Migráncsok – avagy a gyűlölködés népszavazása

Notes on the Hungarian referendum focusing on the so called compulsory migration rate. As in my latest article, I still claim, that the only solution for this crisis of Europe would be the patient education, informing the masses with appropriate methods and analogies. A communication between refugees and non-refugees and a deep change of the European border-system and education system. While some of the leading EU politicians represent the "honey" policy of Willkommenskultur, the other half of Europe jumped in the other opposition of terrible hate. Where is rationality and Realpolitik in Europe?

Nagy erőkkel beindult a kampány Magyarországon, ahol úton, útfélen másról szem szólnak a hírek, mint az ország integritását, munkahelyeit, biztonságát és már-már egzisztenciáját fenyegető migránsok hadáról. A világ háta mögötti magyar falvak református szószékeitől az autópályák mentén díszelgő hatalmas, kék plakátokig, mindenhol azt olvashatjuk, hogy néhány ezer embertársunk milyen gonosz, elvetemült, terrorista és opportunista. Ha részleteiben elemezzük a kampány érveit és diskurzusait, egyértelműen kitűnik: Európa félelmetesen kettészakadt és ezerféle

hangon szól hozzánk. Mit tehetünk mi ez ellen?

Nemrég még arról cikkeztem, hogy az Európát immár másfél éve szétszakító migrációs válság és kulturális összecsapás milyen módon hozta létre a mai politikai diskurzus dichotómiáját és végletekig feszült kettősségét. Gyakorlatilag két véglet között kell a szavazónak és a hétköznapi embernek döntenie: a Merkel – féle méztenger és Európát óriási tömegekkel revitalizáló új társadalom-politika vagy az erre pánikszerűen reagáló és a populista figurák aranykorát hozó gyűlölet-politika között. A két végletet sokan a liberalizmus kontra konzervativizmus, multikulturalizmus kontra bezárkózás politikájának felületes diskurzusává tették és tömegeket bélyegeznek meg mindkét vélemény táborából. Míg Brüsszelből az éles és sokszor

ironikus bírálat és parancsolgatás folyik, addig az önmaguk törékeny biztonságát és gyenge identitását most kerítéssel és szögesdróttal védelmező kis országok elefántcsonttoronyba menekülnek és saját gyengeségüket a gyűlölet-politikával próbálják kompenzálni. Makrotársadalmak pszichológiája sem különbözik sokkal az egyéni szintű emberi reakcióktól (elvégre, emberek társadalmat formálnak, vagy mi fene): ahol félelem van, ott védekezés jön és ha kell, igen agresszív fajta. A web2 társadalomban, ahol mindenki össze van kötve internetes hálózatok tucatnyi kötelékével, ez még egyszerűbb és gyorsabb. Magyarország most retteg, fél – védelemért kiállt. A védelem pedig szögesdróttal, gyűlölet kampánnyal jön egy olyan vélt vagy valós veszély és „ellenség” ellen, amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Nézzük meg, kitől félünk és miről is szól ez a szavazás.

Személyes tapasztalattal jövök, mert sem politikus, szem szociológus, sem arab világ szakértő nem vagyok. Ellenben történészként az elmúlt négy évben fél Európát bejártam és három éven át

Németországban éltem. Abban az országban, ahol főleg a Nyugat-német régióban teljesen természetes, hogy mindenki akcentussal, tört-németet beszél, a kedvenc borbélyod arab, a szombat reggeli csokis kiflit a török csajtól veszed a pékségben és ha este buliból tántorogsz haza mindig van egy igazi török vagy jordániai étterem, ahova betérhetsz. Ők ugyanúgy ott élnek és a hétköznapok részei, mint a több ezer romániai, albán, bolgár vagy magyar vendégmunkás – vagy ha tetszik, gazdasági migráns, aki hazája helyett, külföldön próbálkozik a boldog élet felépítésével.   A most Európába beáramló hatalmas tömegekkel nem az a gond, hogy újabb migrációs hullámot generált: ez egy természetes történelmi jelenség, migráció mindig is létezett és létezni fog – elvégre Márai is megírta a Szegények iskolájában – hogy mi, szegények állandóan vándorlunk.  A gond az, hogy kulturális különbségeket, életmód-típusokat és különböző, nemegyszer kiegyezhetetlen értékrendeket kényszerit gyorsan, azonnal egy fizikai térbe. Ez a felgyorsított folyamat okozza a félelmet, amely aztán a kis országokban, mint az etnikailag szörnyen monokróm Magyarország is gyűlölet-politikát szül. Mert ami jelenleg ebben a kampányban folyik, az sajnos már a végletekig feszült gyűlölködés: az arab és a muszlim 2001. szeptember 11. óta lassan de mára már biztosan szinonimája lett a mi vidékünkön (is) a terroristának, bűnözőnek és most, a „migráncsnak”. Pontosan az a folyamat zajlik le, mint a roma (cigány) közösség integrációs problémája esetén, amely párhuzamos társadalmat hozott létre a legtöbb magyar településen. Hosszú évek után, csak most értünk el oda, hogy az ún. „cigány-bűnözés” helyett – vagy mellett – a sajtó nagyobb figyelmet fordít a sikeres, társadalomba beilleszkedő és ott vezető pozíciót szerzett roma orvosok, értelmiségiek bemutatására is és nagyobb erőket és pénzeket fektetnek a hátrányos helyzetűek integrációjára. Évek munkája ez és nagyon messze még a siker. Ez is könnyebben ment volna, ha a megbélyegzés és undor helyett kezdettől fogva a nyitottság politikájával kezdtünk volna a problémákon dolgozni – elvégre, mi, keresztények ezt hallottuk gyerekkorunkban a templomban még.: szeresd felebarátod….Mindig Esterházy jut eszembe, ha bibliát idézek?

 Ma már viszont ott is, a szószékből a mózesi sáskajárásban a migráns-veszélyt kell kiolvasnunk a pap szájából. A „jobb félni, mint megijedni” alapelvet lehetne úgy is követni, hogy részletesen tájékoztatjuk a szavazókat arról, kiket, pontosan hány menekültet, meddig és hogyan engednénk be az országba. Tájékoztatni kellene a tömegeket arról is, hogy a migrációs-kvóta csupán arra kötelezné

Magyarországot, hogy a betelepülést kérőknek a papírjait elbírálja. Az már a magyar hatóságok döntése lenne, hogy megfelelő papírok hiányában beengedi vagy sem a menedékkérőt. Lenne-e a kevesebb, mint 2000 menekültkérő között terrorista, radikalizálódásra hajlamos egyén vagy erőszakoskodó? Meglehet, sőt, néhány biztosan. De képzeljük el, hogy a magyar társadalomból

kiemelünk 2000 személyt akiket útra bocsájtunk, mint menekültet. Nem lenne ebben a tömegben is néhány tucat őrült, pszichopata vagy erőszakoskodó?

Európa sorsa és a migrációs kérdés valóban súlyos és rendkívül bonyolult. Az Európai Unió radikális változásokon kell átmenjen és remélhetőleg ez be is következik mielőtt még további tagok kilépnek. Schengen eltörlése szükséges lenne, ahogy a muszlim integráció elősegítését szorgalmazó és a kulturális különbségeket csillapító tájékoztatásra, oktatásra is. Ez lassú folyamat, amelyet türelmetlen brüsszeli politikával nem fognak elérni. Ám az sem megoldás, hogy a magát kereszténynek valló, alkotmányának első sorában Isten nevét idéző ország velejéig a gyűlölködés színterévé váljon és emberek tömegeit bélyegezzen meg csak azért, mert szerencsésebb országban születtek, ahol épp, nincs háború, éhínség, forradalom, katonai puccs vagy erőszakolt amerikai „demokrácia-export”.Ne

feledjük: hatvan évvel ezelőtt 200.000 ember futott kétségbeesetten Európa jobb helyeire, Kanadába, Ausztráliába és az Egyesült Államokba. Bár hasonló kulturális szokások szülöttei voltak, mégis, mások. Mert mindenki más. Én soha nem tudtam „német” lenni 3 év után sem és kétlem, hogy ha még tíz évig ott élek, azzá válok. Mert magyarként gondolkodom és olyan „balkáni”, erdélyi az én eszem. Nem német, nem angol, nem olasz, nem spanyol – sose lesz az! Mégis, befogadtak, néhányuk barátnak tekint.

Az a 200.000 menekülő hatvan évvel ezelőtt is befogadásra lelt a világ különböző részein. Ők magyarok voltak – 1956 hősei.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016 szeptember 19-i számában.

Esterházy halott, Európa felkészületlen, avagy: konzervativ gondolatok a neoliberális jelenről

Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.

Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának mélyülését, bár évek óta tanúja volt a

kontinenst megtépázó ideológiai változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom. Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.

Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5 éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből 24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk -  szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados  múltra vezet vissza, míg a világ más részein – Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a

dolgok szinte mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran – Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni. Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen, ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom. Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény, zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az Antikrisztusa.

Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban nőttek fel.

Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális, Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja: neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai

gyerekeknek és számos arab barátom is van.  Azonban számos pontban, konzervatív értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.

Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé, azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani. Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé avanzsálja.  Azonban ahhoz, hogy ez a jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a  nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.

Reméljük, a kamasznak benő a feje.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016. augusztus 2-i számában.

Szíriai sorok II.

Refugees will change Europe radically. Yes, that's true. But what if we think on the migration in a historical perspective? Some analogies for refugees and migrant groups from history will help us to see this situation totally differently.

Azt senki sem tagadja, hogy az ún. migráns-hullám és a menekült- áradat gyökeres változásokat fog eredményezni szerte Európában. Bármi is legyen a szíriai háború vége és bárhogyan is történjen a hatalmas menekült áradat integrálása az öreg kontinensen, Európának szembe kell nézni egy gyökeres változással, amely a legnagyobb félelmet és aggodalmat okozza az emberek számára. Mindez leginkább azért történik, mert az átlag európai elfelejti saját, évezredes kontinensét történelmi perspektívákban szemlélni. Nézzük, mi történik akkor, ha a menekült-áradatot és féltve féltett Európánkat két évezredes történelmi perspektívából nézzük?

Az első példa a Római Birodalomból érkezik a ma emberéhez. A birodalom fővárosában, fénykorában, a Kr.u. 3. században közel egymillió ember élt. Ezek a mediterrán világ minden szegletéből odasereglett kereskedők, katonák, veteránok és szerencsét próbálók voltak. A Római Birodalom ugyan legendás toleranciáját és viszonylag hosszan tartó stabilitását erős és verhetetlen hadi gépezetének, infrastruktúrájának és szervezettségének köszönhette, Róma, a főváros de a legtávolabbi provinciák etnikai, vallási és kulturális sokszínűsége jól bizonyította, hogy bár a

Sziriai nő az ókori Palmyrából

„másság”, az „idegenség” és a „marginalitás” jelensége és fogalmai léteztek számukra, ezek csak a legextrémebb esetben okoztak gondot vagy váltottak ki felháborodást az átlag római polgár szemében. A mai Trastevere negyed római kori elődje, a Transtiberis szuburbiuma már kétezer éve egy kisebb szíriai enklávénak számított, ahol több ezer szíriai és közel keleti kereskedő és bevándorló élt. Saját nyelvükön és saját isteneikhez imádkoztak, sajátos palmyr írásaikkal látták el felirataikat és mindezt úgy, hogy a Római Birodalom főbb jogszabályait és a császár tiszteletét megtartották. De ókori szíriaiakat nagy számmal találnánk az 1800 évvel ezelőtti Erdély területén is, ahol számos auxiliáris csapat állomásozott a városok királynője, Palmyra vidékéről ide vándorolva. A Birodalom bukását nem is ők, de még csak nem is a 4. században egyre nagyobb tömegben érkező bevándorlók okozták. Egy jóval összetettebb folyamat eredményeképp, a birodalmak természetes bukásának következményeként múlt el Róma dicsősége is.

Hasonlóképp, Kr.u. 895 körül, az akkor már többségében keresztény Európát közel 600.000 lovas félnomád „istennyila” özönlötte el, akiket a nyugati és bizánci források „hunoknak”, ők magukat pedig magyaroknak nevezték. Érkezésük után fél évszázaddal, Európa lángokban állott. Mégis, sikerült őket „integrálni”: első királyuk, Szent István néven az egyetemes nyugati kereszténység és európai értékrend szolgája és követője lett. Igen, rólunk, magyarokról beszélek. Ugyanazokról a magyarokról, akik 1890 és 1918 között, majd 1956-ban ismét százezresével özönlötték el Nyugat-Európát, Kanadát, Ausztráliát és az Egyesült Államokat.

A mór épitészet csak egy,
a középkori arab kultúra hagyatékából

Nagy sokkot jelentett a kora középkori Európának számos déli királyság, így Córdoba vagy Szicília arab meghódítása is. Mégis, ma milliók látogatják kultúrájuk lenyűgöző emlékeit, amelyek – ahogy Henri Pirenne belga történész régesrég bebizonyította – szervesen  hozzájárult Európa gazdaságának felserkentésére és gyökeres megváltoztatásához.

A történelmi analógiákat sorolhatnánk, számos más esetet ismerünk: török kultúra beáramlása a Balkán vidékére, a szovjet – orosz kultúra befolyása a Vasfüggöny szögesebb oldalán….A lényeg, mindenhol ugyanaz volt: egy „más”, „idegen”, „betolakodó”, „hirtelen jött”, „kontrolálhatatlan” és „ismeretlen” érkezett Európába vagy annak egy vidékére. Az idegentől pedig az ember – természetes reakcióként – félelemmel, bezárkózással, falak és rácsok felemelésével válaszol. Európa bebástyázza magát a muzulmán áradattal szemben, annak ellenére, hogy nagyvárosainak döntő többségében már évtizedek óta virágzó arab, török negyedek léteznek. A bevándorló kérdés nem is a nagyvárosoknak vagy a fejlett, nyugati társadalmaknak okoz most gondot, hanem a monokróm, egynemzetiségű vagy még mindig a nemzetállami elveket valló országoknak és a kisvárosi közösségeknek. Aprócska, egynemzetiségű városok, mint a német Erfurt, vagy világpolitikai szempontból jelentéktelen kis országok, mint Magyarország éreznek leginkább most félelmet és látnak minden egyes bevándorlóban betörőt, terroristát, bűnözőt. Pedig döntő többségük – jelzem, a jelző fontos, döntő többségük – csak a terror elől menekül, ahogy tették azt őseik kétezer éve is Rómába, vagy mi, magyarok számos alkalommal történelmünk során.  Az, hogy a helyzetet sajnos sok török, szudáni vagy bulgár és albán is kihasználja, sajnos a jelenség hátulütője. Ha a bevándorlók még százezressével is érkeznek, ez is csupán 0,5-1% változást okoz Európa demográfiai és vallási térképén! A közel 510 milliós Európai Unió (ahol jelenleg kb. 20 millió muszlim él) most retteg a legrosszabb esetben is 800.000 vagy 1 millió fős bevándorló tömegtől. Ennek a tömegnek egy része – ha még nem is mindenki, de jelentős része – eleve szekuláris fiatal, akik pontosan egy radikális vallási környezettől megrémülve rohannak. Miért hisszük azt, hogy ezek az emberek, akik megremegnek, ha szülővárosuk neveit kiejtik előttük, valaha ölni fognak egy vallás nevében, amely szomszédjukat, barátaikat, netalán szüleiket is megölte?

A fent említett példák és a makro-skálán láttatott számok jól példázzák, hogy a jelenség – hosszú távon és történelmi léptékkel nézve – ugyan súlyos és valóban, történelmi, de egyáltalán nem tragikus vagy egyedülálló. A jelenlegi társadalom szerepe, hogy saját magát helyezze új helyzetbe és nagy léptékben, a költő szavaival élve, „csillagokkal mérve” lássa jogosan féltett kontinense jövőjét.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015 szeptember 25-i számában.

Szíriai sorok I.

Interview with a Syrian student about life in Syria before the war and the problem of the refugees, with some personal notes and additions experiences by myself in the so called "Arabic quartier" of Manchester.

 

Aligha van ma olyan ember, aki a reggeli kávé vagy utcai találkozások alkalmával ne aszíriai helyzetről, az ún. migráns-hullámról és Európa radikális változásáról beszélne. A globalizáció és az információ-robbanás világában ma már a tőlünk több száz kilométerre zajló háború is a szobánkba és zsebünkbe tudott költözni, olyannyira, hogy annak legártatlanabb áldozatai is sokkal hamarabb válhatnak ma már mindennapjaink részévé. Háborúmentes generációk egész sora élni most át saját bőrén azt, hogy milyen is egy világ, ahol nincs béke. A koszovói válság óta először érezhetjük, hogy a háború a nyakunkon.  A válságról, a szír helyzetről és a migráns kérdésről rengeteg kiváló publicisztika árasztja el naponta a megfelelően szelektáló olvasót. A számos perspektíva közül, most egy Németországban tanuló, szíriai fiatal szemszögéből láttatom a jelenséget.

I. M. (23) a dél szíriai Tartusban született. A legtöbb európai városnál idősebb település rendkívüli történelmi emlékeivel, gyönyörű tengerpartjával, keresztények és muszlimok lakta vegyes lakosságával és az országos átlagnál magasabb életszínvonalával egy békés

Aleppo a háború előtt

városnak mutatkozott még 2009-ben, amikor M. elhagyta a várost, hogy Ciprus törökök lakta vidékén telepedjen le és folytassa egyetemi tanulmányait. Ez igen gyakori jelenség volt a szíriai fiatalok körében már a nyolcvanas, kilencvenes években is, már az ő apja is külföldön tanult, ráadásul Bukarestben, a Műszaki Egyetemen. M. szerint, Szíria 2009-ben sem volt egy békés, vagy élhető ország, igaz, az akkori viszonyok össze sem hasonlíthatóak a maiakkal. Akkor még Damaszkusz vagy Aleppó virágzó arab városok voltak, utóbbi az egyik leghíresebb éjszakai élettel és bazárjaival több ezer nyugati turistát is kecsegtetett évente. Mi több, az Arab Államok kulturális fővárosa címet is elnyerte. Az átlag turista aligha érezhette a vészjósló jeleket. Arab ország, bazárok, minaretek, keresztények, felfoghatatlanul szép ókori romok, napsütés, tenger, alkudozás, színek és hangok sajátos mediterrán kavalkádja…Ám a helyiek másképp látták a dolgokat már 2009-ben is. Assad és kormánya gyakorlatilag ugyanazt a féldiktatorikus rendszert alkalmazta, amit harminc éve apja vezetett be. Az arab államokon végigsöprő kommunista

tendenciák az ötvenes, hetvenes években fosszilisként, egyféle oligarchikus diktatúrákként maradtak meg, amelyek próbáltak alkalmazkodni a mindig is a háttérben élő tribális, tradicionális szövetségekre és politikai berendezkedéshez. Ahogy a diktatúrákhoz dukál,

Assad kormányának is volt milíciája, kőkemény hadserege és rettegett titkosrendőrsége. A szigorú kormányzat ellenére, a hatalmi viszonyokban továbbra is nagy szerep jutott a vallási

vezetőknek, a szegény néprétegeket Marionette bábúként irányító imámoknak. Hogy a

Aleppó most

helyzet még bonyolultabb legyen, a szíriai vallási viszonyok ráadásul az egyik legheterogénebb képet mutatták az összes arab ország közül: voltak itt saját egyházzal rendelkező szíriai keresztények, görög keletiek, katolikusok, új protestánsok, síiták, szunniták és azon belül is több kisebb, nagyobb vallási csoport. Az, hogy ki hogyan és milyen módon értelmezi a Koránt, M. szerint attól is függ, milyen oktatásban részesült már otthon, családja körében.

A Korán egyféle „tribális” könyv: mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így nagyon könnyen

válhat akár az agresszió útlevelévé. Az Assad kormány megtorlásai miatt egyre növekvő elégedetlenség, szegénység következménye az lett, hogy a kilátástalan szegénységbe jutott régiók lakói – ahogy ez alapszabály minden társadalomban – az extrémizmus, a szélsőség felé menekült. Egy arab országban ez azonban nem fasizmus, kommunizmus, anarchizmus formájában fog jelentkezni, ahogy mi, európaiak megszoktuk. Egy arab országban ez wahhabizmus néven fog elterjedni, azaz az iszlám egy olyan ágát fogják felkarolni a szegények, amely a legradikálisabb, legerőszakosabb. 

160.000 menekült egy táborban Jordániában

A 2011 –es „arab tavasz” természetesen Szíriában is kirobbantotta a forradalmat, ám a többiországhoz hasonlóan, itt sem úgy sikerült, ahogy az utcára vonuló fiatal elit elképzelte. M. szerint, akkor jelen volt még egy viszonylag demokratikus, kompromisszumokra kész, Assad-ellenes politikai elit, akik képesek lettek volna az országot megmenteni. Sajnálatos módon azonban, a kormány időben „lefejezte” az ellenzéket, így a forradalomból ismétvallási

kérdés lett, ami még csecsemőkorában ölte meg a forradalom eszméit. Így kerülhetett sorb arra, hogy a kormány és az ellenzék harcának eredményeként – és persze a környező hatalmak óvatos, de érezhető közbenjárására – megszületett az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet.

M. elmondása szerint, akik ehhez csatlakoznak, gyerek korúk óta szegénységben és agymosásban élő fiatalok, akik gondolkodás nélkül követik a helyi vallási vezetők szavait. Többségük még csak nem is törekszik önálló gondolkodásra, hisz szüleiktől is azt tanulták, hogy a túlélést az amúgy is hátrálná.  Szerencséjére, neki nem volt része már a háború szörnyűségeit átélni, hisz jóval azelőtt elhagyta szülőföldjét és azóta sem tért vissza. Szülei és testvérei azonban továbbra is Szíriában élnek. A déli országrész és szülővárosának környéke jelenleg is viszonylag „csendes” vidék, bár a feszültség, a félelem ott van az utcán és az emberekben minden egyes nap.

M. jelenleg Erfurtban, Németország szívében és alighanem legszebb városában tanul május óta. A jelenlegi helyzet miatt most úgy gondolja, hogy esélye sincs visszatérni hazájába és nem is szándékozik. Hevesen iszlám és vallás-ellenes, mert szülőföldje elpusztításának és a

Sziriai menekültek megköszönik a németek segitségét
Erfurtban

forradalom kudarcának is ebben látja okát. Szerinte az iszlám és a több tucat vallási ága rég eltért az egykor híres arab filozófia és az európai értékeket megmentő

egykori kultúra értékeitől. Fél attól, hogy a bevándorlók akik most Európában akarnak letelepedni, ide is elhozzák a vallási identitásukból fakadó félelmeiket, frusztrációikat, ezzel gátolva az integrációt és új konfliktusokat hozva létre. M. sajnos igen borúlátó: nem látja a menekültválság végét és még ha valami csoda folytán, a Nyugat belátná, hogy az egyedüli

valódi megoldás, a háború megállítása lenne Szíriában, az ottani emberek mentalitásának

megváltoztatására évtizedek kellenek majd. És a vallási konfliktusok által fertőzött mentalitásra most már rátelepedett a félelem és a terror szörnyűségeinek felejthetetlen traumája is.

*

Saját véleményként, néhány gondolattal megtoldanám kedves barátom, M.I.eszmefuttatását. Nemrég Manchesterben, az Egyesült Királyság második legnagyobb városában jártam. A szállásom az ún. „arab negyedhez” igen közel esett, így egy héten át, napi rendszerességgel többször is módomban állt az impozáns neogótikus egyetem felé vezető úton ennek a sajátos világnak a sejtelmeit megtapasztalni. A nagyobb európai városokban már évtizedek óta fejlődő és egyre terebélyesedő arab negyedek találhatóak. Ezeknek a városrészeknek az elemzése megfelelő képet adhat azoknak, akik rettegéssel és félelemmel tekintenek Európa megállíthatatlan átváltozásával szemben. A manchesteri ún. „arab negyedben” élők – k

Manchester, Rusholme negyed

urdok, afgánok, törökök, szírek, pakisztáni és indiai lakosok – döntő többsége szorgos, dolgos ember, akiknek rég van stabil munkahelye. Mi több, jelentős részük igen tehetős, befektető és a városi elitnek egy sajátos, igaz, kissé szeparatista részét képezik. Az utcák telistele egzotikusabbnál egzotikusabb éttermekkel, shisha bárokkal, bazárokkal és csillogó, villogó ruhásüzletekkel, ahol a legváltozatosabb muszlim divatot lehet napirenden követni. A legfrissebb és legjobb datolyát – életem egyik legjobb gasztronómiai élménye volt – is ott lehet kapni. A valósághoz hozzá tartozik ugyanakkor, hogy ez a városrész az egyébként is szörnyen koszos és rendezetlen manchesteri utcákhoz képest is sokkal kaotikusabb és gondozatlanabb. Ha ez vár a legtöbb német, svéd, finn vagy netalán, magyar városra az elkövetkező évtizedekben, akkor számolnunk kell azzal, hogy új infrastruktúrát és városkép-rendezést kell majd létrehozni a helyi politikusoknak.

Az, hogy miként fogja az egyre rasszistább, önmaga elefántcsonttornyából kommentáló és félelemtől elvakított Európa saját értékeit megvédeni és újraértékelni, sajnos egyelőre a számos megválaszolatlan kérdések egyike.

 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 15-i számában.

Szétszakadó Európa

A határ, mint geopolitikai és jogi fogalom a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint minden jogállam szuverén természetének legelemibb szimbóluma. Egyes országok – így Románia is – a  nemzetközi konvenciók által szentesített határvonalat, mint egy ősi pomériumot, alkotmányos úton is védik és sérthetetlenségét az időtlenségbe kívánják helyezni. A jelenleg Európában kibontakozó geopolitikai, gazdasági és kulturális jelenségek azonban radikális színnel írják újra mindazt, amit eddig tudtunk a határ fogalmáról.

Egy jól ismert közösségi hálón igen népszerű az a rövid kis videó, amely Európa 1000 éves történelmének határmódosulásait két perces videóban ábrázolja. Az országok nevei, színei, határai pillanatok alatt módosulnak, ahogy az évtizedek pörögnek a kisfilmben. Gyorsított mechanizmusa ez egy állandó jelenségnek, amely különösen Európát, ezt az etnikailag, gazdaságilag és különösen kulturális identitásában ilyen sokszínű kontinenst mindig is jellemezte. Jelenleg, a gazdasági válságot követően két, régi folyamat látszik felgyorsulni az identitás – krízissel küszködő kontinens berkeiben: az egyik a geopolitikai és gazdasági határok gyors, néha radikális módosulása, a másik pedig a mikro - regionális határok és kulturális identitások felerősödése.

A Krím – félsziget elszakadása és Oroszországhoz történő csatlakozása (vagy csatolása) egy éles geopolitikai húzása volt annak az Oroszországnak, amely megfelelő gazdasági helyzetben érezheti magát ahhoz, hogy a jelenleg érvényben lévő összes nemzetközi normát áthágva, gyakorlati következmények – legfeljebb apró fenyítések révén – politikai határmódosítást kezdeményezzen egy olyan övezetben, ahol biztosnak érezheti még támogatottságát. A Krím félsziget elszakítása a geopolitikában csupán megerősítette, amit már sokan – így Zbigniew Brzezinski is – évekkel ezelőtt leirt: Oroszország kellően erős kártyákat tart a zsebében ahhoz, hogy az önmagába roskadt Európát és a jelenleg egy pacifista elnök által vezetett Egyesült Államokat sakkban tartsa. Mindezt Kína megnyugtató támogatásával, akit Vladimir Putyin hosszú perceken át dicsért legutóbbi beszédében. A tatárok öröme ebben az esetben másodlagos, hisz ők kizárólag bábuivá l

ettek ennek a jóval nagyobb sakktáblán játszott játéknak, de a kulturális identitásnak ez a határcsúszása máshol már erősebben érzékelhető.

Példának okáért, ott van Skócia. A már 2000 éve is külön történeti sajátosságokkal bíró vidék a történelem folyamán mindig is az angolok „székelysége” volt, erős függetlenségi törekvéssekkel, nemegyszer terrorista eszközökhöz is folyamodva. A folyamat mondhatni csúcsa 2012. október 15 –én következett be, amikor Edinburghban David Cameron és a Skót Parlament első minisztere, Alex Salmond aláírta Skócia függetlenségéről szóló referendum hivatalos igényét. A referendumra 2014. Szeptember 18-án kerül majd sor. A szakadással Skócia veszélyezteti Európai Uniós tagságát is, amelyet az ugyancsak szakadár részekkel küszködő Spanyolország - és most már valószínűleg Románia is – elutasít majd. A viták jelenleg odáig fajultak, hogy Skócia már 2016 –ban sem akarja a Union Jack zászlaja alatt olimpikonjait látni, sőt az M15 titkosszolgálati csoport tagjaitól is meg akar szabadulni.

Ehhez hasonló kezdeményezés látott napvilágot Veneto tartományban is, Olaszországban. A tartomány közel ezer éven át önálló államisággal rendelkezett a napóleoni háborúk végéig, amikor Ausztria, majd 1866 után, Itália része lett. Ennek ellenére, a tartományi törvények ma is „venetói népnek” határozzák meg a régió lakóit. Az „észak” és „dél”, mint gazdasági fogalmak jól ismertek Olaszországban és 2009 óta ezt egyre gyakrabban hallani úgy a helyi politikában, mint a közvéleményben is. Az északi államok - melyek közül kiemelkedik Veneto – gazdasági húzóereje túlságosan is kettéosztotta Olaszországot, amely jelen pillanatban a legutolsó felmérések szerint, az államcsőd széléhez közeledik. 2009 –ben hat helyi párt egyesülésével létrejött a Veneto-i Egység Pártja (Veneto Libertá), amely idén márciusban referendumot kezdeményezett a tartomány függetlenségének szavazásáról. Előre láthatóan, a szavazás eredménye pozitív lesz és az amúgy is válságban lévő olasz kormány nehéz feladat előtt fog állni.

Ilyen körülmények között a Székelyek Nagy Menete és a Székely Szabadság Napjának idei megünneplése nem tűnik különösen furcsának, hisz egy általános, európai tendenciának a része, ahol az egykor szentnek és sérthetetlennek megismert határok ma már gyakorlatilag megszűntek. Az négy példát látva azt is mondhatnánk, hogy a száz éve kirobbant Első Világháború következményeként újrarajzolt

Európa most ért meg arra, hogy saját magát újjászülje. Sem gazdasági, sem geopolitikai és kulturális határokat sem jelölnek már az államok konvencionális határai. Nagy kérdés, hogy milyen következményei lesznek a kulturális önrendelkezésnek ebben a virágkorában, ahol ugyan a demokratikus jogok érvényesülésének rég látott szabadságát láthatjuk, de ezzel egy időben ez az Európa kezdi ismét elveszteni uralmát saját maga alkotta törvényei felett.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. március 21 -i számában.