyobb mentális és fizikai megterhelést rónak rám. Lehet a "korosodás" vagy a kényelem az oka, fene tudja. Új emberekhez alkamazkodni, éghajlatot, időjárást, társadalmat, ágyat, lakást váltani, új rutint létrehozni kétségtelenül nehezebb negyvenhez közeledve mint huszonévesen, legalábbis én magamon most ezt érzem. Néhány ember, a szegedi hétköznapjaim bizony hiányzanak - 1-2 éve még nem gondoltam ezt.

Mainzban 9 hónapot töltök majd, igaz, nem egyszerre, hanem három különálló szakaszban idén nyáron, télen és jövő nyáron.  A világ egyik legjelentősebb régészeti szakkönyvtárában és régészeti intézetében, az egykori RGZM (ma Leibniz Institute of Archaeology - LEIZA) Humboldt ösztöndíjas kutatója vagyok. Ez egy elképesztően nagy megtiszteltetés, hisz ritkán adódik lehetősége egy közép-kelet európai kutatónak, hogy humboldtiánus legyen. Mindez ráadásul alig néhány hónappal azután történt, hogy elnyertem életem első kutatócsoporti támogatását az MTA Lendület programjának keretében. Panaszra tehát semmi okom nincs, legalábbis szakmailag ez valóban a hála és a kegyesség ideje. A 9 hónap alatt (valójában 14 lesz, mivel szakaszokra bomlik) remélhetőleg elkészül Pannonia provincia Mithras kultuszáról az első angol nyelvű monográfia és számos tanulmány, amelyet ebben, a közel 200.000 kötetet számláló könyvtárban fogok megírni. A viszonyokról: a nyilászárók tökéletesek, túl drágák is talán. A könyvtárban a világ vezető kiadóitól ömlenek a drágábbnál drágább kötetek, amelyeket általában csak kalauz oldalakon szoktunk látni otthon. Irodát is kaptam, bár ritkán használom. Az intézetben a világ vezető római korral foglalkozó régészei és ókortörténészei vannak, így Dominik Maschek vagy Alexandra Busch, de nagyon sokat köszönhetek Martin Schönfeldernek, aki már 10 éve a mainzi barátom és szakmai támaszom itt.

Napjaim nagy részét most július végéig tehát a könyvtárban töltöm. Ha szép, napsütéses, kék eges nyár lenne, ezért igen nagy kár lenne, de "mázlimra", Németországban nincs valódi nyár, főleg júniusban: két hete vagyok itt, de csupán 2 nap volt, amikor a nap órákra kisütött és a hőmérséklet 25 fok felé kúszott. Állandóan borult, felhős, néha napsütéssel tarkított idő, aminek egyetlen haszna, hogy az ember jobban tud aludni és nem kívánkozik ki a munkából. Hosszú távon biztos nem birnám, nekem egy adott szélességi foktól északra nem való az élet. 2-3 hónapot talán ki lehet birni, de egy újabb 3 évet mint doktori éveim alatt biztos nem vállalnék be ("nincs az a pénz" - ahogy mondanánk). Egy rövid kutatási időszakra azonban elviselhető, bár a mentális gyakorlat, felkészülés erre fontos. Ugyanakkor, a ritka napos időt a város gyakorlatilag ünnepként fogadja hétvégén: elképesztő forgatag van a Rajna partján. Mainz római város, tele római emlékekkel, lenyűgöző római templommal (Isis et Magna Mater), romokkal, Augustus kora óta álló emlékkel ("Drususstein"), késő középkori és barokk emlékekkel. A belváros szép, érdekes, izgalmas, de a háború szörnyű nyomai, az 50-60-as évek épitészetének funkcionalista, pragmatikus és lélektelen kockái, szürkeségei sajnos itt is erősen érzékelhetőek. Ezeket a monstrumok ugyan lassan átalakulnak, de lélektelen jellegük nagyban hozzájárul egy-egy német város bizarr, távolságtartó hangulatához. 

Mainz tíz évvel ezelőtt is 30%-os bevándorolt lakosságból állt, ma ez az arány 40% feletti és ez nagyon is érzékelhető a tömegközlekedésben, a város minden pontján. Van itt etióp, perzsa, libanoni, szíriai és persze évtizedek óta török étterem és termék, minden mennyiségben és minőségben. Egy magyarnak, aki monoetnikus közegben nőtt fel persze ez valódi kultúrsokk, számomra kevésbé az, bár kétségtelen, hogy akadnak furcsaságok, amivel nehéz megbarátkozni vagy ami világnézeti különbségekből fakadnak. 2-3 hónapig az ember ezek mellett gond nélkül elvan, nem zavar, hisz nem az én hétköznapi világom részei.

A város pörög, sok esemény van (bár többségük itt is az alkoholról és töménytelen étel és ital fogyasztásról szól), hétköznapjaim nagy része az intézet és az ottani emberek körül forog. 1-2 helyi ismerősöm maradt 10 évvel ezelőttről, velük majd nosztalgiázok és kiváncsian hallgatom majd őket, hogyan látják a városban történt változásokat 2016 távlatában. 

Az árak tűrhetőek, alig találom drágábbnak az ételt, italt, mint Budapesten vagy akár Szegeden. A lakásárak, albérleti árak persze sokkal borsosabbak, az nagyban megnehezíti az életet, de a fizetések kétszer annyiak, mint Magyarországon (a kutatói ösztöndíjak pedig háromszoros szorzóval működnek). A jólét érzékelhető az utcán, bár kérdés, meddig marad ez igy, sok a kritikus és aggódó hang is. 

Két hét alatt főleg a belvárost jártam be, néhány olyan helyet, ahol már 2016-ban is voltam (a római templom, a katedrális). Sikerült bejutnom a Johanniskirche ásatás alatt álló kiállitására is és elmentem Heidelbergbe, ami lenyűgöző város minden tekintetben. E rövid idő alatt három tanulmányom sikerült befejeznem, amely már rég várt rám, de még van kettő legalább és azt követően nekilátom a monográfiának is.

Post scriptum: a Humboldt ösztöndíjam kilenc hónapjából most 2,5 hónapot töltöttem Mainzban. Ebből a június 15-július 1 elképesztően nehéz volt: megterhelő fizikai, lelki és minden más szempontból is. Az Európát idén elképesztő erővel sújtó hőkupolák első, talán legerősebbike elsősorban Németországra és Franciaországra csapott le. Mainzban voltak 37-38 fokos napok is, ami ott legalább tíz fokkal több, mint a szokásos és mivel az országban alig 5% a lakásoknak van felszerelve légkondival, így ez az időszak igazi pokol volt. Megterhelt, nem tagadom és rányomta bélyegét az ottlétemre. Szerencsére a július már valamivel enyhébb volt, könyebben tudtam dolgozni és sikerült befejezni nagyjából amit elterveztem. Tervben van egy nemzetközi konferencia és egy nagy szerkesztett kötet is, ez majd ősszel derül ki, hogy megvalósul-e. Összebarátkoztam egy kedves szerb és spanyol restaurátorral és néha kimentünk közösen ebédelni, iszogatni. Kondiba is jártam, amikor. tudtam. A honvágy - érdekes módon, talán először - most Szeged felé orientált. Széparcú múzsám, a nyugodt város, az otthoni nagy könyvtáram, a komfortzónák nyugodt, unalmas világa és topográfiája - most felértékelődött a mainz demográfiai és zeitgeisti káoszban. 

Érdekes tapasztalat volt, a téli időszakra már felkészültebben tudok visszamenni. 

The Erfurt experience: memories of the last two years

I had a wonderful farewell party with my friends from Cluj-Kolozsvár in May, 2013. I knew already than, that next year in the same period I will be already in Erfurt. I won a doctoral scholarship in Rome and in Erfurt too. Was one of my best days to celebrate. Wonderful memories.

After an unforgettable stay in Rome, I moved in Erfurt in the end of February, 2014. My mother didn’t even know where is this city...my friends back home asked me, where is this town known perhaps for some of us due to Luther and the worst school massacre ever happened in Germany. In few days, I met all my obstacles and challenges I will face in the next two years: language barriers, missing my homeland, my old friends, people with the same mentality and world view, the sunshine, warm and hot weather, the dynamic life of Cluj-Kolozsvár and Rome, the beauty of Budapest. I found myself in a small city, with an amazing architecture from its long time disappeared Medieval glory. A sleeping beauty, which wakes up few times per year, mainly because of the great crowd of old, local tourists. I passed a terrible insomniac period of two months (sleeping 3-4 hours per day) till I accepted the town. It was like a metamorphosis. You accept it, or you run away. In my deepest darkness of insomnia, I decided to walk around in the heart of the Altstadt, to discover all the small Medieval streets, churches, gassen of the town. I found out, that it is not only beautiful, but very peaceful too, especially if I can avoid people here. To enjoy the small Gera, called generously by the locals as “small Venice”, the beautiful sound of birds in the Louisenpark, the picturesque bridges there from the 19^th century and some of my favourites art nouveau doors from the new part of the city. Erfurt, the empty, useless jewellery of Thüringia became slowly a personality, with few hidden, lived beauties. It was an interior journey too, healing myself from severe homesick and loneliness, wondering through the streets of Erfurt and slowly, building my own universe here. I was lucky to met some exceptional persons here, who arrived always in those moments, when you are in the deepest “sh—t”. Probably, in a pathetic discourse they would called the Angels. They are, actually. They helped me to accept a city and an environment, which was so unfamiliar, so different, so new for me in every details. They proved what the longest ever Harvard study did few years ago: the secret of happiness and health is always to have quality relationships and bonds. I’m really glad, that in my journey - in Erfurt and beyond – I met amazing people. The last 4 years of my Ph.D. spent in 4 different countries crossed my journey with the life of hundreds of other people. Beside the fact, that I was extremely luck to study in one of the best academic environments of the world (for those at least who are interested in Roman religion), I met also some fantastic researchers, who’s inspiring life and journey gave me power to carry on and to believe, that once I will find stability and a place called home, for what I’m seeking for since many years. Hopefully, soon.

I leave Erfurt. Will return several times, so farewells are useless in a globalized world, where mobility of all kind of people are higher than ever – especially in academia. But in many sense, I know, a chapter of my life ends now. As it happened in 2013, when I left my beloved Cluj, or in 2007 when I left my hometown. One need to summarize the journey, make some conclusions and express his gratitude for all the beautiful memories experiences and lived in a period, which marks my life.

So thankful for that academic environment, I experienced here. A single picture, which I will never forget, can tell this more, than any words: during the International Congress of World Religions, where I was helper in that well known blue shirt (my colleagues know!), I attended the opening lecture of Jörg Rüpke in the Lived Ancient Religion panel. The small room was full with people, there was no space to move. So many people were there, that some of them were sitting on the floor, as in a meditation session. In the room I saw Christopher Smith, Jörg Rüpke, Rubina Raja, Richard Gordon, Attilio Mastrocinque, Jan Bremmer, Nicole Belayche, Corinne Bonnet, Greg Woolf, my friends from Rome, Erfurt and the UK. This was for me something like the famous Hollywood selfie: all of your idols in one room. Unforgettable.

Most grateful for those few persons, who I met here and I’m considering them as friends. I think, I was able to build up here a social life, which reflected my old nature and my life back in my homeland. Bonds for a lifetime – let’s hope.

I’m grateful for the inner journey I made here. Was my biggest and hardest challenge till now, but surely helped a lot to get much stronger, adaptable and flexible to hard environments and new situations. I learned to monitorize my own fears and demons, insecurities. In some cases, with some persons I met here, this didn’t work unfortunately. In most of the cases however, yes. And I’m glad for that and grateful for those angels, who helped me in this embodied experience from Erfurt, Weimar, Jena and home too.