Szíriai sorok II.

Refugees will change Europe radically. Yes, that's true. But what if we think on the migration in a historical perspective? Some analogies for refugees and migrant groups from history will help us to see this situation totally differently.

Azt senki sem tagadja, hogy az ún. migráns-hullám és a menekült- áradat gyökeres változásokat fog eredményezni szerte Európában. Bármi is legyen a szíriai háború vége és bárhogyan is történjen a hatalmas menekült áradat integrálása az öreg kontinensen, Európának szembe kell nézni egy gyökeres változással, amely a legnagyobb félelmet és aggodalmat okozza az emberek számára. Mindez leginkább azért történik, mert az átlag európai elfelejti saját, évezredes kontinensét történelmi perspektívákban szemlélni. Nézzük, mi történik akkor, ha a menekült-áradatot és féltve féltett Európánkat két évezredes történelmi perspektívából nézzük?

Az első példa a Római Birodalomból érkezik a ma emberéhez. A birodalom fővárosában, fénykorában, a Kr.u. 3. században közel egymillió ember élt. Ezek a mediterrán világ minden szegletéből odasereglett kereskedők, katonák, veteránok és szerencsét próbálók voltak. A Római Birodalom ugyan legendás toleranciáját és viszonylag hosszan tartó stabilitását erős és verhetetlen hadi gépezetének, infrastruktúrájának és szervezettségének köszönhette, Róma, a főváros de a legtávolabbi provinciák etnikai, vallási és kulturális sokszínűsége jól bizonyította, hogy bár a

Sziriai nő az ókori Palmyrából

„másság”, az „idegenség” és a „marginalitás” jelensége és fogalmai léteztek számukra, ezek csak a legextrémebb esetben okoztak gondot vagy váltottak ki felháborodást az átlag római polgár szemében. A mai Trastevere negyed római kori elődje, a Transtiberis szuburbiuma már kétezer éve egy kisebb szíriai enklávénak számított, ahol több ezer szíriai és közel keleti kereskedő és bevándorló élt. Saját nyelvükön és saját isteneikhez imádkoztak, sajátos palmyr írásaikkal látták el felirataikat és mindezt úgy, hogy a Római Birodalom főbb jogszabályait és a császár tiszteletét megtartották. De ókori szíriaiakat nagy számmal találnánk az 1800 évvel ezelőtti Erdély területén is, ahol számos auxiliáris csapat állomásozott a városok királynője, Palmyra vidékéről ide vándorolva. A Birodalom bukását nem is ők, de még csak nem is a 4. században egyre nagyobb tömegben érkező bevándorlók okozták. Egy jóval összetettebb folyamat eredményeképp, a birodalmak természetes bukásának következményeként múlt el Róma dicsősége is.

Hasonlóképp, Kr.u. 895 körül, az akkor már többségében keresztény Európát közel 600.000 lovas félnomád „istennyila” özönlötte el, akiket a nyugati és bizánci források „hunoknak”, ők magukat pedig magyaroknak nevezték. Érkezésük után fél évszázaddal, Európa lángokban állott. Mégis, sikerült őket „integrálni”: első királyuk, Szent István néven az egyetemes nyugati kereszténység és európai értékrend szolgája és követője lett. Igen, rólunk, magyarokról beszélek. Ugyanazokról a magyarokról, akik 1890 és 1918 között, majd 1956-ban ismét százezresével özönlötték el Nyugat-Európát, Kanadát, Ausztráliát és az Egyesült Államokat.

A mór épitészet csak egy,
a középkori arab kultúra hagyatékából

Nagy sokkot jelentett a kora középkori Európának számos déli királyság, így Córdoba vagy Szicília arab meghódítása is. Mégis, ma milliók látogatják kultúrájuk lenyűgöző emlékeit, amelyek – ahogy Henri Pirenne belga történész régesrég bebizonyította – szervesen  hozzájárult Európa gazdaságának felserkentésére és gyökeres megváltoztatásához.

A történelmi analógiákat sorolhatnánk, számos más esetet ismerünk: török kultúra beáramlása a Balkán vidékére, a szovjet – orosz kultúra befolyása a Vasfüggöny szögesebb oldalán….A lényeg, mindenhol ugyanaz volt: egy „más”, „idegen”, „betolakodó”, „hirtelen jött”, „kontrolálhatatlan” és „ismeretlen” érkezett Európába vagy annak egy vidékére. Az idegentől pedig az ember – természetes reakcióként – félelemmel, bezárkózással, falak és rácsok felemelésével válaszol. Európa bebástyázza magát a muzulmán áradattal szemben, annak ellenére, hogy nagyvárosainak döntő többségében már évtizedek óta virágzó arab, török negyedek léteznek. A bevándorló kérdés nem is a nagyvárosoknak vagy a fejlett, nyugati társadalmaknak okoz most gondot, hanem a monokróm, egynemzetiségű vagy még mindig a nemzetállami elveket valló országoknak és a kisvárosi közösségeknek. Aprócska, egynemzetiségű városok, mint a német Erfurt, vagy világpolitikai szempontból jelentéktelen kis országok, mint Magyarország éreznek leginkább most félelmet és látnak minden egyes bevándorlóban betörőt, terroristát, bűnözőt. Pedig döntő többségük – jelzem, a jelző fontos, döntő többségük – csak a terror elől menekül, ahogy tették azt őseik kétezer éve is Rómába, vagy mi, magyarok számos alkalommal történelmünk során.  Az, hogy a helyzetet sajnos sok török, szudáni vagy bulgár és albán is kihasználja, sajnos a jelenség hátulütője. Ha a bevándorlók még százezressével is érkeznek, ez is csupán 0,5-1% változást okoz Európa demográfiai és vallási térképén! A közel 510 milliós Európai Unió (ahol jelenleg kb. 20 millió muszlim él) most retteg a legrosszabb esetben is 800.000 vagy 1 millió fős bevándorló tömegtől. Ennek a tömegnek egy része – ha még nem is mindenki, de jelentős része – eleve szekuláris fiatal, akik pontosan egy radikális vallási környezettől megrémülve rohannak. Miért hisszük azt, hogy ezek az emberek, akik megremegnek, ha szülővárosuk neveit kiejtik előttük, valaha ölni fognak egy vallás nevében, amely szomszédjukat, barátaikat, netalán szüleiket is megölte?

A fent említett példák és a makro-skálán láttatott számok jól példázzák, hogy a jelenség – hosszú távon és történelmi léptékkel nézve – ugyan súlyos és valóban, történelmi, de egyáltalán nem tragikus vagy egyedülálló. A jelenlegi társadalom szerepe, hogy saját magát helyezze új helyzetbe és nagy léptékben, a költő szavaival élve, „csillagokkal mérve” lássa jogosan féltett kontinense jövőjét.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015 szeptember 25-i számában.

Szíriai sorok I.

Interview with a Syrian student about life in Syria before the war and the problem of the refugees, with some personal notes and additions experiences by myself in the so called "Arabic quartier" of Manchester.

 

Aligha van ma olyan ember, aki a reggeli kávé vagy utcai találkozások alkalmával ne aszíriai helyzetről, az ún. migráns-hullámról és Európa radikális változásáról beszélne. A globalizáció és az információ-robbanás világában ma már a tőlünk több száz kilométerre zajló háború is a szobánkba és zsebünkbe tudott költözni, olyannyira, hogy annak legártatlanabb áldozatai is sokkal hamarabb válhatnak ma már mindennapjaink részévé. Háborúmentes generációk egész sora élni most át saját bőrén azt, hogy milyen is egy világ, ahol nincs béke. A koszovói válság óta először érezhetjük, hogy a háború a nyakunkon.  A válságról, a szír helyzetről és a migráns kérdésről rengeteg kiváló publicisztika árasztja el naponta a megfelelően szelektáló olvasót. A számos perspektíva közül, most egy Németországban tanuló, szíriai fiatal szemszögéből láttatom a jelenséget.

I. M. (23) a dél szíriai Tartusban született. A legtöbb európai városnál idősebb település rendkívüli történelmi emlékeivel, gyönyörű tengerpartjával, keresztények és muszlimok lakta vegyes lakosságával és az országos átlagnál magasabb életszínvonalával egy békés

Aleppo a háború előtt

városnak mutatkozott még 2009-ben, amikor M. elhagyta a várost, hogy Ciprus törökök lakta vidékén telepedjen le és folytassa egyetemi tanulmányait. Ez igen gyakori jelenség volt a szíriai fiatalok körében már a nyolcvanas, kilencvenes években is, már az ő apja is külföldön tanult, ráadásul Bukarestben, a Műszaki Egyetemen. M. szerint, Szíria 2009-ben sem volt egy békés, vagy élhető ország, igaz, az akkori viszonyok össze sem hasonlíthatóak a maiakkal. Akkor még Damaszkusz vagy Aleppó virágzó arab városok voltak, utóbbi az egyik leghíresebb éjszakai élettel és bazárjaival több ezer nyugati turistát is kecsegtetett évente. Mi több, az Arab Államok kulturális fővárosa címet is elnyerte. Az átlag turista aligha érezhette a vészjósló jeleket. Arab ország, bazárok, minaretek, keresztények, felfoghatatlanul szép ókori romok, napsütés, tenger, alkudozás, színek és hangok sajátos mediterrán kavalkádja…Ám a helyiek másképp látták a dolgokat már 2009-ben is. Assad és kormánya gyakorlatilag ugyanazt a féldiktatorikus rendszert alkalmazta, amit harminc éve apja vezetett be. Az arab államokon végigsöprő kommunista

tendenciák az ötvenes, hetvenes években fosszilisként, egyféle oligarchikus diktatúrákként maradtak meg, amelyek próbáltak alkalmazkodni a mindig is a háttérben élő tribális, tradicionális szövetségekre és politikai berendezkedéshez. Ahogy a diktatúrákhoz dukál,

Assad kormányának is volt milíciája, kőkemény hadserege és rettegett titkosrendőrsége. A szigorú kormányzat ellenére, a hatalmi viszonyokban továbbra is nagy szerep jutott a vallási

vezetőknek, a szegény néprétegeket Marionette bábúként irányító imámoknak. Hogy a

Aleppó most

helyzet még bonyolultabb legyen, a szíriai vallási viszonyok ráadásul az egyik legheterogénebb képet mutatták az összes arab ország közül: voltak itt saját egyházzal rendelkező szíriai keresztények, görög keletiek, katolikusok, új protestánsok, síiták, szunniták és azon belül is több kisebb, nagyobb vallási csoport. Az, hogy ki hogyan és milyen módon értelmezi a Koránt, M. szerint attól is függ, milyen oktatásban részesült már otthon, családja körében.

A Korán egyféle „tribális” könyv: mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így nagyon könnyen

válhat akár az agresszió útlevelévé. Az Assad kormány megtorlásai miatt egyre növekvő elégedetlenség, szegénység következménye az lett, hogy a kilátástalan szegénységbe jutott régiók lakói – ahogy ez alapszabály minden társadalomban – az extrémizmus, a szélsőség felé menekült. Egy arab országban ez azonban nem fasizmus, kommunizmus, anarchizmus formájában fog jelentkezni, ahogy mi, európaiak megszoktuk. Egy arab országban ez wahhabizmus néven fog elterjedni, azaz az iszlám egy olyan ágát fogják felkarolni a szegények, amely a legradikálisabb, legerőszakosabb. 

160.000 menekült egy táborban Jordániában

A 2011 –es „arab tavasz” természetesen Szíriában is kirobbantotta a forradalmat, ám a többiországhoz hasonlóan, itt sem úgy sikerült, ahogy az utcára vonuló fiatal elit elképzelte. M. szerint, akkor jelen volt még egy viszonylag demokratikus, kompromisszumokra kész, Assad-ellenes politikai elit, akik képesek lettek volna az országot megmenteni. Sajnálatos módon azonban, a kormány időben „lefejezte” az ellenzéket, így a forradalomból ismétvallási

kérdés lett, ami még csecsemőkorában ölte meg a forradalom eszméit. Így kerülhetett sorb arra, hogy a kormány és az ellenzék harcának eredményeként – és persze a környező hatalmak óvatos, de érezhető közbenjárására – megszületett az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet.

M. elmondása szerint, akik ehhez csatlakoznak, gyerek korúk óta szegénységben és agymosásban élő fiatalok, akik gondolkodás nélkül követik a helyi vallási vezetők szavait. Többségük még csak nem is törekszik önálló gondolkodásra, hisz szüleiktől is azt tanulták, hogy a túlélést az amúgy is hátrálná.  Szerencséjére, neki nem volt része már a háború szörnyűségeit átélni, hisz jóval azelőtt elhagyta szülőföldjét és azóta sem tért vissza. Szülei és testvérei azonban továbbra is Szíriában élnek. A déli országrész és szülővárosának környéke jelenleg is viszonylag „csendes” vidék, bár a feszültség, a félelem ott van az utcán és az emberekben minden egyes nap.

M. jelenleg Erfurtban, Németország szívében és alighanem legszebb városában tanul május óta. A jelenlegi helyzet miatt most úgy gondolja, hogy esélye sincs visszatérni hazájába és nem is szándékozik. Hevesen iszlám és vallás-ellenes, mert szülőföldje elpusztításának és a

Sziriai menekültek megköszönik a németek segitségét
Erfurtban

forradalom kudarcának is ebben látja okát. Szerinte az iszlám és a több tucat vallási ága rég eltért az egykor híres arab filozófia és az európai értékeket megmentő

egykori kultúra értékeitől. Fél attól, hogy a bevándorlók akik most Európában akarnak letelepedni, ide is elhozzák a vallási identitásukból fakadó félelmeiket, frusztrációikat, ezzel gátolva az integrációt és új konfliktusokat hozva létre. M. sajnos igen borúlátó: nem látja a menekültválság végét és még ha valami csoda folytán, a Nyugat belátná, hogy az egyedüli

valódi megoldás, a háború megállítása lenne Szíriában, az ottani emberek mentalitásának

megváltoztatására évtizedek kellenek majd. És a vallási konfliktusok által fertőzött mentalitásra most már rátelepedett a félelem és a terror szörnyűségeinek felejthetetlen traumája is.

*

Saját véleményként, néhány gondolattal megtoldanám kedves barátom, M.I.eszmefuttatását. Nemrég Manchesterben, az Egyesült Királyság második legnagyobb városában jártam. A szállásom az ún. „arab negyedhez” igen közel esett, így egy héten át, napi rendszerességgel többször is módomban állt az impozáns neogótikus egyetem felé vezető úton ennek a sajátos világnak a sejtelmeit megtapasztalni. A nagyobb európai városokban már évtizedek óta fejlődő és egyre terebélyesedő arab negyedek találhatóak. Ezeknek a városrészeknek az elemzése megfelelő képet adhat azoknak, akik rettegéssel és félelemmel tekintenek Európa megállíthatatlan átváltozásával szemben. A manchesteri ún. „arab negyedben” élők – k

Manchester, Rusholme negyed

urdok, afgánok, törökök, szírek, pakisztáni és indiai lakosok – döntő többsége szorgos, dolgos ember, akiknek rég van stabil munkahelye. Mi több, jelentős részük igen tehetős, befektető és a városi elitnek egy sajátos, igaz, kissé szeparatista részét képezik. Az utcák telistele egzotikusabbnál egzotikusabb éttermekkel, shisha bárokkal, bazárokkal és csillogó, villogó ruhásüzletekkel, ahol a legváltozatosabb muszlim divatot lehet napirenden követni. A legfrissebb és legjobb datolyát – életem egyik legjobb gasztronómiai élménye volt – is ott lehet kapni. A valósághoz hozzá tartozik ugyanakkor, hogy ez a városrész az egyébként is szörnyen koszos és rendezetlen manchesteri utcákhoz képest is sokkal kaotikusabb és gondozatlanabb. Ha ez vár a legtöbb német, svéd, finn vagy netalán, magyar városra az elkövetkező évtizedekben, akkor számolnunk kell azzal, hogy új infrastruktúrát és városkép-rendezést kell majd létrehozni a helyi politikusoknak.

Az, hogy miként fogja az egyre rasszistább, önmaga elefántcsonttornyából kommentáló és félelemtől elvakított Európa saját értékeit megvédeni és újraértékelni, sajnos egyelőre a számos megválaszolatlan kérdések egyike.

 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 15-i számában.

Tudomány a harcban: harci találmányok az ókorban

A háború már a legrégebbi idők óta jelen van az emberiség történetében, mi több, a legújabb kutatások szerint része a fennmaradás és életösztön mechanizmusának. A pusztítás – ahogy a teremtés is – genetikailag kódolt bennünk. Egy – egy konfliktus erőszakos kezelésének a célja mindig annak hatékony megoldása volt, így a háborúkba, harcokba már az ókorban is óriási anyagi és szellemi erőt fektettek. A tudomány és a kor szellemi nagyságai is sokszor szolgálták ezt az ügyet, számos új fegyver, pusztító gép és furábbnál furább találmánnyal gyarapítva a hadtudományt.

Az első emberalkotta tárgyak is a harcot szolgálták. Bár aligha találjuk meg a pattintott köveket a hadtörténeti tudománytárakban, az életért és fennmaradásért folytatott küzdelemben igen fontos szerepet játszott az első szúró eszközök, lándzsák és nyilak felfedezése, amely vadászó segédeszközökből igen hamar

vált harci fegyverré a centralizálódó társadalmakban. A Sibudu barlangban talált 64000 éves apró, pattintott nyílhegyek valószínűleg a világ első fegyvereinek számítanak. 5300 éve Ötzit már nyílvessző öli meg. Ez a fegyvernem mai napig megmaradt és még a XX. század hajnalán is vívtak harcokat vele.

Az ókor fejlett társadalmai az önvédelem és a hódítás céljából hamar eljutottak a bonyolult harci eszközök, gépek használatáig amely egyrészt a hatékonyság állandó növelését, másrészt a hatalom és megfélemlítés eszközeiként szolgáltak. Tell Hamoukar 5500 éves romjai arról tanúskodnak, hogy a sumér várost egy szisztematikus harci ostrom pusztította el, amelyben faltörő gépeket és ostrom – eszközöket is bevethettek.

Az ókori Egyiptom és Mezopotámia városállamai – de Kréta és az ókori Kína is – már Kr.e. 2000 körül a bronzkor virágkorában használt kardokat (például az egyiptomi Khopesh), lándzsákat de ekkor fedezik fel a harci szekeret is. Az asszír hadsereg már Kr.e. VIII. században óriási ostromgépeket használt, de nekik tulajdonítható az első szervezett hadsereg létrehozása is. Rövid ideig fennálló birodalmuknak legfőbb eszköze volt a hadsereg, amelynek fenntartásához elengedhetetlen volt a haditechnika fejlesztése és az új találmányok állandó bővülése.

Az ókori görög városállamok közötti háborúk és a Nagy Sándor háborúit követő szellemi fellendülés új fejezetet nyitott az ókori harcmodorban, óriási támogatást adva a harci találmányok bővülésének is. A hellenizmus géniuszai és feltalálói kivétel nélkül jeleskedtek harci gépek és furábbnál furább szerkezetek létrehozásában. Kiemelkedő közülük Ctesibius (Kr.e. 285-222) akit a gastraphetes nevű „nyilazó gép” felfedezőjének tartanak, amely a görög katapult (katapeltikon) egyik elődjének számit. Félelmetes harci

gépet, mozgó városrombolót (Helepolis) hozott létre Thesszáliai Polydius. A 160 tonnás, 40 méter magas monstrumot Rhodos ostrománál vetették be. A 3400 katonát rejtő gépezet még a jóval későbbi római szerzőket is megihlette.

Az ókor kétségtelenül legjelesebb feltalálója Archimédés volt (Kr.e. 287 – 212). Siracusa ostrománál bevetették egyik leghíresebb találmányát, a hajókat tűzbe boritó tükröket. A szerkezet létét és hitelességét sokáig vitatták, míg végül 1973 –ban és 2005 –ben a kisérleek bebizonyították, hogy megfelelő időjárási körülmények segítségével, erős tükrök, megfelelő fény segítségével valóban lángba borulhatnak a hajók. Ugyancsak ő találja fel azt az emelő szerkezetet, amellyel hajókat lehetett fölborítani.

Az ókori indiai eposzokból és a kínai Sun Tzu 2200 éves „A háború művészete” című műve is megemlíti a tüzes háborúkat valamint a mérges nyilak záporát. Ezek a harci eszközök gyakorlatilag az első vegyi háborúk eszköztárai. Athén és Spárta közötti harcokban már mérges gázokat is bevetnek, míg Kirrha város ostrománál a Pleistos folyót megmérgezik, így zárva el az víztől a várost – amely azonnal feladta a harcot.

Alexandriai Hérón (Kr.u. 10 – 75 körül) korának Edisonja volt. Mechanikus órái, köztéri forgó szerkezetei

nemcsak Alexandriában de a hellenizált világ minden részében csodaszámba mentek. Belopoika nevű munkájában számos harci találmányt megemlít.  

A római hadsereg – túl azon, hogy a világ első professzionális és állandó hadserege volt – számos találmánnyal igyekezett erejét és hegemóniáját biztosítani. Harci találmányaik – katapultok, ballisztikus szerkezetek, emelőszerkezetek (pentaspastos), a görög – tűzet okádó fegyverek – ugyan a hellenizmus termékei, de a római hadsereg révén válnak a mindennapok részeivé és állandó eszközeivé.

Az ókori társadalmak fejlődése, felemelkedése és bukása szorosan együtt haladt a tudomány fejlődésével, amely nemegyszer vált a haditechnika szolgálójává és hozott létre olyan pusztító fegyvereket, szerkezeteket, amelyeket bátran tekinthetünk a mai fegyverek és tömegpusztító eszközök előfutárainak is.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap Campus - História rovatában 2014. április 30 -án.