Oltásmánia és oltásellenesség, avagy a transzhumanizmus felemelkedése

 Másfél éve, hogy elindult az elmúlt 70 év alighanem legtöbb ember életét felkavaró esemény, a COVID-19 jelenség (szándékosan nem a pandémia szót használom, mert sajnos ez már régen túllépte az orvosi és egészségügyi jelenség határait). Ez a "jelenség" sok politikus szerint "háború": egy virus és az emberiség közötti háború. A virus eredetéről máig nincs biztos adat: a gain of fuction laboratórium-vizsgálatok eddig "konspiracionistának" bélyegzett elmélete, Shi Zhengli (Kina "denevérnője") kutatásai és a virus labor-eredete mostmár úgy tűnik, a hivatalos elméletek közzé lett emelve a szakralizált és kanonizált szakemberek által is. 

 A háború szót egyébként politikai ideológiától függetlenül szinte minden politikus elszórta már, Trumptól kezdve Bidenig, Orbántól Macronig. Azoban kevesen voltak olyanok, akik ezt a "háborút" szó szerint értették: néhányan a Pentagonból és Trump-közeli források azonban gyakran hivatkoztak óvatosan arra, hogy ez a jelenség valójában Kina és a szabad világ közötti háborút jelentené. Ez a szóhasználat leginkább a Trump-közeli republikánus körökben terjed, de komolyabb, a mainstream média és a politológusok által is idézett oldalak is gyakran az USA és Kina közötti új hidegháborúról beszélnek. A kiélezett, feszült helyzet nem most indult persze és nem is ezzel a járvánnyal fog véget érni, de az sokatmondó, hogy a Davos 2020-as online konferencián már nem az amerikai elnök, hanem a kinai elnök szónokolt 45 percen át, egy napsütötte, maoista háttér előtt. Az ember azt hihetné, elérkezett a globális Kina kora ennek a beszédnek a hallatán. Klaus Schwab nyájas-nyálas köszöntése szinte az 1950-es évek sztálinista hiradóit idéző szólamokkal vezette fel Xi Jinping beszédét. Ok...fogjuk rá, hogy ez csak egy felemelkedni akaró, új globális gazdasági elit (big tech, big pharma) oportunista térnyerésének szinjátéka és reménykedése. A Forbes 2021-es listája radikálisan kicserélődött, ami nagyon jól jelzi, kik is az igazi nyerteseni ennek az átpolitizált, politikától és gazdasági versenytől monopolizált járványnak. 

Az emberek egy jelentős része azonnal, szinte kritika és gondolkodás nélkül alávetette magát a biopolitikának: a félelem, a virus újdonsága és furcsa természete (ami úgy tűnik, sokkal inkább egy vaszkuláris betegég), a halottak és betegek nagy száma és annak állandó mediatizálása a "sürgősségi" vagy "kivételes állam" (state of exeption, state of emergency) állapotát természetessé tette: már fel se tűnik senkinek, hogy 18 hónapja vészhelyzet vagy sürgősségi állapot van elrendelve. Ezt is "megszoktuk". Mások, kritikus szemmel, de az óvatossági szabályokat betartva nézték, figyelték a történteket és próbálták az információ-háborúban a "hiteles" forrásokat kiszűrni - ami manapság nem egy könnyű feladat. Ötletem sincs, hogy fél évszázad múlva a jövő történészei milyen primér, elsődleges források alapján fogják majd a COVID-19 jelenség történetét megirni. A harmadik csoport - akiket az első "virustagadóknak" és "oltáselleneseknek" nevez - számos elmélettel állt elő, amelyből a többséget ugyan könnyű érvekkel és tudományos forrásokkal lehengerelni, de néhányat elég nehéz egyelőre megdönteni, mig mások bizony valósnak bizonyultak 1,5 év alatt. A COVID-19 jelenség végletekbe osztotta a társadalmat sajnos. Jómgam is rengeteg emberrel kerültem emiatt konfliktusba, néhánnyal elhidegült a kapcsolatom, mások - akik nem tűrik a gondolkodás szabadságát, a vélemények polaritását - letöröltek, leblokkoltak és kigyót-békát rámhordtak. Tették ezt csupán azért, mert egy komplex jelenséget nem sablonokkal és egyszerű válaszokkal akarok megérteni. Az ő dolguk. Néhány hónapja minden hircsatornáról leiratkoztam, kevesebb időt töltök neten és őszintén, nagyon jól érzem magam anélkül, hogy tudnám, hány halott van, épp mit csinált xy elnök vagy jön-e a negyedik, ötödik hullám is. 

Még be is oltottam magam, annak ellenére, hogy nagy kétségeim voltak és vannak egy fél év alatt kifejlesztett, bár már rég ismert módszerrel létrehozott oltásban. Az első oltás után 24 órával a vádlimban furcsa fájdalom hasitott egy hosszú idő után, bemelegités nélkül végzett kis biciklizést követően. A fájdalom és kellemetlen érzet, a nehéz láb jelleg nem múlt el, igy elmentem egy Doppler vizsgálatra, amit egy huszonéves orvos végzett. Nem mutatott semmit: "biztos meghúztam a lábamat". Rendben. Az estére kifáradó láb, a nehézláb érzet azonban nem múlt el, sőt, a második oltás után felerősödött. Egy második Doppler vizsgálat egy másik orvosnál két viszeret mutatott ki. Nocsak, nocsak...az orvos szerint valószinütlen, hogy ez az oltástól alakult ki, hisz ezek elsősorban genetikai jelenségek, minden bizonnyal annak már rég ott kellett legyen (érdekes, 3 hete a másik nem látta), de - idézem - "lehetséges, hogy az oltás felgyorsithatta a kialakulását". Mit mondjak akkor erre? Érdekes jelenség, annak kontextusában, hogy már 14 hónapja számos cikk foglalkozott a SARS-COV-2 ún. "covid-láb" jelenségével, ami egy jó ideje nem kapott figyelmet a sajtóban és orvosi szakirodalomban. Lehet nem ártana mégis figyelni erre. 

Fura időket élünk sajnos. Az orvostudomány 18 hónap alatt elválaszthatatlan lett a politikától, pontosan úgy, ahogy Bruno Latour, Michel Foucault vagy Giorgio Agamben félelmei és disztópiáiban megjelenik. Oltóközpontokban az önkénteskedő orvoshallgatók mellett katonák és "új generációs" politikusok sürögnek, forognak, akiknek alapvetően annyi lövésük van az orvostudományhoz és az új-technológiás oltásokhoz, mint nekem. Hogy háziorvosomat idézzem: "nem olvastam pontosan,hogy működik az oltás, de biztos hogy biztonságos". 

A kettéosztott, kontrollált és biopolitikába változott világ egy másik sajátossága a felgyorsult transzhumanista tendencia:  online oktatás, online konferencia, online kutatás, online szülinap, online ünnepnap, online egyház, online vásárlás, online mozizás, online sport, online jóga, online szerelem, online élet. Musk és a transzhumanisták új, fetisizált Szentjei online templomokká tették a Z generáció Facebook csoportjait, ahol az új, traszhumanista világ viziója sejlik fel egyelőre bizonytalan, csak sejthető valóságában. Shoshana Zuboff által leirt kapitalista megfigyelés-világ és Harari által vizonált "feleslegesek tömege" és munkanélküliek óriási száma sajnos egyre inkább a valóság részévé válik. A traszhumanista hajszában viszont a nagy kérdés: mi lesz velünk, humanistákkal, a régi világ őrzőivel?

Kicsit olyan ez, mintha Cato Maior világából nézné valaki Róma felemelkedését és átváltozását. A tranzit-korok sajátossága, hogy egy része a társadalomnak nehezen alkalmazkodik és egy ideig ellenszegül, keresi önmagát a radikálisan új világban. Mikro-világokba menekül, ahol a régi világ apró szeletei vagy illuziója még megtalálható: egy parkban, a természetben, egy kis faluban, egy-egy hasonlóan gondolkodó, kis közösségben. Most az átmeneti állapotok korát éljük, ahol transzhumanisták és humanisták, oltásmániások és oltásellenesek feszülnek egymás ellen. Akik pedig valahol a kettő között, külsőként próbálnák személni ezt a jelenséget, nehéz helyzetbe kerülnek, mert a harc, a háború sajnos beszippantó erejű. 

Pedig jó lenne egyféle posztmodern Mózesként, a régi világ utolsó generációjaként még lenézni a Hegyről, megőrizni az elmúlt 30-40 év élményeit, mert ebben az Új Kánaánban nem tudom, be tudunk-e lépni mi, humanisták. 

Reméljük, valahogy igen.

Új sorozat: Dacia története 100 tárgyban

 

Az ókori Dacia a Római Birodalom egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legrejtélyesebb provinciája volt. Rövid, alig 160 éves fennállása ellenére, a provincia régészeti emlékanyaga több mint 3000 római feliratot és legalább ennyi figurativ, szobrászati emléket, 11 várost és  több száz falusias jellegű római települést, villát és katonai erőditményt hagyott ránk. Dacia öröksége úgy régészeti emlékei, mint metahistóriai hatása nyomán is meghatározó történeti és régészeti jelenség a régióban: Erdély városainak jelentős része római városok romjaira épül majd, a római úthálózat és aranybányák pedig úgy a középkorban, mint az újkorban meghatározzák Erdély és a régió fejlődését. 

Daciáról magyarul nem sokat irtak, a jelentősebb műveket is kivétel nélkül a XIX. században és 1986-ban. Tóth Endre összefoglalója a háromkötetes Erdély történetében az utolsó olyan magyar nyelvű összefoglaló a témában, amelyet úgy a szakma, mint a diákok és a nagyközönség mai napig használ.

A "Dacia története 100 tárgyban" sorozat célja az, hogy ezt a három évtizedes szakirodalmi hiányt pótolja és az elmúlt 2-3 évtized legújabb eredményei és a provincia 100 jelentős vagy épp kevésbé ismert, de értékes tárgyain keresztül az eddigi legrészletesebb, mintegy 1600 perces bevezetőt nyújtson Dacia ókori történetéről, régészeti hagyatékáról, hétköznapjairól és kortárs örökségéről. 

A podcast meghallgatható a projekt Spotify oldalán ITT. 

25 éves a KoMaTe. Egy történész kör története

Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is, ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai, szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz.  A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész, levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.

A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei, akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András, Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást. Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,

KoMaTE csapat a 2000-es évek elején

amely 1995 májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek alkalmazottai.

 Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például Németh

György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és történészek egész generációt elvarázsolni.  Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák, éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári történészhallgatóknak.

A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek. A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.

A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente. Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással, Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is – meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt, hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt 2010-ben.

KoMaTe 15 éves. kiállitás

Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.

Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve. Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.

A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem, hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.

Vivat, crescat, floreat!

-          Elnöklista, Közgyűlések –

-          1995 május 11: Alakuló Közgyűlés

o   Ideiglenes elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu, Bajkó Melinda

-          1995 november 15: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 március 14: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Molnár Zsolt, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 november 13: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Lieb Zsolt, Tóth Szilárd, Bota Szilamér, Nagy Emese, Molnár Zsolt

-          1997 május 7: Rendes Közgyűlés

o   Alacsony részvételi arány miatt elnapolva

-          1997 május 14: Rendkívüli Közgyűlés

-          1997 november 18: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Bota Szilamér, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 május 21: Rendes Közgyűlés

-          1998 május 27: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Nagy Botond, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 november 3: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Csáki Árpád, Nagy Botond, Székely Sebestyén, Lakatos Attila

-          1999 június 2: Közgyűlés, Végzős Buli

-          1999 június 15: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Lakatos Attila, Székely Sebestyén, Nagy Botond, Gidó Attila

-          1999 november 4: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kosza Antal, Kádas Zoltán, Erős Gábor, Tóth Levente, Gidó Attila

-          2000 március: Közgyűlés (a jelek szerint ekkor lesz Bíró Emese az elnök)

-          2000: Biró Emese elnök

-          2001-2002 körül: Orbán János elnök

2003 nov. -2004 április: Magyari Levente elnök, Simon Katalin alelnök

2004 ápr. – 2007 május: Simon Katalin elnök, Bálint Ildikó alelnök, titkár Tóth Csilla

2007: Bolyai Csaba elnök, Varga Burkhardt Levente alelnök

2007-2010: Szabó Csaba elnök, Bajusz Mátyás alelnök, Sidó Katalin titkár

2010-2011: Széman Csilla elnök, alelnökök Fodor János és Simon Norbert, titkár Laczkó Nándor
2011-2012: Markaly Aranka elnök, Simon Norbert alelnök

2013-2014: Mákszem Hunor elnök, Nagy-Menyhárt Szidónia alelnök, Major Renáta alelnök

2014-2015: Oláh Szabolcs elnök, alelnökök Belényesi Hunor, Győrbíró Kunigunda

2015-2016: Szilágyi Adrienn, alelnökök Karikás Balázs és Orbán Tamás

2016-2017: Belényesi Hunor elnök, alelnök Orbán Tamás és Telegdi Imre, jegyző Molnár Beáta

2017: Telegdi Imre elnök, alelnök Orbán Tamás és Balog Apollónia

2017-2018: Balog Apollónia elnök, alelnökök Gotsman Annabella, Kénesi János

2018-2020: Nagy József Zsolt elnök, alelnök Teleki Botond és Sipos Ottilia

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2020. május 11-12. számában.

A KoMaTE egykori honlapja: https://komate.wordpress.com/

A KoMaTe Facebook oldala 

Barangolások régészeti múzeumokban II: Villa Giulia Etruszk Nemzeti Múzeum

Végtelenül szerencsés vagyok, hogy 2013 óta, amikor hat hónapot töltöttem az Örök Városban ismét egy hónapon át csodálhatom az Urbs gyönyörű örökségét és leírhatatlan szépségeit. Annyi sok szép emlék, palota, park, templom és ember van itt, hogy a Stendhal-effektus szinte naponta leterítheti az embert. 

Elhatároztam, hogy ebben az egy hónapban - a kötelező kutatásom mellett - ha időm engedi, ellátogatok olyan múzeumokba is, ahol eddig még nem jártam Rómában (első utam 2010-ben volt itt néhány napra, 2013-ban hat hónapot, 2014 és 2016-ban pedig ismét néhány napot itt töltöttem). 

Az első ilyen múzeum a Villa Giulia volt.

A XVI. században, III. Gyula pápa rendelésére épült gyönyörű, manierista palota Giorgio Vasari egyik tanítványának a munkája, de a munkálatok kezdetén dolgozott itt még Michelangelo is. A palota akkor még a város peremén, az aurelianusi falakon kívülre esett, igy mondhatni egy villa suburbana, "vidéki" villa volt a pápák számára. A mintegy három évszázadon át pápai tulajdonban lévő hatalmas palota, belső udvarával, nymphaeumával, kertjével és gyönyörű freskóival a XIX. század végén az új olasz állam tulajdonába került. Ekkor alakítják át az etruszk civilizáció múzeumává. 

Az etruszkokat persze nem ekkor fedezték fel a rómaiak: az etruszk civilizáció lenyűgöző sírjait és zsúfolásig, bronztárgyakkal és görög festett kerámiákkal megrakott sírjait már az ókorban is fosztogatták, ám ez elsősorban a középkor végén gyorsul fel. A háborús időszakban, a Rómától délre és északra is elhúzódó, hatalmas etruszk temetőket sorra fosztják ki, néha egészen lenyűgöző mennyiségű kincsre bukkanva. Megbecsülni sem lehet azt a bronz-mennyiséget, amelyet a XI-XVII. század között elpusztítottak az etruszk temetők kifosztásával. Az etruszk sírok és kultúra felfedezése a reneszánsz korban aztán nagy hatást gyakorolt úgy Petrarcára, mint Giotto művészetére, ezt követően pedig óriási magángyűjtemények jelentek meg, amelyek elsősorban etruszk sírok gazdag leletanyagát gyűjtötték. Ezek közül kiemelendő a neves tudós, Athanasius Kircher által alapított Kircherianum, amely - a lateráni gyűjtemény és később, a vatikáni múzeumi gyűjteményt követően - egyike volt az első nagy privát gyűjteményeknek Rómában. A Kircherianumban óriási mennyiségű ókori anyag szerepelt, többek között etruszk bronzszobrocskák és bronz-urnák is. Ez a gazdag anyag sajnos a XVIII. század végén szétszóródott, egy részük azonban bekerült a Villa Giulia ma is látható gyűjteményébe. 

A Villa Giulia etruszk nemzeti múzeuma alig látogatott: legfeljebb egy tucat turista jön, megy a hatalmas épületben, pedig az itt bemutatott anyag a Kr.e. X. századtól a Kr.u. I. századig élő etruszk civilizáció legszebb emlékeit mutatja be. 

Olyan gyönyörűségek vannak itt, mint például a Hitvesek szarkofágja, az etruszk funerális művészet egyik remekműve, de számos jelentős fejedelmi, királyi családi sir hatalmas anyaga is megtalálható itt. Lenyűgözőek továbbá az etruszk templomokat díszítő terrakotta szobrok is, amelyek szinte élő tekintettel néznek vissza ránk két és félezer év távlatából.

  

Ime néhány fotó, amely bizonyitja ennek a múzeumnak a gyönyörűségét:

Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.

Az ókori Róma egy újabb története

Az ókori Rómáról Quintus Fabius Pictor óta több ezer összefoglaló munka keletkezett. Valami miatt az írni tudó vagy akaró embereket több mint két évezrede furdalja a kíváncsiság, hogy megfejtsék: hogyan válhatott egy átlagos, mocsaras területen létrejött faluból vagy falu-csoportosulásból Európa kulturális alapjait meghatározó birodalom? A kérdésre és a faluból lett birodalom metamorfózisainak elemzésére több száz történész vállalkozott már az ókor óta, legutóbb Mary Beard, a brit ókortudomány nagyasszonya és karizmatikus feministája vállalkozott erre SPQR című bestseller kötetében, amely trendsetternek is nevezhető a maga műfajában.

Mary Beard neve jól ismert úgy az ókortudományban és az ókori Róma kutatásában jártas

Mary Beard

szakembereknek, mint a művelt nagyközönségnek. A sajátos stílusáról, szenvedélyes műsorairól, tudóstól szinte meghökkentőnek számító, közvetlen blogjáról és aktív politikai és közéleti szerepéről ismert Cambridge-i professzor a BBC számos dokumentumfilm-sorozatában szerepelt már (Caligula, Meet the Romans, The Ultimate Rome, Pompeii – life and death in a Roman Town). Neve azonban nemcsak az ókor iránt érdeklődő nagyközönség számára ismert, hanem a kortárs női mozgalmak hívei előtt is, akik egyféle prófétájukat, élharcosukat tisztelik a bohém ókortudósban. Egyike azon kevés ókortörténészeknek, aki vitathatatlan tudományos eredményei és paradigmatikus szakmai munkája mellett, bátran kiáll a közéletbe, hogy filmjeiben és könyveiben elmondja véleményét, saját világnézetét nőkről, férfiakról, hatalomról és Rómáról – valamint ezek üzenetéről a XXI. században.

2015-ben közölt új, monumentális kötete – ahogy az előszóban fogalmaz – negyven év munkájaként

született meg és összefoglalja a művelt nagyközönségnek azt, amit ő látott, értett az ókori Rómából illetve Róma mai emberhez szóló üzenetéről. A kötetet nemrég, román nyelvre is lefordították (Beard, M., SPQR. O istorie a Romei antice, Editura Trei, 2017) és már készül a magyar nyelvű fordítás is Magyarország egyik legnevesebb kiadójánál. A több, mint négyszáz oldalas, rengeteg fotóval díszített kötet címe is meglepő, már-már furcsa: SPQR. Alighanem a legismertebb és talán legrégebbi akroníma, hisz Róma városának „társadalmi szerződését”, politikai berendezkedését örökíti meg közel 2100 éve. A Senatus Populusque Romanus (a Szenátus és a Római Nép) fogalma a Köztársaság korának végén, Cicero idején jelenik meg és terjed el, lesz egyféle szimbóluma annak a társadalmi berendezkedésnek – társadalmi piramisnak, ahogy Alföldy Géza elképzelte – amely a vezető elit (a szenátus) és a többiek viszonyát jelzik. Róma, mint szimbólum, mint  hatalom ekkor a szenátus kezében van még, akik így, vagy úgy, de együttműködnek a néppel. Mary Beard jól ráérzett az ókori Róma lényegére, amikor ezt a sajátos mozaikszót választotta könyvének címéül: a legismertebb római akronima szinte minden ókori épületének ott van, ezt látjuk Saturnus monumentális templomán a Forum Romanum egyik legmagasabb pontján és ez mai napig Róma városának jelszava, amely minden csatornafedelen és villanyoszlopon ott díszeleg. Nincs is ennél jobb szimbólum az ókori Róma örökségének továbbélésére, folytonos átalakulására és aktualitására. Az ókori Róma velünk él, mindennapjaink része – mondja Beard. És az ókori Róma nagyon fontos – kezdi, jó íróként egy hatásos mondattal kötetét.

Miért  fontos Beard új kötete az ókori Rómáról? Egy olyan korban, ahol szinte évente kiadnak egy-egy új „Róma történetet”, elég nehéz nagyot, vagy akár paradigmatikusat alkotni. Mary Beard szakmai tudása azonban garancia arra, hogy ez a kötet se legyen csak „egy” a sok Róma történet közül, bár azt a szerző is hangsúlyozza, hogy nincs az a történész, aki mindent látna, értene és objektívan tudná tolmácsolni egy 2000 évvel ezelőtti társadalom sajátosságait. A téma eleve

szubjektív jellegétől függetlenül, Mary Beard kötete azért fontos, mert Róma történetének jól ismert forrásait és eseményeit úgy elemzi, hogy állandóan arra reflektál: hogyan látták a rómaiak saját magukat? hogyan értelmezték ők „Róma történetét” és felemelkedését  valamint mi a mai üzenete ennek a civilizációnak? Beard zsenialitását furfangos, játékos nyelvezete, meghökkentő elméletei, sajátos nézetei adják, a szakmában jártas olvasó azonban észreveheti, hogy a könnyed és a művelt nagyközönségnek irt kötet mögött mekkora tudás rejtőzik. Beard esettanulmányai és az általa megidézett ókori emberek és azok tárgyai nem az átlagos Róma történetek példái, hanem egy olyan történész szakmai tudásának kivetülése, akinek bejárása van a British Museum raktárába, Pompeii kevésbé ismert régészeti ásatásaiba valamint Róma legvédettebb kincsei közé is. A kötet aktualitását és erősségét mi sem mutatja jobban, mint az első fejezet, amely Cicero legendás Catilina-féle összeesküvését és beszédeit elemzi. A politikai szállóigévé, örök manifesztummá lett Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra (meddig élsz vissza türelmünkkel, Catilina?) gyönyörű szólamát Beard a kortárs brit és magyar politika szemszögéből mutatja be, rávilágítva – Pomogáts Béla 2015-ös híres, Népvszavában közölt cikkéhez hasonlóan – a politikai elit visszaéléseinek és metamorfózisainak veszélyére és a civil társadalom fékező erejének szerepére. Beard persze, a maga politikai hitvallásánál fogva kissé elfogultan, talán idealizáltan látja doktori disszertációjának hősét, Cicerót, akinek Catilina elleni beszédét a politikai diktatúrák és visszaélések egyik szimbólumaként ábrázolja. Megjegyzendő persze, hogy Cicero játszmája Kr.e.63-ban rég nem a köznép, az átlag római ember sorsáról szólt, hanem a szenátuson belüli hatalmi erők tisztázásáról. Látunk erre példákat ma is, amikor miniszterelnökök jönnek, mennek egy-egy politikai csoportosulás belső harcának eredményeként. Cicero mondatai azonban valóban, Róma, mint kulturális jelenség és szubsztrátum örökségének tekinthető. A tény, hogy még ma, a XXI. század második évtizedében is latin nyelvű szállóigéket közölve jelennek meg az illiberális (konzervativ, irányított, pszeudo-, részleges, hibrid) demokráciákat bíráló plakátok és újságcikkek, jól jelzi, hogy az ókori Róma fontos. Fontos, ma 2018-ban is.

Mary Beard könyvéből nemcsak az alapvető forrásokat tudjuk meg Rómáról, de egy friss, radikálisan más szemszögből fogjuk látni az antik Róma mai, kortárs értelmét és üzenetét. Beard kötetének magyar nyelvű fordítása ha minden igaz, már készül. Megjelenése azért lesz nagyon fontos, mert a magyar könyvpiacon eleve kevés munka jelenik meg az angolszász történetírás sajátságos, a mifelénk még mindig divatos pozitivizmustól eltérő munkáiból. Beard Rómájának története elsősorban a

művelt nagyközönségnek és az egyetemi hallgatóknak szól, de mint historiográfiai csemege, a szakembereknek is. A jelenleg magyarul olvasható Róma történetekhez képest (Matyszak, Antik Róma napi öt denariusból, Kertész I., Regélő Róma, Salles, Hétköznapi élet a római császárok korában, Frideczky J., Roma aeterna, Officina Nova, Róma és a római világ története, Hahn-Ferenczy, Az ókori Róma története, Havas-Hegyi-Szabó, Római történelem, Ürögdi Gy, Róma, Morvillez, E. Az ókori Róma, J.N.Robert, Az ókori Róma), Mary Beard kötete egy valódi szakmai és szellemi felfrissülés. Ehhez hasonló kötet a 2012-ben megjelent, de egyelőre sem magyar, sem román nyelven nem kapható Greg Woolf, Rome. An Empire’s Story (Róma. Egy birodalom története) című paradigmatikus kötete. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar könyvpiac, a művelt nagyközönség és a szakma egyaránt nyitott lesz a nyugati szakirodalom és tudományos-ismeretterjesztés legjobb példáinak befogadására.

Középkori régészet Erdélyben - beszélgetés Csók Zsolt régésszel

      Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkor-kutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?

     Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hisz eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébánia templomra, püspöki központok épületeinek látványosabbak emlékeire koncentráltak. Úgy a szakma, mint a nagyközönség ezektől a helyszínekről várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre.

Csók Zsolt a főtéri ásatások idején

Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink eddig mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelő utak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.

Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI-XIII. településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll eddig a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII-XIV-XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egy egységes adatbázis sem ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában úgy az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van a teljes országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiș emelendő ki itt).

     Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
   Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorász-képzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán ((Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége bár Kolozsváron kezdték tanulmányaikat, ám Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n fejezték be. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.

      Természetesen, akad néhány jelentős román régész is aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Nițoi (Szeben), Zeno

Kolozsmonostor

Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül azért kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (Kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.

     A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma, a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember válassza kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6 aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk.  A századfordulós Posta Béla iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van klasszika-régészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hisz a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk.

     Megemlítendőek még a hivatalos oktatási formák mellett a régészeti műhelyek. Ezek közül kiemelendő az ún. Bánffy-műhely, amely egy 2 éves pályázat keretében szervezett idén első alkalommal régészeti gyakorlatot 2 modulra osztva: az elsőben művészettörténeti ismereteket és műemlékvédelmi restaurálást tanulhatnak Weiss Attila művészettörténésztől, míg a második modulban jómagam oktatom a műemlék-régészet alapfortélyait. Az idén Bonchidára érkező hallgatók – többségében sajnos Erdélyen kívülről jöttek – megtanulhatták a topográfiai stáció használatát, topográfiai mérések fortélyait, fotogrammetriát, falskirajzolást, raszteranyag vektorizálást, falsikfotó-készitést, falszövetek dokumentálását valamint anyagi kultúrával (XVIII. habán-csempe gyártása, készítésmódja) is megismerkedtek. Az angol nyelvű műhely jövőre is folytatódik, remélhetőleg több kolozsvári vagy erdélyi diák részvételével.
     Saját munkáidra, ásatásaidra rátérve: milyen középkori ásatásokon vettél részt és miben más egy középkori ásatás egy római vagy őskoritól például?

Régészeti munkámat Szilágy megyében kezdtem. 14 éves koromtól, egyetemre való bejutásomig, csak őskoros objektumokat kutató ásatásokon vettem részt, utána pedig, 2002-ben Rozsnyón ástam. 3-4 éves szakmai kihagyást követően aztán a tövisi ferences kolostorban, Bizere középkori kolostorában ástam 2 évet. Ezt követően a somlyó-újlaki templomban kutattam, majd 2013-ban a kolozsvári Szent Mihálytemplomban ástam első alkalommal. Ugyanebben az évben a széki református templom restaurálási projekt keretén belül leletmentést végeztem amely nagyon sokat segített szakmailag, de hasonlóan jó ásatás volt a gyalui Barcsay-Bánffy kastély. Kiemelendően jó ásatás volt a kolozsvári unitárius püspöki palota felújítása során végzett munkálatok, valamint a Jósika palota idei ásatása is. Számos középkori templomot ástam (Várfalva, Bánffyhunyad, Ajtonyi református templom, Magyarkapus református templom, sztánai református templom). A mintegy 60 ásatásomból 32-ben voltam vezető régész, ezek nagy része középkori ásatás volt.

Középkori települést, templomot vagy struktúrát ásni nagyban különbözik a többi kor régészeti forrásaitól: ebben a korban már megkerülhetetlen az írott források jelentősége és ismerete, az esetek döntő többségében álló falakkal kell dolgoznunk, amely komplex, több szakemberből álló csapatmunkát feltételez (művészettörténészek, műépítészek, mérnökök, mérnökök, restaurátorok, műemlékvédelmisek). Kevés olyan régész van manapság, aki minden korszakhoz jól értene, különösen őskor és középkori régészethez egyaránt. Talán Bóna István tekinthető ilyen téren etalonnak. Az ő 1993-as Erdély történetében írt hatalmas összefoglalója máig nélkülözhetetlen munka, de paradigmatikusnak számit Radu Popa 1991-ben irt cikke a kora középkori régészet perspektíváiról, amely gyakorlatilag évekre megalapozta a romániai középkorkutatást akkor.  Doktori disszertációm (Kraszna vármegye kialakulása és fejlődése az árpád korban. Régészet és írott források. Szeben, 2015) Zeno Karl Pinter vezetésével várhatóan jövőre jelenik meg.
 2013 óta a kolozsvári Történeti Múzeum munkatársa vagy, ahol nemrég enyhe változások történtek úgy a vezetőség, mint az alkalmazottak struktúrájában. Hogyan áll jelenleg a múzeum középkori gyűjteménye és milyen tervek vannak előkészületben helyi szinten?

A kolozsvári Történeti Múzeumnak – bár Románia egyik legjelentősebb középkori gyűjteményével rendelkezik - Gheorghe Petrov óta nem volt középkoros régésze. A középkori anyag jelenleg a 2008 óta bezárva álló múzeum raktárában, sajnos egyelőre rendezetlenül pihen. Ennek a hatalmas anyagnak a feldolgozásán, katalogizálásán dolgoznak jelenleg Demjén Andrea és Diana Iegar kollégáink, akik egyenként átnézik a katalógusokat, eddig több ezer tárgyat

Léta vára

sikerült bejegyezniük, ellenőrizniük. Ez a gigászi munka várhatóan 2019-20-ra fejeződik be, akkor tehát remélhetőleg lesz egy részletes katalógusunk és adatbázisunk a középkori anyagról. A már közölt vagy ismert anyag mellett ugyanakkor rengeteg kiadatlan anyag is van: itt van például Gyulai Pál hatalmas, közöletlen anyaga Léta várából. Ezt nagyon jó lenne egy mesteris vagy doktoris hallgatóval feldolgoztatni. Mi nyitottak vagyunk a hallgatókkal való együttműködésre és kifejezetten szeretnénk, hogy minél több hallgató jöjjön és dolgozzon az itteni új anyagon is. Szeretnék egy olyan időszaki kiállítást rendezni a múzeumban, ahol olyan régészeti anyagot mutatnánk be, amelyet régészhallgatóink ástak ki. A kiállítást teljes egészében az ő bevonásukkal és közreműködésükkel végeznénk, amely egyben jó múzeumi gyakorlatot is biztosítana a hallgatóknak és ugyanakkor hivatalosan is támogatnánk, mint intézmény a hallgatókkal való együttműködést.

             Az egyik fő probléma jelenleg Romániában – a középkori régészoktatás hiányosságain túl – a középkori régészeti restaurációk kérdése. Milyen problémákkal szembesültél és van-e olyan pozitív példa jelenleg az országban, amit érdemes példaként említeni középkori restaurálás terén?

A középkori emlékeink felújítása során számos műemlékvédelmi hiányossággal találkozunk: a régészeti kutatásokban nincs beiktatva a technikai háttér, itt a 422/2000-es és a 50/91-es törvény módosítására lenne szükség. Pozitív példaként említhető a széki templom kutatása: párhuzamosan ment a művészettörténeti, mérnöki és régészei munka. Díjazandó azért az is, hogy mára már kezdenek körvonalazódni azok a csapatok is, amelyek ma már szakszerű régészeti műemlékvédelemmel foglalkoznak: Maksai Ádám, Makay Dorottya, Tótfalusi Gábor, Furu Árpád már olyan építészek illetve mérnökök, akik műemlékvédelmi szakemberekként jártasak és olvassák a régészeti szakirodalmat is. Pozitív példaként említendő a Szent Mihály templom este is vagy a Jósika palota jelenlegi ásatása is.

6Nemrég több régészeti helyszín jelentős európai uniós pályázatokat nyert. Melyek ezek a helyszínek és milyen változásokra lehet számítani ezekben az esetekben?

Az Európai Unió és a román állam által támogatott operacionális finanszírozási projektek keretén belül (POR 5.1.-es tengely - 5 millió euró, PNDR – 7.6 –os tengely a B kategóriájú falusi műemlékek felújítására) idén 18 erdélyi magyar műemlék kapott támogatást, többek között a nagyenyedi, rugonfalvi, dézsi, ótordai, dálnoki, apanagyfalusi, magyarvalkói, református parókia, a kolozsvári evangélikus egyház, a nagyajtai, várfalvi, oklándi, bágyoni és városfalvi unitárius egyház, a székelyudvarhelyi római katolikus főesperesség és a gyalui várkastély. Reméljük, hogy ezek a felújítások megfelelő szakembergárdával együtt fognak dolgozni és szakmailag helytálló munkát végeznek a templomokon és a várkastélyban.

7 Egy előadásodban említetted, hogy ma Romániában a régészeti és az épített örökség védelmét biztosító jogszabályok és törvények súlyos kiskapukkal rendelkeznek. Ennek köszönhetően például ma egy magánszemély könnyebben juthat fémdetektorhoz, mint egy régész, de az épített örökség védelmében is súlyos hiányosságok vannak. Melyek a főbb hibák és mit tehetünk ezek kiküszöbölésére helyi és országos szinten?

A jelenleg is érvényben lévő régészeti műemlékeket védő törvény (43/2000-es törvény) számos kiskapuval van tele: alapvető dolgok nincsenek leszögezve, például a vízszintes és függőleges leletmentési környezetre vonatkozó előírások. Németországban ez szigorúan szabályozva van. Mifelénk elterjedt és bevett szokás, hogy a sterilig kell ásni, de eközben felbontjuk a statikai szinteket, amely egy álló épület esetén – különösen városi ásatáson – súlyos gondokat okozhat az épület statikájában és szerkezetében is. Más példa: ha a leletmentés megtörtént egy területen és a befektető azt követően megszerzi a leletmentési bizonylatot, a helyszín megásott része automatikusan elveszti a műemlékvédelmi státuszát. Hasonlóan súlyos gond, hogy nincs városi régészeti hivatal, tehát a polgármesteri hivatalnak nincsenek saját régészei, a városokban zajló régészeti feltárásokat, felügyeletet a múzeumnak kell biztosítania. Nincs ipari örökségi törvénykönyvünk sem ami a malmok, ipari épületek, régi hidak védelmét biztosítaná, ezeket most továbbra is a műemlékvédelmi bizottságok felügyelik – már amennyire tudják. Szilágy megyében például vannak működő 18. századi vízimalmok. De hasonlóan problémás a régészeti egészségügyi és munkaügyi törvénykezés, nincsenek sajátos pontjai a munkavédelmi előirásoknak, pedig egy régész munkája során nemegyszer találkozhat problémás, nemegyszer veszélyes helyzetekkel. Ilyen például a régi kolerás, pestises temetők esete: egy temesvári eset nemrég jól mutatta, hogy sajnos ilyesmire nincs felkészülve sem a régész, sem pedig a romániai jog. Hasonlóan problémás mifelénk egy kriptabontási eljárás is: egy ilyen munkafolyamat során számos veszélyes kórokozóval találhatja magát szemben egy régész, erre sem vagyunk felkészülve még.

Csak remélni lehet, hogy idővel ez is javulni, változni fog Romániában.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017 november 12-i számában.