Mainzi napjaim I.

 Sokan ugyan nem, de néhányan érdeklődtek, hogy telnek mainzi napjaim és mit keresek ismét Németországban, ahol 10 éve éltem egy kis időt (2014-2016 között Erfurtban és 2-3 hónapot Mainzban és Frankfurtban is). Röviden ventilálok erről, igy nekem is könnyebb és az érdeklődő ismerőseimnek is talán részletesebben tudok egy-egy blogbejegyzés formájában válaszolni.

2007 óta nem élek szülővárosomban, azóta öt ország hét városában éltem hosszabb-rövidebb ideig. Világpolgárnak nem mondanám magam, mert alapvetően a klasszikus Mitteleurópát jártam be, kis itáliai kiruccanással, de alapvetően csupán két idősávban mozogtam Nagyszeben (legkeletibb), Frankfurt (legnyugatibb) és Róma (legdélibb) között.  Huszonévesen ez még könnyebben ment, bár soha nem voltam egy gyors alkalmazkodó, de mostanság úgy érzem, hogy az ilyen hosszabb külföldi szakmai útak már nagyobb mentális és fizikai megterhelést rónak rám. Lehet a "korosodás" vagy a kényelem az oka, fene tudja. Új emberekhez alkamazkodni, éghajlatot, időjárást, társadalmat, ágyat, lakást váltani, új rutint létrehozni kétségtelenül nehezebb negyvenhez közeledve mint huszonévesen, legalábbis én magamon most ezt érzem. Néhány ember, a szegedi hétköznapjaim bizony hiányzanak - 1-2 éve még nem gondoltam ezt.

Mainzban 9 hónapot töltök majd, igaz, nem egyszerre, hanem három különálló szakaszban idén nyáron, télen és jövő nyáron.  A világ egyik legjelentősebb régészeti szakkönyvtárában és régészeti intézetében, az egykori RGZM (ma Leibniz Institute of Archaeology - LEIZA) Humboldt ösztöndíjas kutatója vagyok. Ez egy elképesztően nagy megtiszteltetés, hisz ritkán adódik lehetősége egy közép-kelet európai kutatónak, hogy humboldtiánus legyen. Mindez ráadásul alig néhány hónappal azután történt, hogy elnyertem életem első kutatócsoporti támogatását az MTA Lendület programjának keretében. Panaszra tehát semmi okom nincs, legalábbis szakmailag ez valóban a hála és a kegyesség ideje. A 9 hónap alatt (valójában 14 lesz, mivel szakaszokra bomlik) remélhetőleg elkészül Pannonia provincia Mithras kultuszáról az első angol nyelvű monográfia és számos tanulmány, amelyet ebben, a közel 200.000 kötetet számláló könyvtárban fogok megírni. A viszonyokról: a nyilászárók tökéletesek, túl drágák is talán. A könyvtárban a világ vezető kiadóitól ömlenek a drágábbnál drágább kötetek, amelyeket általában csak kalauz oldalakon szoktunk látni otthon. Irodát is kaptam, bár ritkán használom. Az intézetben a világ vezető római korral foglalkozó régészei és ókortörténészei vannak, így Dominik Maschek vagy Alexandra Busch, de nagyon sokat köszönhetek Martin Schönfeldernek, aki már 10 éve a mainzi barátom és szakmai támaszom itt.

Napjaim nagy részét most július végéig tehát a könyvtárban töltöm. Ha szép, napsütéses, kék eges nyár lenne, ezért igen nagy kár lenne, de "mázlimra", Németországban nincs valódi nyár, főleg júniusban: két hete vagyok itt, de csupán 2 nap volt, amikor a nap órákra kisütött és a hőmérséklet 25 fok felé kúszott. Állandóan borult, felhős, néha napsütéssel tarkított idő, aminek egyetlen haszna, hogy az ember jobban tud aludni és nem kívánkozik ki a munkából. Hosszú távon biztos nem birnám, nekem egy adott szélességi foktól északra nem való az élet. 2-3 hónapot talán ki lehet birni, de egy újabb 3 évet mint doktori éveim alatt biztos nem vállalnék be ("nincs az a pénz" - ahogy mondanánk). Egy rövid kutatási időszakra azonban elviselhető, bár a mentális gyakorlat, felkészülés erre fontos. Ugyanakkor, a ritka napos időt a város gyakorlatilag ünnepként fogadja hétvégén: elképesztő forgatag van a Rajna partján. Mainz római város, tele római emlékekkel, lenyűgöző római templommal (Isis et Magna Mater), romokkal, Augustus kora óta álló emlékkel ("Drususstein"), késő középkori és barokk emlékekkel. A belváros szép, érdekes, izgalmas, de a háború szörnyű nyomai, az 50-60-as évek épitészetének funkcionalista, pragmatikus és lélektelen kockái, szürkeségei sajnos itt is erősen érzékelhetőek. Ezeket a monstrumok ugyan lassan átalakulnak, de lélektelen jellegük nagyban hozzájárul egy-egy német város bizarr, távolságtartó hangulatához. 

Mainz tíz évvel ezelőtt is 30%-os bevándorolt lakosságból állt, ma ez az arány 40% feletti és ez nagyon is érzékelhető a tömegközlekedésben, a város minden pontján. Van itt etióp, perzsa, libanoni, szíriai és persze évtizedek óta török étterem és termék, minden mennyiségben és minőségben. Egy magyarnak, aki monoetnikus közegben nőtt fel persze ez valódi kultúrsokk, számomra kevésbé az, bár kétségtelen, hogy akadnak furcsaságok, amivel nehéz megbarátkozni vagy ami világnézeti különbségekből fakadnak. 2-3 hónapig az ember ezek mellett gond nélkül elvan, nem zavar, hisz nem az én hétköznapi világom részei.

A város pörög, sok esemény van (bár többségük itt is az alkoholról és töménytelen étel és ital fogyasztásról szól), hétköznapjaim nagy része az intézet és az ottani emberek körül forog. 1-2 helyi ismerősöm maradt 10 évvel ezelőttről, velük majd nosztalgiázok és kiváncsian hallgatom majd őket, hogyan látják a városban történt változásokat 2016 távlatában. 

Az árak tűrhetőek, alig találom drágábbnak az ételt, italt, mint Budapesten vagy akár Szegeden. A lakásárak, albérleti árak persze sokkal borsosabbak, az nagyban megnehezíti az életet, de a fizetések kétszer annyiak, mint Magyarországon (a kutatói ösztöndíjak pedig háromszoros szorzóval működnek). A jólét érzékelhető az utcán, bár kérdés, meddig marad ez igy, sok a kritikus és aggódó hang is. 

Két hét alatt főleg a belvárost jártam be, néhány olyan helyet, ahol már 2016-ban is voltam (a római templom, a katedrális). Sikerült bejutnom a Johanniskirche ásatás alatt álló kiállitására is és elmentem Heidelbergbe, ami lenyűgöző város minden tekintetben. E rövid idő alatt három tanulmányom sikerült befejeznem, amely már rég várt rám, de még van kettő legalább és azt követően nekilátom a monográfiának is.

Esterházy halott, Európa felkészületlen, avagy: konzervativ gondolatok a neoliberális jelenről

Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.

Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának mélyülését, bár évek óta tanúja volt a

kontinenst megtépázó ideológiai változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom. Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.

Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5 éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből 24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk -  szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados  múltra vezet vissza, míg a világ más részein – Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a

dolgok szinte mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran – Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni. Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen, ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom. Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény, zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az Antikrisztusa.

Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban nőttek fel.

Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális, Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja: neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai

gyerekeknek és számos arab barátom is van.  Azonban számos pontban, konzervatív értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.

Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé, azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani. Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé avanzsálja.  Azonban ahhoz, hogy ez a jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a  nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.

Reméljük, a kamasznak benő a feje.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016. augusztus 2-i számában.